Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1970-06-14 / 24. szám
Isten halálos szolidaritása Zsolt 116, 15 Mt. 27, 46 „Halálodra magad maradszr” — mondja Hans Fallada egyik regényének címe. S tényleg nincs koporsó, csak egyszemélyes. Ezen a végső úton ember nem foghatja már a kezünket. Ez persze nem tartozik a közkedvelt beszédtárgyak közé. Korunkban mind általánosabbá válik az a görcsös erőfeszítés, hogy erről ne kelljen tudomást venni. Háttal a szakadéknak! — ez az ösztönös tömegmagatartás. Végletes megnyilatkozásainak egyikéről Evelyn Waugh ír „A megboldogult” című regényében: Amerikában vannak már kirakatszerű sírboltok, ahol a hullát tartósítva és kikozmetikázva helyezik el, szinte „szebb, mint életben” jelszóval, s persze iszonyú drágán. De vannak, akiknek minden pénzt megér ez a halálosan ízléstelen illúzió. „Mindennapos kiadásban” sokkal egyszerűbb ez az önkábító elzárkózás. A „Rozsdatemető”-ben az öreg Zentay méltatlankodva szögezi le ismételten: „Ez nem téma. Egyszer majd az ember összeesik. Utcán, akárhol. Nem gondolok ilyenre ...” öncélúan kár lenne ezzel a fekete lobogóval hadonászni. Valaki „a papok tromfjának” nevezte a halált, egy megdöbbentő szilveszteri haláleset kapcsán, mely éppen templomban történt. Ha ez csupán „klerikális ijesztgetés”, akkor csak ártunk vele. De mi az isteni megoldás felöl közelítjük meg az egyébként megoldhatatlan kérdést. S nem azért, hogy az egészséges életösztönt bénítsuk (egy kis „vallásos” hasznot remélve ettől), hanem, hogy a halállal az örök élet hitében szembenéző ember felszabaduljon a halálfélelem gátló-romboló hatásaiból, melyek annál zavarosabbak s annál nehezebben oldódnak, minél kétségbeesettebben próbálná az ember száműzni tudatából azt, ami úgyis „holtbiztos”. Ez különben a legrosszabb „megoldás”, melyet elfojtásnak nevez a lélektan. Lényege az, hogy az ember kitér a túl nehéznek látszó probléma elől, s úgy próbál menekülni, hogy gondolataiból kiszorítja a megoldhatatlannak tűnő kérdést, ám ezzel csak „letapossa” azt lelkének mély, tudattalan rétegeibe. Ott az elfojtott tartalom ellenőrizhetetlenné válik, s a legkülönbözőbb szorongásokat okozhatja, melyek nem egyszer járnak együtt testi zavarokkal. Lepp pszichiátriai igazgató szerint „megállapítható, hogy a magas anyagi életszínvonalú országokban az alkohollal és más zsongító szerekkel való visszaélés, valamint a gátlástalan élvezet- és szórakozás-hajsza a halálfélelem elkerülésére irányuló kísérletek”. Hogy Isten mennyire életpárti, az Krisztus keresztjéről olvasható le igazán. Jézus a kereszt testi kínjai mellett vállalta a társadalmi, vallási és lelki kitaszítottságot („átokká lévén értünk”), hogy mi ne legyünk a magányosság és szorongás prédájává. Életpártisága azonban abszolút hosszú távú: szeretetétől a halál sem választ el, ott sem vagyunk egyedül. A minden emberi képzelőerőt meghaladó örök élet pedig alapot adhat e földi életfolytatásunk minőségéhez, hogy meglássák rajtunk, mi s főleg Ki felé tartunk. „Isten néha sötétben fekteti le gyermekeit” — mondta egyszer Sámuel Keller igehirdető, amikor arról volt szó, hogy nem minden hivő ember hal meg szinte megdicsőült nyugalomban, sőt némelyek súlyos kísértéseken mennek át utolsó útjuk előtt. (Knox, Ruotsalainen stb.) Úgy, akkor másoknak egészen rendkívüli boldogságot ad éppen utolsó óráikra (Amdt, Francke, Moody, Wrede Matild és mások). A talán legkülönösebb és leg- megragadóbb esetet Le Seur professzor írja le a treysai Hephata szeretetintézmény igazgatójának közlése alapján. „Egy Käthe nevű leányt olyan húsz éven át ápoltunk intézetünkben. Születésétől fogva teljesen értelem nélküli volt, s egyetlen szót sem volt képes megtanulni kiejteni. Tompa ten- gődés volt az élete. Ami környezetében történt, arról a legcsekélyebb mértékben sem látszott tudomást venni. Testileg is mind nyomorultabb lett. Egyik lábát amputálni kellett, s a sorvadás egyre jobban elhatalmasodott rajta. Egyszer aztán egy reggel az orvosunk hívott és arra kért, hogy rögtön menjek vele Kát héhez, aki haldoklik. Amikor a haldokló szobájának közelébe értünk, azt kérdeztük egymástól, hogy ugyan ki énekelhet ott Káthé-nek halotti éneket. Amikor aztán beléptünk, nem akartunk hinni a saját szemünknek és fülünknek. A születésétől fogva teljesen idióta Käthe, aki soha egy szót tci nem ejtett, maga énekelt magának halállal kapcsolatos énekeket. Főként a „Hol várja a lelket örök nyugalom” kezdetűt énekelte ismételten. Mintegy fél óráig énekelt boldogon megdicsőült arccal, s aztán szelíden és csöndesen hazaköltözött. Csak a legmélyebb megindultsággal lehettünk tanúi, hogyan halt meg ez a leány.” Az ismételt agyhártyagyulladáson átment teljes testi-lelki nyomorék „esetét” nem próbáljuk magyarázni (erre orvosa sem vállalkozott), de itt valami megrázó és mélységes példával állunk szemben, bármily egyedülálló is az a maga nemében. Üzenje ez mindennél mélyrehatóbban, hogy a feltámadott Jézus Krisztusba gyökerezve a halálban sem vagyunk egyedül. Micsoda életerőt, belső felszabadulást, szeretetfolyamot jelenthet ez mindennapi életünkben is! Bodrog Miklós A XT. Miskolci Rövidfilm Fesztivál A XX. század művészete: a film. Soha nem gondolt méretekben hóditotta meg a legszélesebb néprétegeket. Korunk dinamikus életstílusához jól kapcsolódik a mély gondolatokat hordozó vagy éppen nevettetni akaró „mozgó” cselekménysorozat. Az évtizedes múlttal dicsekvő hazai rövidfilm fesztivál, amelynek minden esztendőben az Avas árnyékában Miskolc városa ad helyet, nem hasonlítható ugyan a nagy fesztivál- városok ilyen jellegű eseményeihez, de Kelet-Magyaror- szág kulturális életében érdekes színfoltot jelent. Nemcsak Miskolcon, de Borsod megye más nagyobb városaiban is vetítették a legsikeresebb kisfil- meket. Mit tükröztek a vetített rövidfilmek ? 1. A távoli múlt megbecsülésében az elévülhetetlen esztétikum keresését. Az egyik filmen református templomok kazettás mennyezetei, művészi faragású szószékei voltak láthatók, majd az 500 éves ráckevei ortodox templom freskóiban gyönyörködhettek a nézők: — Andrej Rubljovról készült kisfilm pedig a középkori orosz templomok ikonalkotásait mutatta be páratlan színpompában. A kísérő zenét a keleti egyház gazdag liturgiájából állították ösz- sze. A maya és azték kultúra emlékeit örökítette meg a Három évezred című film. Igazi élményt jelentettek. 2. A jelen feszültségeinek felmérésében a realitás és az igazság megalkuvás nélküli hirdetését. Az orvosok hazánk megbecsült állampolgárai. Mindnyájan tiszteljük őket, hiszen egészségünkre vigyáznak. Sebet kötözni, beteget gyógyítani fáradhatatlanságot kívánó feladat. De csak borravalóért? — kérdezi Fehéri Tamás kisfilm je: Valamit tenni kell! — Amíg a kubikos gyermekéből diplomás lesz, hosszú utat kell megtennie. Egy lakodalom vidám hangulata jó keret arra, hogy az egy faluból származó kubikos gyerekek: orvos, mérnök, tanár és színész elmondják életútjukat a régi barátoknak, hogy válaszfalak dőljenek falu és város, fizikai munkás és értelmiségi ember között. — Háromszázezer öreg él csekély öregségi járadékból hazánkban. Mit tehetünk értük? — kérdezi a film, melynek címe: Falusi öregek. A pótolható mulasztás időben való megtételére sürget mindnyájunkat. Tartozunk nekik jó szóval, megértéssel s anyagiakkal is. — Soha nem tapasztalt mértékben terjed a kultúra és művelődés hazánkban, mégis „az ország küszöbén” — Szabolcsban sok még a petróleumlámpa, de még több a tennivaló, hogy legyen világosság a szobában is, a szívben is. — Döbbenetes volt az a kisfilm, amely bemutatta a fóti gyermekváros szomorkás fiait és lányait, akik karácsonyról nem tudták — mert meghitt gyertyafénynél családi közösség melegében sohasem tapasztalhatták —, hogy karácsony a szeretet ünnepe. Meg- becsüljük-e mi, értünk élő szüleinket? — Kétmillió nő dolgozik hazánkban házon kívül, első műszakban, aztán otthon a másodikban. Hogyan segíthetünk helyzetükön, merre tart a jövő családjának élete? Jó diagnózis után mindenkinek magának kell a leghatásosabb terápiát kidolgoznia, hogy a személyiségformáló szociológiai közösség, a család tovább éljen Mennyi aktuális kérdés: belső szorongással gondolok arra, hogy mi, keresztyének vajon észrevesszük a segítés alkalmait társadalmunkban? Nem vagyunk néha restek és kényelmesek? 3. A távoli jövő ismeretlenségének félelmét és ugyanakkor tudatos formálásának elodázhatatlan feladatát. Gyertyafény közelről és távolról. Végtelenből közeledő, előttünk elégő kanócvég a kezdet és a vég gondolatát ébreszti. Honnan és hová? Meg kell válaszolnunk! — Balczó Andrásról — akivel lapunkban nemrég beszélgettünk — készült kisfilm a sport és a verseny „megpróbáltatásait” és a tudatos felkészülés titkait mutatja be izgalmasan, érdekesen. — Nemcsak a sport, a mindennapi élet is elénk állítja a tudatos jövőformálás követelményét. Megbirkózni paragrafusokkal és bürokratákkal csak „Emberséggel” lehet, mondja a hasonló című kisfilm. — Mi keresztyének szívesen gondolunk arra, hogy ebbe mi is belesegíthetünk. Csak arról akartam szólni, ami a keresztyén embert a film művészetének élet- és emberközelségéből megragadta. Szebik Imre NÉZEM A KÓRHÁZABLAKOT Orgona, s a szárnyaló dal „Ünnepre jöttünk zengő énekszóval Hadd szóljon orgona s a szárnyaló dal” — Reggeli nagy lágy sugarak Fényében ring a háztető Fehéren csörgő tiszta lakk S puhán tágulva egyre nő ... Cirógatja a ház falát, Mint szívemet a szeretet.— S a sötét kórház ablakát, Mely hetek óta rejteget... S mit még e kórházi ablak? Napsugaras betegszobád? Szorongó szemű kutaknak Könnyeit vagy mosolyát? Én idelenn s te odafönt Mosolyra gyógyulni vágyunk Aggódva merre-hova dönt Reményben hordott találkozásunk. Hogy magunk sose bízzuk el, Mindig csak ez van kimérve: Búcsúzni s egymást lelni fel Magasban s lent a mélyben. Sárkány András „A Madách-gyűjtő püspök” Az Élet és Irodalom c. hetilap érdekes beszámolót közöl Szabó József ny. püspökünk balassagyarmati, mind ismertebbé váló és egyedülálló Ma- dách-gyűjteményéről. A, nyugalmazott püspök, aki a balassagyarmati gyülekezet lelkésze most, elmondja az újságíró kérdésére, hogy főként az utóbbi tíz évben bővült a gyűjtemény, hazai antikváriumok szorgalmas kutatása és a külföldi irodalmárokkal való levelezőhálózat kiépítése révén. „Legnagyobb örömöm — mondotta — amikor alkalmi érdeklődőknek, szakértőknek mutathatom be gyűjtőmunkám gyümölcseit. Az a szándékom, hogy halálom után az egészet a Széchényi Könyvtár birtokolja.” „Aki kulturális igénnyel megfordul Balassagyarmaton, az ne mulassza el fölkeresni a Kossuth utcai Madách-emlék- sziobát. Szíves kalauz fogadja” — fejezi be riportját az irodalmi lap munkatársa. b. L Hans Leo Hassler ünnepélyes énekkari művének ezekkel a soraival csendült fel a fasori templomban a május utolsó vasárnapján tartott egyházzenei áhitat kezdő éneke, s ha nemcsak a két énekkar s az orgonista szolgálatát nézem, hanem a jelen volt gyülekezetei is bekapcsolom, az ének utolsó sorával teszem: „a lélek véle szárnyal”. A Bécsi-kapu téri templom kórusának, s a fasori gyülekezet fiatalokból álló, majdnem gyermekkórusának kedves találkozása volt ez az alkalom. A Csorba István lelkes vezetésével sok éves gyakorlatban ösz- szeforrott és komoly egyházzenei kompozíciók érett előadására is vállalkozott kórus (Schütz Passio stb.), karöltve énekelt a fasori fiatalok kis karával, akiket Valtinyi Gábor szervezett összeszokott, lelkes kis gárdává, s bizonyított is velük: lehet kevesekkel, különösebb előképzettség nélkül, igen nívós és igényes művek előadására is vállalkozni, ha tiszta hang és szolgálni kész szív tud az ének örömében találkozni. Az előadott Albrecht-, Staden-, Kíause-darabok erről tanúskodtak. Orgonaszámokat Valtinyi Gábor előadásában hallottunk. Pachelbel-, Lübeck-, Bach-, Mendelssohn-, Gárdonyi-darabokat játszott kimunkált, magabiztos erővel. Valtinyi Gábornak, aki fasori kántorként, az orgonapadról indult a teológiára, a zárószigorlat lázas üteme mellett volt energiája és szíve karvezetőként és orgonistaként is készülni erre az estre, s átlagon felüli eredményt nyújtani. Az igehirdetés szolgálatával kétrészessé vált zenés áhítat első felében külföldi zeneszerzők műveiből hallottunk. A már említetteken kívül Pa- lesztrina-, Schütz-, V iád ana- darabokat. A második felében magyar művek szerepeltek: Sulyok, Harmat, Gárdonyi, Kodály. Külön ki kell emelnünk Csorba István érett, szép szerzeményét, énekeskönyvünk 744. énekének változatos, bőven áradó énekkari feldolgozását: „A pünkösdnek jeles napján” — s a hatalmas zárókórust, Kodály 114. genfi zsoltárát, amelyben a két énekkar, s az ének- és orgonaszó együttesen szólt, s „a lélek véle szárnyalt”. K. E. Udvariasság ? Lelkészeink emlékesnek Torony, keresztben a betonúton A kis falusi vasútállomás pénztárablaka előtt nyolc asz- szony áll sorban. A távolabb levő padokon, az ablak mellett, ahova odatűz a nap, legalább húsz fiatalember ül. A pénztár- ablak előtt sorban álló asszonyok keze tele papírpénzzel. Az egyikre éppen rákerül a sor, bekiált a jegykiadónak: — Három tértit Szentesre, egy menetet Szoboszlóra, egyet Kisújszállásra. A jegykiadó keze nyomán durrog a bélyegző a jegyeken. Mikor az asszonyka ellép az ablaktól, öt fiatalember áll fel egyszerre a pádról, s megy elébe, hogy átvegyék a jegyeket és a visszajáró pénzt. Nyílik az ajtó, újabb utasok érkeznek, négy fiú. Az egyik felismeri a pénztárablaktól alig harmadik helyen álló lányt, s megrohamozza. A többi utána: — Piroskám, légy szíves EGYÚTTAL váltani Kenderesre egy menetet. — Nekem Törökszentmik- lósra. Nekem Debrecenbe. — Nekem Szajolba. Piroska beleegyezően bólint, az újonnan érkezett négy fiú pedig letelepszik az ablak mellé, a jó meleg napocskához. Igaz, hogy a nők érzékenyebbek a betegségekkel szemben, hamarabb felfáznak, és hogy éppen a fiúknak kellene udvariasaknak lenni, nekik kellene az asszonyok jegyét megváltani. Dehát sok fiú és fiatalember úgy hiszi, hogy az udvariasság nem is illik, éppen ma, mert női és férfi egyenjogúság van. A jegyüket nőkkel megváltató és minden udvariatlan férfi szívlelje meg végre, hogy igenis van udvariasság a nőkkel, lányokkal, vagy idős asszonyokkal szemben. Csak nem az a régi, gesztusos, hajlongásos, áludvariasság a kegyek megnyerése érdekében, hanem szívből jövő. a nők iránti megbecsülésből fakadó igazi udvariasság, amely soha nem tévesztendő össze a női-férfi egyenj ogúsággaL Dénes Géza Hidegek lettek az éjszakák. A bágyadt, későőszi nap még megcsillogtatta a deres ökörnyálat. Elsárgult falevelek vacogva hullottak örök pihenőhelyükre, a ragadós sárba. Megeredt a fagyos eső is és ólomszürke felhők lógtak az égből. Kérlelhetetlenül jött a tél. A tél s vele együtt a bizonytalanság. Az ostrom, amelyet bejelentettek. Budapest ostromváros lesz. Védelmi bástya. Aki tudott, menekült, aki maradt, élelmet gyűjtött. A sápadt, megpróbált arcokra ezer kérdés rajzolódott. S az ezer kérdés ebben az egyben fogalmazódott meg: „mi lesz velünk?” Nos, karácsonyig már felszabadult Pest és környéke. A „frontra” villamossal jártak a katonák. Hiszen Pest határában már szovjet alakulatok voltak. A gyűrű fővárosunk körül éppen karácsonyra zárult be. Nem idézzük a fasizmus embertelen tetteit. A parlamenterek meggyilkolását, az emberek elhurcolását, a nyilas rémuralom kegyetlenségeit, a város embertelen odadobását, a hídjaink felrobbantását — 6, de végtelen skáláját lehetne az iszonyatnak és borzalomnak felsorolni! — Ismerős előttünk vecsési templomunk sorsa. Hány, de hány templomunk nyögött fel azokban a napokban, amikor hatalmas sebet ütött oldalán vagy tetején egy- egy akna, vagy ágyúlövedék. November közepén szabadult fel Pilis, Tápiószele, Farmos, Tápiószentmárton, Mende, stb. E községek lakói, ha súlyos megpróbáltatások árán jutottak is a szabadságukhoz, korántsem élték mindazt a szenvedést át, amelyet Budapest népe. Keveházi László, pilisi lelkész így idéz azokból az időkből: „1944. november 9-én hajnalban falunk népe iszonyú robbanásra ébredt. A kivonuló fasiszta német katonaság templomunk tornyát robbantotta fel. A robbanás következtében teljesen leomlott szép, magas, karcsú templomtornyunk, leszakadt a templom első bolthajtása és a torony felőli karzat. Az ablakok kirepültek, a templom berendezése és orgonája megsérült. A torony teljes hosszában végignyúlt, keresztben az előtte elhaladó betonúton. Toronyóránk egyik lapja fennakadt a villanyvezetéken, talán ezzel is jelezve, hogy vége egy szomorú időszaknak és az új idők következnek ezután”. E tragikus és a vecsési templomunk sorsára utaló esemény indítja Keveházi László lelkészünket olyan kijelentésre, hogy „ez az utolsó 25 év történetünkben legalább olyan súlyos és döntő, mint a kezdeti, 1722-ben megindult építkezés”. És valóban, ha valaki ma azon az országúton, amely a pilisi evangélikus templom előtt elvezet, végighalad, nem is gondol arra, milyen állapotban volt ez az istenháza és milyen csodálatra méltó dolog, hogy most legalább olyan szép, mint valaha volt. Tápiószele gyorsan és puskalövés nélkül szabadult fel. De a közelben levő fegyverropogás miatt november 12-én nem tartottak istentiszteletet. Mendén egyszerű emberek emlékeznek. November 14-én szabadultak fel. Ettől kezdve a község Budapest felszabadulásáig szovjet és román csapatok pihenőhelye, özv. Benyo- vits Pálné meséli el, hogy „akkor nem volt se pap, se kántor” és néhányan a hívek közül összegyűlve indították meg az istentiszteleti életet. Harangoztak, hogy mindenki tudjon róla: kinyitották már a templomajtót, „s azt énekeltük: Hagyjad a jó Istenre minden te utadat — s imádkoztunk, s sírva énekeltünk” — emlékezik vissza a nyilván már idős hittestvérünk. Ugyancsak Mendé- ről van egy másik élményünk is. Glózik Lajosné emlékezik meg arról, hogyan végezték a hívek lelkész nélkül a temetést, ahol meghatóan imádkoztak, mint virrasztáskor szokás. Ha nem is maradt nyoma azoknak az imádságoknak itt miközöt- tünk, az biztos, hogy célba ért és Isten meghallotta az egyszerű lelkek kérését. Nagytarcsa már Pest határában van. Győry János lelkész arról számol be, hogy „templomunk majdnem a pilisi, ill. vecsési templomunk sorsára jutott. Egy vasárnapon isten- tiszteletre menet, néhány SS- katonát találtunk a templomi sekrestyeajtó előtt. Fejszecsapásokkal akarták felnyitni. Ma is ott vannak nyomai. Kérdésemre azt felelték, parancsunk van a jó célpontul szolgáló torony felrobbantására...” A lelkész azonnal intézkedett s arról szól ezután „ha itt áll gazdátlanul ^a templom”, vagyis ha ő elmenekült volna, „egy elhamarkodott robbantás áldozata lett volna szép templomunk”. Ma már rózsaszínű ködfátyol borítja a lázasan lüktető, izgalmaktól terhes napokat. Pedig akkor minden rosszul megtett lépés beláthatatlan következményekkel járt. Isten azonban, aki végignézte szolgái küzdelmét, áldó szeretettel tekint rájuk és áldását kiterjesztette a hívek nyájára is gazdagon. R. P. BESTE PÜSPÖK MEGBETEGEDETT üigyesuit ijumeranus .c,gynaza- nak is vezetője és ebben a minőségében nem tudott részt venni a fenti egyesülés május 8-i berlini ülésén. Távollété- ben az új türingiai püspök, D. Ingo Braecklein helyettesítette. A mecklenburgi evangélikus egyház (NDK) püspöke, D. Niklot Beste, aki nemrég Magyarországon járt egyházunk meghívott vendégeként, megbetegedett. Beste püspök a Német Demokratikus Köztársaság
