Evangélikus Élet, 1972 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1972-01-23 / 4. szám

Egyházi élet a Kilimandzsárótól délre ‘Tanzániai levél II. Ma az afrikai kontinens leg­nagyobb evangélikus egyháza — több mint B00 ezer evangé­likus — Tanzániában él, délre a , Tanzániát és Kenyát elvá­lasztó Kilimadzsáró hegyóriás­tól. A nagy kiterjedésű or­szág négy evangélikus egyház- kerületének közigazgatási székhelye nem a déli főváros, hanem az északi fekvésű Arusha. Mert itt él az evan.- gélikusság nagy része, az észa­ki országrészben. Itt végzi munkáját a tanzániai evangé­likus teológiai főiskola is. Mintegy 15 kilométeres autó­út után, Arushából kiindulva, útjelző tábla irányít el a főút­vonalról: Makumira Lutheran Seminary — Makumirai Evan­gélikus Lelkészképző Intézet. Dr. M’shana, a főiskola nagy tudású, lelkes vezetője, végig­kísér a nagy területen elszórt, tizenöt—húsz földszintes épü­leten. Ezek egy része előadóte­rem, iroda, könyvtár, köztük a modern, szép kápolna. A má­sik 'épületcsoportban a száz­főnyi hallgatóság lakó- és há­lótermei kaptak helyet. A csa­ládos hallgatók — akik a hall­gatóságnak körülbelül egyhar- rnadát alkotják — külön épü­letekben, lakásokban laknak. A főiskola egyre épül, bővül, — maguk a hallgatók is tevé­kenyen segítenek az új épü­letek munkálataiban. Először néhány előadóterem­ben vettem részt az előadáso­kon. Tíz—tizenötös csoportok­ban, szuahéli nyelven folyik az. oktatás, a hallgatók szor­galmasan jegyeznek. Ez a nyelv ma Közép- és Kelet-Af­már itt a megoldás felé halad. Délután a legmagasabb évfo­lyam-csoporttal, a teológiai tudományos fokozatra készü­lők szemináriumával, voltunk együtt. Itt angol nyelven folyt a munka. Nyblade professzor Afrikai igehirdetés rika „nemzetközi nyelve”, amely égyre jobban kiszorítja a gyarmati időből fennmaradt angolt. Ma Tanzániában és a szomszédos országokban már 40—50 millió ember érti, be­széli ezt a hivatalos államnyel­vet. A „soknyelvűség” még mindig Afrika egyik nehéz kérdése, — de ez a kérdés ma ^As úton menni kellE Megállunk? Nem! Mennünk kell! Tulajdonképpen az úton nincs megállás. Ha néha úgy érezzük, hogy jó lenne megáll­ni s vallani napjainkról, ezt is csak úgy tehetjük, hogy az „úton” maradunk. Tudjuk és valljuk, hogy egyházunk „jó útra lelt”, de csak aikkor lesz képes a holnap kérdéseivel megbirkózni, amelyeket rész­ben a lútünk vet fel, vagy ép­pen az. a fejlődő társadalom, amelyben élünk, s amely egy magasabb szintű szocializmust épít hazánkban, nekünk is, ve­lünk is, a két világrend min­den szinten való ellentmondá­sából fakadó külső és belső ütközésed közt, ha nem állunk meg pihenni s talán elcsodál­kozni a már megtett út ered­ményein vagy kudarcain. Mennünk kell az úton to­vább, mert hajt bennünket a tanítványi hit, amely nem en­gedi leszűkülni hitünket, be- tokosodni szolgálatunkat, be­csukni szemünket az élet mil­liónyi kérdése előtt, amelyek mind arról erősítenek meg bennünket, hogy az út, amely­re leltünk helyes, szép és egye­düli kiteljesedett szolgálata egyházunknak, mert* népünk­kel összeforrt, éspedig a mun­ka rendjével összefonódott szolgálat, amely úgy tud sze­retni, dolgozni és hinni, hogy közben tud és mer politikailag is dönteni, félrerúgva az amúgy sincs semlegesség egy­házi frázisát s a majd csak lesz valahogy élősködő szem­léletét Petőfi Sándor még így írt: „Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz!” Váci Mihály világa már tá- gabb: „Nem elég útra lelni, az úton menni kell!” Tisztelet és csodálat költőnk, Petőfi Sándor előtt, de ő még nem láthatott oly messzire, mint megadatott korunk köl­tőjének, Váci Mihálynak, vagy költői tehetség nélkül, nekünk, mai nemzedéknek. Hogy milyen az az üt, ame­lyen járunk? Szép, Istentől meggazdagított, távlataiban felmérhetetlen, mint amennyi­re szép, gazdag és felmérhetet­len a világ s benne az emberi élet. Ugyanakkor ez az út fá­radságos is, mint amilyen könnyel és vérrel áztatott az az út, amely az emberies éle­tért, a társadalmi igazságossá­gért, a világ békéjéért vívott harc. Hiszen mindkettőt ránk bízta az, akinek nevében és küldetésében az evangélium hirdetését végezzük. Aki nem azért jött, hogy neki szolgál­janak. hanem, hogy ő szolgál­jon. Ez a mi utunk is! Ez pedig nem elmélet, ha- ri »i" maga "z élet. E sorok író­ja ahhoz a negyvenes generá­cióhoz tartozik, amely szereti magát „apátián nemzedéknek” nevezni — nem kis igazsággal. Valóban, mi már nem éppen gyermekfővel szenvedtük vé­gig a háborút, a fasizmus utolsó vonaglásaiinak dühödt tobzódását, de éppen korunk­nál fogva nem perzselt meg bennünket az a láng, amely oly sok „apát” magához von­zott. Ugyanakkor érzékenyen regisztráltuk mindazt, amit egy életre meggyűlöltünk és megtanultuk — sokszor a sa­ját bőrünkön — megvetni a gonoszt. És mi voltunk azok, akik a negyvenes évek végén „forrásba” jöttünk. S míg for­málódott társadalmunk, úgy formálódtunk mi is s vagy „útra leltünk” s akkor hajtott bennünket a felismerés szent tüze a szolgálatba, vagy — er­re is volt példa — „utat veszt­ve” hirtelen megöregedtünk. E nemzedék akkor állt szol­gálatba az egyházban, akár mint igehirdetők, presbiterek, gyülekezeti munkások, amikor egész egyházunk erjedése meg­indult s már kezdődtek kiala­kulni az „út” vonásai együtt társadalmunk egészének erje­désével a békés, boldogabb jö­vőért. Ma már ■— Isten kegyelmes volt hozzánk — egyházunk a holnap kérdéseinek a megol­dásán fáradozik. Teheti, mert a diakónia útja, egyben a hol­nap útja is. És mi erről val­lunk örömteli szívvel imáink­ban, szószéken, presbitériu­mokban és egész társadalmunk előtt. Jézus Krisztus útján já­runk, amely mindig „gyötrel- mesen” szép. Szép, mert Krisz­tus adja elénk a testvért, aki­nek és akiért szolgálnunk kell. ő helyezi szívünkre a közel és távolvalókat, hogy felelősséget vállalva és hordozva töltsük be küldetésünket. Ez a küldetés határozza meg helyünket itt, a szocializmust építő hazánkban, ahol nap mint nap megtanuljuk, tapasz­taljuk és képviseljük a diakó­nia útjának nagyszerűségét, gazdagságát és áldásait. Ugyan­akkor azt is tudjuk s tudnunk kell, hogy csak addig végez­zük Krisztus küldetésében jól és helyesen az „úton járást”, ha meghalljuk és képviseljük is, népünk s benne evangéli­kus keresztyén híveink véle­ményét s mindenkire kiható célkitűzéseit. Vagyis, ha elkö­telezettek leszünk és mara­dunk ahhoz a néphez, amely elkötelezetten helyezte az em­beri méltóságot arra a magas­latra, amelyre csak a szocia­lista társadalom képes. Ebben a ..jelenben” nem sza­bad megállnunk! Az úton ne­künk is mennünk kell! Karner Ágoston kérésére bevezetőül a magyar evangélikus egyház életéről, lelkészképzéséről, teológiai irányáról szóltam a, húsz—hu­szonöt fekete teológusnak, akik ezt követően sok érdekes kér­dést tettek fel életünkről, lel­készeink helyzetéről, a teoló­giai irodalomról. A szeminá­rium másik felében a kereszt- ság és a konfirmáció viszonyá- -ról, a konfirmáció teológiai értelmezéséről folyt érdekes, színvonalas vita. Három feke­te teológusnő is részt vett a vi­tában. Ök az első hallgatónők Makumirában; mint elmond­ták, tanulmányaik befejezése után igehirdetők (evangélis­ták) lesznek majd egyházuk­ban. A látogatás legérdekesebb része a professzori karral való találkozás volt. A tizenkét ta­nár, közt jelenleg egyforma a fekete és fehér előadók ará­nya. Mint dr. M’shana el­mondta, legfőbb feladatuknak jól felkészített, hazai teológu­sok képzését látják, akik majd átveszik a fehér vendég-pro­fesszoroktól a jövő afrikai lelkésznemzedék képzését. Megbeszélésünk legérdekesebb részében — a hivatalos se­gély- és ösztöndíjügyek után — az afrikai egyház és a hívők részvételéről folyt a vita a tanzániai szocialista társadal­mi átalakulásban. A tanári kar és a hallgatóság is sok üd­vözletei küldtek egvházunknak és lelkészképző akadémiánk­nak. Hadd számoljak be még egy, emlékezetes élményemről. Dar-es-Salaam központi evan­gélikus templomában a dél­előtti, szuahéli nyelvű vasár­napi istentiszteleten vettem részt. A templomkapu felvirá­gozva fogadta az érkező csalá­dokat. A kétkarzatos, hatalmas templomot zsúfolásig megtöl­tötte a mintegy másfél ezres gyülekezet. A hatalmas abla­kokon üveg helyett bambusz­függönyök zárták el a nap he­vét és engedték át a friss lég­áramlást a templomtérbe. Az oltár előtt a gyülekezeti kórus és a tanzániai rádió zenekara foglaltak helyet. Az istentiszte­let alatt megragadó szépségű ének- és zeneszámok hangzot­tak fel, soha nem hallott afri­kai hangszerek kíséretével. Az oltári szolgálatot végző lelkész családiasán mozgott az oltár- térben: maga vitte a mikrofo­nokat közelebb az énekkarhoz, együtt énekelt velük, vezé­nyelte őket. Az igehirdetést egy Szomáliái vendéglelkész végezte. Ahogyan szavaiból ki­vehettem, szenvedélyesen em­legette Dél-Afrikában elnyo­mott, fekete testvéreiket. Az egyetlen fehér ember voltam a hatalmas gyülekezetben. Magával ragadott az istentisz­telet szépsége, bensőséges vol­ta, — de elfogott a szégyen is azok helyett, akik ma még a világ sok részében. így Afrika déli felében is, elfeledkeznek az emberiesség, a szeretet leg­elemibb követelményeiről. Tanzániában ma már igazi „afrikai keresztyénség" él és végzi szolgálatát. Egyházi ve­zetőiket — így az evangélikus Moshi, Kibira, Kiwowele püs­pököket, M’shana professzort és másokat — tisztelik és be­csülik a nemzetközi egyházi találkozókon is. Mégis csak nemrég kellett kivonni egy vallástanitási tankönyvet a hitoktatásból — mondta el egy tanzániai lelkész — mert benne Jézus, az apostolok, az angyalok mind fehérek voltak, — csak az ördögök voltak fe­keték! A keresztyénségnek az ősi afrikai kultúrával való kapcsolata még ma sem meg­oldott kérdés. Jézus és a ke­resztyénség azonban nem a fe­héreké csupán, hanem min­den emberé. Ezt érvényesíteni és élni — ez ma a fekete Af­rika egyházainak egvik legne­hezebb, de reményteljes szol­gálata. Dr. Nagy Gyula Köszöntő Adjon Isten békességet, tavaszt, szépet, eget, kéket, s szeretetet az egész nagy tündökletes mindenségnek. Adjon Isten sok jó embert, a jó borból egész tengert, a malomban sok-sok lisztet, vigan forgó, huncut hengert. Adjon Isten sok szép könyvet, a könnyből csak örömkönnyet; öregnek és fiatalnak legyen mindig minden könnyebb. Adjon Isten egészséget, kevés rútat, sok szépséget, a szivekbe minden népnek nagy testvéri melegséget. Gyarmathy Irén Kép az Országos Közgyűlésről Az országos közgyűlés résztvevői Európáért Bizalmatlanságból gyűlölet Washington és a Missouri állambeli Fulton között az út több mint 1200 km. A hosszú út unalmát Trumann, Byrnes és Chur­chill pókerezéssel ütötték el. A vidéket itt-ott még hó borítot­ta, hiszen március volt. ■Churchill, a fultoni Westminster Col­legium meghívottja, beszédén gondolkozott. Mindennek rend­ben kell lennie. A vázlatot megmutatta Bymesnak, a külügy­miniszternek, aki teljes bizonyossággal referált róla az elnök­nek. Még vonatba szállás előtt Byrnes értésére adta, hogy az Egyesült Államok „messzemenőkig egyetért” beszédével. 1946 MÁRCIUSÁBAN azután elhangzott a hírhedtté vált fultoni beszéd. „A színpadra sötét árnyék hullott”... — kezdte, majd a színház képénél maradva kijelentette: „A keleti­tengeri Stettintöl az Adria melletti Triestig a kontinensre le­ereszkedett a vasfüggöny”. Ekkor ismerkedtünk meg a „vas­függöny” politikai fogalmával. A fultoni beszéd azonnal diplomáciai magasfeszültséget idézett elő. A Pravda szovjetellenes, háborús uszításnak minő­sítette, s Anglia, valamint az Egyesült Államok hiába próbál­ták leválasztani magukat a „magánember” kijelentéseitől, a beszéd határkővé vált történelmi szakaszunkban. A hideghá­ború korszakát innen keltezhetjük. 1953. NOVEMBER 30-ÁN, amikor újra miniszterelnök volt Churchill, az alsóházban ezekkel a szavakkal kezdte beszédét: „A világ megosztottsága Európában vált nyilvánvalóvá. Itt van a halálos veszély”. Persze nem volt nehéz a néhai brit minisz­terelnöknek a világ betegségének diagnózisát így megfogal­maznia. Már az eddigiekben is láttuk, hogy Európára koncent­rálódtak a „veszélyzónák”. Itt érintkezett egymással Nyugat és Kelet, kapitalizmus és szocializmus, régi világ és új világ. A világ bármilyen kerek volt, az erővonalak ide futottak össze. A „hidegháború” gyújtópontja Berlin volt s a háborús fe­szültség Németországra volt lokalizálható. Itt tombolt az ideg- feszültség és úgy festett a dolog, hogy a harmadik világháború is Berlinnél pattan ki. Ott hagytuk abba a német események ismertetését, hogy az új márkával gazdaságilag ketté osztották Németországot. A kö­vetkező lépés 1949. szeptember 1-én volt. Ekkor megalakult a Német Szövetségi Köztársaság. Tíz szövetségi tartományból, amely Berlint tizenegyediknek tekintette. A válasz erre az volt, hogy egy hónap múlva megalakult a Német Demokratikus Köztársaság. (Október 7.) Potsdam ekkorra már megállapodá­saival együtt lomtárba került. És ha napjainkban „történelmi realitásokról” szólunk, akkor jó felidéznünk azt az utat, ame­lyen a hidegháborys időszakban járt kontinensünk, és hogy Németország kettéválasztása gazdasági és politikai síkon mi­ként ment végbe. A „szétválasztást” nyugaton kezdeményez­ték. DE EBBEN A KRITIKUS HELYZETBEN mégis született valami jó. Goto Mann történész jövendölése bekövetkezett, mert megszületett a német történelem első munkás-paraszt ál­lama, amely alkotmányában biztosította a békét, a békés épí­tést és fejlődést. Persze az új állam előtt még ekkor végtelen sok nehézség tornyosult. Nemzetközi elismertetésétől a berlini komplikációig számtalan kérdést kellett megoldania. S itt a döntő kérdés Berlin kérdése volt. Ennek a városnak a kéthar­mad része, mint Nyugat-Berlin, mélyen az NDK területén be­lül feküdt. Az NSZK-tól mintegy 150 km-re fekvő város ez időtől nyeri a „frontváros” nevet. Berlin szovjet övezetéből lett az NDK fővárosa. És most az az elképesztő helyzet állt elő, hogy az NDK fővárosa és Nyu­gat-Berlin között csak képzeletbeli határ húzódott. Ilyen hely­zetet a történelem még nem ismert. A város közlekedése, úthá­lózata, közüzemi ellátottsága nagymértékben egységes volt. A lakosság maga is szabadon közlekedett egyik zónából a má­sikba. Ennek következtében kialakult egyfajta „kettősség”, amely gazdaságilag és társadalmilag úgy leterhelte az NDK-t, hogy szuverén államisága csak papírforma maradt. Feketézés, csempészés, spekuláció morális gondjai mellett számolni kel­lett a munkaerő elszivárgással, mert a legképzettebb szakem­berek szüntelen áramlásban voltak a mesterségesen magas életszínvonalra pumpált Nyugat-Berlin felé. A város megol­datlan kérdése egyre inkább hasonlított a felvágott ütőérre, amelyen keresztül elcsordogál egy állam vére. De a frontváros más veszélyeket is rejtett. Nemcsak Nyugat felé volt nyitott, de Kelet felé is. A Nyugat-Berlinben szállást vett kém és di- verzáns csoportok napirenden tartották a feszültséget. Bom­lasztó tevékenységük felbecsülhetetlen károkat idézett elő. A védekezés, — a blokád, majd a légihíd, a leleplezések, stb. "— kölcsönös intézkedések egyre növekvő ellenségeskedésről ta­núskodtak. ÜGY FESTETT A DOLOG, hogy ebből nem lesz kiút. A bi­zalmatlanságot gyűlölet váltotta fel, s csak szikra kellett volna ahhoz, hogy a felajzott idegek avarja lángra lobbanjon. Kriti­kus évek voltak ezek. S miközben a világ más részein „helyi jellegű” háborúk dúltak (Indokína, Korea stb.) a harmadik világháború kirobbanását Berlinnél. Németországban várta a világ. Erre vonatkozott pl. Churchill 1953-as alsóházi beszéde. 1961. AUGUSZTUS 13-ARA a „válság” mélypontjára került kontinensünk. És ekkor ezen az augusztus 13-ai vasárnapon, hajnalban 46 km hosszan bezárult az NDK határa Berlinben. Dr. Kédey Pál Detre László esperes köszöntésé Detre László, lelkész, a Pest megyei Evangélikus Egyház­megye esperese 1972. január 2-án töltötte be 60. életévét. Ebből az alkalomból D. Káldy Zoltán püspök felkereste men- dei otthonában és a Déli Egy­házkerület, valamint a Ma­gyarországi Evangélikus Egy­ház nevében meleg szeretettel köszöntötte. Köszöntésében a püspök értékelte azt a jó mun­kát, amelyet Detre László mint mendei lelkész és mint esperes végzett az egyházban. 34 év óta szolgál a mendei gyüleke­zetben. ahol hívei nagy szere­tettel veszik körül. 1959 már­ciusától — Immár a harmadik ciklusban — esperes. Többek között az ő szolgálata révén alakult ki a jó rend a Pest megyei Egyházmegyében és végzik a gyülekezetek gyümöl­csöző szolgálatukat. Detre László Irsán született 1912. január 2-án. 1930-ban érettségizett a szarvasi evan­gélikus gimnáziumban. Teoló­giai tanulmányait Sopronban végezte 1930—34 között, az ak­kori Erzsébet Tudományegye­tem Hittudományi Karán. Raf- fay Sándor püspök 1934. szep­tember 6-án avatta lelkésszé Budapesten. Segédlelkészi szolgálatokat végzett 1934—38 között Tiszaföldváron. Pilisen, Monoron, Mezőberényben és Cegléden. Közben az 1935—36. tanévet Finnországban töltötte tanulmányúton. Megtanult finnül. 1938. január 8-tól men­dei lelkész. 1959-ben válasz­tották meg először a Pest me­gyei Egyházmegye gyülekeze­tei esperessé. Azóta ez kétszer megismétlődött. Egyházunk delegátusaként részt vett a Lutheránus Világszövetség Helsinkiben tartott harmadik nagygyűlésén (1963). Jelenleg a Déli Egyházkerület lelkészi jegyzője és az Országos Pres­bitériumnak is tagja. Lapunk olvasói nevében i* szeretettel köszöntjü'c. Életére, családjára és szolgálatára Is­ten áldását kérjük. I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom