Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)
1972-02-06 / 6. szám
A hálánál való találkozás minden jóérzésű embert megdöbbent, önvizsgálatra, gondolkodásra kényszerít, de különösen is önvizsgálatra, gondolkodásra kényszerülünk akkor, ha a halott, akinek koporsója mellé állunk, önkezével vetett véget életének. Ezt az indítja fel bennünk, hogy — tudjuk, érezzük — még a „természetes” halál tényével sem tudunk igazán kibékülni — lett^ légyen a mások vagy a magunk eljövendő, rokonunk vagy ismerősünk, a „sír felé, hajló” vagy fiatalabb embertársunk elmúlásáról szó —, hát akkor hogyan tudnánk megbékülni a halálnak ilyen természetellenes formájával. Magyarországon az 1970-es esztendőben 3,595 embertársunk lett öngyilkos. Ez a szám már önmagában is nyugtalanítóan magas, de ha az 1960-as évek statisztikai adatait vizsgáljuk, akkor még nyugtalanabbak lehetünk, mert 1960-ban ezerrel kevesebben választották az élet helyett a halált, ami azt jelzi, hogy az utóbbi években egyre többen lettek öngyikosok. To^4z úton menni kell!* Útitársaink „Nem j6 az embernek egyedül lenni!“ — ez a bibliai mondat a házasság mellett érvényes a keresztyénségre is. Az egyház, a gyülekezet nem remete-életformát, hanem mindig közösséget, társaságot, hittestvéreket jelent, akik ugyanazt az utat járják Krisztus nevében. Amikor pedig arról szoktunk beszélni, hogy egyházunk az ún. „nagykons- tantinuszi-korszak” után, az egyház és az állam összeszövő- döttsége leteltével új útra lelt a szocializmust építő Magyar- országon, akkor ez az út sem jelent magányosságot Együtt mos keresstyénekkd Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus kettesével küldte ki tanítványait. Hazánkban történelmi protestáns egyházaink, a református és evangélikus egyház vállvetve, egymást segítve igyekezett új útra lelni a második világháború vérzivatara után a nálunk kibontakozó új szocialista rendben. Nem voltunk egyedül az egyházban meghúzódó konzervatív-reakciós erők elleni harcban és teológiai eszmélődés- ben. Magyarországi egyházaink ökumenikus Tanácsában később fölzárkóztak ehhez az együttes ' útkereséshez kisebb egyházaink is. Egyházunk munkája ma sem volna elképzelhető a test- véri Református Egyházzal való együttműködés nélkül! Beszédes bizonysága ennek a történelmi távlatokba visszanyúló szószék- és úrvacsora- közösség, templomok és imatermek együttes használata, az évek óta együttesen folyó nagy mufika, a Biblia eredeti szövegének új, mai magyar fordítása. Együtt dolgozunk a Keresztyén Békekonferencia soraiban, az Egyházak Világtanácsa és az Európai Egyházak Konferenciája keretében. Messzebbre tekintve elmondhatjuk, hogy külföldi keresztyén testvéreink körében, különösen a fejlődő országok egyházaiban egyre több hozzánk hasonlóan gondolkozó barátra találunk. A hidegháború korszakában a nemzetközi egyházi szervezetek konferenciáin a magyar hozzászólások az egyházak felelősségéről a világ békéjéért, a szociális kérdések megoldásáért még heves ellenkezést váltottak ki. Az Egyházak Világtanácsa 1966-os genfi Egyház és Társadalom világkonferenciája, az 1968-ás uppsalai világgyűlés és a Lutheránus Világszövetség 1970-es eviani naggyűlése óta azonban az általunk régen hangoztatott tételek közkincs- csé váltak. Nagy része volt ebben a szocialista országok egyházi teológiai közös erőfeszítésének a Keresztyén Békekonferencia keretében. Jó társaságban vagyunk! Hiszen olyan nagy keresztyén egyéniségek szava cseng egybe egyházunk hangjával, mint a német Martin Niemöller egyházi elnök (püspök) állásfoglalása, aki prófétai bátorsággal mert ellene mondani Hitlernek és később Adenauernek a népek békéje és megértése érdekében. Említhetjük a meggyilkolt amerikai baptista lelkészt, dr. Martin Luther King, néger polgárjogi harcost is vagy az elnyomott és éhező milliók érdekében szavát fölemelő Dom Helder Camara brazil római katolikus érseket, és még sokakat, Ez a nemzetközi és felekezeken felüli összefogás azokkal, akik új utat keresnek a ke- resztyénség számára, azért igen fontos, mert sokan vannak, akik még mindig a „régi nótát fújják”, az egyház szerepét csak uralkodónak és kiváltságosnak tudják elképzelni. Megdöbbentő összefüggésekre enged következtetni az a hír, például, hogy a ciprusi ortodox püspökök újévi ajándékként egy millió márka értékben tengeralattjárót rendeltek Nyu- gat-Németországban a görög haditengerészet számára. Krisztus nevében szeretnék talán egyházi áldással megtorpedóztam! a mohamedán török vagy a marxista szovjet hadihajókat? Együtt nem-keresztyénekkel A világ jóakaratú keresztyénéi összefogása ugyanakkor kiszélesedhet a nem keresztyénekkel történő együttmun- kálkodássá is. Az a Jézus, aki kivétel nélkül megkönyörült az embereken, nem engedi, hogy követői válogassanak a szolgálat útján. Országunk javáért, népünk, előrehaladásáért és békéjéért, a nagyobb darab kenyérért, a több tudásért együtt dolgozunk a nem-keresztyénekkel. Más kiindulópontokról, de ugyanazt a jót kell munkálnunk. Egyházunk éppen abban találta meg az új útját, hogy az evangélium hirdetése mellett örömmel vállaljuk szocialista társadalmunkban a reánk háruló kötelezettségeket. Világviszonylatban is együtt kell küzdeniük a keresztyéneknek a nem keresztyénekkel. Az anyagi javak egy országon belüli és világszinten történő igazságosabb elosztása érdekében szükség van minden fejre, szívre és kézre ma, amikor naponta 15 ezer ember hal éhen és menekültek milliói szenvednek Indiában, Közel-Keleten vagy Afrikában. Ezért történik, hogy az egyázak világ- szervezetei segélyakciói legtöbbször nem-keresztyén embereken segítenék, vagy az Egyházak Világtanácsa fajüldözés elleni program ja keretében nem-keresztyén egyesületeket és szervezeteket támogatunk. Keresztyéneknek és nem-keresztyéneknek együttesen kell ellene mondani például Vors- ter miniszterelnöknek, aki nemrégen jelentette ki a fajüldöző Dél-Afrikában: „Én hívő keresztyén vagyok!”... és hozzátette: „Sohasem fogom megengedni, hogy az emberi jogok legyenek politikánk alapjai!” Amikor az egyházi szervezetek és konferenciák határozatait és döntéseit olvassuk, mindig az a kérdés, vajon hogyan lehet végrehajtani az Indokínában békét követelő felhívásokat, hogyan lehet Írország vagy Közel-Kelet, Dél- Amerika vagy Kelet-Pakisz- tán kérdéseit megoldani. Sokat szenvedett világunk számára csak egy út járható: össze kell fognia minden jóakaratú embernek, keresztyéneknek és nem-keresztyéneknek a világ békéjéért, társadalmi igazságosságért helyi és nemzeti és világszinten egyaránt. Ifj. Harmati Béla vábbi nyugtalanságra az adhat okot, hogy ha a világstatisztikai adatokkal teszünk összehasonlítást, akkor — sajnos — azt kell mondanunk, hogy az ezer lakosra jutó önkezűségi halálesetek előfordulási kimutatásában a szomorú első helyek valamelyikén vagyunk. Az öngyilkosságot — szépít- getve a dolgot, nyugtatva a lelkiismeretet — szokták „önkéntes” (a német polgári-sza- badgondolkodók szóhasználatával élve: „szabad”) halálnak is nevezni, értve ezen azt, hogy az ember szabadon rendelkezik a maga életével és ezért önként választhatja a halált. De vajon valóban „önkéntes” vagy „szabad” az az elhatározás, az az akarat, amely arra viszi az embert, hogy elpusztítsa önmagát?.Korántsem ez a helyzet, s hogy valóban nem az, annak bizonyítására legyen szabad néhány — talán már ismert — részadatot rögzítenünk, olyanokat, amelyek cáfolják ezt az „önkéntességet”, „szabadságot”. Az öngyilkosságok okainak meghatározásában az első helyen a betegség (közel 40%), a másodikon a „családi viszály” (16% körül), a harmadikon az alkoholizmus, a részegség (10%), az ötödiken és hatodikon a szerelmi csalódás és az elhagyatottság, öregkor (5,5%) áll s az utolsó kettőn pedig a „sorscsapás”, valamint az anyagi nehézségek (1,3%) megjelölés áll. (Vagyis az, amit a „legérthetőbbnek” gondolhatnánk: a kivédhetetlen rossz életsors-fordulat, az anyagi ellehetetlenülés, az csak nagyon kevés embert visz a végzetes útrak Egy másik szempont lehet az, ha az öngyilkosoknak a mindennapi életben elfoglalt helyét és életkorát idézzük magunk elé. Az élethelyzet tekintetében ilyen adataink vannak: nyugdjas 20%, eltartott 18%, az életkor szempontjából pedig: a hatvan éven felüliek 33%. Ha ezért a fenti adatokat rendszerezzük, akkor az öngyilkossági okokra vonatkozóan azt kell mondanunk, hogy (az alkoholizmust kivéve a felsorolásból) az esetek mintegy 70 százalékában valami olyan ok szerepel, amit egyszerűen úgy lehet meghatározni, hogy egy édesanya, egy édesapa, gyermek, testvér, rokon, ismerős, jó barát, munkatárs, tehát mindent egybevetve: egy embertársunk végzetesen egyedül maradt Egyedül maradt betegségében, egyéni és családi problémáival, szerelmi csalódásában, a sorscsapásban, az anyagi nehézségek közepette. (Az „önpusztítókról”: az alkoholistákról most ne essék szó, róluk egy más alkalommal szeretnénk írni.) Egyedül maradt úgy, hogy senki se figyelt rá vagy rosszul vigyázott rá az elviselhetetlenül súlyos órákban, napokban éppen az vagy éppen azoknak a közössége, akire vagy akikre a szeretet, a kölcsönös megértés, a kölcsönös segítés, a felelősség mindenkire és minden körülmények között kötelező isteni, emberiességi és társadalmi törvények írott és íratlan szabályai szerint rá volt bízva. Ezt a szinte megfellebbezhetetlen ítéletet veti a szemünkre a másik adatpár is. Az, hogy a nyugdíjasok s az eltartottak majd 40%-os, a hatvan éven felüliek pedig egyharmados arányban szerepelnek ezen a tragikus listán, tehát messze túl azon az arányszámon, amely hazánk lakosságára ilyen élethelyzetben és életkorban jellemző. A „kis öregekről” van itt szó. Azokról, akik gyermekeket neveltek feí, ajtik talán egy emberöltőn túl is tovább dolgoztak s nemcsak magukért, hanem azokért is, akik túlélték őket, szóval: értünk, mindnyájunkért. ök is magukra, egyedül maradtak, pedig sokaknak adtak életet, derűs éveket, szellemi-anyagi ajándékokat s mindnyájunknak valamit: éppen annyit, ameny- nyire fiatalabb éveikben erejükből futotta. Ezért és első- renden csakis ezért haltak meg — s ki merné azt mondani, hogy „önkéntesen”, „szabadon”? És ki merné közülünk „szépítgetni a dolgot”, nyugtatgatni lelkiismeretét? Ki merné ezt tenni még akkor is, ha tudomásul kell vennünk azt, hogy vannak és lesznek • olyan esetek, amikor se a szeretet, se a jó szó, se az odaadó gondoskodás nem képes megakadályozni azt, hogy valaki eldobja magától az életet? Mi akkor a teendőnk? Vagy semmit se tehetünk? Az ítélgetést semmiképpen se választhatjuk, akár a halottról, akár a hozzátartozókról, akár a környezetről van szó. Legkevésbé marasztalhatjuk el azt a társadalmi rendet, amelyben élünk (mint ahogyan ezt nyugati testvéreink szinte „jóleső” kárörvendezéssel néhányszor már megtették), mert ez a társadalom meghoz minden tőle telhető anyagi-szellemi áldozatot a betegekért, a bajbajutottakért, az öregekért, a magukra maradottakért: mindnyájunkért. Elmarasztalni csak önmagunkat marasztalhatjuk el és ezt kell tennünk mindenekelőtt azért, mert sokszor gyöngék voltunk és gyöngék vagyunk a türelemben, a szeretetben. Gyöngék voltunk és vagyunk annak a hitnek, szeretetnek a megélésében, amelyet a kereszthalált önként vállalt Jézus Krisztus naponként elvár tőlünk. S hogy nem lett minden ilyen „ kihagyásunkból” tragédia, azt nem hozhatjuk fel a magunk mentegetésé- re ... Éppen ezért, hogy mégis mindent megtehessünk a mellettünk magukra maradókért, tanuljunk Tőle több szeretetet, több megértést és több felelősséget! Ez az első, amit meg kell tennünk, s ha ezt megtettük, akkor a többi teendőnket nemcsak az értelmünk, hanem a szívünk is diktálni fogja. Ezzel egyúttal szép harmóniába simul majd az a tény, hogy életünket Istentől kaptuk ajándékba — amivel nem rendelkezünk szabadon — azzal az elkötelezéssel, hogy az élet nagy érték, mert alkalom a szolgálatra. Dr. Vámos József Dr. Brezanóczy Pál érsek kitüntetése A Népköztársaság Elnöki Tanácsa, dr. Brezanóczy Pál egri érseknek, a Magyar Katolikus Püspöki Kar titkárának, a magyar állam és a római katolikus egyház között kialakult jő viszony munkálása, továbbá a békém ozgal ómban kifejtett eredményes munkája elismeréséül 60. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének II. fokozata kitüntetést adományozta. A kitüntetést Kisházi Ödön, az Elnöki Tanács helyettes elnöke nyújtotta át. A kitüntetés átadásánál jelen volt Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Fekete Győr Endre, a Heves megyei Tanács elnöke és dr. Ijjas Józsefi kalocsai érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke. Mi is szeretettel köszöntj ük Brezanóczy Pál érseket 60. születésnapján és magas állami kitüntetése alkalmából. Olyan római katolikus egyházi vezető embert tisztelünk benne, aki segíti társadalmunk fejlődését és örömrhej vesz részt a békemunkában. Néhány hónappal ezelőtt tagja volt a Béke-világ- tanács delegációjának, amely látogatást tett New Yorkban az ENSZ-nél és tárgyalást folytatott U Thanttal, az akkoti főtitkárral. Isten áldását leérjük életére és szolgálatára! EURÓPAI MOHAMEDÁN KÖZPONT, A hollandiai Utrechtben 50 millió nyugatnémet márka költséggel új európai mohamedán központ építését tervezik. Egy hét és félezer embert befogadó templom mellett konferenciai és kultúrközpontot építenek szállodával és étteremmel. (epd) Európáért Ha az asztal kerek AZ ELET NEM ÁLLT MEG akkor sem, amikor a hidegháború puskaporos hordóján, vagy szuronyhegyein ültünk. A béke erői küzdöttek, a háborús uszítok acsarkodtak, fegyverkeztünk és katonái blokkokba tömörültünk, néma háborút vívtunk a nap minden szakában. De a valóság, a realitás, s a tény, kérlelhetetlen igazságot fed. Potsdam óta új Európa körvonalai rajzolódtak ki és a körvonalakon belül sajátos módon alakult, fejlődött az élet. Európa keleti felében egyre mélyebb gyökeret eresztett a szocializmus, átalakította az emberek, a tömegek tudatát, békés termelésre, az életszínvonal növelésére törekedtek. Nyugaton változatlanul a kapitalista társadalmi, és gazdasági rend uralkodott a maga sajátos ellentmondásaival. De konkrétabban itt volt pl. a két Németország ténye. Vakságot jelentett nem észrevenni, hogy van, és hogy a jövő Európájában mindenféleképpen számolni kell vele. Vagy itt volt a lengyel—német, az Odera—Neisse-határ. Mind megannyi olyan kérdés, amelyeket évtizedeken keresztül vitattak s el nem ismertek. Ügy kezelték őket, mint okokat egy leendő drárhához, melynek felelősségét az érdekeltekre próbálták hárítani. Nem kevésbé tartották „melegen” Nyugat-Berlint, melyet az NSZK „elidegeníthetetlen” tartományaként kezeltek. Eközben a politikai élet színpadáról is levonultak a régi, nagy szereplők. Sztálin, Kennedy, Churchill, Adenauer, De Gaulle, Hruscsov, stb. akik mind jelentős szerepet vállaltak e korszak politikai irányításában, elköltöztek az „örök vadászmezőkre”. A történelemre tartozik személyük kiértékelése. De néha-néha, amikor a feszültség már-már elviselhetetlennek tűnt, olyan személyek kaptak hangot, akik a realitások kérlelhetetlen súlyával és igazságával számoltak, és szembe mertek nézni velük és vállalták a béke érdekében a jövő előtti felelősséget. Gondoljunk De Gaulle elnökre, aki 1967-ben azt mondta, Franciaország tudomásul veszi a két Németország tényét, s a lengyel határok az Odera—Neisse-ig érnek. Ezt a hangot erősítette meg egy esztendővel később a Vatikán is: A római katolikus egyház teljes biztonsággal rendezkedhet be a volt német területeken, stb. DE AZT A FOLYAMATOT IS ÉSZRE KELLETT VENNÜNK, amely Nyugat-Németországban végbement. A hosszú időn keresztül uralmon levő CDU (Christliche Demokratische Union) — élén Adenauerral —, o revansnak, az erőszakos újraegyesítésnek, a NATO katonai paktum hívének az újrafel- fegyverzés kezdeményezőjének politikája zsákutcába torkollott. A német tömegek többsége új életet, nyugalmat és rendezést kívánt és lassan a CDU-t kiszorította a szociáldemokrata párt. (SPD) A későbbiek során a béke Nobel-díjas Brandt személyében új kancellárt kapott az NSZK és ez már önmagában is sok reményre jogosított. 1969-ben először hangzott bonni kancellár a szociáldemokrata Willy Brandt — ajkáról ez a kijelentés: „Két állam létezik a német földön”. És ettől kezdve ismerkedünk a bonni állam új „keleti politikájával”. EKÖZBEN A SZOCIALISTA VILÁG diplomáciája és politikai kezdeményező készsége sem volt tétlen. Az európai kérdés világszinten való tartása a két „szupernagyhatalmat” arra késztette, hogy a biztonsági szelepeket megnyissa. A Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti különböző megállapodások garantálták a világbékét még olyan kritikus helyzetekben és esetekben is, mint a vietnami háború, vagy a Közel-Keleti válság. Minden tárgyalás, minden megállapodás mélyén az húzódott meg, hogy nem lehet totális, világméretű katasztrófa még- egyszer. A koegzisztencia magvetése kezdeti beérni. 1969 tavaszán (március 17.) a varsói szerződés tagállamai meghirdették az „Európai Biztonsági Értekezletet”. Budapesti Felhívás címén vonult ez a történelembe. Nem hozott ez természetesen magával azonnali eredményt — hiszen még ma is van számos kérdés, amelyet előzőleg rendezni kell —, de mindenesetre szélesre tárta a kaput a kérdések megoldása előtt. Európa előtt felcsillant annak lehetősége, hogy negyedszázados békéjét meghosszabbítsa és szilárd alapokra fektesse. A BIZTONSÁGI ÉRTEKEZLET előtt azonban rendezni kellett a szovjet-, lengyel—nyugatnémet problémákat. 1970. augusztus 12-én, egy szerdai napon aláírták Moszkvában a szovjet—német és nem sokkal utána Varsóban a lengyel—német szerződést. A szovjet—NSZK szerződés megkönnyítette a további eszmecserét, mert e szerződés biztosította az NSZK— NDK, valamint az Odera—Neisse-határokat s utat nyitott a berlini négyhatalmi értekezlet előtt. 1970-ben azután megszületett a Berlini megállapodás. A tárgyalások menete meggyorsult. Alig tudjuk Figyelemmel kisémi őket. De idáig nagy vargabetűket tett meg a politikai és diplomáciai élet. Az út rögös volt, s bármerre léptek, robbantak a bizalmatlanság aknái. Végre is levetkőztük a hideg- háborús beidegződöttséget, s a múlt romlott levegőjét kiszellőztettük s egy európai, ill. világcél érdekében esett egybe a gondolkodás és cselekvés. És amíg e sorok születnek, Bonnban a moszkvai és varsói szerződések ratifikációs vitája folyik. Szabad-e jövendölni e sorok írójának? A tapasztalat és realitások Világosságánál merjük bizonyosan kijelenteni, hogy a ratifikálás megtörténik, s a következőkben alig van már sorompó a biztonsági értekezlet előtt. Az előkészületek nagy léptekben haladnak előre és minden jel arra mutat, hogy rövidesen „kerekasztal” köré ülhetnek Európa népei. S A HOLNAP? A nehéz utat, a drámai szakaszokkal, feszültségekkel terhelt utat már megjártuk. A holnap Európája békés, dolgos Európa lesz, kevesebb félelemmel, kevesebb aggodalommal. Több megértéssel, jószándékkal és jóakarattal. Es mindenekfelett békével teli, amelyért annyit gyötrődtünk, könyörögtünk és harcoltunk. De ha gyermekeink és népeink nem kerülnek ismételten vágóhídra, akkor azt mondjuk: érdemes volt „ Dr. Redey Pál FINNORSZÁG A Finn Evangélikus Egyház, amelyik a 4,8 milliós ország 4,6 millió lakosát mondhatja tagjának, 1972. évi költségvetését az előző évvel szemben 250/n-kal emelte meg, 35,37 millió finn márkára. Ez az emelés elsősorban annak a következménye, hogy az eddig az állam által fizetett nyugdíj- összegek ezentúl az egyházi költségvetés keretébe tartoznak Az elmúlt év végén tartott zsinat a költségvetés mellett foglalkozott az egyházi választások kérdéséveL A választójogi korhatárt 21 évről 18 évre szállították le, egyházi tisztségekre való megválasztás esetén pedig az eddigi 25 év helyett 20 év a korhatár. Az egyházi ünnepekkel kapcsolatban azt a döntést hozták, hogy a hétköznapi munkanapokra eső egyházi ünnepeket a hozzájuk legközelebb eső szombatra teszik át. így például mennybemenetel ünnepét a húsvét utáni negyedik szombatra és pünkösd második napját pünkösd előtti szombatra helyezték át (epd) SVÁJC A Svájci Evangélikus Egy- fölvegye a diplomáciai kapcso- házak Szövetségének Tanácsa latokat a VatikánnaL (epri) tiltakozott az ellen, hogy Svájc Semmit se tehetünk ?
