Evangélikus Élet, 1971 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1971-11-07 / 45. szám

0 R S Z ÁG 0 S E V A N G ÉLIKUS HETI LA P XXXVI. ÉVFOLYAM, 45. SZÁM 1971. november 7. Ara: 2,— Forint Mintha ina írták volna AZ EGÉSZ EGYHÁZTÖRTÉNETET meg lehetne írni a bib­liafordítás történetével kapcsolatban, annyira hozzátartozik az egyház életéhez és szolgálatához Isten igéjének anyanyelven való tolmácsolása, és különösen áll ez az Újszövetségre. A for­dítómunka — erre talán sokszor nem is gondolunk — megkezdő­dött már az Újszövetségen belül, sőt pontosabban: még mielőtt az Újszövetség keletkezett, az őskeresztyén gyülekezetben, és azóta állandóan folyik ez a munka, az emberiség gyorsuló fej­lődése miatt rohamosan gyorsuló és szélesedő tendenciával. Ma több mint ezer nyelven készül az Újszövetség fordítása, vagy a meglevő fordítás revíziója, és sok ezer tudós, lelkész, misszio­nárius és laikus foglalkozik vele. AZ ELSŐ NYELVI HATÁR átlépése döntő jelentőségű volt, az egyház története szempontjából, mert rögtön a kezdet kezde­tén történt. Jézus és környezete araméi nyelven beszélt, de csak elvétve maradt meg — számunkra nagyon értékes — nyoma az Üjtestamentumban, az ilyen szavakban: Abba (Mk 14,36: Rm 8,15; Gál 4,6), Effata (Mk 7,34), Éli, Éli stb. (Mk 15. 34), Hozsánna (Mt 21, 9; Mk 11, 9kk, Jn 12, 13), Halleluja (Jel 19, 1. 3. 4. 6.), Rabbuni (Márk 10, 51; Jn 20, 16). Egyébként azonban Jézus szavai görög nyelven maradtak ránk, mint az egész Újszövetség is. Mint az egész római birodalom területén, úgy Jeruzsálemben és Palesztinában is tudtak görögül. Sokan voltak, akik tökéle­tesen beszéltek mind a két nyelven, és megszokták a vallásos szövegek tolmácsolását is a bibliai héber, ill. a köznyelvi araméi és a görög között, mert erre állandó szükség volt a zsinagó­gákban. MINDEN NYELVI FELTÉTELE megvolt tehát annak, hogy az őskeresztyénség az evangélium üzenetének tartalmi torzulása nélkül lépje át a nyelvi határt az araméi és a görög között. A nehézségek azonban nemcsak nyelviek, hanem vallásos és kul­turális jellegűek is, mert a sok közös vonás ellenére mély kü­lönbségek voltak a zsidóság egyistenhitén alapuló, törvénnyel szabályozott társadalma és a hellenizmus pogány világa között. Ez pedig különösen érződött az evangélium átültetésével kap­csolatban. A LATIN FORDÍTÁS volt a következő jelentős esemény a fordítások történetében. Hosszú ideig nem volt szükség fordítás­ra, hiszen az egész római birodalomban mindenütt beszéltek görögül. Nagymértékben ez tette lehetővé az evangélium gyors terjedését az első századokban. De a latin fordítást hamarosan már a szükség diktálja, és ez akkor alkalomszerűen, részletek­ben és sokféleképpen történik. Mivel az eltérések zavaróan hat­nak, Damasus pápa megbízta Hieronymust, a kor legkiválóbb bibliai tudósát, a latin bibliafordítások revíziójával és egysége­sítésével. Hieronymus kitűnő rhetorikai kiképzést kapott Ró­mában, nagyszerűen tudott görögül és héberül, talán az első nyugati teológus, aki héberül tanult. Bethlehemben fejezte be az Üjtéstamentum fodítását 392-ben és a teljes Biblia fordítását 405-ben. Kiváló munkát végzett, mégis ellenállásra talált „újí­tásai” miatt. A középkor óta azonban ez a fordítás általánosan elterjedt, és ezért Vulgata (=általánosan elterjedt) néven isme­rik. A tridenti zsinat 1546. április 8-án a Vulgata szövegét kano­nizálta és tette kötelezővé a római katolikus egyházban. MERŐBEN ÚJ FELADAT elé került az egyház a bibliafordí­tás szempontjából a népvándorlás kora óta. A héber, a görög és a latin fejlett kultúrnyelvek voltak. Segítségükkel Isten igéjét árnyaltan, és ha kellett magas színvonalon lehetett megszólal­tatni. Ettől kezdve azonban olyan nyelvekre kellett fordítani a Bibiiát, amelyek szókincse többnyire meg sem közelítette a Bib­liáét. Szavakat, nyelvet, sok esetben még írást is kellett terem­teni a fordításhoz. Míg a görög Újszövetség nem éri el nyelvi­leg a klasszikus görög színvonalát, addig ezeknek az új népek­nek a történetében a bibliafordítás nyelv- és irodalomtörténeti eseményt jelent, amelynél a bibliafordítás nyelve az addigi leg­magasabb vagy sokszor azt is meghaladó szintet jelzi. Közis­mert ebből a szempontból Wulfila gót Bibliájának, Kyrill és Method ószláv Bibliájának, Luther német Bibliájának a jelentő­sége, és ismeretes a Károlyi-biblia egyetemes magyar értéke is. Teljesítményük nagyságáról akkor kapunk képet, ha a ma folyó bibliafordításokra gondolunk, különösen, amikor olyan népek nyelvére keli fordítani, amelyek számára teljesen idegen a Bib­lia világa és kultúrája. Talán sehol sem olyan kézzel fogható az evangélium hirdetésének és az egész emberi művelődésnek a szoros kapcsolata, mint a bibliafordítással kapcsolatban. Mert az érthetőség érdekében feltétlenül figyelembe kell venni a nép adott nyelvi és kulturális színvonalát, ugyanakkor azonban az evangélium teljességének hirdetésével kapcsolatban szükség­szerűen ki kell emelkednie az igét hallgató népnek a világtól elzárt primitívségből. A FORDÍTÁS REVÍZIÓJA azonban sok esetben talán még ennél is nehezebb feladat. Mert különös sorsa van a klasszikus bibliafordításoknak. Eredetileg rendszerint hallatlan előrelépést és újítást jelent egy új fordítás. Amikor azonban népszerűvé lett, és a hosszú használat miatt ragaszkodnak hozzá, a haladás ke­rékkötőjévé válhatnak. Ahogyan az élet nem áll meg, úgy a nyelv fejlődése sem áll meg és ezért előbb vagy utóbb a legjobb fordítás is elavul. A fordítás revíziója vagy az egészen új for­dítás ilyenkor nemcsak nyelvi kérdéssé, hanem az evangélium lényégét érintő üggyé válik. Az ódon nyelvű fordítás hamis ké­pet ad az Újszövetségről és a benne foglalt evangéliumról, mert az eredetileg új volt tartalmában és nyelvében egyaránt. Az evangéliumot ezért mindig csak a legújabb nyelven lehet az eredetihez híven tolmácsolni. Készülő magyar fordításunk elé is azt a célt tűztük, hogy úgy szólaltassuk meg az Űjs övelség kétezer éves szövegét, mintha ma írták volna magyarul. Részletek dr. Prőhle Károlynak az 1972. évi Evangélikus Haptárban megjelenő cikkéből, A teológia summája a szolgálat Renate Riemeck professzornő tiszteletbeli doktorrá avatása a Teológiai Akadémián Október 22-én nagy ünnepe volt egyházunknak és Teológi­ai Akadémiánknak. Délelőtt 11 órára megtelt az Országos Egyház ima terme és kezdetét vette Renate Riemeck pro­fesszornő tiszteletbeli doktorrá avatása. Ez az ünnep nemcsak azért volt kiemelkedő, mert a professzornő Akadémiánk első tiszteletbeli doktornője, ha­nem azért is, mert benne a bé­ke és a haladás bátor harcosak, komoly hivő keresztyént és egyházunk őszinte barátját köszönthette és tüntethette ki Akadémiánk. Az ünnepi ülés Az akadémiai ünnepi ülés vendégei között az ünnepelt prófesszornőn és a kísérőjén Eischoff asszonyon kívül ott láttuk D. Káldy Zoltán püspö­köt, az Országos Egyház lel­kész-elnökét, D. dr. Ottlyk Ernő püspököt és feleségét, Grnák Károly főosztályvezetőt és Straub István főosztályveze­lógiai Akadémia, dr. Gaál Fe­renc prűdéként, a Római Kato­likus Központi Hittudományi Akadémia, Gerö Sándor dékánt, a Baptista Szeminárium, dr. Berki Feriz esperes-adminiszt­rátort a Magyar Ortodox Egy­ház, Hecker Ádám szuperinten­denst, ■: a Metodista Egyház, Zarka Déneé titkárt az Adven­tista Egyház -képviseletében. Külön öröm volt számunkra, hogy a vendégek sorában kö­szönthettük Gottfried Klapper egyházfőtanácsost, a hannoveri tartományi egyház képviselő­jét, aki egyházunk vendé­geként tartózkodott hazánk­ban. Az ünnepélyen részt vet­tek az országos egyház és in­tézmények dolgozói, az egy­házmegyék és gyülekezetek küldöttei, a Teológiai Akadé­mia professzorai és hallgatói és nagy számú érdeklődő. A tiszteletbeli doktornőt távirat­ban köszöntötte többek között Nyikogyim leningrádi metro- polita, a Keresztyén Békekon­ferencia elnöke, dr. H. Mo- chalski frankfurti professzor, a Keresztyén Békekonferencia alelnöke, dr. Bakos Lajos du­nántúli református püspök, dr. Tóth Károly a Keresztyén Bé­kekonferencia főtitkára, dr. Fekete Zoltán professzor, az Északi Evangélikus Egyházke­rület felügyelője. D. dr. Pálfy Miklós dékán megnyitó szavai után dr. Sel- rneczi Jáhos otthonigazgató, az Akadémia jegyzője ismertette az Akadémia határozatát és az országos egyházi elnökség jó­váhagyó levelét a tiszteletbeli doktorrá avatásról. A laudáció Ezután a hagyományoknak megfelelően dr. Groó Gyula professzor ismertette Renate Riemeck professzornő életraj­Keresztyén Békekonferencia munkájában a nemzetközi ügyekkel foglalkozó bizottság elnökeként tevékenyen részt vesz. Az emberiség egyetemes javáért való harcra evengéli- kus hitének. mélységes meg­győződésével kötelezte él ma­gát. Az avatás Ezt követően a dékán ajká­ról elhangzottak a latin nyel­vű doktoravató szertartás ha­gyományos mondatai, ame­lyekre az új doktor ugyancsak latinul válaszolt. A dékán át­nyújtotta a tiszteletbeli doktori oklevelet és a professzorokkal együtt felvette Renate Rie- mecket a Teológiai Akadémia tiszteletbeli doktorai sorába. Közben felcsendültek a Luthe- ránia-énekkar nagyszerű elő­adásában Welter Jenő karnagy vezetésével Halmos László „Jubilate Deo” című művének dallamai. Majd ismét D. dr. Pálfy Mik­lós dékán emelkedett szólásra és az Akadémia nevében meleg szavakkal köszöntötte az új tiszteletbeli doktort, s felhívta őt doktori székfoglalójának megtartására. A doktori székfoglaló A székfoglalóban — amely­nek címe „Egyház és szocializ­mus’’ — nemcsak hivő meg­győződéssel, hanem szívbe markoló szavakkal szólt az új dóktomő arról, hogy az egy­háznak Urától rábízott felada­ta és kötelessége harcolni a kizsákmányóltak, az elnyo­mottak, a szegények oldalán a szociális igazságosságért. Ezt a szolgálatot nemcsak az egy­ház Ura várja tőlünk, hanem a szociális igazságosságért küz­dő emberek is. Ennek igazo­lására ismertette Rosa Luxem­burgnak egy 1905-ben írt, de azóta szinte elfeledett művét, amelyben kifejti, hogy az egy­ház, ha igazán Krisztus köve­tője, ebben a harcban nem az elnyomók, hanem az elnyo­mottak mellé áll, akik ezt a támogatást el is várják az egy­háztól. Mélyen szántó előadá­sát a professzornő egy szemé­lyes élményével fejezte be: „Amikor 1967-ben a- Magyar- országi Evangélikus Egyház meghívására itt jártam, töb­bek között meglátogattunk a Balaton környékén egy fiatal lelkészt is. A búcsúzásnál a gyülekezet akkor épülő ima- házának falán találtam mun­karuhában, fülig malterosan. Elcsodálkoztam a látványon és meg is jegyeztem, hogy ilyet odahaza nemigen látok: lel­készt, mint építő munkást. A fiatal lelkész erre elnevette magát és tört németséggel,' de félreérthetetlen világossággal ezt válaszolta: Német lelkész úr — magyar lelkész szolgál. Ezt a mondatot nem fogom el­felejteni. Annak a teológiának a summája ez, amit ma Ma­gyarországon élnek és gyako­rolnak.” Az üdvözlések Egyházunk nevében D. Kál­dy Zoltán püspök köszöntötte a díszdoktornőt. Elmondta, hogy számunkra megtisztelte­tés, hogy tiszteletbeli doktorrá avathatjuk a professzornőt, hiszen benne olyan harcostár­sat, testvért és barátot talál­tunk, aki nemcsak világosan látja a történelem összefüggé­seit, hanem aki e látás szerint bátran mer dönteni, s erre a döntésre az életét, az egzisz­tenciáját is ráteszi. „Sokat ta­nulhattunk Öntől, s ezért örü­lünk, hogy mi is adhatunk ön­nek valamit. Olyan egyház szeretnénk lenni, amelyben érvényesek az Ön disszertáció­jának egyes tételei” — mond­ta többek között egyházunk vezető püspöke. Ezután Szamosközi István a Magyar Református Egyház és a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsa nevében üdvözölte a professzornőt. El­mondta, hogy a pi ofesszornő példaadó magatartásából az egész magyar protestantizmus sokat tanult, s e magatar .-.s sokban segített bennünket a szolgálat útjának megtalálásá­ban. Az ünnepély a dékán kö­szönő szavaival és a Himnusz eléneklésével ért véget. Dr. Selmeczi János A doktoravató Ünnepi ülés tő-helyettest az Állami Egyház­ügyi hivatal, Szamosközi Ist­ván és Ráski Sándor reformá­tus püspököket, a Magyar Re­formátus Egyház és a Magyar- országi Egyházak Ökumenikus Tanácsa, dr. Czeglédy Sándor dékánt, a Debreceni Reformá­tus Teológiai Akadémia, dr. Bucsay Mihály dékánt, dr. Tóth Kálmán, dr. Pákozdy László, dr. Szabó Géza és Sar- kadi Nagy Pál professzorokat a Budapesti Református Teo­zát és munkásságát. A profesz- szornő Breslauban született 1920-ban. Már egyetemista és fiatal professzor korában szoli­daritást vállalt a fasiszta rend­szer elnyomottaival. A háború után Nyugat-Németországban bátor harcot folytatott az újra- íelfegyverzés és az újjáéledő fasizmus ellen. Bátor kiállása miatt 1960-ban eltávolították professzori állásából. Azóta mint újságíró és történész-ku­tató folytatja tevékenységét. A NYELVI REFORMOK AZ ANGLIKÁN EGYHÁZBAN A szeptemberben megjelent új istentiszteleti rend az Űr­vacsora számára első ízben ja­vasolja hivatalosan, hogy az Anglikán Egyházban eddig őr­zött ősi megszólítási formát, „Thou” (Te), Istennel kapcso­latban cseréljék át a mai hasz­nált „You” alakra. Mai angol nyelvre fordították le a Mi- atyánkot is, és a megszokott régi liturgiái formákat is. Az új liturgiát a jövő év nyarán összeülő egyházi zsinatnak kell jóváhagynia, és csak az­után vehető használatba hiva­talosan. (epd) Megbocsátásban Sokszor mondjuk, szinte csak az illendőség kedvéért: bocsá­nat, ha az utca forgatagában sietve, vagy zsúfolt villamoson, autóbuszon akaratlanul meglökünk valakit. Felénk is hangzik ilyenféieképpen naponta talán sokszor. Egészen biztos azon­ban, hogy ott él az emberekben a bocsánat igénye, még több­ször kimondatlanul, s legtöbbször nem az ilyen kis esetekben, és nemcsak az illendőség kedvéért. A megbocsátás végered­ményben a mindennapi életben az egészséges emberi kapcsola­tok alapja. Emberek egymáshoz való viszonyában a válaszfalak leomlását, az embert körülvevő levegő megtisztulását jelenti. Házastársi, családi, munkatársi viszony, végső soron az emberi társadalomban való élet elképzelhetetlen nélküle, szocializmus! építő társadalmunk mély humanizmusában nem véletlen nyi­latkozik meg újra, meg újra sokféleképpen. Ma különösen is erős hangsúllyal csendül fel ez a szó: meg­bocsátás. Nem egyszerűen azért, mert ennek a vasárnapnak istentiszteleti igéi valamilyen formában mind erről beszélnek. A különösen erős hangsúlyt az adja, hogy Urunknak az adós szolga példázatának végén felhangzó szava a legfőbb törvény­hozó kérlelhetetlen szankcióval teljes törvénymeghirdetését tar­talmazza: ha mi a számonkérés és megfizetés alapjára helyez­kedünk, Isten is arra helyezkedik velünk szemben. Nem vélet­lenül és esetlegesen kapcsolja egybe Jézus a Mialyánkban is a bocsánatért való esedezésünket a mi általunk adott bocsánattal. A megbocsátás mégsem a törvény szigorú szankciója míaít lesz emberekhez való viszonyunkban természetes gyakorlatunk­ká és magatartásunkká, hanem annak az örömnek következmé­nyeként, amit számunkra Isten megtapasztalt bűnbocsátó szere- tete eredményez. Végtelen tartozásunkat engedte Ö el, e feletti örömünkben hogyan is kérhetnénk valamit számon társainktól. Az ö „nagyvonalúságából” tanulunk meg vaía: í. sajátítunk el valamit. így indít az Ö megbocsátó elnézésének megtapasztalása feltétel nélküli bocsánatra. Mindennapi éle­tünk vizsgáján így bizonyulhatunk az ő követőinek. Báuű Béla

Next

/
Oldalképek
Tartalom