Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-06-07 / 23. szám

V Ahol a múltra csodálattal néztünk „Mi nem vagyunk a meg­hátrálás emberei, hogy elvesz- szünk, hanem a hité, hogy él­jünk” Zsid. 1Ö, 39. Ezzel az igével kezdte el gyülekezete történetének ismertetését Mol­nár Gyula esztergomi lelkész. Lelkészi szolgálatát azzal kezdte, hogy Esztergom és kör­nyékén élő evangélikusokat felkereste önálló gyülekezet alakításának szándékával — a kor viszonyainak megfelelően kerékpárral és lovaskocsival. A szórványgyülekezet centru­ma Esztergom lett, ahol ma másfél száz evangélikus él. Molnár Gyula lelkész csak­nem az egész országot bejár­ta, hogy előteremtse a temp­lom építéséhez szükséges anya­giakat Amikor a pénz össze­gyűlt, akkor hihetetlenül ke­vés időt engedélyezett a temp­lom felépítéséhez a város ka­tolikus vezetősége. A templom — amelynek 12 m-es hossza egyenlő az esztergomi bazili­ka főoltárképével — jóval ha­táridő előtt, csaknem két hó­nap alatt felépült és 1941-ben szentelték fel. Az MTI is kö­zölte a hírt: „felépült az első evangélikus templom Eszter­gomban : A teológiai hallgatók éven­kénti egyszeri tanulmányi ki­rándulása most dr. Selmeczi János igazgató vezetésével folyt le. Dr. Prőhle Károly professzor és Kesztler László- né dékáni titkárnő is elkísért bennünket Kalauzunk Szend- rő Mihály idegenvezető, pres­bitertestvérünk volt, aki nagy szeretettel és szakértelemmel tárta fel előttünk a város ne­vezetességeit. Nagy élmény volt a száz méter magas ró­mai Szent Péter bazilika 76 méter magas másának megte­kintése. Az igaz, hogy nem találjuk meg Michelangelo cso­dálatos művészetének nyomait az esztergomi főszékesegyház­ban, de történelmi és művé­szettörténeti jelentősége fel­becsülhetetlen. A Főszékesegy­házi Kincstár a magyar és az európai iparművészet nagy stí­luskorszakait eleveníti fel; a román, a gótikus, a reneszánsz és barokk kor ismert és az is­meretlenség homályában ma­radt nagy mestereinek alko­tásait. A világon sehol másutt ak­kora pusztítást nem végzett a kegyetlen idő a kincsek kö­zött, mint éppen hazánkban. Ezért különös megbecsülés il­leti azt a néhányat, amely bár több-kevesebb veszteséggel, de ^ mégis egységet alkotva vé­szelte át történelmünk évszá­zadait, a tatárdúlást, a török hódoltságot és a pusztító vi­lágháborúkat. A felszabadulás után több kincstári tárgyat restauráltak. Kétséget kizá­róan az egyik legjelentősebb magyar kincstár az esztergomi bazilika kincstára, az egész magyar nép történelmi erek­lyéje. A megőrzött alkotások ezen túlmenően nemcsak a magyar nép, de az egész em­beriség maradandó művészi és anyagi értékei. Kirándulásunk egyik érde­kessége az volt, hogy a nép­hadseregnél szolgált evangé­likus teológusaink összetalál­koztak a városban róm. kát. teológusokkal, akikkel együtt töltötték le katonai szolgála­tukat. Az ő meghívásukra megtekintettük az Esztergomi Érseki Szeminárium kápolná­ját és könyvtárát. Vezetőink elbeszélgettek az Érseki Sze­minárium prefektusával. Kora délután ültünk a Hu­nyadi nevű kirándulóhajóra és a Duna-kanyar csodálatos pa- normájától elbűvölve halad­tunk Budapest felé. Kalácska Béla Mit ér az ember—ha kambodzsai? Az amerikai katonák a kam­bodzsai Snoul városra ágyú- tűzzel támadtak, hogy lerom­bolják. A, támadásnál hét pol­gári lakost is megöltek. Ami kör az amerikaiak felmérték az általuk okozott károkat, a polgári halottakat fejenként 43 dollárra értékelték. A hírek arról számoltak be, hogy az amerikai katonák ezután kira­bolták a várost. Olcsó a kambodzsaiak élete a dollárország értékelése sze­rint. Vajon hány dollár érté­kű egy amerikai élete — kér­dezi a hír közlése után a finn Kotimaa. SVÉD VENDÉG éATOGATASA EGYHAZUNKBAN Dr. Sven Ingebrand linköp- pingi dómprépost, teológiai do­cens — aki az európai egyhá­zak konferenciája siófoki bi­zottsági ülésére érkezett ha­zánkba — április 18-án felke­reste hivatalában D. Káldy Zoltán püspököt és megbeszé­lést folytatott vele. Látogatást, tett a Teológiai Akadémián is. Itt részt vett az I—II. és a III—V. évfolyamok egy-egy óráján és érdekes áttekintést -------------------------— ad ott a hallgatóknak a svéd evangélikus lelkészképzés mai helyzetéről. Április 19-én részt vett a Deák téri konfirmációi ünnepélyen. Rövid látogatása után elismeréssel nyilatkozott a magyar evangélikus egyház életéről és teológiai munkájá­ról és hangoztatta a svéd és magyar evangélikus egyház közötti kapcsolatok elmélyíté­sének jelentőségét. Dávid király tolmácsa — A zsoltárfordító dr. Pálfy Miklósnál — — A véggel vívó Kosztolá­nyiról mesélik, hogy utolsó he­teiben héber-szótárakról kel­lett levenni a mit sem haszná­ló orvosságokat — mert mara­dék erejével le akarta fordíta­ni még legkedvesebb zsoltárait. Néhány, ágyban, lejtősen rótt sor lett mindössze belőle — mert „elfáradtam a kiáltás­ban, kiszáradt a torkom, sze­meim elbágyadtak — várván az Istent.” * — Éjjel fordítok, a hamutar­tó reggelre tele félig szítt ciga­rettákkal — a papírjaim áthú­zott sorokkal — én magam pe­dig elégedetlenséggel. Csak a zsoltársorok lendületesek, égre- törők — én, aki magyarul mon­dom a dicséretet — lassan, alá- fölé firkálva dolgozom és gya­nakodva méregetem azt a ke­veset is, amit leírtam. — Hogy melyik volt a legne­hezebb? — Talán az ötven- egyedik zsoltár. „Tiszta szívet teremts benhem, óh Isten és az erős lelket újítsd meg ben­nem” — Ez a kérések kérése — az Ötestámentom veleje —1 mely nélkül ma is hamis a hit, halódik az egyház — béna az emberiesség. — Nálunk mély, titkos tele- vény a zsoltár — Csokonai, Vajda János, Ady nőttek ki be­lőle —, mert a sorsunk annyi­szőr volt rokon a népével, melynek száján születtek. — Török, német — saját uraink dúlásai ellen kellett a vigasz, a fohász, a reménység — pré­dikátorok, földönfutók, regős hírmondók idézték szerte a megrontott országban. — Igen — költőnek is kell lenni ahhoz, hogy a zsoltár ma­gyarul is zsoltár maradjon. Túl nyelvtudáson, teológián — megérezni, hogy muzsika, köl­tészet, imádság együtt vannak a jobbról-balra haladó sorok­ban — és balról jobbra írva is ilyennek kell maradnia. (A né­mely prédikációk, újságcikkek magyarosságában, irodalmi voltában igen csak kételkedő megjegyzések helyett — már csak önvédelemből is — hadd idézzek inkább egy régi versé­ből — igazolásául a fordításról mondottaknak — és annak, hogy egy 300 oldalas héber gra- matika szerzője is volt szerel­mes ... „... fehér álom, virágálom tulipánom, ráborulva fehér ágyon nevetsz, mint a piros álom, — amely keres zöld levelet — reménységet.. Téged keres, barna sírásba hajló eserépálom felfűzve egy égkék ágon ...”) — A kedvencem? — A száz­huszonhatodik zsoltár. „Akik könnyeztek, amikor vetettek, hangosan kacagnak, amikor aratnak. Kevés magvát sírva viszi, bandukolva — sok kévéjét emelgeti hangosan kacagva. (Ev. Élet, 1967. márc. 26.) — Ha Isten engedi — majd nyugdíjban — teljes egészében lefordítom a Zsoltárok Köny­vét. — Rövidesen elkészül a Genezis kommentárom — Ezsaiás és Mikeás könyveim távoli tervek már — dédelge­tett álmom pedig pályakezdő munkám II—III. kötetének megírása: „Istenfélelem az Ötestámentomban” — három kötetes Ószövetségi Teológiám befejezése. — Nem*. gyerekem — sose a meggyőzés erejével szóljatok — mindig a meggyő­ződésével. — És ne akárhogy — szépen — vagyis magyarul. Bosszankodva keres valamit az íróasztalt elborító könyvek, kéziratok garmadájában, de — akár csak az épp kellő, szép szavak néha — ez is csak idő­vel kerül elő, majd ha már el­mentem. — A nagy kristály hamutartó túloldalán már is alig férnek a félig szítt cigaret­ták — a szomszéd szobában sí­poló kávéfőző már éjszakára termel — mert: „valamit adni csak úgy tudsz, ha az éjsza­káidból lopsz el, gyerekem.” Turchányi Sándor KIS VIRÁG Ezernyi kis fehér virág mosolyog fenn a fán. A fa alatt is kis virág: mosolygós kis leány. Milyen idő lesz még őszig? Lesz-e gyümölcs a fán? S mi vár rád. mi lesz belőled, te csöppnyi kis leány? JEPSEN PROFESSZOR 70 ÉVES D. dr. A. Jépsen, a greifs- galomba vonulása óta is szor- waldi egyetem nyugalmazott gos kutatómunkát végez az ó testamen tömi professzora, ótestámentomi tudományok te­márciusban töltötte be 70. élet- rületén, A hatvanas években évét. Jepsen professzor 1965-ig Magyarországon is járt felesé- volt aktív professzor és nyu- gével együtt. BŰNTUDAT Anya vagyok, öt kicsi gyermek öleli körül nyakamat, s mikor a legboldogabb vagyok, akkor tör rám a bűntudat: hogy mi, akik boldogan élünk, nem könyörgünk mindig érte, hogy mindenütt otthont találjon, s állandó legyen a béke. Hanvayné, T. Mária Alapkoletételi évforduló A Budapest-Köbányá-i gyü­lekezet május 10-én tartotta évi egyházközségi közgyűlését délutáni szeretetvendégség ke­retében. Erre a vasárnapra esett a temploma alapkőletéte­lének 40. évfordulója. Az alap­kőletétel esztendejéről Veöreös Imre gyülekezeti lelkész tar­tott történeti visszaemlékezést, s bemutatta a gyülekezetnek azt a négy emléktárgyat, amely fennmaradt. Két egykorú fény­kép az alapkőietételi ünnep­ségről; a díszes kőműveskala­pács, amellyel annakidején az alapkőre az áldó kalapácsüté­sek történtek; s a legmegha­{óbb, egy használatban kopott szerszám, ún. vízmérő, amely- lyel annakidején a kőművesek a templom falának építésékor dolgoztak. A lelkészi jelentés után több közvetlen visszaem­lékező hozzászólás hangzott el azok részéről a gyülekezeti ta­gok részéről, akik annakide­jén mint kisfiúk vagy fiatal férfiak a kőbányai templom alapkőletételén személyesen részt vettek. Majd a gyüleke­zet érdeklődéssel hallgatta Gombás Sándor presbiter pénztárosi beszámolóját a múlt esztendőről. MEGHALT GLOEGE BONNI PROFESSZOR Április 15-én, hosszas beteg­ség után, 68 éves korában el­hunyt D. G. Gloege, a rend­szeres teológia professzora a bonni egyetemen. Gloege hosz- szú ideig a jénai (NDK) Teo­lógiai Fakultáson volt profesz- szor, s bár több egyetemre hívták, hű maradt Jénához. Csak akkor volt hajlandó más egyetemre menni, amikor Bonnban meghalt dr. Hans Iwand professzor és őt hív­ták meg utódjaként a bonni Teológiai Fakultásra. HALADÓ PAPI CSOPORTOK TILTAKOZÁSA „Búcsút mondunk annak az egyháznak, amely tétlenül né­zi, hogy Portugáliából papokat utasítanak ki és támogatást kap egy olyan kormány az egyház részéről, amely semmi­be veszi az emberi jogokat. Búcsút mondunk annak az egyháznak, amely Olaszor­szágban Baldessari érseket inkvizíciós módszerekkel von­ja felelősségre. Elhatároljuk magunkat attól a délamerikai egyháztól, amely nem segíti megszüntetni a mély szakadé­kot a kizsákmányolok és ki­zsákmányoltak között” A római katolikus papok európai csoportjának a nyilat­kozatából vettük a fenti mon­datokat, amely február végén ülésezett Párizsban. ANYAGI SEGÍTSÉG TÖBB MINT EGYMILLlARD MARKA ÉRTÉKBEN A Lutheránus Világszövet­ség Világszolgálati Osztálya 1947 óta több mint egymilli- árd márka értéltű segélyt nyújtott az arra rászorulók­nak. Csak az elmúlt évben 107 millió nyugatnémet márka ér­tékű gyógyszert, élelmiszert és ruhát adományozott az Osztály 31 ország rászorultjainak, el­sősorban a biafraiaknak. Étim jubileuma „Élim pihenőhely volt, oázis Izrael népe ré­szére, amikor a pusztában vándorolt. 70 pál­mafa és 12 forrás üdítette fel az elfáradtakat. Ez a kis otthon ilyen pihenőhelynek, sőt a gyógyulás helyének készült Isten kegyelmé­ből, az elhagyatott, beteg gyermekek, testi és lelki sérültek számára” — írja Szokol Ilona az otthon vezetője visszaemlékezéseiben. És így folytatja: „Soltész Gyuláné, Aranka néni, azt az örökséget, amit nagyszülei hagytak rá beteg gyermekek részére ajándékozta. Az örökség Nyíregyházán 1600 négyszögöles terü­let, kétszobás lakóházzal, gyümölcsössel a város külterületén. Egy budapesti útja alkal­mával az Állami Nyomorékgyermekek Ottho­nát látva szíve megindult a sok szenvedőn és elhatározta, hogy otthont ad az ilyeneknek. 1920. május hónapjában meg is nyílt az ott­hon és' pár nap múlva már bekéredzkedett az első lakó: mindkét lábára béna leánygyer­mek.” Így indult el hát szerény körülmények kö­zött apró léptekkel a szolgálat a testi fogya­tékos gyermekek gondozása, nevelése fejlő­dése érdekében, amelyet modern szóval reha­bilitációnak, vagy habilitációnak nevezünk, A gyermekek száma egyre növekedett. Az otthon lassan szűknek bizonyult s egyre-más- ra toldozgatni kellett a házhoz új szobákat, új helyiségeket. Bár az otthon nőtt s jelentősége is gyarapodott, a gyermekek élete mégis rend­kívül egyszerű volt. „Felejthetetlen — írja Szokol Ilona — 1923 februárja. Nagy hófúvás volt. A hó az egész épületet betemette. Ajtót sem tudtunk nyitni a szabadba. Az ablako­kon rácsok voltak, s elzárták az utat kifelé. Az egész tanyai ház kívülről csak hóbucká­nak látszódhatott. A közelben ember se járt. Nem számíthattunk segítségre. A víz befa­gyott a szobában és élelmünk is fogytán volt. De nem csüggedtünk. Sokat foglalkoztunk a gyermekekkel, hogy ne féljenek. Két napig voltunk foglyok. A harmadik napon valaki el­hányta a havat, kiszabadította az ajtót, az ab­lakot a hó alól s kopogásával jelezte, hogy szabadok vagyunk. Két serdülő gyerek, test­vérek jöttek segítségünkre, mert édesanyjuk aggódott miattunk. Kenyeret és tüzelőt hoz­tak.” Élim 50 éves története bővelkedik ilyen ese­ményekben. Hadd álljon iitt a sok közül még egy: „A felszabadulás idején is különös gondvi­selésben részesültek gyermekeink — írja az otthonvezető.' 60 szovjet katona jött az ott­honiba és letelepedett. Gyermekeinknek biz­tonságot nyújtottak, ök táplálták gyermekein­ket. Nagyon megszerették kölcsönösen egy­mást. A katonák elvitték a gyermekeket autóz­ni, moziba, tanították őket oroszul beszélni. Meg is tanult az értelmesebb je. Megható volt a karácsonyest, amikor a gyermekek a kato­nák szobájában állították fel a karácsonyfát és körülötte énekeltek. A katonák meghatód­va hallgatták, némelyik könnyezett is. 1945 márciusában vonultak tovább és élelmet hagy­tak a gyermekeknek. Mielőtt elindultak, meg­kérdezték a gyermekektől, mit hozzanak ne­kik, amiért jók voltak és lakást kaptak. Te­henet-e vagy sertést? A gyermekek sertést kértek, mert „a mama nem tud fejni”. Nem­sokára meg is kapták az ajándékot, egy sül-, dót. így kezdődött el az új élet!” Az otthon ma 35 gyermeknek nyújt otthont. A törzskönyv szerint a félévszázad alatt több mint 300 gyermek volt gondozásában. Közü­lük 14 halottat tartanak nyilván. A többiek majdnem mind kifejlődtek, meggyógyultak. Sokan férjhez mentek, s már gyermekük is van, akikre Élimben mindig úgy gondolnak, mint unokákra. Mások a munka különböző ágazataiban dolgoznak, megbecsült tagjai tár­sadalmunknak. Ha csupán e szerény statisz­tikai adatokon tekint is át a szem, megállapít­ható, hogy a szolgálat, amely Élimben folyik, nem hiábavaló. Közel 300 gyermek nem kallódott el sem önmaga, sem a család vagy a társadalom szá­mára. Rehabilitálódott, a teljes értékű ember rangjára emelkedett Élim közel 300 lakója ed­digi történetének évei alatt. A módszer pedig, amellyel megközelítették és magukhoz emelték Élim munkásai ezeket a gyermekeket, nagyon egyszerű: a türelmes, meghátrálást nem ismerő szeretet ereje, ame­lyet ők is felülről kaptak. S bár ők maguk nem orvosok és nem is gyógypedagógusok, de mozgósítani tudtak szeretetükkel orvost és pe­dagógust, hogy a rájuk bízott gyermekek kö­zül, hacsak lehet, egy se vesszen el. Nagy a szeretet ereje! Pótolni képes azt, ami kifür­készhetetlen okokból néha nem adatik meg egyik vagy másik embertársunknak. Teljes emberré tehet. Az emlékezés, amely áthatja Szokol Ilona otthonvezető írását, megszépítette e május 10-ét, e vasárnapot, Élim jubileumát. Ö maga egy szív, s egy lélek az otthoninál, mert hiszen az otthon születésének órájától e mai napig hordozza a munka terhét, viseli a gyermekek gondját, bánkódik a sikertelenségeken és együtt örül azokkal, akik célhoz érnek, ő a „mama”, sőt „nagymama”, akihez „haza”-jön- nek az elszakadt gyermekek és unokák. Ez a nap nem kis mértékben az ő jubileuma is. Élim ünnepe a nyíregyházi gyülekezet ün­nepe. Mutatja a szép számmal egybegyűlt se­reg az egyházközség nagytermében. A meghitt ünnepen Megyer Lajos igazgató lelkész tar­tott áhítatot és az élimi gyermekek versbe szedett játékban elevenítették meg minden­napi életüket. (A versek is Élim egyik mun­kásától származnak.) Az első üdvözlet Túrmezei Erzsébetnek er­re az alkalomra írott verse volt. Azután Ben- kóczy Dániel, a hajdú-szabolcsi egyházmegye esperese köszöntötte az otthont és Szokol Ilo­nát, átadván neki a város és megyei Hazafias Népfront elismerő emléklapját. Ezután Muncz Frigyes, az Országos Egyház Diakoniai Osztá­lyának ügyvivő lelkésze mondotta el köszön­tőjét, D. dr. Ottlyk Ernő püspök megbízásából is szólva, és átadta a Diakóniai Osztály .aján­dékát. A nyíregyházi egyházközség nevében Balczár István felügyelő szólott és emlékez­tetőül szép festményt adott át. Végül Roszik Mihály albertirsai lelkész mondott köszöntést. — Szeretni — szolgálni, e két szárny emelt és vitt előre mindig a munkában. Nehézsége­ken, betegségeken ez segített át. Szolgálni — szeretni, amíg Isten engedi, ez a legfőbb kí­vánságom — fejezte be köszönetét Szokol Ilo­na otthonvezető. Élim élete tovább folyik, az új félévszázad kezdődik. De a cél szép: szolgálat az embe­rért, a fogyatékosság bélyegét magán viselő ember emberségének helyreállításáért. Isten áldja és vezesse Élimet ezen az úton. Muncz Frigyes

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom