Evangélikus Élet, 1971 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1971-11-21 / 47. szám

Ufas vagyok e világban

Egyik kedvelt egyházi énekünk (536.) kezdősora e mondat. Egyházi esztendő végén, örök élet vasárnapján — ha jól értjük mondanivalóját — alkalmas vezérfonala lehet elmélkedésünknek.

Borongás őszidön, zörgő avarban, temetőkertet járva korhadt fakeresztek között, e mondat — úgy tűnik — az elmúlásról, az élet és minden földi dolgok múlandóságára emlékeztet. Bizonnyal erre is, de nem elsőrenden. Hogy az emberi élet úthoz, ösvényhez vagy széles országúihoz hasonlítható s az jzmber vándorhoz, utashoz, arról az egész Szentírás egyértelműen tanúskodik. Olyan kép ez, amit az általános emberi tapasztalat is megerősít; lépten nyomon beszélünk életútról, életpályáról. Azt akarja e kép és hasonlat kifejezni, hogy az élet térben és időben folyik, halad, valahonnan, valahová, van kezdete és van vége. A gyermek felcseperedik, majd ifjúvá serdül és felnőtté érik. S a felnőtt eljut az életút delére, s elindul a völgybe; az öregedés esztendei következnek. Mi vár reánk az életúton, előre nem tudhatjuk; ■nem láthatjuk be kanyarulatait és bukka- nóit — s a végét sem. Jól van ez így. Az utasnak sok szállása van; pihenőpad várja, vagy tűzhely melege, vetett ágy, terített asztal, megszegett kenyér, kanosában bor, —.de reggelre kelve tovább kell menni. Mert az utasnak sok dolga van.

„NEM HENYÉLNI, MUNKÁSSÁGRA HÍVOTT ISTEN E VILÁGRA” — vallja egy másik énekünk. Így van. Valami vár ránk e földi életben, amit csak mi végezhetünk el. Utas vagyok — ez azt is jelenti: feladatom van, vár reám a munka dandárja. Nem turistaként nézelődöm végig az életet, nem „előkelő idegen” vagyok e földi tereken, nem valamely jobb világ szám- űzöttje, hanem e föld polgár jogú lakosa. Amíg itt vagyok, itt vagyok otthon. Ügy járom utamat, mint akinek küldetése van, igy lesz a pályám hivatássá. Időmről, munkámról, mint töltöttem, mit végeztem, számot kell adnom. Bibliai szóval élve: sáfár vagyok. S azt is tudhatom: nem vaktában bolyongok, hanem vezet egy atyai kéz, aki „elkészítette a jó cselekedeteket, amikben járnunk kell”, vallja az apostol. „Megyek rendeltetésem pályafutásain”, vallja a magyar költő. Utasnak lenni, emberi életet élni felséges, mert felelősséges hivatás, nagyszerű lehetőség. Ha jól futottunk, hűséggel, koszorú vár: „Jól van jó és hű szolgám...”

AZ UTASNAK ÚTIT ARS AI VANN AK.‘Nem egyedül rójuk az ösvényt, jártak már azon • 'előttünk, elődök példája riaszt vagy serkent s utánunk is jő a váltó nemzedék. Mit hagyunk örökségül, hol folytathatják vagy miben kell újrakezdeniük? S velük is vándorolnak a kortársak, akik sorstársak is. Együtt, nem egymás nélkül s még kevésbé egymás ellen kell élnünk. Ez az „együtt” s még inkább az „egymásért”, egyre inkább korunk sorsdöntő felismerésévé válik. Valami módon minden ember mindenkinek útitársa, közelieknek és távoliaknak is. Feladatainkat csak közösen tudjuk megoldani. Az emberiség egyre inkább hasonló lesz kötélbiztosítással egymáshoz fűzött hegymászók társaságához. Ha zuhan az egyik, magával ránthatja a itöbbit is; együtt egymást megtarthatják. — Keresztyén hitünk az útitársban felebarátot lát; együtt kell célhoz érnünk, mert majd megkérdezik: hol van a felebarátod? S boldog bizonyossággal valljuk: vándorutunkban nem vagyunk magunk erejére utalva, velünk vándorol Jézus, az örök útitárs,

UTAS VAGYOK — E VILÁGBAN. A világ: a föld s a történelmi korszak, amelynek lakója s aminek kortársai vagyunk. Bizony nem „siralomvölgy” a világ, mint némely világfájdal- mas sopánkodó hirdeti — képmutatóan. Hiszen ő is — mint a legtöbb ember — szeret élni. Elemi erővel él az emberben az élet szeretete. A halált, a magáét és szeretteiét is katasztrófának érzi, mindenképpen erőszakosnak és fájdalmasnak. Nincsen „természetes” halál, még az aggé sem az, mert a halál Isten ellenére tört be a világba s majd „utolsó ellenségként” töröltetik el az apostol vallomása szerint. Isten az életet akarja. — A természet világa szép és elragadó, hiszen Isten alkotása. Persze egyben félelmes és sötét titkokkal teljes is, mert benne ront idegen hatalomként a bűn. Ezért utasnak lenni e világban próbatétel is, verejtékes fáradozás és küzdelem. Embernek lenni ezért nagyszerű feladat: Isten munkatársa lehetünk e világban. Egy bizonyos értelemben még nincsen „készen”; földi lakóhelyünk olyan lesz, amilyenné formáljuk. Isten reánk, bízta, gazdái vagyunk javainak s ez roppant felelősség. •

S ez a világ, ahol utasok vagyunk a végső reménység fényében is áll. Hiszen ezt a világot Isten úgy szerette, hogy egyszülött Flát adta érette. S ezt a világot állítja majd helyre az időknek végén. ■

AZ UTAS TUDJA, HOGY ÚTJA EGYSZER VEGEHEZ ER. Nem tudni mikor s hogyan, de egyszer bizonyosan. Szorongató és félelmes ez a tudat. Az ember szereti az életet és irtózik a haláltól, ez természetes. A földi élet vége, mindennek a végleges vége? „Mennyországban vár örök hazám készen”, így folytatja a címben idézett énekünk megkezdett mondata. A hit vallomása ez. Az út végén Isten vár ránk. Hogyan, mi módon, — emberi elménk ezt fel nem foghatja, szóval ki nem fejezhetjük. A Biblia képekben próbál szólani erről, ilyen kép a mennyország is. Ne a képekhez ragaszkodjunk, hanem a valósághoz, orrút jeleznek: Isten lesz velünk, akkor is és azután is, megtart, megőriz, magához ölel. „Ott is elszórt csontjaimat kezeid takarják”, vallja Berzsenyi. A Biblia sokkal többet mond. A test feltámadását hirdeti, s az örök életet. Az utasok „megnyugosz- nak az Urban”. Célhoz érnek. Az út nem végéhez ér, hanem céljához. Nem a halálba hull, hanem Isten keze fogja fel.

Mindazt, amit egyházi esztendő utolsó vasárnapján elmélkedésünkben elmondani szerettünk volna, talán legjobban összefoglalja Isten egy áldott szolgájának, az ifjabb Biumhardtnak egy ezelőtt hetven esztendővel leírt esti imádsága: „Légy velünk minden utunkban, vezessen mindenben a Te kezed, hogy célhoz érhessen az emberiség s végül örülni tudjunk még a próbatételnek, s a harcnak is, hiszen elértük a kitűzött célt Tenálad”. i

Dr. Groó Gyula í

Kicsi lett a világ — nagyobb lett a felelősségünk

„Kicsi lett a világ, a rádión, és a tv-n keresztül nap mint nap bejön a kis szobámba... Látom az arab és a pakisztáni menekültek nyomórúságát, és a vietnami nép szörnyű szenvedését. Elém áll Afrika és Ázsia embere, és ezt mondja: Én lennék a te felebarátod, a testvéred ... most a te dolgod lenne bekötni a sebeket, olajat és bort hozni... — Nagyobb lett a felelősségünk.”

Weltler Rezső győr-soproni esperes jelentéséből idéztem é néhány sort, jelezve kitágult felelősségünket — amely az egész emberiség iránt elkötelez bennünket, annak a „világhorizontú diakóniának” a szellemében, amelyet lapunk elmúlt számában is említettem az esperesi jelentésekkel, illetőleg egyházmegyei közgyűlésekkel kapcsolatban.

A FELELŐSSÉG MEGNÖVEKEDÉSE részben abból adódik, hogy „bejön a kis szobánkba a világ” a maga valóságával: elnyomott,, még ma is gyarmati sorban tartott népeivel, az imperialista agressziók véres tömegmészárlásaival, a kizsákmányoltak és cserben- hagyottak éhező tömegeivel, s „egyetlen pillanatig sem engedhetjük meg magunknak, hogy megfeledkezzünk a világ realitásairól” (Szabó Lajos vasi esperes).

De a felelősség megnövekedésében nagy részük van azoknak, akik felhívják a figyelmünket az emberiség nyomorúságaira és világosan mutatnak rá azok okaira is.

Ezért emlékezték meg nagy elismeréssel minden egyházmegyei közgyűlésen a Béke-vi- lágtanács több mint 20 esztendős jelentős szolgálatáról, külön is értékelve a világtanács budapesti ülését.

„A BYT MEGALAKULÁSAKOR a kishitűek azt mondották, hogy ugyan .mit akar az a néhány tucat ember a háborús veszély elhárítására. Az elmúlt húsz év mégis azokat igazolta, akik hittek ebben a vállalkozásban, hittek az emberek békeakaratában, hittek a józan emberi értelemben, hittek a békét akaró emberiség tömegének erejében” — írja Sólyom Károly tolna-baranyai esperes.

Mekis Ádám kelet-békési esperes jóleső érzéssel állapítja meg: „Magyar népünk és benne evangélikus egyházunk ott volt azon az 1949-es párizsi konferencián, ahol a békémoz- galom kibontotta zászlóját. S azóta nem volt olyan jelentősebb békemegmozdulás, konferencia hazai és nemzetközi viszonylatban, amelyen evangélikus egyházunk meg nem jelent volna, illetve nem vette volna ki részét annak előremutató munkájában”.

Ezzel kapcsolatban nagy elismeréssel emlékeztek meg az egyházmegyei közgyűléseken arról a megtisztelő és egyúttal példaadó szolgálatról, amelyet D. Káldy Zoltán országos egyházunk püspök-elnöke végez a BVT-ban, többszöri felelősségteljes misszójáról e nagysúlyú közösség megbízásából.

EGYHAZUNK A VILÁGÉRT

felelős szolgálatát gyakorolja minden lehető alkalommal. Ezért veszi ki részét igen jelentősen a Keresztyén Békekonferencia munkájában; „Az emberiség jövőjéért érzett felelősség vitte el egyházunk küldötteit Prágába” mert „a földi békéért a hitből fakadó szeretet erejével és szorgalmával fáradoznunk kell” (Weltler Rezső).

A Prágában újra nagy hangsúllyal kimondott béke és igazságosság követelményeit hangsúlyozzák küldötteink a különböző nemzetközi egyházi fórumokon. Dubovay Géza somogy- zalai esperes, miközben kifejezésre juttatja, hogy „örülünk annak is, hogy a nagy egyházi világszervezetek növekvő inértékben adnak erkölcsi és nem egy esetben komoly anyagi támogatást is a világ haladó erőinek a gazdasági kizsákmányolás, társadalmi elnyomás, faji megkülönböztetés elleni harcban” megállapítja, hogy „mindezekben a több évtizedes nemzetközi békeharc, a haladó erők békepolitikájának jó gyümölcsét kell látnunk.”

Természetes módon került előtérbe mindenütt szűkebb világunk, az európai kontinens

sorsa. Detre László Pest megyei esperes írja: „Mi idősebbek, akik két világháború szörnyűségét, embertelenségét és nyomorát éltük át és tudjuk, hogy egy, a földrészünkön kipattanó szikra nemcsak Európát, hanem a történelem tanulsága szerint az egész világot is lángra lobbantja, szívesen örökítenénk át gyermekeinknek egy olyan világot, amelyben nem kell félni a holnap egzisztenciális bizonytalanságától”. Majd a Budapesti Felhívás és a hazai diplomácia ilyen irányú kiemelkedő tevékenységét értékelve így ír: „A békét és a biztonságot Európában és a világon nem az egyház fogja biztosítani és megvalósítani. Mégis mi keresztyének azok mellett állunk, akik az emberi életet megtartani és gyarapítani akarják. Népünk vezetői abban a tudatban vehetnek részt Európa és az egész világ békéjéért és biztonságáért folyó erőfeszítésekben, hogy minden erőnkkel és akarásunkkal támogatjuk őket és egyetértünk velük”.

HASONLÖ ÄLLÄSFOGLA- LÄST ÉS TÖBB TETTET várnak minden egyházmegyében Európa keresztyén egyházaitól. „A keresztyén egyházaknak szemük elől nem téveszthető feladatuk annak sürgetése, hogy az európai biztonsági értekezlet minél eredményesebb munkát végezzen a 30 európai nemzet békés életéért, mint amilyen jó eredmény volt a Szovjetunió—NSZK, Lengyel- ország—NSZK szerződés, a berLÁTHATÖ LENNE, már az is

önmagáért szól és sokat elárul. Mindenekelőtt e kétnapos konferencia színhelyét: az Üllőiúti tanácstermet, melynek óriási asztala szűknek bizonyult Ez nem is csoda, hiszen az evangélikus lelkész! kar 10%-a jelen, volt: közel 30 segédlelkész. A konferenciát összehívó D. Káldy Zoltán és D. dr. Otill//« Ernő püspökeinken kívül előadást tartott D. dr. Pálfy Miklós, a Teológiai Akadémia dékánja, s az igemagyarázattal szolgáló D. Koren Emil és Virágú Gyula esperesek, valamint Karner Ágoston főtitkár és dr. Selmeczi János otthonigazgató, továbbá a teológusok képviseletében két hallgató.

A fényképen a szemek hol az előadóra figyelnének, hol a hozzászólókra, mert abban sem volt hiány. Aztán rajta lenne a fényképeken, amint a szünetekben csoportokba verődve kávéznák s örülnek egymásnak az ország különböző helyein szolgáló volt iskolatársak, barátok. Lenne aztán fénykép, amelyen együtt ebédelnek a Teológus Otthon meghívásából, sőt még olyan is, hogy ki-ki átveszi a Sajtóosztály több mint 200 Ft értékű könyvajándékát.

AMIT CSAK HANGOSFILM

örökített volna meg: az előadások, hozzászólások és beszélgetések tartalma. Persze dolgozták ehelyett a jegyzetelő kezek, akar amikor egyházunk újkori történeté'ől, küzdelmeiről s a szocialista társadalomban megtalált és járt útjáról, akár a segédlelkészek helyzetéről és életformájáról, számarányáról, gyülekezetben elfoglalt helyéről. családi és anyagi kérdéseiről, akár az ösztöndíjasság szintéről, kilátásairól, a felléliní és Salt tárgyalások.® —; mondotta Síkos Lajos a Veszprémi Egyházmegye közgyűlésén.

Ezért tartják fontosnak azt a szolgálatot, melyet egyházunk küldöttei, elsősorban D. dr. Ott- lyk Ernő püspök végez előre- mutatóan az Európai Egyházak Konferenciájának elnökségében és különböző munkabizottságaiban.

Természetes, hogy hazai szinten a Hazafias Népfront minden fórumán ott vannak lelkészeink, felügyelőink és gyüle-/ kezeteink sok tagja, hogy részt' vegyenek abban a közös munkában, amellyel ez a minden jó szándékú, haladó gondolkodású állampolgárt összefogó szerv népünk közös állásfoglalásait kialakítja a nemzetközi élet kérdéseiben. Erről minden esperesi jelentés hangsúlyosan emlékezik meg.

Újra Weltler Rezsőt idézem,! Ezt írja az Európai Biztonság és Együttműködés Magyar Nemzeti Bizottságának megalakulásával kapcsolatban, mély tagjai közé választotta D. Káldy Zoltán püspököt is: „Mi is címzettnek érezzük magunkatj ntikor a nemzeti bizottság felhívása egész dolgozó népünket és minden békeszerető állampolgárunkat munkára serkenti, A bizottság törekvése valóban kifejezi népünk akaratát és hazánk minden állampolgárának ■— hívőknek és nemhivőknek —. javát szolgálja”. „Isten igéjéhez kötött lelkiismeretünk és az igéből kapott helyes tájékoztatásunk meghatározza helyünket és tennivalóinkat.” M. Gy„

szülés és hasznosítás mikéntjéről hangzott előadás.

Hangosfilmről kitűnt volna az előadások és hozzászólások néhány legfontosabb tartalmi egybeesengése: a teológiai-hit- tani intelligencia s az egyértelmű politikai látás, melyek nem mérlegelésből, objektív megfontolásból, hasznossági szempontokból, vagy opportunizmusból erednek, hanem a naponkénti, egyre tovább haladó személyes döntés eredményei. Kitűnt volna az a szemlélet, ahogy a résztvevők magukat nem elszigetelten, hanem az egész közegyház, népünk és az emberiség egészének vérkeringésében látják s ugyanakkor tudják azt, hogy ezeknek a szempontoknak a gyülekezeti munka sokszínű területén is érvényesülniük kell.

AMIT SEMMIFÉLE TECHNIKAI BERENDEZÉS nem regisztrálhat, az a konferencia légköre elsősorban. Az az öröm,- féltés és felelősség, amellyel egyházunk vezetői hordozzák a szép számú (és fiatal!) segédlelkészek mindegyikének

ügyét, ahogy gondoskodnak a továbbfejlődés, továbbtanulás lehetőségéről és izmosító feladatokról. Azt az értelmi nyitottságot és aktív készséget sem rögzítheti semmiféle technikai berendezés, amely még a problémák ellenére is megvan az ifjú segédlelkészekben arra, hogy szükség esetén átvegyék az idősektől ■— Káldy püspök szavaival élve — nem a vezetést, hanem a szolgálatot.

Mindezt, ugyan nem regisztrálhatja semmiféle technikai berendezés, de mégis van valami, ami hűséges mutatója lesz mindannak, ami a kétnapos konferencián elhangzott; s ez a jóvá.

RiVitr

Az újjáteremtő Isten színe elé

Az egyházi esztendő utolsó vasárnapján szemünk a vég, a beteljesülés felé fordul. Krisztus visszatérésének napja felé, mikor Isten mindent újjáteremt.

Reménységgel nézünk rá, mert a váltság teljességre jutását várjuk. Amit életünkben elrontott és megrontott a bűn, annak új tisztaságban való ragyogását. Minden részleges és gyarló helyett teljeset és tökéleteset. Magát Urunk Jézust, a vele való együttlétet és teljes közösséget.

Bizonyossággal fordulunk feléje. A hit bizonyosságával, amely tudja, hogy ó valóra váltja ígéretét, megtartja szavát. Nem kutatjuk idejét, hanem rábízva magunkat ígéretére, várjuk beteljesedését, hiszen ő viszi végső cél felé az egész teremtettséget. Krisztus Urunk visszatérése ugyanis nemcsak a mi számunkra, hanem az egész világ számára is célhozjutás.

Bizonyos reménységünk beteljesedésének várása éber vigyá- zásra indít. Ahogyan távoli útról visszatérő szeretetét várja éjszakába nyúló éber figyeléssel a család, olyan feszült várakozásban vigyázza Urának jövetelét az egyház. A feszült várakozás azonban nem tehetetlenségtől bénultan ölbeejíett kezet, vagy éppen a magunk kegyességével való bajlódást eredményez. Jézus azt a szolgát mondja boldosnak, akit ura munka, a másoknak való szolgálat közben talál. Aki tudja, hogy nem sok ideje van, a munka pedig sok, melyet el kell végeznie, az siet, hogy minél többet megtehessen belőle. A munka sok. Milliók éheznek a világon, milliók szenvednek háborúk és járványok miatt, milliók sorsa elviselhetetlenül embertelen. Es itthon mennyi ember kenyeréről kel! gondoskodni, mennyi közszükségleti cikket és használati eszközt gyártani, mennyi lakást felépíteni! És mindezek mellett — Pál szavai szerint — tartozunk az evangéliummal. Készenlétünk azért legyen hűséges szolgálat, mert • mindent újjátvremíő Isten előtt kel! számot idni szoigálatunkróL

Báni! Béla

„Ti vagytok, akik átveszitek majd a szolgálatot46

~ Országos segédleíkéss konferencia —*

AMI FÉNYKÉPEKEN IS