Evangélikus Élet, 1973 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1973-08-19 / 33. szám

A teljesebb bizalomért 5 Móz 10. 12—13 A BIZALOM EMBERI ÉLETÜNK ALAPJAIHOZ tartozik. A szülő-gyermek kapcsolatában, a házasságban, barátságban, de még a társadalmi együttélésben is ez határozza meg mindazt, ami jó, ami boldogító, ami tartalmassá, eredményessé teszi éle­tünket. A nézeteltérések, véleménykülönbségek rendezése is csak így lehet és lesz eredményes, ha családban, társadalomban es emberiségben a kölcsönös bizalmat előmozdítva igyekszünk elrendezni ellentéteket, félreértéseket, vitákat. Könnyen és igen rövid idő alatt megtapasztalhatjuk, hogy a bizalmatlanság hogyan bomlasztja a legbensőbb emberi kapcso­latokat, hogyan teszi nehézzé, elviselhetetlenné az életet. Ko­runk fő betegségei között tartjuk számon a bizalom és ennek következtében jó emberi kapcsolatok hiányában megdöbben­tően szaporodó öngyilkosságot. Nemzedékünk nagy felismerései közé tartozik, hogy családban, közösségben, társadalomban, né­pek között a jó és éltető, életet és jövőt biztosító kapcsolatok kiépítéséért mindent el kell követnünk a bizalom érdekében. Isten igéje is a bizalomnak ezt az alapvető tartósságát hang­súlyozza. A LEGTELJESEBB BIZALOM ISTEN IRÁNT. „Csak” eny- nyi az, amit Isten népétől vár! S az összefüggésből megértjük, hogy ez a „csak” ennyi, ez életünk, jövőnk, boldogulásunk szem­pontjából a minden. Ettől a bizalomtól, hittől függ minden az életűnkben. Isten nem követelőző úrként akarja a hatalmát éreztetni velünk, ami­kor parancsainak megtartását kívánja, hanem atyái szeretetét mutatja meg, hogy ti. igéjében, parancsában, akaratában ben­ne van minden, ami jó a számunkra. Isten akarata gyakran vált ki ellenkezést. Komoly feladatot ró ránk, ami elől legszí­vesebben elmenekülnénk. Értetlenségünk, szűklátókörűségünk, önzésünk, vakságunk miatt látjuk ezt így, pedig ez hordja ma­gában boldogulásunkat, jó és boldog életünket, jövőnket. Isten parancsának a betű szerinti megtartására törekvés, iránta való szeretet és bizalom nélkül képmutatóvá tesz bennünket, akik a látszat ellenére szembenállunk, lázadunk Isten parancsai el­len, s csupán félelemből tesszük, amit teszünk. Ennek a bizalomnak a felkeltésére, felébresztésére mindent megtett és megtesz Isten az életünkben. „Isten mindig ad, mi­előtt követel” — tanulják gyermekeink a Kátéban. Már Izrael történelmének nagy eseményei Isten kegyelmes szeretetéről ta- tanúskodnak. Lehet tanulni a történelemből is, az emberi sors és élet eseményeiből is, hogy jó az Isten. Emberi számításaink szerint már ki kellett volna pusztulnia saját gonoszságától az emberi nemzetségnek. Az önpusztítás kísérteié gyakran árnyé­kolta be mai nemzedékünket. JÉZUS KRISZTUS ELJÖVETELÉBEN Isten szeretete telje­sen kitárult felénk. Aki Neki a legdrágább volt. Azt adta. En­nél többet nem adhatott, és nem adhat. Vele és Benne tiszta, igazi emberi életet, hogy legyen, akin keresztül életünk minden területén megtapasztalhassuk szeretetét. Akinek szavai, csele­kedetei áldást jelentenek mindenkinek, aki Hozzáfordult, vagy hallgatott Rá, s ma is gyógyír, vigasztalás, reménység élesztője lehet számunkra a legnehezebb, legmegoldhatatlanabb, legre­ménytelenebb helyzetben is. Szeret az Isten! Bűneink ellenére! Halálosan! Bűnbocsátó, életünket újjá formálni kész és erős szeretetével, hogy bízzunk Benne, hogy szívesen tegyük akara­tát, hogy szeretetünk — szavaink és cselekedeteink — nyomán másokban is felébredjen és növekedjen a bizalom Isten iránt és a felelős szeretet egymás iránt. Asbóth László Istentiszteleti rend Budapesten, 1973. augusztus 19-én Deák tér de. 9. (úrv.) ifj. Kendeh György, de. 11. (úrv.) dr. Kékén András, du. 6. dr. Kékén András. Fasor de. 11. (úrv.) Gabányi Géza, du. 6. Gabányi Géza. Dózsa György út 7. de. fél 9. Gabányi Gé­za. üllői út 24. de. fél 11. Kará­csony Sándor u. 31—33. de. 9. Rá­kóczi út 57 b. de. 10. (szlovák), de. 12. (magyar). Thaly Kálmán u. 28. de. ll. dr. Rédey Pál. Kőbánya de. 10. V ajda Péter u. fél 12. Zugló de. 11. (úrv.) Bízik László. Rákos­falva de. 8. (úrv.) Bízik László. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Bízik László. Fóti út 22. de. 11. Benczúr László. Váci üt 129. de. 8. Benczúr László. Frangepán u. de. fél 10. Benczúr László. Üjpest de. 10. Blá- zy Lajos. Pesterzsébet de. 10. Vi­rágú Gyula. Soroksár-Üjtelep de. fél 9. Virágú Gyula. Pestlőrincz de. 11. Matuz László. Kispest de. 10. Kispest-Wekerletelep de. 8. Pest­újhely de. -J0. Schreiner Vilmos. Rákospaota-MÁV-telep de. 8. Kö­kény Elek. Rákospalota-Nagy- templom de. 10. Kökény Elek. Rá- kospalota-Kistemplom du. 3. Kö­kény Elek. Rákosszentmihály de. fél 11. Karner Ágoston. Sashalom de. 9. Karner Ágoston. Mátyásföld de. fél ll. Cinkota de. fél 11., du. fél 3, Kistarcsa de .9. Rákoscsaba de. 9. Békés József. Rákoshegy de. 9. Rákosliget de. 10. Rákorkeresztúr de. fél 11, du. 3. Bécsikapu tér de. 9. (úrv.) D. Ko­ren Emil, de. fél ll. (német), de. 11. (urv.) D. Koren Emil, du. 6. Ma- docsai Miklós. Torockó tér de. fél 9. Madocsai Miklós. Óbuda de. 9. Görög Tibor. de. 10. Görög Tibor. XII., Tartsay Vilmos u, 11. de. 9. Csengódy László, de. ll. Csengódy László, du. fél 7. Ruttkay Elemér. Pesthidegkút de. fél 11. Ruttkay Elemér. Modori u. 8. de. 10. Muncz Frigyes. Kelenföld de. 8. Reuss András, de. 11. (úrv.) Reuss And­rás. du. 6. dr. Rezessy Zoltán. Né­metvölgyi út 138. de. 9. dr. Rezessy Zoltán. Albertfalva de. 7. Visontai Róbert. Nagytétény de. fél 9. Ke- lenvölgy de. 9. Visontai Róbert. Budafok de. ll. Visontai Róbert. Csillagjiegy de. fél 10. Csepel de. fél 11. — i Szent háromság után a 9. vasárnapon az oltárterítő szí­ne: zöld. A délelőtti istentisz­telet oltári igéje: Lk 16. 1—9; az igehirdetés alapigéje: 2 Ts 3, (1—2) 3—5. evangélikus elet A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti: a szerkesztő bizottság A szerkesztésért felel: Mezősi György Felelős kiadó: Harkányi László Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1088. Budapest Vili.. Puskin u. 12 Telefon: 142—074 Csekkszámlaszám: 516—20 412—Vili Előfizetési ár; egy évre 90,— Ft Árusítja a Magyar Posta Index 25 211 73.2479 Athenaeum Nyomda, Budapest Rotációs magasnyomás Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató — SZARVAS — ÖTEM- PLOM — Július 29-én este egyházzenei áhítat volt a tem­plomban. Boelmann: Gót szvit és Liszt: B-a-c-h prelúdium és fúga c. orgonadarabokat előad­ta Regős Imre zeneiskolai ta­nár. Énekelt Fest Attila, ver- cet mondott Ürögdi Ferencné. — TEMPLOMPADOK eladók (két es fél méter hosszúak), 7 db. Evan­gélikus Lelkészi Hivatal, 1102 Bu­dapest X., Kápolna u. 14. — TEMPLOMOK VILLAMOSlTA- SAT, világítás, korszerű felújítás az épület jellegének megfelelően. Fűtés, új technológiai megol­dással. Harangozó berendezések. A munkaiatokat garanciával vég­zi: Nagy Gábor, vili. szer. mester kisiparos. 7624 P.écs III. Dr. Dok­tor Sándor u. 2. sz. — TORONYÓRA eladó, felszerelve. Kocs D. Budapest X. Kőér u. 16. — ALBÉRLETI SZOBÁT keres Budapesten szeptember 1-re két bakonycsernyei diáklány. A cí­met kérjük a Bakonycsernyei Evangélikus Hivatalhoz küldeni 8056 — Bakonycsernye, Dózsa György u. 1. „Vigyázzatok gondosan, ho­gyan jártok, nem mint a bal­gák, hanem mint bölcsek!” (Ef 5, 15) VASÁRNAP. —. „Jézust az Isten fejedelemmé és megtar­tóvá emelte jobbjával, hogy adjon Izráelnek bűnbánatot és bűnöknek bocsánatát.” (Csel 5,31 — Jer 33,10 — Lk 16, 1—8 — Zsolt 54) „Mindig igazam van, v én nem vétkeztem” — vallja az önigaz ember. Igénk szerint Isten ajándéka a belá­tás. a bűnbánatra való készség is. Áldjuk Istent, ha pirulni tudunk, szégyenkezni bűneink felett. Jézus által adja bűne­ink bocsánatát is. HÉTFŐ. — „Énekeljetek az Úrnak új éneket és dicséretét a földnek határairól.” (Ézs 42,10 — Kol 1.23 — Préd 9.13—18 — Csel 28.1—10) Med­dig fújjátok még a régi nótát? — kérdezi tőlünk az Űr. Ilyen régi nóta például: „Isten nem szeret engem!” Régi nóta az is: „ftincs szükségem kegyelmére”, pedig „Isten kegyelme által vagyok, aki vagyok!” Énekel­jetek új éneket az Úrnak! Az Istent dicsérő énekek maguk szorítják ki a régi nótát szí­vünkből. KEDD. — „így parancsolta nekünk az Űr: Rendeltelek té­ged világosságul a pogányok- nak, hogy légy üdvösségükre a földnek széléig”. (Csel 13.47 — Jer 32,40 — Péld 16,1—9 — Csel 28,11—16) A véka alá tett gyertya előbb-utóbb elalszik. A kiégett villanykörte sem vi­lágít többé, szemétre kerül. Ne engedd kialudni üdvössé­ged fényét ezen a világon. Hadd legyen néped fényed hordozója! SZERDA. — „Mondotta az Ür Ábrahámnak: Megáldatnak tebenned a föld minden nem­zetségei”. (1 Móz 12,3 — Gál 3,9 — 1 Pt 3.1—6 — Csel 28,17 —31) Ábrahám — a hit atyja és az engedelmesség példája — hordozta Isten áldását, hite és engedelmessége Isten népe .történetében hosszú Időre meg­határozta sokak sorsát. Áldást hordozott, s ébből az áldásból éltek utódai is. Mai hitünk és engedelmességünk által Isten a holnapi áldást érlelheti azok­nak, akik utánunk jönnek. CSÜTÖRTÖK. — „Mit kere­sitek a holtak között az élőt? (Lk 24.5 — Zsolt 18.47 — 1 Kár 3.16—28 — 2 Kir 2,1—15)) Fel­támadott élő Urunk van a mennyben. Nem halott, él: sír- dogáló múltbanézés helyett imádságot vár tőlünk, halotti koszorúk helyett tevékeny szol­gálatot a rászorulók között, de várja megelevenítő evangéliu­mának hirdetését is. Mindnyá­junknak megvan a feladata az élő Krisztus szolgálatában! PÉNTEK. — „Az Űr pedig beszél Mózessel színről-színre, amint szokott az ember szólni barátjával.” (2 Móz 33,11 — Tit 3.4 — Mt 13,44—46 — 2 Kir 5,1—19) Isten beszél ve­lünk, mégpedig tárgyilagos szeretettel. Isten, nemcsak fel­tár, de gyógyít is, nemcsak ránkpirít, de fel is oldoz, nemcsak korhol, de előre mu­tatja meg a helyes utat. SZOMBAT. — „Kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőteret nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére Jé­zusra, aki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyaláza­tot, keresztet szenvedett s az Isten királyi székének jobbjá­ra ült.” (Zsid 12. 1—2 — Zsolt 16,8 — Lk 12. 42—48 — 2 Kir 6. 8—23) A hit harcában érhet­nek kudarcok, megiáradások, megpróbáltatások. Erőforrásul nézzünk fel ilyenkor a hit fe­jedelmére, Jézusra, aki értünk is szenvedett. Adj erőt. Uram Jézus, példád szerint hordozni még azt is, amit — nem aka­rok! Zászkaliczky Pál Letért a parton futó útról. Az átforrósodott betonszalag felett remegett a levegő. Az au­tók zúgva rohantak rajta ismeretlen céljaik felé. Az út melletti erdőbe keskeny ösvény bújt be a lomb sátora alá. Ezen a napföltos folyosón indult neki az erdős hegyoldalnak. — Jó ez a csend! — gondolta és nagyot szip­pantott az erdőszagú levegőből. A tóparton a vitatkozókat hallgatta sokáig. Megpróbált be­leszólni a vitába, de értelmetlen szócsépléssé fajult és alaptalan érvekkel próbálták egy­mást meggyőzni a vitázók. A forró levegőben mintha sóhajtott volna az erdő. Enyhe szellő osont át a fák között és felkavarta a lombok alja illatát. Korhadó fa és lomb, fanyar penészes szagot párázott fel. — Ez a megállíthatatlan idő szaga, — gon­dolta — és minden e felé a korhadás felé tart. Én még ma gondolkodom és belenevetek ebbe az idöszagú életbe! De meddig!? Megállt és gondolkodva maga elé nézett. Amit gondolt, hangosan kimondta: — Meddig?! Iszonyúan izgató kérdés ez! Meddig? Ki tud, vagy ki mer erre felelni? Minden élő e felé a korhadás felé tart! Megállt és nem folytatta a gondolatsort. Szabadulni akart tőle. Mohón figyelt a lom­bok közül zengő madárfüttyre. Utánozni pró­bálta a madarat. Elmosolyodott, mert mintha felelt volna rá a madár. — Szegény! Becsaptam! Pedig milyen silá- nyan utánoztam. No de hát ilyen silány után­zatokkal csapjuk be egymást, mi élők. Igen, mert ez a madár is élő. Ez is odajut, ahová a levél, az ág és az avar között futó bogár. Busszúsan vágott a kezével és megiramodott az út kaptatóján. Hosszú léptekkel kapaszko­dott felfelé, amíg lélegzettel bírta. Nékitá­maszkodott egy fának és verejtékét letörölte arcáról. Innen gyönyörű kilátás nyilt a tó felé. Lágy színek úsztak a tavon. Felette az ég ra­gyogó kéken feszült. Halászok csónakja úszott a part közelében és nagy kerítőhálót húzott maga után. — A háló a halak halála! Micsoda borzal­mas alliteráció! De miért nem hagy nyugton ez a gondolat? Mindenütt a rothadás és ha­lál! A faluban megkondult a harang. Zúgása be­fúródott a lombok közé. — Vajon miért harangoznak? Idegesít ez a zúgás. Furcsa, mintha ennek is rothadás szaga lenne. Az ősszel meghalt nagynénje temetésére gondolt. Közel állt a koporsóhoz. A koszorúk hervadó virágillatát nem tudta feledni. Azóta is örökké arra kell gondolnia, hogy az ősziró­zsa halálszagú virág. Tera nénire azóta sem tud másképpen gondolni, mint őszirózsaszagú öregasszonyra. — Biztosan halottra harangoznak, — és órá­jára nézett. 11 óra. Nem dél, nincs ünnep, csak halott lehet. Borzongás futott végig rajta és kibírhatat- lannak érezte az egyedüllétet. A falu felé in­dult, meg sem állt a templomig. Az ajtót nyit­va találta, belépett. Hűvös csend fogadta. Le­ült az utolsó padra, olyan nytigtatónak érezte o hűvös csendet. A természetes egyszerűség ; otthonossá tette a templom belsejét. Rend és tisztaság mindenütt. Ebből a tökéletesen ösz- szehangolt környezetből kidomborodott az ol­tárkép. Uralta az egész templomot annyira, hogy minden figyelmet magára terelt. A ké­pen egy mécs világított, fénye fehér ruhás alakra esett, sugárzott róla a nyugalom. Arcát az öntudat bizonyossága olyanná tette, hogy aki ránézett, nem tudta tekintetét róla leven­ni sokáig. Egy másik ember a homályos hát­térből érkezett. Éppen az ajtót húzta be maga után. Ez a mozdulat azt árulta el, hogy egye­dül kíván maradni a fehér ruhással. Arcán aggasztó félelem látszott, mi arra kényszeríti, hogy amikor a fehér ruhásra figyel, kifelé is hallgatózzék, nem követi-e valaki? — Ki lehet ez a két alak? — tűnődött és visszakutatott régi emlékei között. A hittan­órákra próbált gondolni. — A fehér ruhás két­ségtelenül Jézus. De ki a másik? — A biblia­történetek képeire gondolt, de ilyen képre nem emlékezett. A háta mögött mozgást hallott. A torony lépcsőjén jött lefelé valaki. Erezte, hogy a lépcső alján megáll az illető és ránéz. Amint visszafordult, meglepett tekintettel találkozott, mint, aki azon csodálkozik, hogy kívüle más is van a templomban. Középmagas, jól meg­termett férfi állt a lépcső alján. Sötétkeretes szemüveg mögül nézett rá. Magas homloka fö­lött ősz haja éles ellentéte barnára sült arc­bőrének. Tekintetéből nyugalom és kiegyensú­lyozott pölcsesség sugárzott. — Jó napot — köszönt, mit az érkező barát­ságosan viszonzott. — Szabad itt tartózkodni? — Ha jólesik. Természetesen. — Csak annyit kérdeznék: ki a képen a ho­mályban maradó ember? — Nikodémusznak hívták. Kora nagy tekin­télyű embere volt, ki éjjel, titokban ment Jé­zushoz. — Köszönöm! Talán egy óra múlva elme­gyek. — Kérem! Maradjon ameddig jólesik. Végigment a padok között és az oltár mö­gött eltűnt. Almos csend maradt utána. Künn lustán nyújtózott a nyár. Az ablakon egy don­gó zümmögött, talán azért, hogy kibírhatóbb legyen a csend. Tovább nézte a képet. Ügy tűnt neki, mintha az alakokat fénykontúr ven­né körül és a megmerevedett mozdulatok fel­engednének. A homályból az alak a fény felé lépett. Sokáig nézte a Jézushoz menő Nikodé- muszt és a fényben ülő Jézust. A mélyen hall­gató csendet nagy ölelésnek érezte, miben minden megszűnik és nincsenek zaklató kér­dések. A dongó is megpihent az ablak sarká­ban. Végtelennek érezte a puhán elnyúlt csendet. Amikor felkelt, az oltár felé indult, hogy közelebbről vegye szemügyre. Amint a pádból kilépett, furcsán koppantak lépései az üres templomban, mint messziről jött érthe­tetlen felelet. — Mi lehet az oltár mögött? — ötlött fel az új gondolat. — Nem fizikai értelemben kívánt erre feleletet.Valamikori meglepetése jutott eszébe. Kisdiák korában az oltár mögé ku­kucskalt kíváncsian es ott takarító eszközöket látott, egy használaton kívüli kályhát, meg né­hány padot egymásra rakva. Azóta mindig olyannak látta az oltárokat, mint a színpadi kulisszákat, mi a nézők felé szépet mutat, de mögötte rendetlenség, zűrzavar. Előtte imád­koznak, mögötte rongy, piszkos seprű, szemét­lapát és használaton kívüli tárgyak. Az oltár mögé lépett és meglepte, hogy ott semmit sem talált, csak egy ajtót. Érezte, hogy az ajtó mögött van valaki. Halk köhintést vélt hallani. Nem tudta legyőzni kíváncsiságát, ko­pogtatott az ajtón. — Tessék! — hangzott belülről. Kicsiny szobába lépett. A falakhoz könyvállványok la­pultak rakva könyvekkel. Az ablak előtt nagy íróasztal mögötte a toronyból jött férfi ült. Ügy nézett a belépőre, mint aki természetes­nek veszi a belépő érkezését. Természetes egy­szerűséggel ismételte: — Tessék! — Elnézést kérek, nem akarok zavarni. — Nem zavar. Sőt örülök, hogy bejött. — Arra voltam kiváncsi, hogy mi van az oltár mögött? — Ez! — felelte és a padlótól a mennyeze­tig megrakott könyvespolcokra mutatott. — Kérem ne vegye tolakodásnak, ha meg­kérdezem, mit olvas? — A bibliát, — válaszolta egyszerűen. — Hát nem talált e között a sok könyv kö­zött modernebb olvasni valót? — Nem, mert az a sok mind erről az egyről szól. En meg mint lelkész azt keresem, mi az igazi és mai mondanivalója a bibliának. — Ma? Az atomkorszakban, az űrrepülések századában még lehet egyáltalán mondaniva­lója a bibliának? — Igen van! Sőt, a Marsra utazó ember számára is lesz mondanivalója. — Kérem — vágott közbe türelmetlenül — engemet egy kérdés nagyon izgat. Ma a stran­don nagyon sokat vitatkoztunk erről. Nekem zúgott a fejem és otthagytam őket. A kérdé­sem az: mi van a halál után? Mind mást ál­lított erről. Nem is tudom elsorolni mi mindent zagyváltak össze. A lenghangosabb az volt, aki azt állította: a halál után nincs más, csak meg­áll a szív, elrothad a test és passz! Az egyik lány azt hajtogatta állandóan, hogy kell lenni va­laminek, de ezt bebizonyítani nem tudja. Ez­után kirohantam közülük és egyedül kóborol­tam az erdőben, de ott mindennek a rothadás szagát éreztem. Amikor harangoztak, az is a rothadás szagát juttatta eszembe. Voltam egy temetésen. Forró nyári nap volt és a koporsó­ból kiáradó hullaszag összekeveredett a her­vadó virágok illatával. Soha nem felejtem el azt az irtózatos szagkeveréket! Hát mi van a halál után? Mit felel rá? — Amit a biblia! — és a könyv után nyúlt. — Köszönöm, arra nem vagyok kiváncsi! Azt már sokszor hallottam. Valami foghatób­bat, ésszel érthetőbbet mondjon! — Sajnálom, sem én, sem más nem mond­hat mást! Köszönöm és kisietett a templomból. Az ut­cán sziporkázó napsütésben idegesen sietett a járókelők között. Mindenki andalogva pihe- gett a forróságban. Az autók száguldottak, mintha a sebesség csapta szél hűvösét élvez­nék. Nem messze vészesen harsant egy autó dudája, fékek csikorogtak és valaki felsikol- tott. Egy pillanatra megdermedt az utca. A kö­vetkező riadt mozdulattal mindenki a hang fe­lé indult. A csikorgásban hátborzongató vész sivított és a sikoltásból a halálfélelem tágra- nyílt szemű rémülete kiáltott. A hang irányá­ban rohant. Volkswagen állt az úton félig ke­resztben. Egy leány feküdt az autó és a járda széle között. Amikor odaért, még mozgott. Té­tova mozdulattal a feje felé kapott. Orrából, füléből szivárogni kezdett a vér. Mint aki ásí­tani akar, szétnyílt a szája és szeme üvegesen fennakadt. — Hiszen ez Manyi! — kiáltott fel iszonyat­tal. Ráismert a délelőtti vitatkozók egyikére. Félájultan a kerítésnek dőlt és csak nézte a tátogó és idegesen toporgó embereket, Hallot­ta, amint összevissza kiabálnak, hogy mit is kellene tenni, de értelméig nem hatolt el sem­mi. Hangtalan szájmozgással a leány nevét mondta. — Manyi!... Manyi!... — Az életvidám, csupa mosoly arcú Manyi meg-megránduló testtel véresen feküdt előtte. Fülébe csengett szenvedélyes hangja, amint azt kiáltja a vitat­kozók között: — Én érzem és hiszem, hogy kell lenni va­laminek a halál után. Azután, mintha elhal­kuló sóhaj hangzanék nagyon messziről: Kell lenni! Kell lenni!... Kell lenni! A rémült emberek körülötte zsibongtak és látta a volkswagenes halottsápadt arcát, mint­ha azt mondaná kétségbeesetten: Nem tehe­tek róla! Valaki kivált á tömegből és elrohant. Végte­lennek tűnő idő után felvijjogott a mentőautó szirénája. Neki mindez olyannak tűnt, mint az élet nagy vitája, miből Manyi érve cseng ki mindig világosabban: — Kell lenni!... Kell lenni! A mentők megérkeztek és míg Manyit hord­ágyra fektették, csak annyit hallott: — Siesse­nek, még ver a szíve! — Kell lenni!... Kell lenni! — Dobolt a két szó határozottan tudatában. Kábán támaszko­dott a kerítésnek még akkor is, amikor a rendőrök elvégezték a helyszínelést. Azt sem vette észre, hogy a tó felől felhők tolakodtak fel és megdördült az ég. Mindenki menekült már a zápor elől, de ö maradt félájultan a ke­rítésnek támaszkodva. Ahol Manyi feküdt, kis vértócsa maradt a betonon. A nagy cseppek- ben induló eső felhigította az alvadni kezdő vért és a lezúduló nyári zápor elsodorta Manyi vérét az útról. A megkonduló harang szavára összeborzadt. Ruhája teljesen átázott. Fázott. Vacogó fogai összeverődtek. Szállására indult ázottan, reszketve és nem tudott semmi másra gondolni, csak arra a két szóra: — Kell lenni! — Kell lenni! — Kell lenni! Mátis István ... és azután ?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom