Evangélikus Élet, 1971 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1971-04-11 / 15. szám
RÁNKBfZTA A BÉKÉLTETÉS IGÉJÉT iwraaB»aiiw«iWWHiwi»ii«iwBi^^ iwairwwwii^itagaia^^ tnnw«wiMíiiiiT^ia<aw«w«waaiawMwa»«wswwaMWi«MaMWWWWWW^^ Te vagy nékem szabadító Istenem Az élő Krisztus a békemunkában „Erősségem az Cr és énekem, szabadítómmá Ión nekem; ez az én Istenem, őt dicsérem, atyámnak Istene, őt magasztalom”. <2 Móz 15, 2) Igénk az egyiptomi szabadulás történetéből való. Mózes beszéli el azt a sok szenvedést, amiben Izrael népének része volt. A biblia a szolgaság állapotának nevezi ezt a korszakot. Isten erkölcsi világrendjével azonban ellentétben áll minden elnyomás és szolgai állapot. Jól tudta ezt a nép, ezért kiáltott Istenhez szabadításért. Isten Mózest és Áront választotta ki, hogy kivezessék a népet a szolgaság földjéről és lerakják a szabad élet alapjait. Hosszú és küzdelmes folyamat volt, amíg a nép levethette a szolgaság igáját. Amikor visszatekint Mózes a szolgaság állapotára, a megalázás és kisemmizés korszakára, nagy hálát érez Isten iránt. Es most dal fakad Mózes ajkán, nem tud betelni a szabadulás örömével. Történelmünk folyamán valahányszor az elnyomásból való szabadulást együtt ünnepelte egyházunk magyar népünkkel, az igehirdetők az Egyiptomból való szabadulás történetét állították hallgatóik elé. Így tette ezt például Pilárik István püspök 1707- ben, amikor a Rákóczi-szabadságharc eredményeiért adott Istennek hálát, hogy megszabadította népünket és egyházunkat a gályaraboknak, az elnyomásnak a korszakából. Így látták ezt egyházunk vezetői 1848-ban is, amikor azért lelkesedtek a szabadságjogok kiszélesítéséért, mert a konkrét igazságtalanság legyőzésével megvalósul valami Isten egyetemes világrendjének igazságából. Minden időben Isten cselekvését magasztalták az igehirdetők, akkor, amikor a nép előbbre juthatott a szabadság útján. Így állunk be ma mi is a hálaadók sorába, minden idők meg- szabadítottjaival együtt, hogy hálát adjunk a történelem Urának mindazért a szabadításért, ami rajtunk történt. Istennek adunk hálát először is azért, hogy felszabadultunk a háború alól. Mégpedig azzal a meggyőződéssel szabadultunk fel, hogy egyszer s mindenkorra elegünk volt a háborúból, békét akarunk, s a béke megvalósításáért küzdeni is fogunk. Istennek adunk hálát másodszor azért, hogy felszabadult a nép. A második világháború lezárása nemcsak a fasizmus poklától való megszabadulást jelentette, hanem ennél is többet. A nép végre megnyerte azt a küzdelmet, amelyet annyi vérhulla- tással folytatott a magyar történelem folyamán. Istennek adunk hálát harmadszor azért, hogy felszabadult egyházunk is. A magyarországi evangélikus egyház történelmének alapvonása, hogy a szabadságharcok és haladó mozgalmak jelentették egyházunk életének felvirágzását a népet és a protestantizmust egyaránt elnyomó Habsburg-katolikus rendszerrel szemben. Isten úgy vezette egyházunkat a felszabadulás utáni korszakban, hogy az egyetemes emberszeretet gyakorlásának két nagy területét jelölte ki: az egyik a hazaszeretet, a másik az emberiség szeretete. A hazaszeretet a legtermészetesebb emberi, de ugyanakkor a legtermészetesebb keresztyén feladatunk is. Akik ebben az országban együtt élünk, mindnyájan érdekeltek vagyunk abban, hogy mi történik, merre és miként haladunk. Isten az ő szolgálatát úgy várja el, hogy azon a helyen, abban az időben, abban a társadalmi és gazdasági berendezkedésben szolgáljunk embertársainknak, amelybe beállított, mert egyháza sohasem a világból kivett egyház, hanem a világban szolgáló egyház. A nemzeti egység, a szocialista hazafis&g, az állampolgári hűség, közös jövendőnk szolgálata, természetes velejárója a keresztyén ember gyakorlati magatartásának, a felebaráti szeretetnek. A történelem folyamán talán semmi sem okozott annyi fájdalmat és könnyet, mint a meg- számlálhatalanul sok háború. Ahol a háború sárga lovasa megjelenik, ott a nyomában mindenütt pusztulás és halál jár. S a háborúk pusztításai nyomán éhezők és hontalanok milliói kényszerülnek az emberinek egyáltalán nem nevezhető, nyomorgó életre, a halál aratása nyomán pedig végtelen sok könny és fájdalom fakad: édesanyák siratják gyermekeiket, özvegyeit gyászolják fér-, jeiket, s árvák milliói eszik az árvaság keserű kenyerét. Nemzedékünk még elevenen emlékezhet a második világháborúra, amikor Magyarországon szinte nem volt olyan család, amelyik meg ne tapasztalta volna mindezt. Sokáig azt hitték, hogy a háború olyan, mint a természeti csapás, mely elkerülhetetlenül tör az emberiségre hol itt, hol amott a világon, s vele szemben tehetetlen az ember, legfeljebb annyit tehet, hogy ahol megjelenik, ott enyhíti a fájdalmat, törli a könnyet, s a segítő szeretet gyakorlásával teszi elviselhetőbbé az elkerülhetetlen katasztrófát. Csak a huszadik században — amelynek során két világháború pusztítását kellett elszenvedni az emberiségnek — kezdték tanulmányozni a háborúkat kiváltó politikai, gazdasági és társadalmi okokat, s jöttek rá, hogy alapjában véve a háborúkat az emberek csinálják. Ha pedig a dolog így áll, akkor ez ellen lehet küzdeni és a háborút és az azt követő sok-sok nyomorúságot el lehet kerülni. így szerveződtek a háború ellen már az első világháború idején, de különösen a második világháborúban a jóakara- tú, békeszerető emberek. Majd a második világháborút követő hidegháborús években — amelyek állandóan a harmadik világháború kirobbantásával fenyegették az emberiséget — formálisan is megszerveződött a békéért küzdő, jóakaratú emberek szervezete. Az 1948-ban Wroclawban és az 1949-ben Párizsban és Prágában tartott világbéke konferenciák eredményeképpen 1950-ben Varsóban megalakult a Béke Világtanács, amelynek azóta kifejtett tevékenysége sokban hozzájárult ahhoz, hogy eddig még nem robbant ki a harmadik világégés. A keresztyének, mint a feltámadott élő Jézus Krisztus követei kezdettől fogva tevékeny részt vállaltak az emberiségnek ezekben a megmozdulásaiban. Már az első világbékekonferenciákon ott voltak, s az azután megtartott Béke Világgyűléseken szolgáltak színre, fajra, társadalmi és felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül szinte valamennyi egyház képviselői, s a békéért való síkra- szállásukkal bizonyságot tettek arról, hogy a feltámadott élő Jézus Krisztus nemcsak az emberek lelki békességét akarja, hanem a földi békét is. A keresztyéneknek ez a szolgálata sokban hozzájárult ahhoz, hogy a békeszerető emberek — bár a helyi háborúk kitörését mindenütt megakadályozni nem tudták — a világbékét az óriási feszültségek ellenére eddig sikeresen fenntartották. A háborús feszültségek élesedése arra ösztönözte a keresztyéneket, hogy a Béke Világtanács mellett létrehozzanak egy olyan egyházi világszervezetet, amelynek az a célja, hogy a világ keresztyén egyházainak békemunkáját elemezze, irányítsa és koordinálja, hogy a keresztyének részvétele minél hatásosabb és eredményeseb legyen a békéért folytatott küzdelemben. így alakult meg 1958-ban a Prágai Keresztyén Békekonferencia, amelynek munkájában azóta szinte valamennyi keresztyén egyház tevékenyen részt vett. E szervezet szívós munkájának köszönhető elsősorban, hogy ma már az egyházi világszervezetek gyűléseiről és a Vatikán megnyilatkozásaiból sem Ady Endre: A vidám Isten A hazaszeretetnek és az emberiség iránti szeretetnek az alapállása minden idők keresztyén magatartásának az alapja és a kiindulása. Erről vizsgázik minden nemzedék az egyházban is. A mi nemzedékünk is Istennek és a történelemnek a színe előtt áll és cselekszik. Minket is azon a mérlegen fognak egykor lemérni: hogyan és mit valósítottunk meg Jézus Krisztus isten- és emberszeretetre vonatkozó nagy parancsolatából. Részletek D. dr. Ottlyk Ernő püspök rádióban elhangzott igehirdetéséből. összetévesztitek a Halállal, Halott ö a Halálnak is ura S akkor vagytok a közelében, Ha kötekedtek a Halállal. Ha így szóltok: éljen az Élet, Derít rátok a Halál ura, Derít rátok és örül az Isten, Ha így szóltok: éljen az Élet. hiányozhat a béke megvédésének témája. A keresztyéneknek a békemunkában való részvétele azonban nemcsak ilyen egész világot átfogó szinten tapasztalható. Névtelen keresztyének, hivők és lelkészek vesznek részt és munkálkodnak tevékenyen a világ minden táján a helyi békeszer'vezetek munkájában. S ezeknek a névtelen keresztyéneknek a szolgálata éppen olyan fontos, mint az egyházi vezetők és püspökök világméretű békemunkája. Amikor készségesen segítünk a helyi problémák megoldásában, amikor arra törekszünk, hogy körülöttünk mindenek ékesen és jó rendben történjenek, amikor szolgálatunknak ezeket a kicsiny tégláit igyekezünk beállítani a világtörténelem nagy összefüggéseibe, akkor mi is — legyünk bár egyszerű hívek, vagy presbiterek — a világ békéjét munkáló, feltámadott élő Jézus Krisztus eszközei vagyunk. Ez a tudat adjon erőt a szolgálatban minden keresztyénnek, hogy e szolgálat nyomán szerte a világ minden táján megszemélyesüljön a feltámadott élő Jézus Krisztus és kivirágozzék a béke. Dr. Selmeczi János „Békesség néktek Húsvétnapi esemény volt a feltámadott Üdvözítő első megjelenése tanítványai között, akiket így üdvözölt: Békesség néktek! (Jn 20, 19) A nagypénteki iszonyatot megélt tanítványok bizony nem hithősök voltak ekkor, hanem életükért remegő emberek! összebújva várták az idő múlását, a megmaradást. Ezt a nyomorult érzést akarta Jézus feloldani, szép köszöntésével. Boldogan teszünk bizonyságot arról, hogy húsvét hajnala az örökélet láthatárát tárja ki; ugyanakkor nem feledkezhetünk el arról, hogy Jézusnak szintén húsvétnapi gondja volt: ne maradjon az ember a veszélyeztetett életérzés révén sem a Sátán hálójában. Korunkban egyre újabb és még újabb szavak jelentését vagyunk kénytelenek a megdöbbenés érzetével társítani. Indokína. My-Lai; baszkok és írek; Angela Dawis és egy dél- afrikai anglikán esperes (bűne, hogy néger híveire is vonatkoztatta az evangéliumot). De sok helyen kellene még hatnia a Feltámadott húsvéti köszöntésének, hogy megajándékozzon és követeljen békét a Földön! Hiszen nincsen földrész, ahol ne gyötrődnének jobb sorsra érdemes emberek azon, hogy puszta létezésükért kell remegniük. Kényelmesebb lenne a „lelki békesség” témakörében elrekednünk. De nem tehetjük. Egyik írásmagyarázónknál olvashatjuk: „a békesség ószövetségi értelemben az egészségnek és a jólétnek, az élet- körülmények rendezettségének szerencsés voltá”-t jelenti. Mindannyiunknak meg kell tennünk érte a magunkét. A feltámadott Jézus megjelent tanítványai között! Ez a cselekedete az embert is megfelelő közösségvállalásra ösztönzi a lehetőség szélső határáig. Hogy kinél milyen mesz- sze a határ, az a lélek érintettségén, hitünk bátorságán múlik. Ez a közösségvállalás Bonhoeffer és még sok más számára a koncentrációs táborok poklát jelentette; Albert Schweitzernek egy afrikai kórháztelepen odaáldozott életet, Martin Luther Kingnek pedig az orgyilkos golyóját... Elcsendesedem egy gondolattal azok mellett, akik mieink is voltak: Szarvas nagy papjának, Tessedik Sámuelnek jövedelmezőbb mezőgazdasági kultúrát teremtő szolgálatát, a meg nem alkuvó, de gyilkosainak megbocsátó parasztvezér, Áchim András küzdelmét, Remete László mártíriumát... Tudom, hogy mai életünk kedves húsvétünneplésének megalapozásában rejtetten az ő áldozatuk is benne van. Érzem, a mi szolgálatunknak is valamiképp csatlakoznia kell ehhez a láncolathoz! Békesség néktek, köszönt ránk ma is Jézus szava. Ezzel az értelemmel meggazdagodva keresem, ami ebből az igéből ma nekünk program lehet és indíttatás. Ügy kellene megtalálnom, mint az a dél-amerikai szerzetes, aki zsoltárt fordít, és a mai embernek ott így fogalmaz: „Vágd el a szögesdrótot!” Valódi szögesdrótokat, amit a zsarnokok most húzat- nak a szabadságra vágyó emberek köré. Jó lenne feladatunkra találva biztatni és lelkesíteni egymást: Vágjátok a szellemi és érzületbeli „szögesdrótokat”, hogy szűnjék a gyanakvás és az ártó indulat; hogy egymásra találjon minden igaz szándék „az életkörülmények szerencsés volta” érdekében, hogy legyen húsvéti ajándékul Békesség nékünk!” Virágh Gyula Vegyetek Szentleiket! Az élet menetéhez hozzátartozik a fáradtság is. Nagy az iram, megfeszülnek az izmok, aztán beáll az ernyedés, a fáradtság jelei mutatkoznak. így van ez nemcsak fizikai, de lelki értelemben is. Csakhogy a lelki fáradtságot sok minden más motiválhatja. Pl. a megszokás, az unalom, a közöny. Vagyis itt már nem szükséges megfeszített szellemi munkát végezni ahhoz, hogy fáradtak legyünk, néha elég a sokszor hallott szó — belefáradunk hallgatni, egy-egy esemény ismétlése — unjuk a témát, fájdalmak hangoztatása — közönyösek leszünk iránta —•, stb. Soha nem értettem, hogy a feltámadott Űr miért mondta tanítványainak : „Vegyetek Szent- leiket”. Csak amikor a fáradtság, közöny, unalom erőt vett rajtam éreztem, hogy Szentiélekre van szükségem a felfrissüléshez, erőhöz, kitartáshoz. Ilyen messziről indulok most neki egy olyan témának, amellyel kapcsolatban a fáradság, közöny, unalom jelei mutatkoznak rajtunk. Való igaz, hogy sok területén életünknek hasonló a magatartásunk, de itt különösen is tapasztalható. Tudom, amint az olvasó találkozik ezzel a kérdéssel, máris az a lelki reflekciója: „Belefáradtam már, hagyjanak békén vele”. Én mégis a megfáradtakat, megterhelteket kézen fogom és azt mondom, jöjjenek velem a húsvéti fényből, örömből és békességből a szöges drótok mögé. Oda, ahol óvatosan kell lépni, hogy az aknamezők áldozatai ne legyünk. El tehát arra a vidékre, ahol falvak, — igaz, nagyon nyomorúságos falvak — voltak valaha s ma már csak néhány üszkös gerenda dől a sárfalaknak. Kézenfogva menjünk, hogy egymás idegeit érzékeljük, mégha a borzalomtól, vagy félelemtől nedves is lesz a tenyerünk. Mert a megszokott, természetesnek tartott békéből, a háborúba kísérem most. El tehát távolra, amelyről újságjaink úgy írnak, hogy Távol-Kelet és amelyet negyedszázada még Indokínának neveztek s ahol most több ország is lángokban áll. Az emberek ott is emberek. Keresztyének és buddhisták, esetleg más felekezetűek, hivők és hitetlenek, vagy atheis- ták, de emberek. Az anyák ott is anyák, gombfekete szemük ugyanúgy tele van szeretettel és könnyel, mint a mi édesanyánknak, s a gyermekek, — mandulaszeműek — de ugyanúgy szeretnek játszadozni, vagy bújnak félelmükben szüleikhez, mint a mieink. Egyszóval embertestvérek közé mentünk oda, ahol hosszú évek óta élet- és létbizonytalanság van. Oda, ahol félelmetes erejével, a modern technika segítségével dúl a háború. Oda, ahol csontos ujjaival szorongatja a torkokat a halál. Bizony, nem valami derűs látvány fogad bennünket, s nem egy pillanatra áll el a lélegzetünk, mert arra végképp nem számítottunk, amit ott láttunk. Pedig alig léptünk át néhány holttestet, s alig hallottuk a „zöld pokolból” a halál- hörgést. S itt tényleg szorosabban fogjuk egymás kezét, valami megmagyarázhatatlan félelem borzong keresztül rajtunk. Érzem, hogy kölcsönösen a rosz- szullét kerülget bennünket, s ott remeg ajkunkon a néma kérdés: „Így kell-e ennek lennie, ez az egyetlen megoldás, meddig tart még?” Tehetetlenségünkben csak könyörögni tudunk: „Mentsd meg Urunk, az itt élő embertestvérek életét, hozd el számukra is a békét!” Aztán el tudnám vezetni arra a helyre is olvasóimat, amelyet a földrajz Közel-Keletnek nevez. Itt ugyan pillanatnyilag némák a fegyverek. Az emberek a mi hitünktől nagyon távol vannak. Allahot imádják s Mohamedet, az ő prófétáját. De ők is embertestvéreink. Nem, nem térnénk városokba, neves helységekbe, amelyekről egykor tanultunk, vagy esetleg olvastunk az újságokban. Ezeknek a „helységeknek” nincs nevük, a térkéneken nem szerepelnek, méeig sokkalta nagyobbak, mint Budapest kivételével bármelyik magyar város. Sok százezren laknak bennük. A sivatagi hőség nappal, éjszaka a fagy veri őket. Élnek ideiglenes sátrakban, melyeket jószívű emberek adományaiból húztak föléjük. Napjában egyszer-kétszer sorok kígyóznak vízért és élelmiszerért, amelyet szintén úgy adott össze a világ. Sok százezer menekült közé érkeztünk, akik évek óta úgy élnek, mint ahogy nálunk szokás mondani: „kivert kutyák módjára”. Tehát ide is elvezetném azokat, akik már belefáradtak a hírekbe, a propaganda mechanizmusába. Mert a hírekből és a mechanizmusból a hallgató számára sokszor hiányzik a lélek. Most szemtől-szembe állunk a kérdésekkel és jegyezzük jól meg, nem „kérdésekkel”, hanem emberekkel. Szemeink belefúródhatnak az embertestvérek szemeibe, s e nyitott rések bepillantást engednek a lélek mélyébe s feltárul bennük az iszonyatos szenvedés, kiszolgáltatottság, társta- lanság, fcilátástalanság. Lehetünk-e fáradtak, közönyösek, unottak? Vegyetek Szentleiket, mondta a Feltámadott. Szentlélekre van szükségünk azért is, hogy együttérezzünk a szenvedőkkel, s új erővel könyörögjünk értük, sorsukért, békéjükért. Dr. Rédey Pál Harmadnapon... Három napig, csak három napig örülhettek a papi fejedelmek annak, hogy Jézus ügyét „végleg” elintézték. Csak három napig szomorkodhattak Jézus tanítványai. Harmadnapon Jézus feltámadt. A kő úgy hengeredett el a sziklasír szájáról, mint egy kis kavics. A sírőrző katonák elfutottak. Nem tudták mi történt A mennyben Isten angyala előtt azonban nem volt vitás: Jézus a kereszten elvégezte a rábízott munkát. Isten megdicsőítette őt. Feltámadt! Ezért, akárcsak karácsonykor, most is fent, magasan kezdődött el az ének: Halleluja! dicsőség néked Istenünk! Vasárnap reggel, húsvét hajnalán három aszony ment ki Jézus Eírjához, hogy testét bebalzsamozzák. Tanakodtak, ki fogja elhengeríteni a sír szájáról a nehéz követ. Mikor odaértek, a kő el volt hengerítve. Bementek a sziklasírba s ott egy angyalt láttak. Szeme mint a villám, ruhája fehér mint a hó. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt: Ne féljetek! Ti a megfeszített Jézust keresitek. Nincs itt. Feltámadott! Az asszonyok gyorsan kimentek a sírból. Nagy félelem szállta meg őket. Visszasiettek a városba és elmondták a tanítványoknak, mi történt. Húsvétkor mi is halleluját énekelünk a templomban. Halleluja azt jelenti: Dicsőség néked Istenünk! A lelkész ezt hirdeti az oltár elől: Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! t VI. KYBILLOSZ, EGYIPTOM PÁTRIÁRKÁJA Egyiptom kopt-ortodox pátriárkája, VI. Kyrillosz március 9-én 68 éves korában Kairóban elhunyt. 1959. májusában lett a több mint 4 milliónyi hívőt számláló egyház feje, mint Márk evangélista 116. utóda. (ÖPD)
