Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-12-17 / 51. szám

Lk 11, 20 Az Űjtestamentum teljes egyhangúsággal hirdeti, hogy Jé­zusban megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek. Más szóval: Elérkezett hozzánk az Isten országa. Ez az örömhír nem hírlapi „kacsa”, amit az olvasók félreve­zetésére, vagy megtréfálására felröppentenek. Nem félreérté­sen alapuló közlés, vagy egyszerűen tévedés, hanem a legva­lóbb igazság. Mint minden igaz hírnek, ennek is a tények a bizonyítékai. A bizonyítékokat maga Jézus sorolta fel Keresz­telő János követeinek: „A vakok látnak és a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak és a siketek hallanak, a halottak fel­támadnak, a szegényeknek pedig az evangéliumot hirdetik.” (Mt U, 5) AHOL JÉZUS MEGJELENT, ott meghátrálni kényszerült a sátán, elvesztette erejét a Halál, felszáradtak a könnyek, be^ gyógyultak ,a sebek, felragyogtak a szemek, megtisztultak a szívek, bűnbocsánatot nyertek és egymásra leltek az emberek. Röviden: elérkezett Isten országa. ,. Jézus nem kívánt szenzációt kelteni csodáival. Nem azért gyógyított, hogy ámulatba ejtse kortársait, s a meggyógyítottak hálájából glóriát fonjon á maga homlokára. Messiási tettei, csodái, többek között ördögűzései nemcsak isteni hatalmának káprázatos jelei, hanem elsősorban irgalmas szereletének egy­szerű megnyilatkozásai. Jézusban, s Jézus által valóban meg­kezdődött a bűntől megrontott világ újjáteremtése, megújulá­sa, mert Benne és Általa eljött hozzánk Isten országa. ISTEN ORSZÁGA MA SINCS ELÉRHETETLEN MESSZE­SÉGBEN. Nagyon is közel van hozzánk. Ott van, ahol tiszán és igazán hangzik az evangélium, s az egyes hívők és a gyüle­kezetek életében megvalósul a krisztusi szeretet. A krisztusi szeretet nem üres szó, hanem mindig konkrét cselekedet. Egy mozdulat, amellyel valakit felemeltünk. Egy kéz, amellyel Va­lakit megsimogattunk. Biztató szó, amellyel valakiben reményt ébresztettünk, összekulcsolt kezek, amelyekkel felebarátain­kért imádkoztunk. Zsebek, amelyekből szívesen adakoztunk. Idő, amelyben mások rendelkezésére álltunk. Iga2, hogy Istén országa sok tekintetben ma még rejtve van szemünk előtt, s éppen ezért egyesekben kétség támadhat je­lenvalósága felől. Bizonyos, hogy Isten országa elsősorban a hit tárgya. Az is igaz, hogy beteljesedésére még várnunk kell. De elérkezésének és jelenvalóságának biztos jelei vannak. A LEGKÉZZELFOGHATÓBB JEL MAGA AZ EGYHÁZ, a diakóniai gyülekezet, hiszen benne ölt testet a feltámadott, élő Jézus Krisztus. Jézus teszi képessé a benne hívőket, hogy szeressenek ott, ahol gyűlölnek. Megbocsássanak ott, ahol sér­tegetnek. Összekössenek ott, ahol széthúzás és harc van. Re­ménységet vigyenek oda, ahol kétségek gyötörnek. Vigasztal­janak ott, ahol gyász és fájdalom van. A BEKÖTÖZÖTT SEBEK, A MEGBOCSÁTOTT VÉTKEK, a letörölt könnyek, a megszüntetett nyomor, a megbékélt szi­vek, a boldogságtól sugárzó szemek a Jézus Krisztusban hoz­zánk elérkezett Isten országának felvillanó fényei, s híradás arról a világról, amelyben nincs gyűlölet és elnyomás, ínség és fájdalom, mert nincsen bűn. Olyan tárgyi bizonyítékok, ame­lyek arról tanúskodnak, hogy kétség nélkül elérkezett hozzánk Isten országa. Táborszky László Az Északi Evangélikus Egyházkerület felhívása Az Egyházkerület Elnöksége felhívja a lelkészek és segéd­lelkészek figyelmét a megüresedett Hánta-Ászár-i (Komárom m.) lelkészi állásra. A javadalom megfelel az országos lelkészi átlagnak. Az ér­deklődők levélben jelentkezzenek az egyházkerület püspöké­nél (Budapest VIII., Üllői út 24. I.). NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG A Lutheránus Világszövet­ség Végrehajtó Bizottsága 1973. évi ülését a Német Demokrati­kus Köztársaság egyházai meg­hívására július 26—augusztus 4. között a thüringiai Eisenach- ban fogja tartani, (epd) A diakónia: a kereszt teológiája Ma már mindenki előtt vilá­gos, hogy Magyarországi Evan­gélikus Egyházunk a felszaba­dulás óta új úton jár. Megvolt az útkeresés időszaka, voltak küzdelmek, mert néhányan a régi utat akarták folytatni, volt idő, amikor egyesek zsák­utcába akarták vinni az egyházat. Az utolsó másfél év­tizedben azonban utunk egyre világosabban rajzolódott ki, a szó szoros értelmében megala­pozódott teológiailag, célt és megfogalmazást nyert: egyhá­zunk útja a szolgálat (diakónia) útja. De csakugyan belefér ebbe minden? Ez az egyház útjának lényeges meghatározása? Nem kerüli meg ez az út a kereszt útját? Lelkészek és gyülekeze­ti tagok gondolkozásában, fo­galmazódott meg ez a kérdés, nem egyszer kívülről vádként is elhangzott, sőt olyanok is voltak, akik a diakónia és a kereszt útját egymást kizáróan egymással szembe is állítot­ták. Az idei gyenesdiási konfe­renciákon kevés kivételtől el­tekintve minden lelkész végig­hallgatta, gondolta, meg is be­szélte D. Káldy Zoltán püspök: „Diakóniai teológiánk tovább­fejlesztése” című előadását. „Ügy látjuk, hogy egyfelől dia­kóniai teológiánk egyes rész­letkérdéseit még nem fejtet­tük ki kellőképpen . . . másfelől több ponton szükséges a to­vábblépés” —hallottuk az elő­adás bevezetőjében. Az előadás egyik része éppen a most felvetett kérdéseket tisztázta meggyőző módon. „Diakónia és via crucis” (ke­reszt útja) — volt e rész címe. Most nem egyszerűen „vissza­adom” az előadást, hanem el­mondom, ahogy bennem leszű­rődött, ahogy azt gyülekeze­temmel megértetni igyekezem. Kiindulásom és visszatérő té­mám az előadás záró, rövid mondata: „a diakónia útja ép­pen a kereszt útja.” A diakónia több, mint „szenvedés” Azok. akik a „kereszt teoló­giáját” hirdetik, úgy értik hogy „szenvedést kell vállalnunk”. Igaz, hogy a kereszt fogalmá­ba a szenvedés is beletartozik. Jézus keresztje, testi, fizikai szenvedés is veit. Az egyház életében is volt időszak, ami­kor egy-egy önkényuralom, vagy a római katolikus egyház elnyomása alatt szenvednie kellett. De Jézus „keresztútja” nem szűkíthető le utolsó nap­jaira. Tántoríthatatlanül a ke­reszt útján haladt, amikor be­állt a bűnösök közé. amikor prédikálni kezdett, amikor „széjjel járt jót téve”, nem­csak akkor, amikor nem szállt le a keresztről. És az egyház is Meghalt Liptay Aladár „Rövid szenvedés után el­hunyt” — így kaptuk a hírt Liptay Aladárról, a ferencvá­rosi egyházközség hűséges kántoráról. Valóban rövid idő volt az „átmenet” e földi élet­ből az örökkévalóságba. Szin­te hinni sem akartunk a tra­gikus hírnek, mert személye oly megszokott volt, annyira hozzátartozott gyülekezeti éle­tünkhöz. Élete legutolsó nap­jaiig látta el szolgálatát, aztán egyszer csak mozdulatlanok lettek a billentyűk, a sípok némák maradtak, lehunyta szemét az, aki négy évtizeden keresztül kezelte őket, s vará­zsolt elő csodálatos melódiá­kat a holt anyagból. Liptay Aladár nincs többé — mond­hatnánk egyszerűen —, de a dolgok sokkal bonyolultabbak. Egyfelől azért mert nagyon éles vonásokkal véste bele az egyház életébe szolgálatát, s ezt nem lehet egykönnyen el­felejteni, másfelől van egy má-. sík istentisztelet is, ahol helye van a hűséges szolgálatnak. Isten országába Liptay Aladár egy másik orgonán játszik. S ha a gyülekezet, a ferencváro­si, vagy egy másik, tizedik, századik, egy-egy estén na­gyon csendben van, akkor a csillagok pislákoló fénye mel­lett az éjszaka muzsikáját hallja. A muzsikába énekszó is vegyül. Sokan, akik már át­költöztek ama másik gyüleke­zetbe, együtt énekelnek a Bá­ránynak dicsőítő éneket. A szférák zenéjében hangzanak a csodálatos korálok. erőtelje­sebben, mint gyülekezetünk egyszerű hangszerén. 72 évet élt, november 20-án hagyott itt bennünket, de emléke itt él, muzsikája itt zsong válto­zatlanul közöttünk. R. MEZŐSI GYÖRGY A NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁGBAN sokkal többet tett, mint „szen­vedett”. Figyeljük meg, hogy lassan minden „keresztté” lett. Ha va­laki beteg, ha baj van életkö­rülményeivel, „ez az én ke­resztem” szokta mondogatni. Mennyire félreértése ez a ke­reszt útjának! S ha valakinek egyházunk életében „sérelmei” vannak, megsértve visszavonul „hordozván keresztjét”. Jézus nem állt félre, pedig sokszor megsértették! De ő végigjárta útját, soha nem magára, hanem mindig ránk gondolva. Ke­resztje is több, mint a szenve­dés. Keresztje a húsvét: sír fé­nyében az élet győzelme! Ke­resztje a legdrágább üdvözítő diakónia mindnyájunkért! Azt hiszem, ebben a vonatkozásban is sokat kell tanulnunk Jézus­tól, aki a passzív „elszenvedés” helyett, aktív szolgálatra akar indítani éppen keresztjével és feltámadásával. A diakónia több, mint önmegtagadás Kétségtelen, Jézus követésé­hez ez is hozzátartozik: „Ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem.” A kereszt felvétele itt az önmegtagadást jelenti. A keresztyén embernek sokszor le kell mondania idejéről, ké­nyelméről, elgondolásairól, sa­ját maga érvényesítéséről fele­barátai érdekében. Az egyház­nak le kell mondania „egyházi méltóságáról”, arról, hogy min­dent jobban tudva az emberek feje fölött beszéljen, uralkod­jék. Idetartozik Luther monda­ta: „a keresztyén ember egész élete megtérés legyen.” Ez mindennapos küzdelem életünk és egyházi életünk minden vo­natkozásában, szüntelen ön­megtagadás. De ez még mindig csak olyan, mint egy fénykén negatívja, még mindig csak passzívum. S kísértése: öncé­lúvá is lehet. Aki sokat foglal­kozik önmagával, maga körül forog. Furcsa, de igaz: az ön­megtagadásból így lehet önzés. S ez nemcsak a Luther korabe­li szerzetesek kísértése volt, hanem mai keresztvéneké is le­het. Ezért kell tovább lépni: a diakónia több, mint önmegta­gadás. A diakónia cselekvő szolgálat és odafordulás a másik félé. Végeredményben ez Jézus kö­vetésének tartalma, ez a ke­resztyén ember életének, és az egyház szolgálatának a csúcsa. „Az .önmegtagadástól’, az .el­szenvedéstől’ tovább kell lépni, ha valaki, vagy az egyház egé­sze Jézus követésében akar maradni” — hallottuk püspö­künk előadásában. Pál apostol, akitől sokan idézzük: „Nem vé­geztem, hogy egyébről tudjak ti közietek, mint a Jézus Krisz­tusról, még pedig mint megfe­szítettről” — ugyanez a Pál ír­ja ezt is: „magamat mindenki­nek szolgájává tettem” (1 Kor 9, 19). Igen, mert minél inkább érti meg valaki Jézus nagy diakó- niájának, a keresztnek titkát, annál inkább szánja rá magát a felebarát, „mindenki” szolgá­latára. Diakóniai teológiánk nem a kereszt elhagyása, meg­kerülése, hanem éppen mé­lyebb megértése, a megfeszített Jézus hirdetése és a kereszt ütján követése. Ezért —- élesen kifejezve — az egyház „ke­resztje”: fáradhatatlan diakó­niai szolgálat. Másképpen Jé- • zust nem is lehet követni: „aki nekem szolgál, engem köves­sen”. A kereszt útján járni, szolgálatot jelent. És csak aki szolgál, az jár a kereszt útján. Ismerjük Jézus példázatát az utolsó ítéletről. Ott is szolgálat­ról vap szó, de milyen „egysze­rű” szolgálatról: felebarátaink „felruházásáról”, „meglátoga­tásáról”, „enni, inni adásról”. S ez nem alamizsnálkodást je­lent, hanem: minden ember életének igazabbá, szebbé, tar­talmasabbá tételét. Ebben a példázatban Jézus arra figyel­meztet, hogy egyedül ez az üd­vösség, a kereszt útja! Bizo­nyára sokan hallották azt a kis történetet, egy álmot, mely­ben két'keresztet hordozó em­ber megy az üdvösség felé. Az egyik türelmesen viszi kereszt­jét, a másik állandóan lefarag belőle. Egy folyóhoz érnek. Akinek keresztje teljes, átveti* s mint egy hídon átmegy rajta, aki lefaragott belőle, ottmarad. Akik mondják, hallják ezt az álmot a kereszthordozásról, gondolnak-e arra, hogy éppen, szolgálatunkból „faragunk le” sokat, mondván: ez nem az én asztalom, ezt csinálják mások! ,Átérünk-e" így, s mit fog Jé­zus mondani fi ekünk? Kiindulásunk az előadás rö­vid, zárómondata volt: a diakó­nia útja éppen a kereszt útja. Álljon itt befejezésül még egy szakasz az előadásból amit D. Káldy Zoltán püspök méltán, mondott: „az egyes keresztyé­neknek és az egyház egészé­nek tehát úgy kell járni a kereszt útján, hogy egyfelől megtagadja önmagát, lemond a dicsőség útjáról, elfordúl ön­magától, de a másik ütemben, azonnal odafordul az ember­hez, a felebaráthoz és életének odaszánásával, odaáldozásával és Istentől kapott tényleges és konkrét cselekedeteivel szolgál néki. Közelebbről: Ha hazánk­ban többek részéről felvetődik az az igény, hogy egyházunk járjon a „via crucis”-on. akkor ez azt jelenti, hogy fokozott mértékben forduljon oda egy­házunk az emberhez, társadal­munkhoz, népünkhöz, szolgál­jon neki, segítse azt.” Keveházi László Petőfi nyomában Petőfi felvidéki kőrútján 1845-ben „Hol volt hol nem volt, volt a világon egy segédszerkesztő, ki díszes hivatalába beleun­ván, utazni ment. Nem titok, hát kimondom, hogy ez a segédszerkesztő én voltam.” Így kezdj Petőfi az Üti jegy­zetek-et, mely az Életképek­ben lát nyomdafestéket. A költő prózája sem maradt el költészetétől. Olvasói számára valóban genrét ír, utazása ál­lomásain szerzett benyomásai­ról, élményeiről, szereplőiről számol be. Első pihenőhelye: Eperjes Pestről 1845. április i-en gyorsszekéren indul, Aszódon, Miskolcon, Kassán keresztül másnap Eperjesre érkezik. Boldog óráikat tölt együtt két költőtársával: Kerényivel és Tompával. Egy este az evan­gélikus kollégium diáksága fáklyászenével tiszteli meg. Ennek kezdeményezője lehe­tett Vamdrák András, a ma­gyar irodalom jeles tanára, Petőfi lelkes híve. A művelt professzor Jénában egy évet töltött, oda gyalog tette meg az út nagy részét! A hazafias ég erkölcsi nevelés apostola Eperjesen, ö ismertetheti meg a költőt Rezik János munkájá­val, melyet az eperjesi vér- törvényszékről, Caraffa hóhé­rt tettéről írt Petőfi 1849 jú­raffa. Eperjesen adott a költő tisz­teletére ebédet Kolbenheyer Mór evangélikus lelkész. Ke~ rényi, Tompa és a város haza­fias nőegyesületének számos tagja is részt vett ezen. A há­zigazda maga is esztéta, mű­fordító, Kerényivel együtt né­metre ültette át Petőfi, Vörös­marty költeményeit. Később Eperjesről Sopronba kerülve Arany Toldi trilógiájának for­dítója, gyakorlati alkotásaival, a soproni tanítóképző és árva­ház létrehozásában örök érde­meket szerzett. Petőfi majdnem egyhónapi eperjesi vendégeskedése után, Kerényi társaságában folytat­ja felvidéki körútját. Követ­kező állomása: Késmárk let meglátogatja Hunfalvy Pált, „a tanítványaitól általá­nosan szeretett professzort.. — írja róla dícséróleg. Hun- falvyt a költő kisdiák korában látásból ismerhette, mert 1833—1842-ig Aszódon a Pod- maniczky gyermek nevelője volt. Igaz ugyan, hogy ezen idő alatt keveset tartózkodha­tott ott, mert Miskolcon fél- I ügyelt az ott tanuló Podma- niczky Frigyesre és Árminra. A professzor később az össze­hasonlító nyelvészet megala­pítója. Reája hasonlóan jó be­nyomást tett a költő, komoly embernek ismerte meg. Petőfi útja sietős; végcélja; Igló „Azért siettem él Késmárk­ról Iglóra, mert van ott egy család, mely engem már rég kívánt ismerni s én azit vi­szont” — írja. Petőfi általában mindenkit név szerint említ úti jegyzeté­ben, itt elhallgatja a család nevét. Talán éppen a vendég­látó Pákh Mihály evangélikus lelkész kívánságára. Kedves barátja, Pákh Albert szüleinél tartózkodik három hetet. Ta­lálóbban nem jellemezhette volna az iglói lelkészt, a XIII. városi esperesség alesperesét: „Nem fogom én elfelejteni az öreg családapát, ki magában két világrész: Európa és Ame­rika; ősz feje a megvénült bölcs Európa, szíve pedig a fiatal Amerika, hol végtelen őserdők zöldéinek, az életkedv és remények erdői.” Pákh Mihály politikai néze­tei megegyeznek a költőével. Később is nagy híve a 48-as eszméknek, a forradalom évé­ben a Tiszai Egyházkerület superintendensónek választ­ják. Bátor helytállásáért a szabadságharc bukása után kötél általi halálra ítélik, azonban kegyelemből kétévi várfogság letöltése után ki­szabadul, de Iglóra nem tér­het többé vissza. A komor jö­vő ekkor még nem veti előre árnyékát. Petőfi vendéglátói örökre emlékezetessé akarták tenni ott mulatósának három hetét. A jóságos tiszteletei asszonyról írja: „nem fogom én elfelejteni a családanyát, ki egyszerű és jó, mint az én anyám ..Ennél szebbet nem írhatott volna róla, mert a költő legjobban szerette és tisztelte édesanyját. A három Pákh papki sasz- szony: Amália, Johanna és Vilhelmina, valamint fiútest­véreik találkozásuk első pil­lanatától szeretetükbe fogad­ták. Petőfi feloldódva közöt­tük a legközvetlenebb. így ír róluk: „...ón nem fogom el­felejteni gyermekeiket mi­ként nem a fának lombjait, melynek ámyákában oly éde­sen pihentem.” Elmúltak a boldog napok, tovább kellett utaznia. Rozsnyó „Kissé ködös reggel volt, mikor Iglóról elindultam Rozsnyó felé.” Fogadóba száll, majd másnap meglátogatja az aggteleki cseppkőbarlangot. Közben megismerkedik Gö- möry András rozsnyói evan­gélikus lelkésszel. Petőfi is­merte a kecskeméti Hruz család és a dobsinai Gömöry család rokoni kapcsolatát. Gömöry János kecskeméti vaskereskedő dobsinai szár­mazású, felesége Petőfi édes­anyjával egy évben született, szintién Hruz Mária. A költő gyermekkorában testvérénél, Hruz Mihálynál • lakott két évig Kecskeméten. Gömöry András 1834-től rozsnyói lel­kész. Eperjesen végezte tanul­mányait, utána Szirmai Antal királyi kamarás gyermekei­nek nevelője. E család segít­ségével Greifsswald egyetemét látogatja három évig, közben megismeri Dániát, a német egyetemeket. Hazatérése után még újabb három évig a Szir- may család nevelője, s csak utá­na kerül Rozsnyóra. Petőfi elis­merően nyilatkozik Gömöry- ről: „kinek eszét tisztelni,, szil­vát szeretni tanultam meg” — írja. Együtt kocsiznak har­madnap Rimaszombatra, a megyegyűlésre. Rimaszombat Ebben a kedves városban Huszt János házában száll meg a költő, azonban bizo­nyosan előbb megfordult Gö­möry társaságában Haviár Dániel rimaszombati evangé­likus lelkésznél is. Petőfit' tisztelte a Jénát és Hallét megjárt fiatal lelkész. Annak halála után húsz év múlva az eperjesi költői verseny egyik egykori jelenlévőjével. Iványi Józseffel interjút készít, s az Erdei lak költemény keletke­zését írja le. Rimaszombatban másnap kinevezik Petőfit Gö- mör megye táblabírájának. Űj barátokat szerez, ezek egy­másután hívják meg Kisfa­ludra, Várgedére. Onnan ki­rándul Salgó, Somoskő, Fülek várához. EgÁk régi barátja. Steller Antal Losoncon látja vendégül. Losonc Egy hetet tölt itt, megismeri házigazdája meny asszonyát, Plachy Vilmát, hozzá gyönyö­rű verset ír; néhány sorát idézzük: Ifjú szívecskéd legelőször játssza a szerelemnek szép játékait. Gyönyör nekem e játék láthatása,, Nem én vagyok bár, akit boldogít. Akit boldogított, Steller An­tal hamarosan oltár elé vezeti menyasszonyát a nagykürtösi templomban. Petőfi a vőfély. Esküvő után a násznép Ebeck- re megy s onnan visszatér Lo­soncra. A költőnek közel háromha­vi utazgatása és vendégeske­dése bármennyire jóleső volt, vágyódott már vissza Pestre. Rimaszombatban írja: „Már nagyon mehetnékem volna Pestre.” Június 22-én valóban elindul s Balassagyarmaton. Vácon keresztül másnap meg­érkezik a fővárosba. A költő ezen az útján sok szereitetet, . megbecsülést ka­pott, mely feledtetni kívánta vele küzdelmes éveinek sa- nyarúságát. Családi otthonok melegét nyújtották 'számára evangélikus papi családok is. ezért hála és köszönet a ked­ves Pákh famíliának és mind­azoknak, akik szívükbe fo­gadták Petőfit Jakiig l ay»* niusáhan ennek ismeretében belefog drámájába, melynek főszereplője a vérengző Ca­* * Lapunk olvaso-szerkesztője, Mezősi György csepeli lelkész a német demokratikus köz­társaságbeli Thüringiai Tarto­mányi Egyház püspökének Dr. Ingo Braecklein püspöknek meghívására november elején másfél hónapos tanulmányút­ra Eisenachba és Weimarba utazott.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom