Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-12-31 / 53. szám

\ Egész szívvel! Mk 11. 24—26 Jézus szerint az eredményes imádságnak kettős feltétele van: a kételkedés nélküli hit és a megbocsátó szeretet. Ezek nélkül nem megy az imádság. Mindkettő győzelem önmagunkon, győ­zelem kételkedésünkön, győzelem önigazságunkon. Nehéz imádkozni, mert egész szív kell hozzá: egész szívvel kell bízni Istenben és egész szívvel kell megbocsátani a másik embernek. / Hogy valóban úgy van, ahogy olvassuk azt csak Jézusnak hisszük el. ó á szakértő hit és szeretet dolgában. Textusunk szavait, ha nem Jézus mondaná nem tudnánk komolyan venni, hiszen olyan merész, szinte mesébe illő ígéretet tartalmaz, ami másnak nem hihető és olyan sokat kíván, hogy az már-már el­viselhetetlen. Sokat ígér: mindent! Sokat kér: mindent'^Megér­teti szavaival, hogy komolyan imádkozni csak teljes szívvel le­het. AZ EREDMÉNYES IMÁDSÁGHOZ KÉTELKEDÉS NÉLKÜ­LI HIT KELL! Teljes bizalom, Istenre-hagyatkozás, komoly el- szánás, magunktól szabaduló merészség. Aki imádkozik, kell, hogy higgye: Isten képes mindenre, számára nincsen lehetet- . len. Csak így van értelme annak, amit két fejezettel előbb ol­yasunk: Minden lehetséges a hívőnek (Mk 9, 23), de annak az őszinte mélyről fakadó apai felkiáltásnak is: Hiszek! Légy se­gítségül az én hitetlenségemnek! (9, 24). Az apostolok levelei­ben is olvasunk erről a kételkedésmentes, teljes, hegyeket moz­gató hitről. Pál apostol a szeretet himnuszában beszél ugyan­ilyen jelzővel a hitről (1 Kor. 13, 2). Tulajdonképpen csak ez nevezhető hitnek, különben lehetnek vélekedéseink, sejtéseink Istenről a hit azonban életre-haj,álra szóló teljes bizalom Is­tenben. Ez hárít el hegynyí akadályokait az útból, teszi a lehe­tetlent lehetővé. AZ EREDMÉNYES IMÁDSÁGHOZ MEGBOCSÁTÓ SZERE­TET IS KELL! Amíg harag van a szívünkben nem megy az imádság. Az imádsághoz el kell rendezni előbb dolgainkat a másik emberrel. A Miatyánkban is így tanított Jézus, a Hegyi Beszédben külön is figyelmeztetett erre: Menj el, békülj meg testvéreddel és csak azután lépj az oltárhoz” (Mt 5, 24). Amíg még „az úton” van az ember, addig kell rendezni közös dol­gainkat, mert azután már késő! A harag és az imádság kizár­ják egymást. Erről tudtak az apostolok is. A harag nemcsak rossz tanácsadó, hanem bénító erő is az imádságban. „Tiszta kezeket emeljetek fel / így imádkoztak abban az időben / ha­rag nélkül” sürget az apostol (1 Tim 2, 8). A megbocsátás készsége és gyakorlata az erős emberre jel­lemző, nem a gyöngére. Illyés Gyula Testvérek c. Dózsa-drá- májában a megbocsátás kérdése is szóba kerül György és Ger­gely párbeszédéi során. Szinte biblikus mélységű szavakat ad az író Gergely ajkára: „Valakinek vállalni kell a bűnök fel­függesztését — mert az átok csak átkot fiadzik, ha igazán ki akarsz törni az ördögi körből”. A megbocsátás az igazi erő jele és a kibontakozás záloga mindig. A dolgok a mélyben összefüggenek, hiszen a megbocsátás­hoz is hit kell, tudták ezt is az apostolok. Lk 17, 4—5-ben ezt olvassuk: „Jézus így tanított: ha egy nap hétszer vétkezik test­véred ellened és hétszer fordul hozzád — megbántam — meg kell bocsátanod neki. Erre szóltak az apostolok az Úrnak: Nö­veld a mi hitünket!” Mint a Miatyánkban, úgy minden imád­ságban összefügg az adott és a kapott bocsánat, egyik a má­sik nélkül torzó marad. Jézus magasra tette a mércét a hit és a szeretet vonatkozá­sában. Nem alkuszik: hinni csak egész szívvel szabad — szeret- ai csak egész szívvel szabad. A „félig-meddig hit” a hitnek csak karikatúrája, a megbocsátani képtelen szeretet kigúnyolá­sa annak, amit az Újszövetség szeretetnek nevez. Hát ilyen nehéz tanítványnak lenni? Ilyen komoly? Ilyen drága? Igen! Tanítványnak lenni ezt jelenti: egész szívvel hin­ni, egész szívvel szeretni! A kételkedés — felségsértés, a szere- tetlenség hálátlanság! Jézus „erős igéin” ma sem ámuldozni kell, hanem követni kell Jézust! Nem elég helyeselni — követni kell! Nem élég ro- konszenvet érezni — rá kell lépni a teljes hit és teljes szeretet útjára! Magyarországi Evangélikus Egyházunkat is ezen az úton tanítja járni Urunk. Ennek az erős igének mindenfajta gyöngítése nyárspolgárivá teheti keresztyénségünket. Éppen ez a magas mérce serkent igazán! Mi gyakran komolytalanul vesszük szavát — pedig halálosan komoly az, felületesen vesz- szük, pedig nagyon-nagyon mély, kényelmesen bandukolunk, kullogunk, pedig minden erőnket megfeszítve rohannunk kel­lene, fél szívvel hiszünk és fél szívvel szeretünk, pedig egész szívvel kellene hinni is szeretni is! Erre tanít vasárnapi igénk­ben a teljhatalmú Jézus. Dr. Hafenscher Károly A diakónia: a szeretet parancsának betöltése A történelem és az élet szám­talan példája bizonyítja, hogy sokféle indítéka lehet emberek vagy eszmények szolgálatának. A rabszolgák, félelemből en­gedelmeskedtek uraiknak, az elnyomottak gyűlölettel szol­gálták kizsákmányolóikat. Van, akiknél a kényszerűség, má­soknál az érdek a szolgálat in- dítórugója. i A keresztyén értelemben vett diakónia kifejezését jobb, ha nem is egyszerűen a „szolgá­lat” szóval fordítjuk, hanem kibővítjük belső indítékának jelzőjével és azt mondjuk: az igazi diakónia mindig szerétéi­ből fakadó szolgálat. így az­után a diakóniai teológia a ke­resztyén szeretetből fakadó szolgálat teológiája. Ez a fel­ismerés pedig egészen új értei­met adhat az ősi csengésű sza­vaknak. Hiszen vitathatatlan, hogy a diakónia: a szeretet pa­rancsának betöltése. 1. JÉZUS SZÓLGÁLATÁ- NAK A PÉLDÁJA bizonyítja legszebben és legtisztábban en­nek a tételnek az igazságát. Élete, halála, sőt feltámadása is ennek az egyetlen nagy esz­mének: a szeretetnék volt a megnyilvánulása. Isteni hatalma első — na­gyon is emberi — jelét, a víz­nek borrá változtatását is eb­ből az indítékból villantotta fel Kánéban a názáreti ács fia. Bárhol kísérjük végig életét, mindenütt: vendégségben vagy betegágynál, csónakban va-gy hegyen, gyermekek vagy bű­nösök között, ez a megmagya­rázhatatlan, olthataüan szere­tet tüzelte. Szenvedése küszöbén, ami­kor tanítványai azon verseng­tek, hogy melyikük a nagyobb, kötényt kötött magára és meg­mosta a magukat oly nagyra tartó apostolok lábait. Ezzel pedig példát adott nekünk, hogy amiképpen ő cselekedett velünk, mi is álképpen csele­kedjünk. Még halála perceiben is a keresztre kötözött latron akart segíteni, majd feltámadásával is a végsőkig elcsüggedt és szérszórt tanítványi körbe — és ezzel együtt Isten minden­kori népébe — akart élő re­ménységet és új erőt önteni. Csak a legmélyebb ámulat­tal állhatunk meg tehát a sze­retetből rabszolgasorsot is vál­laló Űr szeretetszolgálatának a lenyűgöző tényei előtt! 2. MILYEN GYAKRAN CSÚ­FOLTA MEG AZONBAN ép­pen „Isten népe” ezt a maku­látlan, fényesen ragyogó krisz­tusi örökséget! Az egyháztör­ténelem századai — kevés ki­vételtől eltekintve — a szere­tet fényével szemben a gyűlö­let árnyait tárják elénk. Ijesz­tő — sokakat hitükben is meg­rendítő — az a sok gonosz in­díték, amely még „Krisztus -szolgáit” is gyakran jellemez­te. A nagyravágyás ősi bűnétől kezdve a másik lenézéséig, sőt eltiprásáig széles a skálája az egyház „anti-diaikóniai” bűn- lajstromának. Irigység, szaka­dás, kiátkozás, eretneküldözés, máglya, gályarabság, világ- és atomháború helyett pedig csak egyetlen mustármagnyi indu­lat kellett volna a szívekbe: az az indulat, amely Krisztus Jézusban volt. Az ön- (nem pedig másokat) feláldozó sze­retetnek a diakóniai (szolgá­ló, nem pedig uralkodni akaró) indulata. Ha többen lettele vol­na az egyháztörténelem'folya­mán Krisztus „követői”, mint „szolgái” bizonyára fényeseb­bek lennének ma a keresz- tyénség múltjának a lapjai. 3. EGY MÁSIK VESZÉLY. LYEL IS szembe kell azonban néznünk. Sokan akik azt hi­szik, hogy ők pediik Krisztus követői, félreértenek valamit a Mester diakóniájáből. A hit­ben való összetartozás — egyébként komoly indítékú — tudatában- akaratlanul is le­szűkítik egyesek ezt a szolgá­latot. Kétféleképpen is megnyilvá­nulhat ez. Néha úgy, hogy a szeretet parancsát csak a hí­vőkre korlátozzák. Készek mindenben segíteni és támo­gatni a „hitben” testvéreket, az egy Lélekkel megitatott, azo­nos lelki élményeken átment embereket — de nem veszik észre, hogy ez a deformáció sokszor majdnem embertelen­né teszi a legszebb indítékú krisztusi szándékot, mint an­nak fenti, gonosz megcsúfolá­sa. A másik visszaélés abban áll, hogy egyesek csak a lelki síkra szűkítik le a Krisztusból tanult diakóniai örökséget. A másik ember „megtérése”, Krisztushoz vezetése közben — ami kétségtelenül apostoli fel­adat — hányán megfeledkez­nek arról, hogy az embernek nemcsak „lelke”, hanem tes­te, nemcsak „mennyei”, hanem földi élete is van, nemcsak „üdvössége”, hanem boldogsá­ga is kell hogy legyen. * A Nagy Diakónus mindezt tudta jól. Ezért is végezte el olyan tökéletesen isteni és em­beri munkáját. Ha az ő életé­re figyelünk, akkor nem csú­foljuk és nem is csonkítjuk Január elsejével új évszámot írunk: 1973. Új naptárt hasz­nálunk. Sok ember gondolja: valami újat kellene kezdeni. Talán te is gondoltál rá. He­lyes. De vigyázz! Újat kezdeni nem könnyű! Amikor Bartók Béla és Kodály Zoltán fiatal zenészek voltak, sok divatos zeneszerző ontotta az új nótá­kat. Bartókot és Kodályt kine­vették, bolondoknak tartották. Mégis, ők szólaltattak meg Magyarországon új éneket. Mennyi munka, mennyi küz­delem árán! Ma már tudjuk, hogy a divatos zeneszerzők .nem tudtak újat hozni, csak a régi nótát folytatták. Könnyűszerrel, olcsón nem­csak új éneket, hanem új éle­tet sem lehet kezdeni. Ezt pró­bálta meg Dávid egyik fia, Absolon. Gyors és könnyű sikerre vá­gyott. Megúnta, hogy ő a ki­rály fia. Szíve újat akart. Ki­rály szeretett volna lenni. Hiú­sága késztette erre. Büszke volt szép termetére, különösen hosszú, válláig érő selymes ha­jára. Mint valami kislány, azt szerette volna, ha az emberek szépeket mondtak volna neki. Ezért apjától magához édesge­tett, akit csak tudott. Kiállt a királyi palota ajta­jába. Hízelkedő szóval kérdez­te meg mindenkitől, hogy in­tézte el Dávid ügyes-bajos dol­gát. Amikor elmondták, így válaszolt: én másként intéz­kedtem volna. Neked adtam volna igazat. Népszerűvé vált így Absolon. Sikerre tett szert, de olcsó sikerre. Azt hitték, valami új éneket kezd, pedig a régi nótát fújta: az irigység, a hiúság, a hazugság, a törte- tés, egyszóval: a bűn régi nó­táját. Négy évig szőtte az össze­esküvést apja, Dávid ellen, hogy ő lehessen a király. Sok embert ámított el. Akiket meg­nyert magának, Hebronban gyűjtötte össze. Követeket kül­meg örökségét. Akkor újra fel- ragyogtathatunk valamit a vi­lágnak Krisztus hatalmából és az őskeresztyénség vonzóere­jéből. Mert nemcsak Jézusnak, hanem még az első századok­ból származó Diognstosi Le­vélnek a szavai is erre a tel­jes, egész embert átfogó sze­retetszolgálatra figyelmeztet­nek: „Nem abban áll Isten kö­vetése, hogy valaki mások fe­lett uralkodjék, sem abban, hogy jobb sora legyen és az alattvalókat elnyomja. Hanem abban, hogy az ember feleba­rátja terhét magára vegye és amiben külömb a másiknál, abban. segítse a másikat... Dr. Fabiny Tibor dött mindenüvé Izraelben. Megüzente: ha megfújják a kürtöket, tudjátok meg, hogy Absolon lett Hebronban a ki­rály. Dávid királysága véget ért. Azután hadsereget gyűj­tött, hogy megtámadja Jeru­zsálemet és elkergesse onnan édesapját. Sokan csatlakoztak hozzá. Absolon divatba jött, Jobban tetszett az emberek­nek, mint Dávid. Az új éneket ebben az idő­ben mégis az öreg Dávid éne­kelte. Nem zúgolódott Isten* ellen. Csendes, nyugodt em­berré vált. Felismerte Isten büntetését gyermekében, aki szégyent hozott ősz fejére. Be­teljesedett Náthán próféta ígé­rete. Ezt mondta embereinek; meneküljünk el Jeruzsálem­ből, nehogy Absolon fogságá­ba essünk. Amikor elhagyták a várost, Dávid sírt. Fejét ken­dővel takarta be, hogy ne lás­sák az emberek. A Kidron pa­tak völgyében haladtak, ahol ezer évvel később Jézusnak is mennie kellett a Gecsemáné kert felé, ahol aztán minden szégyen reá szakadt. Amint mentek, a patak túlsó partján Absolon egyik embere, Sémeí ment velük párhuzamosan a hegyoldalban. Hangos szóval csúfolta és szidta Dávidot. Kő­vel dobálta. Így kellett Dávid­nak szégyenkeznie gyermeke miatt. De ebben az időben ír­ta Dávid legszebb zsoltárait, pl. a 4. zsoltárt. Dávid nem ismerte még Jé­zust, de tudta, hogy az ő utó­da lesz. Isten megígérte neki. Azért tudta elviselni a szé­gyent, azért tudott új éneket énekelni, mert bízott Isten ígé­retében. Mi már ismerhetjük Jézust,. Az új évet is Jézus nevében kezdjük. „Jézus legyen jelsza­vunk, Midőn egy új évbe lé­pünk” — így énekelünk a templomban. Jézus nevében! — ez azt jelenti: vége a régi nótának. Új éneket kell kez­deni! IMÁDKOZZUNK Nagy hatalmú Úristen! Egy esztendő utolsó vasárnapján és utolsó napján köszönünk meg Neked mindent: minen meghall­gatott imádságot, s minden ajándékba kapott időt: a perceket, az órákat, a napokat, a heteket, a hónapokat, az 1972. évet! Kö­szönjük ajándékaidat: a napi kenyeret, az útitársakat, a munka és szolgálat lehetőségeit, a sokféle feladatot és az erőt a felada­tok megoldásához, a bocsánatot és az új életet! Köszönjük, hogy még az év utolsó óráiban is merész hitre tanítasz, kételkedés nélkülj bizalomra bátorítasz. Köszönjük, hogy emlékeztetsz: mi is bocsánatból elünk és nekünk is bocsánatot kell gyakorolnunk, egész szívvel kell hin­nünk s egész szívvel kell szeretnünk mindenkit. A jövő évben is Irgalmadból akarunk élni és irgalmadat akarjuk az emberek között megmutatni. Óvj meg minden ir- galinatlanságiól, kegyetlenségtől! Növeld Urunk a mi hitün­ket! Ámen. Régi nóta helyett új ének Újévi harangszó: Petőfi Ez az új év a kiskőrösi evangélikus templom harangzúgásával kezdődik. A harangszó azt hirdeti, hogy százötven évvel ezelőtt e hang körzetében született Petőfi Sándor, akit a kis­kőrösi templomban tartottak keresztvíz alá. Az idő hozzátársul a helyhez, magasra emeli, s fénybe borítja. Petőfi 1823 január első per­cében született. Százötven évből visszatekint­ve csodálatosnak érezzük ezt az első percet. Rendkívüli jelképnek rémlik. Ezzel az újévi perccel indul el valóban az új Magyarország s vele az új magyarság, vagyis a nemzetté vá­ló nép, ami egy kpltő műve. A Nagy-Alföldön egy kis falu kis szalmatetős házában minden úgy alakult, hogy méltóan fogadja, vagyis igazsággal és szabadsággal a rendkívüli érke­zőt. A toronyőr éppen elkiáltotta az éjféli órát. Zúgott a jeges szél, félöles hó borította a vak­sötét utcát. Tél volt az Alföldön. De ott a kis házikóban fiú jött a világra. Mosolygott az anya, az apa örömében táncolva járta be a szobát. EBBŐL A SZOBÁBpL kell elindulni a ma­gyarázatnak, mely megvilágítja Petőfi Sándor egész magatartását. Tűnődéseink oda vezet­nek, hogy e nagy költő döntő jelentőségű él­ménye a családi fészek melege volt s a szülő­földi táj, mely a fészket ide-oda rakta s min­dig a szív melegével táplálta. Mindez nagyon közel történt az ország fővárosához, a Duna— Tisza közén, Petőfi e színmagyar síkságon ser­dült fel. Hajtotta a síkság, vagyis a szabadság oly fokú igénylése, ami már forradalom. Sze­gény szülőktől született, mint maga írta, de a családi kör melegét a legnagyobb gazdagság­gal hirdette meg a magyar világnak, mint sza­bályozó, nemesítő, növesztő nemzeti erőt. Vég­telenül szerette szüleit s egyetlen testvérét, gyermeki hűségénél nem tudunk nagyobbat és szebbet. Hűséges és tiszta lélek volt, mint a gyémánt. Szerette híven feleségét, fiát, bará­tait. Hűséggel borult az Alföldre, mint szü­leire. A szabad puszta fiának érezte magát s ezt a szabadságérzést hagyta ránk örökség­képpen lírájában. Százötven éve ezt idézi a világ, ha az ember igazi magatartás-formáló, tisztességet adó jellemére gondol. Magyar irodalmi hagyományokat folytatva költővé nőtt, de ez nem más, mint megkeresé­se annak a tormának, amellyel leginkább ké­pes hatni a szellemi ember. Mert amit a Pe- tőfi-költészet leginkább sugároztat: emberne­velés. S az embernevelés, ha országossá válik: nemzetnevelés. Ez Petőfi lényege. Ezért úgy érzem: Zrínyi és Széchenyi mellett áll. A kis­kőrösi fiú életműve a nemzet erkölcsi feleme­lését munkálja. E százötven év alatt, ha gerin­cességre gondoltunk, ha a gyávaságot restell- tük, ha undorodtunk az aljasságtól, a haszon­leséstől, a becstelenségtől: Petőfi állott mel­lettünk. Tőle tanultuk, hogy a meggyőződést hirdetni kell, mint próféciát. Heves összecsa­pásait jellem dolgában gyatra kortársaival, hajthatatlan, férfias meggyőződése magyaráz­za. Ahogy elutasította költészetét gáncsoló kritikusait, ugyanúgy minősítette hasznavehe­tetlennek a hitetlen, műveletlen, ostoba és gyáva lelkeket. Senki parancsolóbban nem ír­ta nemzetünk egére, hogy csak tiszta emberség lehet a magyarság igaz útja, személy szerint, egyenként, egyéni felelősséggel, semmibe véve származást és szerepet. Hazaértem című ver­sében, melyet 1846-ban írt, közli, hogy elfajul a magyar nemzet. Bejárta az országot, min­dent látott: „Alkotmányunk egy vásártér, Me­lyen lelket adnak, vesznek”. Magunknak kell egyénenként fölemelkednünk. Mert most A pornak vagyunk lakói, Az alacsony úti pornak, Nincsen emberméltóságunk, Mint a féreg, csúszunk-mászunk. Mint a férget eltipornak. Tudta, hogy nemzetet csak őszinte szóval le­het nevelni. Nincs őszintébb költészet, mint Petőfié. Tudta, hogy jellemtelen emberekből nem áll össze tisztességes nemzet. Látomásá­ban egy gerinces, igaz, tiszta jellemű magyar­ság élt. Ehhez a nemzethez intézte múltat fel­borzoló, jelent alakító, jövőt formáló költésze­tét. Közép-Európában a nagyobb szellemű, em­berséges erkölcsű nemzet magasodhatik ki s érhet el életcsúcsokat, vagyis fejlődési bizton­ságot. A költőnek önmagát, az embert állította példaképül. Ez a két lény fedte egymást, mint két kéz. Ama harmonikus költői jelenség egyi­ke. amely oly ritka a világirodalomban; élete azonosodott költészetével. EGY IGAZ ORSZÁGOT KERESETT min­denütt, ahol megfordult a magyarok között. A síkság elszánt felfedezésével ellenszegült a ro­mantikának, amely a hegyeket imádta. Petőfi győzött, a síkság lett a szabadság jelképes tá­ja. Petőfi választása mögött nemcsak a szülő­földi szeretet húzódik meg, hanem ott lüktet a földrajzi tény, hogy az Alföld az ország leg­nagyobb, egységes- területe, leggazdagabb táp­lálója északi, keleti és nyugati testvérvidékei­nek. „Szép vagy Alföld, legalább nekem szép!” — ez az ujjongó hang érzékelteti, hogy Petőfi verseiben megszületett a magyar nemzeti táj. Szavára napraforgóként fordulnak az Alföld felé Európa, főként Közép-Európa költői. , DE HOZZÁKAPCSOLTA AZ AT .FÖLDHÖZ az ország más tájait is, főként a hegyeket. Testi-lelki határai együtt nőttek az ország megismert arányaival. Napokig gyalogolt egyedül, napfényben vagy hóban, hegyen-völ­gyön át. Látása nyugodt^, tiszta, pontos, sehol semmi homály. Nem is kívánkozott külföldre. Számára a nagyvilág, melyet emleget, Ma­gyarország határain belül volt. Szerette ezt az országot. „Ha a Föld Isten kalapja, Magyaror­szág a bokréta rajta” — mondta. Miközben a főúrakra és királyokra végítéletet mondott, társadalmi megújhodásunk eszményképét a családi idill rajzával lopja szivünkbe, vagyis visszatér első ösztönző érzéséhez. Verseinek egész sorában olvashatunk erről, apjáról, any­járól, öccséről, szerelmeiről, a végre boldogan meglelt asszonyáról és kisfiáról. Gondoljunk a Bolond Istókra, egyik legfontosabb elbeszélő költeményére, a békés családi képre a pattog­va szikrázó tűz körül, ahol a menyecske fon és dalol, a férj játszik két fiával, míg. kint süvít a tél vihara. A család erkölcsi erejéből kell újjászületnie Magyarországnak. A forra­dalmat ilyen erkölcsi kép megvalósításával serkentette. Meg tudta ragadni az emberi vi­lágot ma is érvényes, szívet-lelket gyönyör­ködtető s közérthető költői művekkel. Távol állott a szózavartól, a tehetetlen jelzőhalmo­zástól. Tiszta volt a hangütése, mint a ha­rangé. Szabadító és tökéletesítő Petőfi költé­szete. Megerősödik tőle az olvasó, igaz ember-, ré válik. A földrajzi és lírai valósághoz fokozatosan bekötötte Magyarország történetét. Múltunk­ban is az erkölcsi nagyságot kereste. Tudta, mit jelent történelmi nemzettudatunknak az a vallás, amelyhez tartozott. Tábori levelében, melyet a vízaknai csatából keltezett, s mely 1849. február 3-án jelent meg a Közlönyben, ezt közli, jelent és múltat összekötve, refor- mációs szabadságunk hőseit nevezve meg, jel­képként és végrendeletként: „Megyünk bérei folyamok gyanánt, mint hajdan a Bethlenek, Rákócziak, Thökölyek s hullámainkon visszük a szabadság bárkáját”. Szalatnai Rezső » *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom