Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-04-09 / 15. szám

Különös Király Mt 12, 1—5 TALÁN A VILÁG LEGKÜLÖNÖSEBB királyi bevonulása az, amiről virúgvasámap igéje szól. Látványos rendezvények- hez szokott szemünk egészen mást várna egy ilyen alkalom­tól. Jézus nem magasból tekint alá hódoló népére, hanem ve­lük egy szinten jön alázatosan, csendesen és egyszerűen, ta­lán csak a szeme simogatja végig reá váró népét. Különös király. A bevonulás ünnepi protokollját ősi prófécia hirdette előre, Zakariás szavával: „Örvendj nagyon Sión leánya, ujjongj' Je­ruzsálem leánya, íme királyod eljön hozzád, aki igazságos sza­badító, alázatos és szamáron ül.” Ez itt beteljesedett. 1. EZ A KIRÁLY NEM URALKODNI JÖN, HANEM SZOL­GÁLNI. Bevonulásakor mögötte van már három év szolgálata. Névtelen emberek hosszú sora, akikhez lehajolt szívek viharát enyhítő szavával, könnyeket törlő kezével, betegségekből sza­badító erejével, bűnök terhét feloldó irgalmával, az élet ín­ségét enyhítő szeretetével. Nem uralkodott, hanem szolgált, így ad példát ma is egyházának, hogy ne féljen alászállni, sőt örömmel vállalja a felelősséget e világ mai égető kérdéseiben. EGYHAZUNK IS EZT ISMERTE FEL, amikor vállalta a szolgálat útját. Ez az út csendes odaállás azók mellé, akik e világban felekezeti vagy világnézeti különbség nélkül együtt fáradoznak az emberiség békésebb, jobb életéért. 2. NEM ÜNNEPELNI JÖTT, HANEM AZ EGYSZERŰ, HÉT­KÖZNAPI MUNKA SZAMARÁN. Jézus a hétköznapjaid szür­ke eseményei között akarja életedet szeretetével megújítani, átformálni. Ezért jön ilyen egyszerűen és szelíden, hogy érezd oda tartozik Ö a mindennapok apró eseményei közé. mert itt találkozol a legnehezebb feladataiddal és abban akar segíteni. CSALÁDI ÉLETÜNKBEN erre igen nagy szükségünk van, hiszen a modern élet sokféle igénybevétele között ideges fe­szültség támad az otthonokban. Még élesebben jelentkezik a generációk váltásának problémája, melyet a gyors változáso­kat hozó korunk különösen élesen exponál. Ezekben mutatko­zik meg mennyit ér az egymás terhét hordozó, sőt olykor egy­mást elszenvedő szeretet evangéliumi tartalma az életünkben. GYÜLEKEZETEINKBEN, ahol a hagyományos vallásosság mellett jelen van a korunk égető kérdéseit látó és ezért a ke­resztyén felelősséget átélő gyülekezeti réteg, amelyik tudatosan éli a maga hitét, szocializmust építő népünk körében, és maga is építi a szocializmust. EGYHAZUNK MEG NAGYOBB KÖRRE táguló gyakorlati diakóniája keresztyén szolgálatunk a hazánkban. Nem idegen testként élünk népünk körében, hanem olyan hívő emberekként, akik ugyanakkor hűséges, dolgos hazafiak is és a maguk he­lyén a szellemi vagy fizikai munkájukkal jó igyekezettel épí­tik, gazdagítják népünket. Részt vesznek annak gondjában* bajában, örömében-sikereiben. Munkálkodnak a Hazafias Nép­front keretében is. Jézus igéjének hallgatása, naponkénti olvasása új meg új indításokkal erőt adnak arra, hogy szolgálatunkat családunk, gyülekezetünk, hazánk, sőt az egész emberiség részeként jól végezhessük. 3. Ö VALÓBAN KIRÁLY, AKI KÖVETÉSRE HÍV, HOGY ESZKÖZÉVÉ TEGYEN. Ebben mutatkozik meg életünk igazi keresztyénsége. Így üzeni népének: Íme királyod jön hozzád, akinek oda kell szánnod engedelmességre életedet. Túl kell lát­nunk életünk szűkebb keretein. Hiszen még mennyi éhes, nélkü­löző ember él földünkön, akiknek Jézus Krisztus szeretetével kell kenyeret nyújtani azoknak is, akik magukat keresztyé­neknek vallják és akik a kenyér bőségében vannak. Lehet, hogy közvetlenül nem tudod a kezébe nyújtani annak az éhező­nek kenyeredet, de együttérzésed kifejezésével, azzal hogy igaz­ságtalannak látod ha az egyik helyen bőség, a másik helyen ínség van, mégis eljuttatod kenyeredet az éhezőhöz. AHOGYAN NEM VOLT JÉZUS SZÁMÁRA KÜLÖNBSÉG ember és ember között, úgy kell nékünk is félreérthetetlenül megmondanunk, hogy emberségünk megcsúfolásának érzünk minden faji megkülönböztetést és az egyenlőség és igazság alap­ján látjuk minden embertársunkat e földön. Jézus könyörülettel fordult a világ minden szenvedője felé. Az 0 követésében nem hagyhatunk kétséget senkiben, hogy fáj nékünk a menekültek, a háborús szenvedést hordozók gyötrel­me, Vietnam népének szenvedése és nem tudunk hallgatni ott, ahol rémült gyermekszemek figyelik a repülőgépeket és ahol már kicsiny korukban kitörölhetetlenül íródik emlékezetükbe a vér, a halál, az égő otthon képe. Ilyen cselekvő, együttérző, közösséget vállaló szeretetre hív a te Királyod, aki maga volt ebben a szeretetben példád. Részletek Sólyom Károly paksi lelkész, a Tolna—Baranyai Egyházmegye esperese rádiós igehirdetéséből. Kettős állampolgárság Az Uj Magyar Lexikon meg­felelő helyén ezt olvashatjuk: „állampolgárság: meghatáro­zott állam kötelékébe való tar­tozás. Az állampolgár az állam által biztosított jogokat gya­korolhatja, élvezi állama vé­delmét az ország határán túl is, és tartozik teljesíteni a tör­vényesen reá rótt kötelessége­ket.” Ugyanezen címszó alatt arról is olvashatunk, hogy egyes államok (így pl. a Ma­gyar Népköztársaság is) isme­rik a kettős állampolgárságot, ami azt jelenti, hogy egy sze­mély azonos időpontban két államnak is lehet állampol­gára. vissza hozzánk megváltó Urunk. De addig amíg el nem jön, addig kötelességek várnak reánk, olyan elkötelezésből ía- kadóak, amelyek összekötik mindennapi jelenünket az el­következő időtlen jövővel. Mert Jézus Krisztus azért halt meg, azért támadt fel, hogy „öt szolgáljam örök igazságban, ártatlanságban és boldogság­ban.” Öt szolgáljam teljes hit­tel és igaz reménységgel már itt a Földön és egykor az örök­kévalóságban. Ez a szolgálat Isten országa polgárainak egy­szerre állampolgári joga és kö­telessége. szűk és bizonyságot teszünk róla — végső sorban ezzel is a feltámadott Jézus Krisztusnak szolgálunk. Annak az Urnák, aki nemcsak elvárja tőlünk ezt a hűséges szolgálatot, hanem erőt is ad annak végzéséhez. * Utón a cél felé Földi életünk napjai vége­sek s megismételhetetlenül drága alkalmak. Drága voltu­kat az jelenti, hogy csak egy­szer adottak s az, hogy pará­nyi mérföldkövekként sora­koznak célunk, az örök ország kiteljesedése felé vezető úton. Ezért, amikor Jézus Krisztus és az emberek iránti hűségben éljük mindennapjainkat, so­hasem feledkezhetünk meg ar­ról, hogy földi életünket egy­szer el kell hagynunk. S ha eb­ben a kettősségben: a földi ál­lampolgárság hűségében és az örök ország polgárságának re­ménységében mindvégig meg­tudunk állni, akkor nekünk is megadatik az, hogy elérjük a végső célt, az örök üdvössé­get Dr. Vámos József Az O országában Ha nem is egészen úgy, ab­ban az értelemben ahogy’ az előbb leírtuk, de mégis az a tény, hogy a keresztyén em­ber is egyszerre két ország ál­lampolgára. Erről így tanít bennünket a második hítága- zat magyarázatában a refor­mátor: „ .. .az én Uram, aki engem ... magáévá tett, nem arannyal, sem ezüsttel, hanem szent és drága vérével, ártat­lan szenvedésével és halálával, hogy egészen az övé legyek, az Ö országában Ö alatta él­jek .. Minden kétséget kizáróan, világos beszéd ez: Jézus Krisz­tus megváltói halála a benne hívő embert Isterv örök orszá­gának polgárává avatja. An­nak az országnak a tagjává, amelynek ugyan soha nem voltak és nem is lesznek földajzilag kijelölhető hatá­rai, de amely nagypéntek és az első húsvét óta mégis élő valóság. Valóság úgy, hogy léte már a mi Földünkön, az emberiség történetében is ta­pasztalható, de végső kiteljese­dése csak az örökkévalóság­ban következik be. Hogy mindez mikor lesz a színről-színre látás teljes Va­lóságává, senki közülünk nem tudhatja s nincs is okunk rá, hogy kutassuk, mikor jön Földi hazánkban Isten akaratából a Földnek egy bizonyos pontján láttuk meg az áldott napvilágot s így egy országnak lettünk polgá­rai, egy nép közösségének let­tünk tagjai. Ennek a népnek — a magyarnak — a nyelve az anyanyelvűnk, ennek az or­szágnak — a Magyar Népköz- társaságnak — múltját, jele­nét és jövőjét a magunkénak valljuk, s sorsunk, személyes boldogulásunk össze van köt­ve ezzel a néppel, ezzel az or­szággal. Ez a mi másik állam­polgárságunk. Hogy melyik az előbbrevaló a kettő — az örök és a földi ország — közül, hogy melyik­nek a törvényeit kell elsősor­ban betartanunk, ez ilyen for­mában sohasem lehet kérdés a számunkra. Nem lehet, mert nekünk mindkét ország önma­gáért egyformán drága és így az egyikre való hivatkozással nem játszhatjuk ki a másikat, s fordítva sem cselekedhetünk. Sőt, a Jézus Krisztus örök országába való tartozásunk­ból egyenesen következik az, hogy tiszteljük felsőbbségün- ket, engedelmeskedünk rendelt elöljáróinknak s mindent meg­teszünk azért a népért, azért az országért, amelyet a ma­gunkénak vallunk. Miközben pedig így cselekszünk — hisz­EGY SEGESVÁRI OLVASÓNK LEVELÉBŐL „Megemlítem, hogy a diák­hegyi ősi templom nagy ha­rangját Villamosítják. Ezt a nagy harangot csak négy erős harangozó tudta megcsendíte­ni. A villamosítás anyagi fe­dezetét a LVSZ vállalta. A diákhegyi templom, mint tör­ténelmi emlék is kiváló, ritka építmény, a nagy harangja pe­dig olyan mestermű, hogy nem akad párja az erdélyi ősi nagy templomok harangjai között egy sem. 1797-ben öntötte Thallmann Mihály európai hí­rű harangöntő mester. A ha­rang súlya 2900 kg. Belső és külső felirata latin nyelvű, sok rövidítéssel. Magyarra for­dítva: „Sokszor öntöttek át, mindig dicsértem rendíthetet­lenül az Istent, összehívom a népet a szent egységbe. Újra lettem öntve a segesvári augs- burgi hétrokonság által az igen nemes D. J. Schack királybíró úr, a nevezetes ismert J. Schencher úr várospapja, a nemes Fabri ti us János szolga­bíró úr és.a nagytekintélyű M. Amad. Scheck városgazda ál­tal, a hármas egység védelmé­vel. Michel Thallmann' újra öntött örökre 1797-ben.” Idős olvasónk verset is irt a harangról, amelyben imád­sága szólal meg, nehogy va­laha még ágyúnak öntsék be az öreg harangot: „Szólj, de a te hangod is a békéért, örök békéért zengjen, hogy békét ké­rő hangú zúgásod hasson a szí­vek mélyére, s a békét, mit annyira kér a világ népe, végre megérje” — írja a 90 éves Rácz Andrássi Sándor bácsi. Ne féljetek! Az, ember fél Istennek, enge­delmeskedni. Hátha baj lesz belőle? Talán már te is érez­ted ezt a félelmet. Mózes na­gyon érezte. Sőt, hamarosan annyi baja támadt, hogy arra gondolt: ezt már nem bírom ki. Szeretném azonban előre megmondani, hogy kibírta. Es nagyon jó volt, hogy kibírta. Mózes és Áron elment a Fá­raó palotájába. Így szóltak az egyiptomi királyhoz: az Ür, Iz­rael Istene küldött minket hozzád. Ezt üzeni néked: bo­csásd szabadon népemet. Fáraó dühös lett: kicsoda az Űr, hogy szavára hallgassak? — kérdezte ingerülten. Nem ismerem az Urat és nem bo­csátom el Izraelt. Ök tovább kérlelték a Fáraót: csak há­rom napra engedd el Izrael fi­ait, hogy a pusztába menjünk. Fáraó azonban nem tágított. Rájuk ripakodott: Mózes és Áron! ti visszatartjátok a né­pet a munkától. Jobb lesz, ha azonnal dolgotokra mentek. Még azon a napon elrendelte rabszolgafelügyelőinek, hogy ne adjanak polyvát és szalma­töredéket Izrael népének a téglakészítéshez. Menjenek el maguk és szedjenek maguknak polyvát. De vigyázzatok — mondta —, nehogy kevesebb téglát készítsenek, mint eddig. Haszontalan, lusta népség. Nem akarnak dolgozni. A rab­szolgafelügyelők Fáraó paran­csa szerint cselekedtek. Sanyar­gatták, ütötték és verték a népet. Ekkor küldöttséget memes»- tett Izrael népe a Fáraóhoz. Kérlelték, hogy könnyítse meg munkájukat. De hasztalan. Lusták vagytok, restek. Nem akartok dolgozni. — mondta a küldötteknek. Azért találtátok ki, hogy elmentek a pusztába. Takarodjatok dolgozni. Poly­vát nem kaptok. A tégla-szá­mot pedig be kell adnotok. Amikor kijöttek a küldöttek a Fáraó palotájából, összeta­lálkoztak Mózessel és Áronnal Vádolni kezdték őket. Ti vagy­tok mindennek az okai. Csak bajt hoztatok ránk. Szabadsá­got ígértetek és felbőszítetté­tek a Fáraót. Most majd tönk­retesz bennünket. Mózes erre a vádra nem tu­dott válaszolni. Nagyon elke­seredett. Istennek mondta el panaszát. Így imádkozott: Uram, miért engedsz rosszul bánni ezzel a néppel! Miért küldtél engem ide? Hiszen mi­óta szóltam a Fáraónak ,rosz- szabbul bánik a néppel. Min­ket pedig nem szabadítottál meg. Az egyiptomi király gonosz­ságát még csak elszenvedte va­lahogy Mózes. Sokkal nehezebb volt saját népének vádaskodá­sát elszenvednie. De ezt is ki­bírta. Milyen jó, hogy kibírta: Enélkül nem válhatott volna később népének vezetőjévé. Egyetlen bűnödtől sem sza­badulhatsz meg. ha nem bírod ki a küzdelmet. Ha félsz és el­veszíted kedvedet. Kibírod a nehézségeket, ha imádkozol. Ezt isten is tudja. Ezért üzeni mindenkinek, aki fél az enge­delmességtől: Ne félj! Húsvét- kor is ezt mondta az angyal Jézus megijedt tanítványai­nak: Ne féljetek! Neked is mondja: Ne félj engedelmes­kedni! Budapest 1872-1972 Az elpusztított város A romos Szent György tér 1945-ben Erről az időről már szemé­lyes élményeink vannak. Ezek az élmények rossz álmaimban térnek vissza s verejtékben, fürdők, ha ébredek belőlük. Az a város, ahol tipegni, beszélni, imádkozni tanultam, ahol is­kolába jártam, amelynek min­den köve, tere, háza személyes barátom volt, s amelyet úgy szerettem, — ki tudja hányad­szor története során, — újra elpusztult. Senki ne ihondja azt, hogy ennek igy kellett len­nie. Mert azoktól megkérde­zem, miért maradt épségben Róma, Párizs, Bécs, vagy a többi város. Mert azt én is tu­dom, hogy háború volt. Ke­gyetlen, kíméletlen háború.. De azt is, hogy a háborúknak is vannak „végórái”, és a mi fővárosunkat akkor hányták „karélre” amikor a háborúnak már végórái voltak. Ezt pedig a „szakembereknek” jobban kellett volna tudniuk. A tragé­dia az volt, hogy a „szakembe­rek” voltak fővárosunk első számú ellenségei. A vihar még ki sem tört, amikor „véletlenül” felrobbant a Margit-híd pesti szárnya. Még nem is voltunk ostrom-, vagy frontváros, amikor ezré­vel támadták amerikai bom­bázók az ipari negyedeket s „véletlenül” lakótömböket. Az igazi megpróbáltatás 1944 vé­gével szakadt a városra, ami­kor a szovjet parlamentereket meggyilkolták a fasiszták. Es e két utóbbi szóval kifejeztem azt is, hogy kiknek kell „kö­szönnünk” a város pusztulá­sát. December 26.-án a szovjet csapatok bekerítették a várost. 29-én juttatták volna el a par­lamenterek Malinovszkij ás Tolbuchin marsaitok ultimátu­mát. Eddigre a város vala­mennyi valamirevaló középü­lete, közműve, hídja alá volt aknázva. A magyar ellenállá­si mozgalom sokat megmen­tett ezek közül. A német és nyilas hadsereg bekerített cso­portjainak semmi sem volt drága. Itt már nemcsak ost­rom és hadakozás volt ellen­felek között, hanem barbár, felelőtlen pusztítás: Göbbels birodalmi miniszter ezekben a napokban jelentette ki ^ne­künk tíz Budapest nem ér meg egy Bécset”. Január 16-ról 17-re virradó éjszaka újra „kettészakadt” a város. A pirkadatban az utol­só német páncélosok menekül­tek át Budára és ekkor „a fo­lyam fölött, mint fülsiketítő mennydörgés, hatalmas robba­nások döreje rázta meg a le­vegőt. Forrt a Duna vize, dü­hödt tajtékot túrva. Budapest szépségét és büszkeségét, a du­nai hidakat felrobbantották a németek...” — írja Szmimov iád történeti leírásában. Pest ugyan szabad lett. de mi lett a Margit-, a Lánc-, az Erzsébet-, a Ferénc József-, a Boráros-téri hidakkal? 1945 május végére emlék­szem. A bálványfák virágai tavaszról beszéltek, s ott ül­tem a Lánc-híd pesti hídfőjé­nél a parton. A macskakövek még fel voltak szedve. Lövész­árkok húzódtak a Dunaparton. S a híd, mint beszakadt sír­hatom, a Duna vizében feküdt. Vas tartószerkezetébe faágak­kal emberi holttestek akadtak. KiliW-'zva, kifehéredve. meg­szürkülve. Szívettépő látvány volt. Senki nem törődött velük. Az emberek érzelmi világa le­bénult s rohantak egy darab lóhúsért, marok kukorica liszt­ért, hogy életben tartsák ma­gukat. E hídon járt át a század elején Kaffka Margit. Mond­ják, hogy nem tudott öltözköd­ni, mert délelőtt is estélyi ru­hát vett magára. E hídhoz fű­ződött fiatalságom sok kedves emléke. Budán még áUt az ostrom. Február 13.-ra szabadult csak fel. S amint kijöttek az embe­rek a pincékből idegeikben szétroncsolva, az egész budai oldal, a Pasaréttől a Műegye­temig, a Budaörsi úttól a Du­náig rommező volt Temetet- len holttestek, elhullott lovak tetemei, törmelékek, kiégett és összeroskadt házak sivár képe fogadta az életben maradotta­kat. Jeruzsálemet pusztíthatta igy e! Titus. Város romokban, város újra kettészakítva. Ha Budáról Pestre akartunk men­ni, — mint 150 évvel koráb­ban, — ladikkal közlekedtünk. Hajmeresztő imbolygással küz­döttük át magunkat télvíz ide­jén a jeges folyamon. Azt hittük, többé nem tá­mad fel a város. De a nép s a város élniakarását hősies tet­tekkel igazolta. 1945 nyarán a Szabadság-híd középső részét faszerkezettel egészítették ki s még a tél beállta előtt, rövid nyolc hónap alatt elkészült a Kossuth-híd. Egyszerű, gyenge szerkezetű híd volt, szűkös anyagi helyzetünkből erre tel­lett csupán. De mi lesz a várossal? A szükség hidak ismét összekö- töték a Duna jobb és bal par­ti részét. Munkába indultak az emberek. Gyalog, mint 150 éve. Villamosok, autóbuszok nem jártak. S megkezdődött valami, amit a mai 25 éven aluliak se­hogyan sem tudnak megérteni A szó szoros értelmében véve két kezünkkel kezdtük rendbe hozni a várost Romokat elta­karítani, elhordani, szemetet összegyűjteni, alkalmi, rozoga járművekre, vagonokra rakni. A város polgársága, apraja, nagyja keseregve az elpusztúl- takon, de önzetlenül és a re­ménykedés derengő érzésével szívében, dolgozott. Mai szem­mel visszapillantva a munkák ra, mosolygunk. Egyiptomban dolgozhattak így a rabszolgák, minden munkaeszköz nélkül. Mert a háború olyan maradék­talanul semmisített meg min­dent, hogy pl. szállítóeszköz kimustrált babakocsin kívül nem maradt meg. A kockakö­veket kézről-kézre adogattuk, s ha már valaki lapáttal ren­delkezett, nagy területet tudott tisztogatni. Egy alkalommal az akkori pénzügyminiszter (Nyá- rádi) adogatta a köveket ke­zembe (elég ügyetlenül). Pusztán a romok eltakarítá­sa hallatlanul sok időt vett el. De összeszorított fogakkal éhezve és fagyoskodva végezte a főváros lakossága. És ebből a hallatlan akaratból és önzet­len áldozathozatalból született meg az új város. És alig észre­vehetően az új város polgárai újultak, változtak meg. Mert a kritikus szem ekkor már fel­figyelt arra, hogy a rongyok alatt, az éhezéstől lesoványo­dott emberekben egy új társa­dalom volt születőben, Dr, Rédey Pál > 1 i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom