Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)
1972-02-27 / 9. szám
Job — unokák nélkül Indokína hős népei „fis meghala Job jő vénség- ben és betelve az élettel” — ezekkel a szavakkal fejeződik be az Ószövetségnek a világ- irodalomban egyik legtöbbször feldolgozott könyve. Ez hát a vég, a boldog befejezés, amire Jób és kortársai olyannyira vágytak. Egy ember, akit ezerszeresen megtépett a sorsa, még többször marcangolt a saját kétkedése, most meghal „jó vénségben”, megelégíttetve az élet adta ajándékokkal. Igen, ez az a vég, amit az Otestá- mentum kegyes embere „földi üdvösségnek” hitt és gondolt. Udvösségnek hitt és gondolt abban az értelemben, hogy Isten azzal „igazolja” igaz életét, hivő voltát, hogy hosszú élettel ajándékozza meg. Azaz nemcsak ennyi ez az „üdvösség”, hanem ennél jóval több. Hozzá tartozik még a hét fiú és a három leány (akiknél szebbet nem lehétett találni az egész tartományban) és az, hogy pátriárkái hosszúságú életében „látta az ő fiait és unokáit negyedízig”. A jóbi boldogság — „a földi üdvösség” — tehát kettős tartalmú: hosszú, megelégedett élet s a gyerekek, az unokák és dédunokák, sőt az ükunokák egyre gyarapodó, népes serege. S ha a teljes üdvösséget csakis Jézus Krisztusban várjuk és kapjuk, mégis jól meg tudjuk érteni azoknak szívbeli boldogságát, akiknek késő öregkorukban az jelenti a legfőbb örömet, hogy körülöttük nyüzsög a belőlük is származott család apraja-nagyja. Csakhát egyre kevesebben vannak azok, akik így „megsokszorozták” magukat, akiket az életalkony ilyen drága örömökkel ajándékoz meg. Az úton menni keli! Örülök annak, hogy a Déli Egyházkerület múlt év végén tartott közgyűlésén elhangzott püspöki jelentésem széles körben jó visszhangot váltott ki és többeket arra késztetett, hogy az Evagélikus Élet hasábjain is elmondják ehhez kapcsolódó véleményüket. A cikkek több ponton nyomatékosan aláhúzták a püspöki jelentésben elhangzottakat, de ki is egészítették és gazdagítottál?. A feladatom most az, hogy a témával kapcsolatos cikksorozat utolsó láncszemeként legalább is egyelőre lezárjam a sorozatot Arra teszem a hangsúlyt, hogy egyházunk” iiakóniai útján” — amely teológiai, egyházpolitikai és politikai döntések köveinek lerakása nyomán készült el (egyben mindig készülőben van!) — menni kell. 1. MENNI KELL és nem az árokparton üldögélni. Egyházunkban 10—20 évvel ezelőtt még igen sokan voltak, ma már elenyészően kevesen vannak olyanok, akik az „útkö- vezés ” helyett, inkább az út melletti árokban, illetve az út szélén álló eperfák alatti ül- dögélést, hűsölgetést és szundikálást választják. De ma is vannak, ilyenek. Üldögélésiik- nek egyik oka lehet az, hogy üldögélni mindig könnyebb, mint utat kövezni (tessék csak megkérdezni a forró napon beton utakat készítőket!). Egyszerűen a szellemi és testi lustaság ülteti őket az árokpartra. Másik ok lehet, hogy véleményük szerint „rossz az az út, amit az építők készítenek” — és ők „nem akarnak felelősséget vállalná ezért az útért. Várják a pillanatokat és évekei, amikor majd kitűnik, hogy az „út rossz minőségű” és akkor ők Bölcs Náthán módjára elmondhatják: „Ugye megmondtuk!?’’. Tehát, várják az „utólag bölcs” kényelmes páholyát valahonnan az „égből”. Még olyan ok is lehet, hogy valaki nem akarja „beszennyezni” a kezét kőtöréssel, betonöntéssel — ami az útépítéssel együtt jár —, mert „szeplőtlenül” akarja megőrizni magát egy bizonyos napra, amikor majd valaki megdicséri „sterilségéért”. Pedig aki józan és ismeri a társadalmi fejlődés törvényeit a történelem mozgató erőit az tudja: olyan nap már nem jön el, amelyen az árokparton ülőket fogják megdicsérni. Ellenben holnap és holnapután olyan napok jönnek el, amelyek az „útépítőket” fogják dicsérni, mert nemcsak a jelen, hanem a jövendő is őket fogja igazolni. Ide kívánkozik Horváth Imre erdélyi magyar költő „Semmittevő” című 1954- ben írt verse: ö alkot s száz hibája van, neked egyetlenegy: hogy nálad a föld kerekén nem akad tétlenebb. Neki megbocsátja a nép hibák egész sorát, de állnak ak.i mit se tesz, soha meg nem bocsát! 2 2. MENNI KELL és nem vitetni. Nem kevés azoknak a száma egyházunkban, akik ugyan nagy nehmen fölkeltek az „árokpartról” és ráléptek egyházunk mai útjára, de csak .ráléptek" és azon nem mennek. Olyan helyzetben vannak, mint azok az emberek, akik ráléptek egy mozgólépcsőre, vagy egy mozgójárdára és az megj’ alattuk, ők pedig „vitetnek”. A hazánkban végbemenő gazdasági, társadalmi és politikai fejlődés sodrából, valamint egyházunk teológiai és egyházpolitikai előrelépésének tempójából nem tudnak ugyan ők sem kilépni, ellenben úgy vannak benne, hogy maguk személyesen — értelmüket, akaratukat és érzelemvilágukat igénybevevőén — nem döntöttek ezek mellett. Azokat — mivel mást nem tehetnek — tudomásul veszik. így azután mások útépítő munkájából, döntéséből és verejtékéből élnek és végzik szolgálatukat nemcsak a presbitériumokban, hanem sokszor még a szószékeken is. Csakhogy az úton felgyorsult a járásunk, arra kell erőnket fordítanunk és így már nem sok energiánk marad arra, hogy a döntés nélkülieket, a visszahúzókat és az árokparton üldögélőket nyakunkba vegyük és vigyük őket. Azok, akik a presbitériumokban és általában a gyülekezetekben nem tudják vagy nem akarják átvenni az „előljárok” menetelésének ütemét, a közegyházi gondolkodást, a társadalmi és politikai diakónia végzését és akik még mindig ott tartanák, hogy az igehirdetésekben ne essék szó „politikai kérdésekről”, társadalmi szolgálatunkról és az emberiség ügyeiről, azok leterhelik szolgálatunkat és „vállunkat”. Az úton bizony nem vitetni, hanem menni kell! 3. IGEN, menni kell! Menni kell az igehirdetések tartalmában. Isten „örök igéje” új körülmények között új arcát mutatja felénk. Kimeríthetetlen tartalmát abban a helyzetben kell alkalmaznunk, amelyben éppen vagyunk. Mível 1943- ben vagy 1948-ban, vagy 1958- ban más helyzetben volt a társadalmunk és benne egyházunk is, mint 1972-ben, nekünk a jelen helyzetet felmérve kell Isten igéjének azt az „arcát” az emberek felé fordítanunk, amelyre most van szükség. A gyülekezetnek is „mennie ” kell az igehirdetés hallgatásában. Ne a „tegnapi fü- lek”-kel hallgassák a prédikációt, hanem mai szívvel és mai értelemmel. Legyenek nyitot- tabbak, amikor az igehirdetés nemcsak a „lélek üdvösségével” foglalkozik, hanem népünk és az emberiség földi boldogulásával is. —- A „diakóniai munkában” is lépnünk kell előre. Nem elég szólamszerű- en „diakóniai szolgálatunkról” beszélni, hanem ezt a szolgálatot végeznünk kell. Elsősorban nem elveket kell adnunk, hanem tetteket. Meg kell vizsgálnunk, hogy a gyülekezetekben hogyan tudnánk jobban gondozni az öregeket, betegeket és magukra-maradottakat, de azt is, hogy miképpen szolgálhatnának az egyházi emberek konkrétebben a Hazafias Népfrontban, a béketanácsokban, a községek jólétének és szépítésének emelésében és, hogy tudnánk világviszonylatban többet tenni a háború, a fegyverkezés ellen és többet a békéért, a társadalmi igazságosságért. Menni kell a szocializmus és kapitalizmus világméretű küzdelmének alapos végiggondolásában és a szocializmus felépítésének segítésében. Menni kell előre az élő hitben, az áldozatos szerétéiben és a tettekre késztető reménységben. © Káldy Zoltán Félreértés ne essek: nem az öregek fogytak el körülöttünk, hanem — sajnos — a legfiatalabbak, az unokák és dédunokák száma csökken az utóbbi tizenöt esztendőben. Az idősebb korúak egyre többen vannak, örülünk annak, hogy jó egészségben, rendezettebb körülmények között mint a múltban. Ugyanakkor megdöbbentő, hogy az elöregedés jelei mutatkoznak.. Budapest hatvan év fölötti lakóinak száma az utóbbi tíz esztendőben 37 százalékkal növekedett. De nemcsak a fővárosról mondhatjuk el, hanem tiszántúli falvainkról is — igaz, hogy ebben az esetben már az előbbinél megtetézettebb gondokkal és aggodalommal. Azzal, hiszen csak a rossz kabarétréfákban tűnhet „viccesnek” — de csöppet sem humorosnak — az, hogy egyes tsz-ek „ifjúsági munkabrigádja” az ötven-, hatvanéves asz- szonyok és férfiak sorából kerül ki. Hogy mit jelent ez, azt a legutóbb Fekete Gyula, a társadalmunk problémáival oly sokszinűen foglalkozó írónak, az Élet és Irodalom január 22. számában megjelent „Vastagon fog a ceruza” című cikkéből értettem meg leginkább. „A múlt évben egy vita kapcsán — írta többek között — mintegy kétszáz olyan — az ország minden részéből érkező — levelet olvastam, amely népesedési helyzetünkkel foglalkozott. A levélírók többsége azon a nézeten volt, hogy túlszaporodunk, »-gátlástalanul« »nyakló nélkül«, »rakásra« születnek a gyerekek, hivatkozott a »demográfiai robbanás« — robbanásunk — veszedelmeire, a zsúfolt villamosokra, a pult előtti tolongásokra stb. Néhányan a legutóbbi nép- számlálás adataira is, mondván: tíz év alatt negyedfélszázezer fővel szaporodott a lakósság — mi kellene még? Csak igen kevesen vették számba, hogy ez a negyedfél- százezer —, korcsoportonként vizsgáljuk a népesség változását — egytől egyig nyugdíjas, sőt, hogy még ennél is sokkal- sokkal több az öregek szaporulata. A lényeget leginkább jellemző adat — hogy tudniillik ugyanezen idő alatt a tíz éven aluliak száma mintegy 400 ezerrel fogyott — a levelekből ítélve teljesen ismeretlen a közvélemény előtt Szintén csak kevesen sejtik, milyen távlati hatása van a népesség fogyásának; életszínvonal, nyugdíjas- ellátás, nyugdíjkorhatár, termelés, munkafegyelem, technikai és tudományos haladás, jövendő születésszám stb. —, hogyan sínyli meg, ha majd évente tízezrekkel fogynak a munkába lépő korosztályok”. Mi akkor a teendőnk? A siránkozással — tudjuk. — semmire sem megyünk, de az sem vigasztalhat meg bennünket, hogy ez a folyamat általános európai gond, vagy ahogy másképp is meg szokták fogalmazni: a „fehér ember modern betegsége”. Az idézett cikk szerint: „A legkevesebb, amit ez ügyben tehetünk, s még csak pénzbe sem kerül: a közvélemény pontos, lelkiismeretes tájékoztatása.” Ez így igaz, de úgy látszik, hogy pillanatnyilag még az is kevésnek tűnik, amit államunk a helyzet megváltoztatása érdekében eddig tett (családi pótlék, anyasági segély, több tízezer forintnyi kedvezmény az állami lakások kiutalásakor stb). Kevésnek tűnik, mert egy olyan gondolkodást kell mindenekelőtt megváltoztatnunk, amelyet bátran és nyíltan önzőnek mondhatunk, mégpedig az önzés legostobább változatának. Annak, mert ha „rövid távon” kényelmesebb is az egyke vagy az egyse, vajon ki fogja a mai életerős (szakkifejezéssel élve: szülőképes) nemzedéket egykor felvá1- tani, s ki fogja ennek a generációnak a gondatlan öregséget biztosítani? Azok semmiképpen sem, akik meg se születnek . , Dr. Vámos József Elhunyt dr, Breianóczy Pál egri érsek Dr. Brezanóezy Pál egri érsek, a magyar római katolikus püspöki kar titkára, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa és az Országos Béketanács elnökségének tagja, a magyar római katolikus püspöki kar külügyi bizottságának elnöke, súlyos betegség után február 11-én elhunyt. A közéleti tevékenységéről ismert római katolikus egyházi vezető embert magas állami kitüntetése alkalmából lapunk február 6-i számában köszöntöttük, s most kegyelettel emlékezünk életére és szolgálatára. Garai Gábor; ARTISTÁK E)ó csipesz, lóg a trapézen a férfi fejjel lefele, foga közt kettős tárcsa, mintha , mágneses nyelvet öltene A vonzás túlsó pólusán függ s forog a nő — feszül a száj! Micsoda csók! —. Köztük csupasz tér, tömör csönd s véletlen halál. Micsoda egymásrautaltság leng itt ég alatt, föld felett, micsoda gyakorlott makacs vágy ment s kockáztat két életet! Milyen figyelemben forognak s mily fegyelemben, tudva: csak együtt szállnak, ha egyikük vét mindketten aláhullanak!. Ö, ha igy tudnánk összefogni, egymásra bízott szeretők, mintha folyton fönn-szállva, mintha folytonos zuhanás előtt! ö, ha közös dolgok tevőn, igy tartanánk egymást, ilyen végzetes bizalommal egymás fogában s idegeiben! Ezrekbe fogódzók, ha hittel mondanánk, mint ők odafortn élik, hogy: a másik ügyéhez egész létemmel van közöm! Forog, forog a nő, a férfi foga közt — tompul a zene, csak dob kopog. — Valami gyors vég. bármi főioldás kellene! No most!? ;.. Földet ér a mutatvány Fönt már a taps függönye leng S ők ketten egyetlen groteszk bók szobrában állnak idelent A Kossuth-dija* és kétszeres József Atíila-flija*, kői tó JtKAS A FALON” című 1969-ben megjelent kötetéből. nemcsak sajat magukért, hanem értünk is harcolnak, s as 9 harc, amit közösen vívunk, egy és oszthatatlan — mondotta a versailles-i világtalálkozó záróbeszédében Romesh Chandra, a Béke Világlanács főtitkára. AZ ELMÚLT HETEKBEN ISMÉT PÁRIZS KERÜLT a világ érdeklődésének homlokterébe. Ugyanis a Párizstól mindössze 20 km-re fekvő — a világtörténelemből ismert — városka, Versailles, adott otthont az indokínai népek békéjének és függetlenségének támogatására összehívott világtalálkozónak. Eredetileg a Béke Világtanács ezt a találkozót Párizsban kívánta megrendezni, ahol immár három esztendeje az amerikai kormány halogató és „mellébeszélő” politikája miatt a vietnami béke-előkészítő tárgyalás nem tudott a holtpontról kimozdulni. Most is megmozdult az amerikai kormánynak a vietnami tűzfészket kialudni nem engedő gépezete és a legerőteljesebb tiltakozással fordult a francia kormányhoz, hogy ne engedélyezze a tervezett konferencia megrendezését. A francia kormány ezt a kérését elutasította — de Párizs helyett a közelében lévő Versailles-t jelölte ki a konferencia helyéül. A VILÁGKONFERENCIA JELENTŐSÉGÉT jól szemlélten résztvevőinek nagy száma: 84 ország mintegy 1200 delegátusa vette részt a sok millió becsületes, hazáját, népét, családját, hitét, elvét szerető ember képviseletében. Tudósok, írók, művészek, politikusok, társadalmi szervezetek vezetői mellett ezen a konferencián is részt vettek a különböző egyházak képviselői. Képviseltette magát a Keresztyén Békekonferencia is. A küldöttségek között ott volt a magyar delegáció is, dr. Beresz- tóczy Miklós római katolikus prépostnak, az országgyűlés al- elnokének vezetésével. A konferencia — és ez hangot is kapott a felszólalásokban — olyan időpontban került megrendezésre, amikor újra felmérhetetlen pusztítást okoznak a tonnaszámra ledobott amerikai bombák Vietnam földjén. És a jelek arra engednek következtetni, hogy a párizsi béketárgyaláson előterjesztett amerikai javaslat, az ún. csomagterv, csak arra szolgált, hogy ismét zsákutcába kerüljön a békés megoldásért történő fáradozás. A MAGYAR KÜLDÖTTSÉG VEZETŐJE, dr. Beresztóczy Miklós, a világ értekezlet politikai bizottságában elmondott felszólalásában is rámutatott erre, amikor arról beszélt, hogy a; Nixon amerikai elnök által bejelentett nyolcpontos terv voltaképpen támadás a béke s így a háború befejezése ellen. A konferenciáról szólva, Beresztóczy Miklós azt úgy értékelte, mint olyan eseményt, amely jelentős védekezésre kényszeri- tette azokat, akik hiába hitték és hirdették magukat legyözhe- tetleneknsk: az amerikai imperializmust. A világkonferencia a záróülésén egyhangú szavazással határozatot fogadott el s felhívással fordult a világ közvéleményéhez. Ez utóbbi a bevezetőjében hangoztatja, hogy a világ valamennyi nemzetéhez hasonlóan, Indokína népeinek is elidegeníthetetlen joga a béke és a függetlenség. A versailles-i világtalálkozó ezért követeli, hogy ok Egyesült Államok vonja ki fegyveres erőit a világ e részéről, szüntesse be a neokolonia- lista politika és a háború eszközeként létrehozott saigoni kormánynak nyújtott támogatást. Indokina népei csak így dönthetnek szabadon, minden külföldi beavatkozás nélkül, sorsukról. A VILÁGKONFERENCIA BEFEJEZÉSE UTÁN Párizs utcáin ünnepi békedemonstrációra került sor. Ezen a konferencián részt vevők mellett több tízezer párizsi is kifejezte szolidaritását az indokínai népek jogos harcával. hapank hasábjain már többször foglalkoztunk Indokína kérdésével. Minden megszólalásunk szenvedélyes hangon akarta és akarja a jövőben is kifejezni együttérzésünket a sokat szenvedett és még sok szenvedés előtt álló vietnami néppel, amely azonban — bizonyság e. konferencia is — harcában maga mellett tudhatja a haladó világ minden erejét. A MI GONDOLATAINKAT IS KIFEJEZTÉK n nemrég 91. születésnapját ünneplő Picasso szenvedélyes szavai, aki úgy köszöntötte a konferenciát: „Azokkal vagyok, akik, mint az oroszlánok, harcolnak Vietnamban és akik minden tőlük telhetőt megtesznek a békéért Amerikában és másutt. Velük vagyok, ahogyan mindig velük voltam és velük leszek a szabadság győzelméért”. A VERSAILLES-I VILAGÉRTEKEZLETTEL SZINTE EGY IDŐBEN tartózkodott Vietnamban Fock Jenő, a Minisztertanács elnökének vezetésével a magyar párt- és kormányküldöttség. A két nép — a földrajzi távolság ellenére — testvéri kapcsolatot alakított ki a közelmúlt esztendőkben. Ez a magas szintű látogatás még tovább mélyítette ezt a kapcsolatot és kifejezte népünk együttérzését a szenvedő vietnami néppel, amely azonban a békés életre készül, amelynek kivívását soha nem veszíti el szem elöl. „Az ellenség azt hitte, hogy a vietnami emberek kifáradnak a hosszan tartó háborúban... Örömmel láttuk, hogy ilyen körülmények között is mennyi mosoly sugárzik a felnőttekből és a gyerekekből egyaránt” — mondotta megérkezése után Fock Jenő. AZ Ö MOSOLYUK A MI HELYTÁLLÁSUNKTÓL IS FÜGG Tudnunk kell a helyünket, hogy a mosoly sose váljék a halál torz fintorává. Karner Ágoston AZ ÖKUMENIKUS TANÄCS ELNÖKSÉGÉNEK ÜLÉSE A Magyarországi Egyházak i Ökumenikus Tanácsának el- j nöksége február 10-én dr. ] Bartha Tibor református püs- ; pök. elnökletével ülést tartott. Az elnöki megnyitóban Bar- j t;ha püspök rámutatott annak fontosságára, hogy az. egyhá- I zak az emberi együttélés terü- ! létén is hallassák szavukat és j együttes tevékenységet fejtse- 1 nek ki. Dr. Tóth Károly, a Keresztyén Békekonferencia főtitkára a szervezet terveit ismertette a Budapesten február 21—23. között sorra kerülő nemzetközi titkári értekezlet megrendezésével kapcsolatban. Beszámoló hangzott el a Biblia új magyar fordítása készüléséről és az Európai ökumenikus Információs Munka- közösség Helsinkiben március végén tartandó nagygyűléséről. A Tanács köszöntötte L aczkovszki János elnököt, akit a közelmúltban a Baptista Egyház újraválasztott országos vezetőjének. Az elnökségi ülés házigazdája D. Káldy Zoltán püspökünk volt LUTHERÁNUS világszövetség A Világszövetség vezetősége elhatározta, hogy küldöttséget meneszt Dél-Afrikába az ottani egyházak és a kormány között a fajüldözés kérdésében támadt viták és az egyházak helyzetének tanulmányozásáfrancia református ientesz, a Francia Protestáns Egyházszövetség hosszú éveken át tevékenykedő elnöke, az ökumenikus mozgalom egyik útra. A Világszövetség elnöke es főtitkára vezetése alatt álló csoportot, amelyben más neves egyházi személyek is szerepeltek volna, vízumnehézségekre hivatkozva nem fogadták Dél- Aírikábaru (epd) toroje január 18-án Mom- pellier-ben szívroham következtében 75 éves korában meghalt (epd) t CHARLES WESTPHAL
