Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-05-24 / 21. szám

I tj püspök a ThQringiai Evangélikus Egyház elén Az elmúlt év decemberében a Thüringiai Evangélikus Egy­ház csaknem' negyedszázadon át szolgáló püspöke D. Dr. Mo­ritz Mitzenheim közölte egyháza zsinatával, hogy ez év nyarán nyugalomba kíván vonulni. A Thüringiai Evangélikus Egyház alkotmánya szerint a zsinat­nak joga van újabb személyt javasolni a megüresedett püspöki szék betöltésére. Ennek alapján januárban egyhangú javaslat született az egyháztanács részéről, amely Ingó Braecklein főta­nácsost jelölte utódnak, akit mintegy nyolcvanszázolékos több­séggel megválasztottak. Április 25-én az eisenachi Hainstein Luthertermében gyűlt össze a szuperintendensek konventje és a zsinat, hogy dr. Rudolf Lotznak a zsinat elnökének a vezeté­sével ünnepélyesen felkérje Braecklein főtanácsost a püspöki tiszt betöltésére. A jelölt négyévi időtartamra el is fogadta a felkérést és köszönetét mondott a felé irányuló bizalomért. Ingo Braecklein személye nem ismeretlen egyházunkban. Mitzenheim püspök és felesége kíséretében járt először egyhá­zunk vendégeként Magyarországon. 1963 tavaszán a nálunk rendezett LVSZ kisebbségi egyházainak konferenciáján is részt vett, mint az NDK evangélikus egyházának egyik képviselője. Braecklein püspök eisenachi születésű. Érdeklődése már ko­rán fordult az irodalom és zene felé. Teológiai tanulmányait Jénában kezdte, majd Tübingenben és Marburgbam folytatta. Gogarten, Kittel és Schlatter kezei alatt érett lutheránus teoló­gussá. Lelkész! szolgálatát egy thüringiai kis faluban kezdte, ahol eleven gyülekezeti énekkarokat szervezett és ilyen réven ke­rült közelebbi kapcsolatba Mitzenheim eisenachi lelkésszel, aki ekkor a thüringiai egyházi ének és zenekarok vezetője volt. Braecklein püspök a nehéz időkben is haladó gondolkodású ember volt. A harmincas évek egyházharcainak az idején a haladó „Wittenbergi Szövetség” tagja volt és írásos nyilatko­zatban tagadta meg az engedelmességet a „Német Keresztyén Mozgalomnak”, 1939-ben behívták katonának és a második fronton angol hadifogságba került. 1945 karácsonyán hazatért korábbi gyüle­kezetébe. Nem sokkal ezután saalfeldi lelkész lett, majd 1950- ben a weimari és a blankenhaini szuperintendenciák betölté­sére hívták meg. Hűséges szolgálata, tudása és állásfoglalása révén hamarosan az egyháztanács tagjainak a sorába került. Az egyháztanácsban a feladatok egész sorát töltötte be, de különösen szívügyének érezte a lelkészképzést. 1963-tól kezdve D. dr. Mitzenheim püspök helyettese, jobb­keze lett. 1968-ban az NDK Egyesült Lutheri Evangélikus Egy­házainak (VELK) elnökévé és az egyházvezetőség tagjává vá­lasztották. 1969. szeptemberében az NDK Evangélikus Egyhá­zai Zsinatának egyik társelnöke lett. Braecklein püspök ezért jól ismert az NDK egyházainak a körében, de a külföldi test­véregyházak berkeiben is. Számos nemzetközi konferencián vett részt az NDK egyházi delegációinak tagjaként. Püspöki székbe történő beiktatása június 15-én lesz Eise- nachban. Kőszeghy Tamás Az egytiáztörtáneti szűkcsoport munkájából ~ Tizenkét gyülekezeti lel­kész részvételével április 29- én tartotta ötödik munkaülé- sét Teológiai Akadémiánkon az egyháztörtóneti szakcso­port. Dr. Fabiny Tibor professzor, a szakcsoport vezetője beszá­molt a két éve folyó közös munka eddigi tapasztalatai­ról és eredményeiről. Köszön­tötte Huley Alfréd, páhi lel­készt abból az alkalomból, hogy „Képek a 25 éve fel­szabadult Bocsa, Kaskantyú és Páhi fejlődéséből” című dolgozatával a Bács-Kiskún Megyei Tanács felszabadulási pályázatán 500,— Ft díjat nyert. Megállapította toyábbá, hogy jó ütemben halad az egyházi és világi folyóiratok­ban megjelent egyháztörténe­ti jellegű cikkek bibliográfiai feldolgozása, amelynek majd bizonyára hasznát vehetik gyülekezeti lelkészek éppúgy, mint az egyház- és irodalom- történészek. A résztvevők közül Kovács Pál szarvasi igazgató-lelkész az idei Tessedik-év kapcsán felolvasta „Tessedik, a lelki- pásztor’’ című dolgozatát. Sze­melvényként hozott kutató­munkájából is: teológiailag elemezte a Kristóffy György egykori szarvasi kántortanító által az ótemplom orgonája mellől lejegyzett — eddig is­meretlen — szlovák nyelvű Tessedik prédikációkat a 18— 19. század fordulójáról. Németh Tibor vanyolai lel­kész a pápai gyülekezetnek a templom sekrestyéjében őr­zött, értékes régi könyvállo­mányáról és annak most fo­lyó katalogizálásáról adott be­számolót. A szakcsoport tagjai ezután a soron következő feladatokat mérték fel, és vállalták el azok módszeres feldolgozását. Két kiállítás TE NEM HAGYTAD Mintha kiment volna arcodból a vér sápadt vagy. Fekszel mozdulatlan. Szád most is mosolygósán húzódik eL Fiatal vagy, negyvenhat éves És lám élettelen. Márvány arcodat az idő barázdái Még éppen, hogy csak megérintették És Te nem hagytad, hogy folytassa rajtad szakadatlan változásait. Fekete hajad közt pár ősz tincs simul hideg koponyádra. ■ Szemöldököd, mint sötét erdő keskenyedik el halántékodon. Szemed beesett. Pilláid ó többé nem nyitod fel. Búcsúznom Tőled miért, ó miért, hogy ily korán kell? Apám! Miért nem hagytad a természet szabályos folyására életed... Kovács Róza galmas életének látomását rej­ti magába, csak mintegy ma­gasabb szinten, az arany hát­tér időtlenségébe emelten. A hosszan, nyugodtan szemlélő­nek megmozdul a kép, kapuk nyílnak, templomok hívogat­nak, emberárnyékok vonul­nak, talán éppen száz év előtt mennek a kövezeten, vagy már az új évezredben lépked­nek a keskeny utcán. Ennél a látomásnál is na­gyobb élmény, amit az egész kompozíció és a mértani for­mák együttesen sugallnak: az egészből a dolgok rendjét, a harmonikus nyugalmat, az egyensúlyt, az arányt, a tel­jes értelemben vett békét érezzük meg, s ez egyszerre vágy, feladat, reménység és újra meg újra megtalálható ajándék. Polony képei éppen az el­lentétes pólus. Ö is a formák megszállottja, de az övéi nem mértaniak, hanem nyugtalan, változatos, szeszélyes, néhol elmosódó, ködbe vesző for­mák. így vall képcímeivel: „Hódolat a térbeli formák­nak”, „Bizarr formák kék színben”. Foglalkoztatja a formákban a dolgok lényege. Fehéres kőzetféle formát vesz körül védőén egyik festmé­nyén több, a felszínén zakla- tottabb alkazat: ezzel ábrázol­ja „A dolgok védett lényeg”- ét. A „Bekerített láng” is ha­sonló gondolatot takar. Le­nyűgözi a felületek látványa is: „Gyöngyház dicsérete”, „Márvány emléke” két külön­böző anyag felszínének kusza szépségét jeleníti meg. Élet­érzésére jellemző a „Fájda­lomban születtünk” kép, ismét csak kavargó, sőt elmosódó formákkal, a hideg kéknek fé­lelmes és a pirosnak vér szí­nével kelti a hatást. Nem ke­vésbé jelzi a művész látóha­tárát „A kettéhasadt Nap ké­pe”: a Nap két féltekére sza­kadt, közötte óriási gomba alakú felhő, melynek nagy foszlányai a kép felső terét töltik ki. Világos a jelentése: arra a pillanatra mutat, ami­kor napunk a tudósok számí­tása szerint néhány millió év múlva szétrobban, s ez Föl­dünkön az élet pusztulásával jár. S mégis, az ő képein is a színek és a szabálytalan formák valami végső rende­zettségre, a szépségnek és az összhangnak a fájdalma szól, a kuszából is elénk tűnő lá­tomására utalnak;. A két egészen különböző formatípus igézetében állókét tárlat így, időileg egymáshoz kapcsoltan, azért tanulságos, mert mindegyik a modern művészeti eszközök beszédes­ségéről vall. Az absztrakció, az elvonás alkalmas tartalmi mondanivaló kifejezésére, a szépség élményének nyújtása mellett. Ebben az esetben ez a tartalmi mondanivaló a párhuzamos két kiállításon az élet különböző oldalát jel­zi: az élet mély rendjét és nyugtalan kavargását, a dol­gok egyensúlyát és emberéle­tünk vibráló kétségeit Ezek együtt adják a teljes valósá­got, amelyet keresztyén hi­tünk még ezenfelül az Isten szeretettnek és akaratának, céljának megvilágításába he­lyez. A mindeneket átfogó összhang, amely mindkét, el­lentétes stílusú művészetből kiviláglik, számunkra végső­soron Istennél van letéve. Veöreös Imre Bibliäi vetélkedő a teológusok között Jóllehet a Szentírás se nem történelem, se nem földrajz­könyv, s nem is a részletekbe menő apró adatok a fontosak benne, hanem az Ige, az egész üzenet a megjegyzendő, meg­szívlelendő, sőt követendő, mégis, a teológus-hallgatók számára a Biblia tankönyv is, melynek ismeretéről a tanév végén vizsgán kell számot ad­niuk. De most még ott nem tar­tunk, csak egy előzetes „bibliai vetélkedőnél”, melyből lassan már jól bevált hagyományt csinál id. Harmati Béla ny. lel­kész, aki nagyon jól tudja, hogy nem okvetlenül az a leg­jobb teológus, akinek a leg­aprólékosabb bibliai ismeretei vannak, de tudja azt is, hogy annak könnyebb jó lelkésszé lenni, akinek nemcsak az asz­talán van ott az Ige, hanem a fejében és a szívében. A kilenc hallgató, aki be­nevezett a Teológiai Akadémia nagytermében április 28-án sorra került idei vetélkedőre — dijak 200, 150, illetve 100 Ft —, nem állt könnyű feladat előtt: írásban kellett válaszol­niuk több, mint 80 kérdésre. S annak illusztrálására, hogy ezek nem voltak a legegysze­rűbbek közül valók, hadd vall­ja be e sorok írója, hogy ön­maga előrelátó bölcsességét di­csérte utólag, amikor „verse­nyen kívül” sem indult a ve­télkedőn (így sikerült vala­micske tekintélyét fiatalabb kollégái előtt megőrizni). A több, mint egyórás szel­lemi küzdelem befejeztével négyes (!) holtverseny alakult ki azonos pontszámmal, így döntő kérdésekre volt szükség a végleges sorrend megállapí­tásához (Széli Bulcsu, Csepregi Zsuzsa, Győri János, Mátrai Mariann). Miután gratuláltunk a nyer­teseknek és biztattuk a rész­vevőket, még két kérdés kí­vánkozott volna ki belőlem. Az egyik: „Hol mondja Jézus ezt a mondatot: Hát a kilenc hol van?" S a második: A ki­lenc ugyan itt van, de a többi huszonegy hol volt? ) Nem leprás, hanem teológus­hallgató! Bízik László A NYUGATNÉMET PÜSPÖKÖK RAGASZKODNAK A PAPNŐTLENSÉGHEZ „A német püspökök ragasz­kodnak ahhoz, hogy a jövő­ben is csak azok közpl vá­LÁZÁR MA És egy Lázár nevű kofdus tele fekélyekkel ott feküdt az ő kapuja előtt. (Lk 16, 20). Hoffmann Kirsten illusztrá­ciója egy modern dán biblia­fordításban. lasztják ki a papokat, akik elfogadják a nőtlenség kegyel­mi ajándékát a mennyorszá­gért.” 1970. február 19-én hoz­ta ezt a határozatot egyhangú­lag a Német Püspöki Konfe­rencia. Nem engednek ezután sem papi szolgálatot végeztet­ni azokkal, akik a nőtlenség kötelezettsége alól fölmentést kaptak. VI. Pál pápa legújabb nyi­latkozata óta egyébként szo­katlanul megszaporodott a pa­pi szolgálatból kilépő római katolikus papok száma. Még­hozzá a legjobban képzett pa­pok, köztük egyetemi profesz- szorok, teológusok, antropoló­gusok, írók és vezető állásban lévő papok lépnek ki elsősor­ban a szolgálatból. 1969-ben az Egyesült Államokban 3000, Olaszországban 1500 és Hollan­diában 400 római katolikus pap lépett ki a szolgálatból a papnőtlenség miatt. A pápai nyilatkozatot követően az első hónapban megkétszereződött a kilépő papok száma. írás két sírliasiíra VERES PÉTER halálával nemcsak egy író­val lett szegényebb Magyarország és a ma­gyar nemzet, hanem egy lángoló lelkiismeret­tel. Mindenki ismerte a csizmás, parasztru­hás, bajszos férfit, aki nem különcködésből járt így, hanem meggyőződésből. Soha nem szakadt el attól az osztálytól, amely szülte, s amelyet ő magával együtt emelt fel a nemzet derékhadába. Minden nemzet csak saját ere­jéből érheti el a benső szabadságot, s az él­ményszerű emberséget. Semmi külső körül­mény nem pótolhatja a belső felszabadítást és a kényszerítetlen meggyőződést. Veres Péter mindenütt, ahol megjelent, nemzetét jelení­tette meg. Ha hallottuk öt beszélni, ha együtt ültünk vele az asztalnál, az együttlét kedves­ségébe beleköltözött a nemzeti biztonságérzet. Megörökíteni valóan magyar volt. S mert alul­ról jött, a balmazújvárosi zsellérek közül, ma- gával hozta a nép közvetlen erejét. Olyan ér­zés volt vele együtt lenni, mint egy Bartók- Aallamot, vagy egy Kodály-kórust hallani. Korán ment el. Mondanivalója és stílusa csú­csán. Utolsó nagyobb írásműve, nemzeti tör­ténetünk korszerű értelmezése, mutatta, mer- r efelé tart ez a magyar gondolkodó, aki mindnyájunkért tudott és mert gondolkodni. író volt, a lángész erejével. A Számadás, egyik első könyve, elején írja, hogy nem ját­szik írószerepet, önmagát adja. írói célja ugyanaz, mint a politikusé és a nevelőé: „a tudat átalakításán keresztül átvinni akaratát a többi emberbe". Egyszer azt mondtam neki, hogy reformációs jelenség. Mert a reformáció vetette fel a népi nyelv nemzeti érvényét, s a reformátor egyszerre sugárzott írói, politiku­si és pedagógiai erőt. Eltagadta a meghatáro­zást s hozzátette: — Jól mondod: kálvinista vagyok! Kezdettől fogva az érzelem és érte­lem összhangjára törekedett, arra a tisztaság­ra kívánt szert tenni írástudóként, mely csak a legnagyobbak jellemvonása az írás törté­netében. Nem hatni, alakítani akart az írás­sal Társadalomrajzai, önéletírásai, tűnődései és tanulmányai egy rendkívüli írói teljesítményt kereteznek, A Balogh-család története című regénytrilógiáját, s a Próbatételt, meg a Pá­lyamunkások című novellásköteteit. Irodal­munk jelentős alkotásai közé tartoznak ezek a kötetei. A nemzetnek szóló feleletek ezek, mint Jókai, Mikszáth vagy Móricz remekei. Veres Péter született realista volt, meggyőző­désből. Nem vállalt programként írt oly tár­gyilagosan, hogy tökéletesen szubjektív lehe­tett, vagyis őszinte, mint a reformátorok. Ért- ■hetően, világosan közölte gondolatait, hogy közérthető legyen. Gyűlölte és megvetette az írói bűvészkedést, a görögtűz játékát, a léha, vásott, szeméremsértö, tiszteletsértö, kétértel­mű és dévaj részleteket. A legnagyobb erköl­csi felelősséggel írt önmagáról és családjá­ról, ezt a kettős modellt vetítve majd minden művében. Szemérmes volt, mint Mikszáth. Soha nem írt le, nem mondott el trágárságot. A magyar parasztság legnagyobb erkölcsi ere­jét, legnagyobb figyelmét, teljes határozott­ságát képviselte. író és ember egységét al­kotta, nem hasadt ketté semmi gondolat vagy hasonlat kedvéért. Most fogunk ráocsúdni, ki­vel jártunk Budapesten. Közéletünk nagy jelensége volt félszázadon keresztül, A legalsó lépcsőfokról emelkedett a legfelsőre. Ezt a forradalmi fölmenetelt ma­gában hordozta. Vele a nép közösségi hangja nyomult irodalmunkba és nemzeti tudatunk­ba. Amit személy szerint magáévá tett: nem­zeti műveltségünket és történeti hagyomá­nyainkat a szabad ember rendületlen tiszta­ságával és szocialista tudatával adta tovább a néptiek, osztályának. A népet nemzetté ten­ni, a nemzetet s az országot társadalmi ere­jűvé avatni, s emberséggel fölvirágoztatni! Ezért élt. Halála órájában is erről vallott. Evvel fog biztosítani, erősíteni és növelni min­ket ezentúl is. VÁCI MIHÁLY hirtelen halála megdöbben­tő. Még nem volt ötvenéves, költői és írói szárnyalása közepén hullott le, mint egy át­lőtt torkú kócsag. Felejthetetlen, csillogó fehér íveléssel úszott a légben. Nyíregyházáról jött Budapestre, s magával hozta tanító korának kedves zeneszerszámát, a harmóniumot, s könnyű, szép órákon megszólaltatta. Régi da­lokat játszott, zsoltárokat, s az Erős várat. Titokzatosan tudott mosolyogni, s egyszerűen indokolta meg, amire fölszólította a társadal­mat. Illyés Gyula hangján kezdte költői mun­kásságát 1955-ben, de évről évre önállósodott s tisztult a hangja, s mondanivalója sajátja lett. Biztosan úgy telepedett közénk, hogy ki­bontotta azt a társadalmi és szemléleti for­mát, amit magával hozott szülőföldjéről, Sza­bolcsból, a nyíri világból, melyet annyira sze­retett. Ezt a világot írta meg. Évről évre kris­tályosodott benne a meggyőződés, hogy igaz magyar poétaként nem vállalhat semmit, ami a valóságon túl esik, a merő szójátékot, jel­zők zuhatagát, nem űzhet rejtvényjátékot az olvasóval, nem csaphat be senkit korszerű versközlés címén sem elvontságokkal, sem ne­mi tűnődéseket Tudta, hogy érthetően, szé­pen, tisztán kell szólnia, ahogyan Petőfi ta­nácsolta A XIX. század költői című versé­ben. A magyar költészetnek azt a prófétikus hívását érezte, amely arra kötelezi el a köl­tőt, hogy szabaduljon és szabadítson, utat mu­tasson, éreztesse az olvasóval a közösség me­legét, a szülőföld erejét és szépségét, kultú­ránk becsületét. Nem a szem határán túleső elképesztő formákat mondta, hanem a való­ságot ragadta meg, változtatásra, forradalmi hevületre csak ezzel ingerelhető az ember, nemzetet és országot egy költő csak a való­ság lírai erejével szolgálhat. Örömmel és szeretettel figyeltük Váci Mi­hály verssorainak egyre tisztább, egyszerűbb gyöngyözését, azt a szépséget, melyet az igaz­ság feltörése jelenít meg a versben. Lírai egyé­niségét a lelkiismeret és értelem finom har­móniája biztosította versről versre. Annál fel­tűnőbb volt Váci Mihály elkötelezettsége, mert az utóbbi években divatba jött nálunk is semmire sem kötelező líra, mely sem érthető szépséget nem óhajt adni, sem szellemi irá­nyító és lelkesítő nem tud lenni, semmibe ve­szi az elkötelezettséget, vagyis a magyar köl­tő hagyományos magatartását. Váci Mihály kirívóit kortársai közül azzal, hogy a moder­nizmusoknak hátat fordítva, megmaradt a legigényesebb lírai elkötelezettségnél, a nem­zet szolgálatánál. Prózájában is ezt vállalta, riportokat írt szülöfüldjéröl, emlékezéseket és élményeket közvetített, hogy fejlődésre és változásra ingerelje az olvasót. Cikkeket irt, melyekben nemzeti nevelésünk kézzel fogha­tó reformjait sürgette. Mint országgyűlési kép­viselő: nemzetet összetartó javallatokkal lé­pett elő. A szocializmust benső élményként hirdette. Félt azoktól, akiknek szófia beszéd volt az egész. A reformáló eszméhez erkölcsi meggyőződésű embereket keresett. Az egykori tanyai tanító egyre közérthetőbben adta fel a. leckét az egész magyarságnak: valósítsuk meg nemzeti igényeinket szocialista módon. De nem írt le egyetlen kényszeredett stró­fát. Rácsapott azokra, akik a közösség és az egyén szocialista fejlődésének gátlói és vám­szedői voltak. Másoknál érzékenyebben észre­vette a nemzetet összetartó kötőanyag lazu­lását. Fölkiáltott és följajdult. Verskötetei en­nek az igaz kitárulkozásnak művészi megfo­galmazásai. Csüggedten, lehajtott fejjel bú­csúzunk Váci Mihálytól. Szalatnai Rezső Merő véletlen, és mégis sa­játos, ellentétes párhuzamot jelent, hogy időileg egybe­esett két tavaszi tárlat: Bar- csay Jenő idős mesterünk mo­numentális Szentendrei mo­zaikja a hozzá vezető megelő­ző alkotásaival a Műcsarnok­ban, és Polony Ele^r Ame­rikában élő magyar festőmű­vész hazahozott néhány képe a Kulturális Kapcsolatok In­tézetének kiállítótermében. Barcsay mozkaikképét há­rom távolságból érdemes szemlélni. Legmesszebbről, hogy a szem átfogja a tizen­egy méter hosszú és három méter magas mozaikfalat egé­szen ; azután fele távolságról, hogy egy-egy részletében me­rülhessünk el; végül teljesen közelről, harminc-negyven centiméterről, hogy átadhas­suk magunkat a csillámló muranói üvegmozaik-lapocs­kák sejtelmes, mozgékony szépségének. Végsőkig leegyszerűsített mértani formákból épül fel az egész. Az emberalakok fe­je egyetlen kör. A bájos, pa­tinás Szentendrére jellemző tornyokat és kapukat tégla­lapok, háromszögek, félkörív- részletek jelenítik meg. Kö­zépen, a mozaikkal egyensúlyt és összetartó erőt biztosító tengelyében a napkorong, és átderengő négyszögű ablakok görög keresztre emlékeztető ablakiéval. Éz a szigorúan megszer­kesztett, mértani formákból álló mű a valóságot adja; a városka régies varázsát, moz-

Next

/
Oldalképek
Tartalom