Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)
1972-01-09 / 2. szám
\ Szent harang... égi hang Harangszentelés Yanyarcon Felejthetetlenül szép és emlékezetes nap volt ádvent negyedik vasárnapja Vanyarc evangélikus gyülekezete számára. Az 1500 lelket számláló gyülekezet nagy anyagi áldozattal pótolta 3 háború alatt elvett harangját és ezen a ködös vasárnapon a karácsonyi öröm sugárzott a nógrádi arcokon, mert az új harangot D. dr. Ottlyk Ernő az Északi Egyház- kerület püspöke áldotta meg és adta át hivatásának, hogy hivogassa az élőket, megsirassa a halottakat és ércnyelvével hirdesse Isten dicsőségét nemzedékről nemzedékre. Az új tarang elindul Délelőtt 11 óra. Ä torony előtt, a templom főbejáratánál egy emelvényen már ott várja , felékesítetten szalagokkal, zászlódíszben, virágokkal telehintve az új harang, hatalmas embergyűrú veszi körül, hogy elindulhasson végleges helyére idősebb testvérei közé a toronyba. Megkondul a másik két harang. A parókia kapuján kilép a püspök, Kő~ szeghy Tamás püspöki titkár, Schultz Jenő vanyarci, Gerhát Sándor galgagutai, Breuer Oszkár sziráki és Garami Lajos egyházasdengeiegi lelkészek kíséretében. Szétnyílik az embergyűrű, azután újra ösz- szezárul Isten szolgái és az új harang körüL Ott szorong a gyülekezet apraja-nagyja, közöttük a község meghívott vezetői és a szomszéd gyülekezetekből érkezett hittestvérek. Kicsi lány bájos kedvességgel versben köszönti a püspököt és feleségét virágcsokorral. Felcsendül az ének: „Dicsérd én lelkem a dicsőség örök királyát”. A püspök imája és áldása után a helyi lelkész elindítja testvérei közié a toronyba az új harangot. Méltósággal teli lassúsággal felemelkedik a földről. Minden szempár némán figyel, míg el nem tűnik a toronyablakban. Megérkezett yégleges helyére, hogy hívogasson, halottakat elsirasson. „Személyi” adatai: 180 kg, B hangú. Felirata: „Élőket hívogatok, halottakat megsiratok”, öntötte a Gombos cég öriszentbottyánban; öntette a vanyarci gyülekezet 1971-ben saját költségén. A harangszentelő istentisztelet Zsúfolásig megtelt a hegyen épített templom. Felcsendül az „Erős vár a mi Istenünk” dallama az orgonán. Egy szíwel- lélekkel zengi a gyülekezet, betölti az egész templomot az ének. A püspök, a püspöki titkár és a helyi lelkész ott állnak az oltár előtt. „Örömünnepünk van ma, mert Isten kegyelméből új harangot szólaltathatunk meg templomunk tornyában”' — hangzik a püspöki bejelentés. „Isten igéje és az imádság szenteli meg Isten ajándékait. Így adjuk át mi is az Ür szolgálatába az új harangot”. Imádság, hitvallás kél a gyülekezet ajkán. A püspök ig'ét hirdet. A va- nyarci gyülekezet mai öröm- ünnepe csak előíze annak az örömünnepnek, melyről az ige beszél — mondja bevezető szavaiban. Kifejti, hogy Isten uralma már itt és most elkezdődött rejtetten, mint Isten ^álarca” érvényesül az emberiség történetében, a természet világában, emberi testünk csodálatos felépítésében. Az ő uralmának előízét már most erezzük az egyházban. A Bárány Jézus a vőlegény és a gyülekezet az ő menyasszonya. Ezek emberi képeik, hogy megfogható legyen számunkra Isten uralma. Bizonyságot tett a püspök a keresztyén reménységről, amikor mi is színről- színre láthatunk és zenghetjük a nagy sokaság szavával Urunknak az örök halleluját! Addig, míg elérkezik — mondotta —, az a gyülekezet feladata, hogy az igazságos cselekedetek „fehér ruháját” öltse Az úton menni Kell!66 99 A törvényalkotásra egyedül illetékes Zsinatunk által 1966- ban megszövegezett, új egyházi törvényeink szerint — nem számítva az életadta, különleges . alkalmakat — a magasabb egyházkormányzati tes- tületeinket: az egyházmegyei, az egyhazkerületi és az országos közgyűlést háromévenként kell összehívni. Ez a nagyon helyes és nagyon megfontolt rendelkezés nemcsak az anyagiak terén (mert minden közgyűlés ■— természetesen — pénzbe kerül), hanem még inkább fontosabb Vonatkozásokban gyümölcsözőnek, bizonyult. Hogy miképpen és miért, azt az elmúlt évi egyházmegyei, egyházkerületi és országos közgyűlések bizonyí-, tották. Bizonyították egyszerűen úgy, hogy — miként az új törvénykönyvünk érvénybe lépése óta, három évvel ezelőtt is történt — hosszabb távlatúvá lett a magától értetődően kötelező számadás és egyúttal ugyanilyen jellegűvé — tehát „messzebb nézővé” — a tervezés. Éppen ezért most már egészen természetessé lett az, hogy espereseink, püspökeink, a i Országos Egyház elnökpüspöke az 1971-ben lezajlott közgyűlésen a vissza- és az előretekintésben és a következő esztendők teendőinek kijelölésében tudtak és mertek meleg szívűen kritikusak —■ az elmúltakra nézve —, s ugyanakkor — a jövőre tekintve — bizakodóan irányt mutatók lenni. A „meleg szívű” kritika — persze — nem tette megbo- csáthatóvá az esetleges mulasztásokat és a jövőt illetően sem hangzottak el fellengzősen alaptalan ígérgetések. Mindennek éppen az ellenkezője történt és jó, hogy erről a tényről egyházunk megválasztott képviselői nemcsak tudomást szerezhettek, hanem a maguk részéről mindehhez tevőlegesen hozzá is járulhattak. A számokban is jelentős alkalmak (majdnem húsz közgyűlésről van szó) mindegyikéről lehetetlennek látszik beszámolni, még akkor is, ha lapunk több ízben is foglalkozott a különböző szintű egyházkormányzati testületeken lezajlott eseményekkel, az elhangzott beszámolókkal és a meghozott határozatokkal. S ha röviden mégis össze kellene foglalnunk a történteket, az elhangzottakat, akkor azt mondhatjuk, hogy a megnyilatkozások mindegyike határozottan hangsúlyozta: akár a visszatekintést, akár a jelen felmérését, akár jövőnk 'reális megtervezését, csak a Jézus Krisztusban való hitben, a hozzá való hűségben és az emberek, a népünk iránti elkötelezettségben lehet és szabad megtenni. Igen, ez a kettős hűség s elkötelezettség jellemezte, a közgyűléseken elhangzott püspöki, esperesi jelentéseket, a különböző egyházi munkaágakról szóló beszámolókat, a megfelelő egyházigazgatási szinten meghozott határozatokat. Mivel pedig ez volt a legfőbb jellemzője ezeknek az üléseknek: méltó és érdemes lesz az itt megtapasztaltakkal részletesebben is foglalkoznunk. Ettől a szándéktól vezettetve a következő’ hetekben több olyan cikket olvashat majd lapunkban az érdeklődő kedves Olvasó, amelyek mindegyike olyan témát dolgoz fel, amelynek fontosságáról meggyőződhettünk & meg vagyunk győződve. Mottóul, összefoglaló címként Váci Mihály versének azt a sorát választottuk, amit D. Káldy Zoltán püspök a Déli Egyházkerület közgyűlésén elhangzott jelentésében idézett, mintegy vezérfonalként véve gondolatainak. „Az úton menni keli” — hangzik ez a sor, és ha valaki a jelen soraim mellé tördelt, jól ismert verset újból elolvassa, az tanúbizonyságot tehet arról, hogy milyen tudatos volt az akkori és a mi mostani téma- választásunk. Kérjük kedves Olvasóinkat, hogy fogadják olyan szeretettel ezeket a cikkeket, mint amilyen szeretettel mi megírtuk őket — mindnyájunknak okulásul és épüléséül. Dr. Vámos József magara és így tegyen bizonyságot a világban Isten szere- tetérőL Az igehirdetésből karácsonyi öröm csendült ki és beállított mai életünk' és az eljövendő üdvösség mindent átfogó hatalmas távlatába. Az igehirdetés után csendül fel a lelkész felesége által vezetett énekkar hangja. „Szent harang... égi hang ... Jézus él!” verték vissza a falak és szívünk együtt dobbant az ének ritmusával. A püspök áldásra emelt kézzel megszentelte a harangot: „Az Űrnak szentelt legyen, az új harang, az Atya, Fiú, Szentlélek nevében. Isten dicsőségére és a gyülekezet épülésére .. Felejthetetlen percek „Szólaljon meg az új harang Isten dicsőségére!” — mondta a püspök. Halálos csend a templomban. A várakozás izgalmas pillanatai. Megnyitják a templom ajtaját és felhangzik az új harang tiszta hangja. Elhalkul Üjra csend. Ismét a püspök hangja: „Szólaljon meg most az új harang, a többi harang szava az orgona hangjával és a gyülekezet hálaadó énekével a Szentháromság egy íga‘z Isten dicséretére!” Csodálatos összhangban megszólal az új harang és a másik kettő. Lágy b-mollban fonódik egymásba a három hang, felzendül, az orgona és vele együtt a legszebb, a „vox humana” az emberi hang. Harangok, orgona és emberek zengik az Isten dicsőségét! Felejthetetlenül szép ... Az ünnepi közgyűlésen üdvözölte a püspök a gyülekezetei és a lelkészházaspárt. A Nógrádi Egyházmegye esperese megbízásából Gerhát Sándor galgagütai lelkész szólott, valamint saját gyülekezete, az acsai és béri gyülekezet nevében köszöntötte a gyülekezetét. Az egyházasdengeiegi gyülekezet nevében Garami Lajos lelkész, a sziráki gyülekezet nevében Breuer Oszkár lelkész köszöntötte az ünneplő gyülekezetét. Végül Schultz Jenő vanyarci lelkész köszönte meg az üdvözleteket és a harangöntőknek mondott köszönetét remekművűikért. Amikor Isten házából távoztunk, boldog öröm muzsikált szívemben: örüljetek az Űr- bán mindenkor... az Űr közel. Ezt a közelséget éreztük ezen a napán. Garami Lajos Váci Mihály: Még nem elég Nem elég megborzongni, de lelkesedni kelll Nem elég fellobogni, de mindig égni kell? Es nem elég csak égni: fagyot is bírjon el, ki acél akar lenni, suhogni élivel Nem elég álmodozni! Egy nagy-nagy álom kell! Nem elég megérezni, de felismerni kell! Jiff«' Nem elég sejteni, hogy milyen kor jön el, Jövőnket —• tudni kell! Nem elég a célt látni,’ járható útja kell! Nem elég útra lelni, az úton menni kell! Egyedül is! — Elsőnek, elől indulni el! , Nem elég elindulni, de mást is hívni kell! S csak az hívjon magával, aki vezetni mer! Nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell!, És nem elég akarni: de tenni, tenni kell! A jó szándék kevés! Több kell: — az értelem Mit él a hűvös ész?! Több kell: — az érzelem! Am nem csak holmi érzés, de seb és szenvedély, keresni, hogy miért élj,' szeress, szenvedj, remélj! Nem elég —- a Világért! Több kell: — a nemzetért! Nem elég — a Hazáért! Több kell most: — népedért! Nem elég — Igazságért! — Küzdj azok igazáért, kiké a szabadság rég, csak nem látják még, hogy nem elég! Még nem elég! Kép az Országos Közgyűlésről Mégis van üj a nap alatt Amióta Zeus bika képében Európát elrabolta, s amióta as XJrál-hegységtől az Atlanti-óceánig terjedő földrész felvette és megszokta az istennő nevét, alig akadt néhány évtized, amikor nem öntözte sűrűn vér a földjét. A kontinens nyugtalanságára mi sem volt jellemzőbb, minthogy történelme a legtöbb háborút jegyezte fel. S ezek a háborúk az Északi-jegestengertöl a Földközi-tenger melegebb vizeiig, a La Manche-tól a Szarmata síkságig végig szántottak e jobb sorsra méltó világrészt, periódusonként végigterítették megszámlálhatatlan holttesttel a sok helyütt terméketlen földjét. A nyíl és dárda fegyvereitől a második világháború légi, bombázásáig mindenfajta fegyver ölt és pusztított már itt s a kontinens háborúk ütötte himlőhelyei mélyen vésődtek történelme lapjaira. HOSSZÜ IDŐN KERESZTÜL, századunk elejéig, földrészünk háborúi „elszigeteltek” voltak. Csak elvétve vívták harcaikat a vetélkedő felek „idegen” kontinenseken. Amint azonban földrészünk országainak érdekszálai polip módjára átkaroltak más világrészeket — gyarmatosítás, gazdasági érdekek, imperialista terjeszkedés, stb. — karjajaival, ennek arányában szélesedett a háború horizontja. A harmincéves háborúban még csak Amerika partjainál vívták ádáz küzdelmüket a protestáns unió és a római katolikus liga szemben álló felei, de az első és második világháborúban már álig maradt háborútól mentes egy-két szöglete a világnak. Valóban totálissá, világméretűvé dagadt a pusztítás, az öldöklés. Az európai kontinens népei és nemzetei a háború és béke kérdésében súlyponti helyzetbe kerültek. Sok szempont játszott közre története során, míg ezeknek a kérdéseknek a gúlájára verekedte magát. S eközben kibogozhatatlan szálakkal kötözték egymást meg, hogy adott esetben két, vagy több tábor érdekeit szolgálva számoljanak le egymással. Okot alig kellett keresni a háborúhoz. A „casus belli” a korábbi vereségek tarsolyából mindenkor előkerült tucat számra, aztán életre-halál- ra küzdöttek egymással, mig a pestis, kolera, vagy tífusz haza nem űzte a megmaradottakat. Egyik háború szülte a másikat S nagyságuk nőtt, mint a hólabda. S vele egyenes arányban a pusztulás és veszteség. A második világháborúban meg már egyenesen kiszámíthatatlan volt a veszteség.. A CSODÁVAL HAT ÁROS, hogy vérrel áztatott kontinensünkön valamivel több mint negyed évszázada nem volt háború. Felnőtt egy nemzedék, atnely csak történelemkönyvből alkothat fogalmat magának arról itt Európában, hogy mi a háború. Ezt még soha nem élte meg a kontinens. Mert olyan huszonöt, sőt huszonhat esztendőről, amikor Európában ne lett volna háború, még soha nem hallottunk. A háború és béke kérdésében azonban „megőriztük” kulcspozíciónkat. Nem érdem ez, hanem keserves örökség. Mert ebből a helyzetből tudunk levezetni minden várható következményt és ki tudjuk számítani a lavina útját, ha az a Pireneu- sokról, vagy az Alpokról, a Kárpátokról, vagy a Kaukázusról, vagy akár az Vrálról indulna is el. És mert odáig fejlődött technizáltságunk, hogy mindent ki tudunk számolni, sőt nemcsak számolni, tudunk, hanem mindenfajta fegyverrel bánni, — és e fegyverek rendelkezésünkre állnak, — tudjuk azt, hogy egy európai konfliktus világégést jelentene. Világégést és világpusztulást. Ezt szőról-szóra kell értenünk! Ezért döntő és nincsen döntőbb kérdés, mint nyugalmi állapot, béke és biztonság Európa térségében. A SŰRŰN MEGISMÉTLŐDŐ HÁBORÚKON KERESZTÜL bukdácsolva még soha nem jutott eszébe kontinensünk államainak valami végleges, biztonságos megállapodásra jutni. Történelmünkben minden háború a következő háború embrióját hordozta magában. Végzetszerűen természetes volt, hogy a győztes győzelmét maradéktalanul kihasználja, s a legyőzött alig várta az alkalmas pillanatot, hogy visszaüssön. Csak amikor a „végletek” a teljes megsemmisülés és pusztulás árnyékába sodortak bennünket, született meg korunk egyik legragyogóbb politikai elve és eszméje: Európa biztonságának eszméje. Erre nem találunk példát több ezer éves történelmünkben. Ez az eszme egyetemes európai eszmévé lett, egy érdekűvé tett bennünket és a fentebb vázolt folyamat alapján kihatása minden kétségen kívül'„világméretűvé” vált. Ezért Londontól’ Moszkváig és Stockholmtól Rómáig egyaránt érdekelt lett mindenki és mindenütt. De a sor itt nem zárult le, mert New Yorktól Tokióig és lzlandtól Cape Town-ig hasonlóan érdekelt lett glóbusunk minden népe. CSUPÁN KÉT SZŐ: EUROPA BIZTONSAGA. De benne van a „lenni vagy nem lenni” végső kérdése. A két szó eszméje korszakalkotó módon fogja meghatározni kontinensünk, de az egész világ jövőjét. Az út az eszme megszületéséig nem volt minden zökkenőtől mentes. A következőkben ezt a göröngyös utat fogjuk röviden vázolni. Dr. Kédey Pál Örvendj és vigadj! Bach Karácsonyi oratóriuma a Deálc téren Dr, Mihályi! Ernő országos felügyelő megnyitója Karácsony hetének hatalmas nyitányaként hangzott fel 1971. december 19-én, ádvent negyedik vasárnapjának délutánján Bach Karácsonyi oratóriuma a Deálc téri templomban, amelyet zsúfolásig megtöltöttek a gyülekezet tagjai és a Bach muzsikáját szeretők sokasága. Öröm volt látni az idősebbek és a középkorúak mellett a szépszámú fiatalságot is. De nemcsak a hallgatóság soraiban láthattunk fiatalokat, hanem a Lutheránia tagjai között is felfedezhettünk fiatal, új arcokat. Nagy öröm volt a hallgatóság számára az, hogy a Lutheránia — az előző év orgonaépítés miatt történt kihagyása után — ismét vállalkozott az oly nagyszerű három kantáta előadására. Hosszú hetek és hónapok próbái előzték meg az előadást, amely mindnyájunk örömére szolgált Az első ütemekben megszólaló üstdob hangjai szinte az egyre közeledő Űr Jézus Krisztus lépteit idézték fel bennünk, a trombiták felhívása pedig a hozzánk érkező Krisztussal való karácsonyi találkozásra készítettek fel. Az egész műből az öröm és, vigadozás hangja csendült fel, ami a Megváltó érkezését váró hívek szívét eltölti, Csak az elismerés és köszönet hangján szólhatunk azokról, akik közreműködtek. Mohácsi Judit (szoprán) az énekkarral szemközti karzatról az Űr érkezését hirdető angyalként szinte elénk varázsolta a’ karácsony éj hangulatát, Takács Judit (alt) bársonyos hangja jó és kedves ismerősünk. Fülöp Attila (tenor) és Mezőfi Tibor (basszus) szolgálata nagyszerűen adta meg keretét és egyben zenei alapját az egész előadásnak. Köszönjük Tódy Éva (orgona- kontinuo) szép szolgálatát is. A Lutheránia Ének és Zenekar Weltler Jenő karnagy soha nem lankadó, lelkes vezényletével ismét olyan zenei élményben részesítette a hallgatóságot, amit nem könnyen lehet elfelejteni. Hiszem és vallom, hogy az énekkar szolgálata jó felkészítés volt számunkra karácsony méltó megünneplésére. Az igehirdetés szolgálatát dr. Hafenscher Károly lelkész végezte. Köszönjük a közreműködőknek és a Lutheránia Ének és Zenekarnak, hogy a karácsonyi előkészületek rohanásában ilyen nagy örömben és nagyszerű élményben részesítette a hallgatóságot! Harkányi László
