Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-09-03 / 36. szám

Alkalom és lehetőség Jn. 9, 1—7 János evangélista Jézus csodái közül csak néhányat jegyzett fel, szám szerint mindössze hetet, de ezeket rendkívül aprólé­kosan írja le, mert a vele szembenállókkal folytatott dialógu­saihoz szolgáltak illusztrációul. Ebben a néhány versben leírt csoda is lényegébén annak a hosszú vitabeszédnek szemlélteté­sére szolgál, melyet evvel az ismert mondattal vezet be. „En vagyok a világ világossága, aki engem követ nem járhat sö­tétségben!” E bejelentésével mintegy tudtul adja hallgatóinak küldetése értelmét és a tanítványság célját, ö azért jött, hogy cselekedjen, hozzon, segítsen, ajándékozzon! Ezek után vetődik fel a tanítványokban egy valóságos eset következtében emberi életünk egyik nehéz kérdése: a sorskérdés. A „ki vétkezett” problémája különböző megfogalmazásban élesen vetődik fel ma is bennünk pl. egy-egy gyógyíthatatlan betegség, testi vagy lelki szenvedés, csalódás-kiábrándultság, magány-társtalanság és elhagyatottság. sorozatos kudarcok súlya alatt. Az Isten ki­fürkészhetetlen akaratára való utalás és az abban való bele­nyugvás, vagy esetleg az örökkévalóságra való figyelmeztetés valljuk meg őszintén vékony vigaszt jelentenek A mai ember­nek és nem elégítik ki. TÖRTÉNETÜNK SZERINT JÉZUS EL IS UTASÍTJA az Ilyen próbálkozást. Szerinte nyormorúság, baj. betegség, sze­génység, erőtlenség nem sors, végzet, csapás, amit el kell hor­dozni vagy hordoztatni másokkal, mint Isten „meglátogatását” vagy „büntetését”, hanem alkalom és lehetőség! — Isten cse­lekedeteinek végzésére, akaratának megvalósítására, földi kül­detésünk betöltésére. ,,Nekünk cselekednünk kell! — míg nap­pal van, nekünk látnunk kell! — világosságban járnunk”, mert a felebarát előttünk áll, vagy az Irgalmas Samaritánm példá­zata szerint az út szélén vérzik. Kétségtelen, hogy ez a bibliai ember azért született vakon, hogy Isten megmutathassa rajta gyógyító szeretetét. Azért, hogy Jézus tegye őt teljes emberré, egészséges emberré. Jézus éppen arra nyitja fel szemünket, hogy szegénység, betegség, szűköl­ködő — testileg vagy lelkileg megalázott ember, vagy megnyo­morított és kifosztott ember arra való, hogy mi észrevegyük és segítsünk rajta. Egyetlen ember baja, gondja, nyomorúsága és keresztje nem az illető privát ügye, hanem közügy, minden érhber ügye, minden felebarát ügye. Azt keressük, hogyan se­gíthetünk rajta, miben van felelősségünk és lehetőségünk akár egy-egy emberről van szó. egyéni sorsokról, akár nagy össze­függésekről, világméretű ügyről. DE AZ IGÉBŐL AZ IS VILÁGOS, hogy az emberért vállalt felelősségünk és feladatunk válogatás és megszorítás nélkül való. Ez a vak ember nem ismerte Jézust. Nem is tudott róla semmit. Sőt: nem is várt tőle semmit. De ö embert látott, min­den jelző és megjelölés nélküli embert. És az ember láttán „ ... sárt csinál, és rákeni a vak szemére . .” és ezzel elvégzi feladatát és küldetését engedelmes tanúságtételként arról, hogy Isten szereti a világot, és amikor jelen van a világban, a világ iránt érzett szeretetét az emberen mutatja meg korlátozás és válogatás nélkül. Amit ö a názáreti zsinagógában földi külde­téséül megjelölt: „szegényeknek örömhírt, foglyoknak szaba­dulást, töredelmes szíveknek gyógyulást, vakoknak látást, le- sújtottaknak vigasztalást” — azt teljesen és tökéletesen telje­sítette. És amikor segítésben, gyógyításban, tanításban oöa- szentélt életének végére érkezett, mintegy az egészet egybe­foglalva azt mondja, hogy ő ezért jött, hogy „adja az ő életét váltságul sokakért”. SOKAKÉRT'. — tehát nem csak az egyházért... nem csak a hívőkért, hanem fenntartás és válogatás nélkül mindenkiért. Jézus Krisztusban Isten nemcsak önmagát ábrázolta ki, ha- ' nem kifejezte vágyát, elmondta szándékát és gondolatát az em­berről is. Arról, hogy milyen legyen az ember? — szeretetben, segítésben, felelősségben válogatás nélkül való. Mert az ember úgy ahogy van, úgy ahogy sokszor másokban látjuk, úgy ahogy szörnyű és véres háborúban megmutatkozik, úgy ahogy kon­centrációs táborokat épít. úgy ahogy Távol-Keleten otthonokat- falvakat éget fel s ártatlan gyermekekre és asszonyokra gáta­kat robbantva a tenger hullámsírját borítja, az ember, aki szá­mára a másik csak megalázni, kifosztani és leigázni való, — az ember, aki alkohol vagy kábítószer mámorában eggyé válik a föld szennyével és sarával egészen más ember, mint amilyen­nek az Isten az embert gondolja és akarja, mint amilyen em­ber a Jézus Krisztusban megjelent. Jézus éppen arra tanít, hogy az emberi élet, a több, teljesebb és gazdagabb élet a leg­nagyobb ügy ezen a világon, és ezt észrevenni, segíteni, véde­ni, őrizni, szolgálni soha vissza nem térő lehetőség. Az emberi élet szépsége és gazdagsága éppen abban van, hogy az ember képes szakadatlanul gazdagodni, mindég többet tenni, és ezt a többet magába beépíteni. Azt a világot, mely­ben élünk ez a lázas igyekezet hajtja. Vajon megértjük-e mi, hivő emberek, hogy a mi szolgálatunk ebben a hazában nem csupán a „meglévőnek” a megélése, hanem lázas és szenvedé­lyes keresése a holnap, a jövendő lehetőségeinek, a Jézus Krisztus diakóniájának megragadása és az életbe való beépí­tése. Hogy miért? Egyes-egyedül azért, mert Isten szereti az embert, aki ilyen egyszerű képletben áll elénk: munkás, mér­nök, paraszt, tisztviselő, orvos, tanár, gépkocsivezető, piaci árus, KÖZÉRT alkalmazott, háziasszony, anya, feleség, gyermek .., S mi ezeknek az embereknek az életéért, egészségéért, földi bé­kességéért, biztos és boldog jövendőjéért vagyunk felelősek. Milyen jó, hogy ebben a szolgálatban és felelősségben nem vagyunk egyedül. Együtt vagyunk sok-sok becsületes emberrel, vagy a Szentirás szavával „jóakaratú emberrel”. Az sem két­séges. hogy az emberért, egyházunkért, népünkért, az egész vi­lágért vállalt felelősségünk és feladatunk olyan munkát, szol­gálatot. odaadást és áldozatot kíván, melyben ö, a mi Urunk és Megváltónk gyönyörködik. (Részletek Blázy Lajos újpesti lelkésznek a Magyar Rádió­ban elhangzott igehirdetéséből.) Az ő munkájukkal is épül egyházunk jelene és jövője Lelkészavatások az Északi Egyházkerületben Szom ba t helyen Elgondolkoztatóan szép do­log az, ha egymás mellett él, létezik a múlt, a jelen és a jövő. Az, mert ilyenkor az ember nemcsak a gyorsan el­illanó pillanat varázsát ta­pasztalja, éli át, hanem annak a nagyszerűségét is, hogy egy- egy közösség a múltból ered, a jelenben él — a jövőnek. SZOMBATHELYNEK, azaz: Savarianak — Claudius római császár egykori városának — gazdag múltja van. Erről a múltról beszélnek hangtalan voltukban is az Isis templom romjai, a római hadiút feltárt, masszív kövei, a híres mozaik töredékek, a középkori bazili­ka ránk maradt alapfalai és — hogy többet ne említsünk — a városközpont barokk műemlék épületei. Szép, ha nem is hosszú múlt­ja van az evangélikus gyüleke­zetnek is, amit az ízléssel épí­tett s gonddal megőrzött tem­plom és a lelkészlakás udva­rán terebélyesedő hatalmas vadgesztenyefák példáznak ta­lán a leginkább. (Olyan jó le­ülni a hűvös tégla és levél bol­tozatok alá, hallgatni az igét és hallgatni a csöndet. Épp’ azt. amire az embernek a leg­nagyobb szüksége lehet.) ENNEK A MÚLTNAK a szer­ves része a jelen, az utóbbi két és fél évtized, a legutóbbi esz­tendők minden szemmel látha­tó. kézzel megfogható — ered­ménye. Az a házakban, egész épületcsoportokban, kialakított terekben, felállított emlékmű­vekben valóra vált törekvés, amelyre azt kell mondanunk, hogy nem minden városunk büszkélkedhet olyan veze­tőkkel. építészekkel, mű­vészekkel, mint éppen Szom­bathely. Az ő munkássá­guk simította és simítja pompás hormóniába mindazt, ami ránkmaradt múltbeli ér­ték, azzal ami már új és így egyformán szolgálja a mostani generációt s az utánunk követ­kező nemzedéket. A szombathelyi templom bejárata Ebben, a kiegyensúlyozottsá­gában rohamosan fejlődő kör­nyezetben élő evangélikus gyü­lekezet jelenének ünnepi al­kalma volt az az augusztus 6- án tartott istentisztelet, ame­lyen D. dr. Ottlyk Ernő, az Északi Egyházkerület püspöke, lelkésszé avatta Feyér Zoltán és Lehel László végzett teoló­gusokat. A két ízig-vérig mai fiatal embert (az utóbbi Lehel Ferenc helyi lelkész, ország- gyűlési képviselő fia) népes gyülekezet vette körül. Termé­szetszerűen elsősorban hozzá­juk szólt, de ugyanakkor a hozzátartozóknak, rokonoknak, a barátoknak és az összes je­lenlevőnek is címzetten hang­zott az az igehirdetés, amelyet a püspök János 12, 44—50 alapján mondott el. Somogyszil ünnepe SZIL, ez a Somogynak Tol­nával határos részéit levő köz­ség sokak előtt még nevében is ismeretlen lehet hazánkban. A község szerényen húzódik meg a dimbés-dombos somogyi tájban. Űj víztornya és két kis temploma is csak a közelből bukkannak fel a kanyargós úton a községbe igyekvő elé. A csendes falut dolgos és megelégedett nép lakja. Erről tanúskodnak jól művelt föld­jei, a szép vetések és kapásnö­vények nagyüzemi táblái, meg a Termelőszövetkezet korszerű majorsági épületei. A lakosság egy része a megyeszékhely ipari üzemeiben dolgozik na­ponként vállalva a bejárás fá­radalmait. A rendkívül esős idei nyár­ban szokatlanul ragyogó nap­sütés köszöntötte Somogyszil népét július 30-án. Tűző suga­raiban még fehérebben tündö­költ a frissen meszelt falú templom. Ünnep volt ez a nap a somogyszili evangélikusok­nak. Templomunk tatarozása feletti örömünkben ültünk ün­nepet. Ez alkalomból látogatott el a gyülekezetbe Dubovay Géza a Somogy-Zalai Egyházmegye esperese, hogy az egyházmegye és a kerület nevében köszönt­se a lelkes kis sereget, ö hir­dette az igét is az istentiszte­leten a hallgatósággal szépen teli templomban. A gyülekezet ünnepi öröme a musica sácra-ban is kifeje­zésre jutott azzal, hogy Ittzés Zsigmond orgonajátékát hall­gathattuk és az ő kíséretével énekelhettük szárnyaló éneke­inket. NÖVELTE AZ ÜNNEP JE­LENTŐSÉGÉT az új presbité­rium beiktatása. Id. Jetter András gondnokot, Scwerczl József jegyzőt, Blázer József, ifj. Jetter András, Klein János, Koch Jakab, Sasvári József, Schulteisz István, Trapp Imre és Weil József presbitereket iktatta hivatalába Madarász István a gyülekezet helyettes lelkésze. Az istentiszteletet követő díszközgyűlésen a helyettes lelkész ismertette a templom történetét és a mostam reno­válásnak és korszerűsítésnek a munkáit. Beszédében elmond­ta, hogy Jetter András gond­nok vezetésével igen nagy munkát végeztek a hívek. A 8000 Ft értékű társadalmi munkát is felszámítva 42 000 Ft költséggel tataroztuk és újí­tottuk meg templomunkat. Az alig 200 lelkes gyülekezet mindezt önkéntes adakozásból vitte véghez. Együtt ijrültek velünk az ün­nepen a helybeli reformátusok is, akik közül többen adomá­nyaikkal és társadalmi mun­kával is segítségünkre voltak. Ügy érezzük, hogy a templo­mát tatarozó és megújító gyülekezet reménységgel néz­het a holnapja felé. Madarász István „JÉZUS AZT AKARJA — mondotta többi között a püs­pök —, hogy minden kor hivő keresztyén embere megtalálja nála a maga békességét és megtalálja az egyházban, a vi­lágban a maga elvégzendő fel­adatát. Ez volt a szándéka ak­kor, amikor tanítványokat vá­lasztott magának, amikor eze­ket elküldte .széles e világba’ és ez az akarata ma is, most is, amikor két fiatal embert küld ki az evangélikus lelké- szi szolgálatba. Az általa mindenkor megje­lölt feladat lényege — az em­bervilág lelki és testi békéjé­nek szolgálata — sohasem vál­tozott, de célja, iránya ugyan­akkor mindig időszerűen meg­szabott. Ezért ma, amikor a Hirosimára ledobott első atom­bomba mérhetetlen pusztításá­ra emlékezünk, akkor éppen a háború, a mindenfajta háborús pusztítás megakadályozásáért való küzdelemben kapjuk meg tőle egyházi szolgálatunk egyik legfőbb feladatát. A magunk és a mi új szolga­társaink hite és minden jó szándéka így épül bele annak az egyháznak az épületébe, amelynek sarkköve Jézus Krisztus és amelynek kövei a régi, a mostani és a minden­kori tanítványok serege. Eh­hez a szolgálathoz, az egyhá­zunk, a népünk és az egész vi­lág szolgálatához — kérjük — adjon erőt, kitartást a Szentlé­lek Űristen nekik, a mi testvé­reinknek!” . AZ ISTENTISZTELET LI­TURGIÁJÁBAN — amelyben a segítő lelkészi szolgálatot Lehel Ferenc lelkész és dr. Vámos József teológiai tanár látta el — az igehirdetés után Simon Debonne orgonaművész, a francia protestáns Nemzet­közi Megbékélési Mozgalom, elveiért börtönt is szenvedett személyiségének ujjai alatt megszólalt az orgona. Mintha a felcsendülő muzsika is azt hir­dette volna, hogy az igaz és jó ügyért való fáradozás és ki­állás nem ismer nemzeti fele­kezeti különbségeket, csak kö­zös emberi célokat... MAJD ELHANGZOTT AZ ELKÖTELEZŐ ESKÜ, a püs­pök lelkészavató imádsága és az evangélikus lelkészi híva- . tásra kiküldő főpásztori szó. Végül a püspök az apostoli szo­kás szerinti testvéri csókkal, a jelenlevő lelkészek — köztük Szabó Lajos esperes — pedig egy-egy szentírási mondattal köszöntötték Feyér Zoltánt és Lehel Lászlót. Az istentiszte­let úrvacsora osztással ért vé­get, amikor is első lelkészi szolgálatukként az újonnan avatottak osztották ki az Űr testét és vérét. Hisszük, reméljük, hogy a júniusban és augusztusban Bu­dapesten, Sárszetlőrincen és Szombathelyen felavatott ú.i lelkészek folytatni fogják azt a szolgálatot, amelyet Jézus Krisztus egykor az első tanít­ványokra, most pedig a jelen' nemzedékre bizott. Folytatni fogják úgy, hogy az ő munká­jukkal is épül majd egyházunk jelene és jövője. Óbudán „Görög Zoltán arról neve­zetes, hogy szerény és szelíd — mondja a püspök, és az ol­dalt ülők megkísérlik megnéz­ni maguknak az oltár előtt ál­ló fiatalembert — hiszen nem mindennapi erények ezek ma­napság. ELHIVATÁS, MAGAMU­TOGATÁS NÉLKÜLI MUN­KÁLKODÁS Isten szőlejé­ben, névtelenül továbbadott üzenet, végezetre eltétetett ju­talom — hangzik az elbocsátó igehirdetés a zsúfolt templom­ban. — Bizony örvendetes, hogy ma is vannak, akik ezt választják. Hiszen logarlécet, katedrát, fehér köpenyt is kí­vánhattak volna e fekete Lut- her-kabát helyett. Elérkezik az eskütétel méltó­ságteljes perce, az ünnepélyes kérdések pisszenés nélküli csöndben hangzanak — a meg­másíthatatlan odaszánás ősi fogadalma ez: akarod-e? vál­lalod-e? fogadod-e? Még a kí­váncsiságtól bevetődők is meg­borzongnak egy pillanatra — hisz a válaszok nem a püspök­nek és a két oldalán álló lel­készeknek szólnak, de Annak, Aki láthatatlanul, mégis érez­hetően jelen van itt, Akinek visszavonhatatlanul szolgája, sáfárja, bizonyságtevője már ez a lehajtott fejjel térdeplő, szemüveges fiatalember, HÁROMSZÁZNÁL IS TÖB­BEN szoronghatnak itt, néhá- nyan a szemüket törölgetik — nem csak a hozzátartozók. — Egy hónap múlva, egy év múl­va legtöbben elfelejtik ezt a júniusi vasárnapot. Ö, Isten munkába álló szolgája aligha. Életének immár elfeledhetet- len dátuma marad ez a mai el­indulása az üzenettel. — án — IFJ. HARMATI BÉLA KÜLÜGYI TITKÁR SVÁJCBAN Egyházunk külügyi titkára, Ifj. Harmati Béla augusztus 26-szeptember 5 között Svájc­ban járt. Részt vett az Egyhá­zak Világtanácsa Bosseyban, Genf mellett működő ökume­nikus Intézete tanulmányi konferenciáján, amelyet a kü­lönböző egyházak teológiai fő­iskoláinak az ökumenikus moz­galom kérdéseivel foglalkozó előadói számára rendeztek és a konferencia után látogatást tett az Egyházak Világtanácsa és a Lutheránus Világszövet­ség genfi központjában. DR. PRÖHLE KAROLY PROFESSZOR A SZOVJETUNIÓBAN Teológiai Akadémiánk pro­fesszora, Dr. Pröhle Károly szeptember 11—17 között Moszkvába utazik, hogy részt vegyen egyházunk képviseleté­ben a Keresztyén Békekonfe­rencia Teológiai Bizottsága ülésen. EGYHAZAK VILÄGTANÄCSA Az Egyházak Világtanácsa Bosseyban, Genf mellett mű­ködő ökumenikus Intézete és Főiskolája új professzorává választották Rihito Kimura professzort, japán jogászt. A főiskolára 1966-tól kezdve egy­házunk is küldött évente 1—1 ösztöndíjast, (öpd) I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom