Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-03-22 / 12. szám

Egyházunk útja és teológiája

3. Az ige szolgálata

A megértett istentisztelet

Mit üzen — az Isten?

Meg vagyok győződve, a mai magyar evangélikus igehirdetést — a szolgálat teológiájának kereteiben — fel akarja és fel is tudja használni az egyház Ura, hogy általa emberekkel találkozzék, nekik világosságát és erejét adja és így embereket segítő, életet munkáló tanítványokat küldjön a világba, akik az emberek között hasznosan élnek abból, amit Uruktól a gyülekezetben, az evangéliumhir- detés hallgatásakor ajándékba kaptak.

Visszatekintve az elmúlt 25 évre, szabad úgy egyszerűsítve látnunk az igehirdetés helyzetét, hogy az első szakaszban még folyt az „ige teológiájának” meggyökeresedése a szószéken, második szakaszban megtaláltuk a helyünket a közvetlen környezetben s harmadik szakaszban az emberiségben szolgáló egyház hangja szólalt meg. Az igét hallgató gyülekezet tagjai is megértették, hogy az igehirdetés illetékességi köre túlnő az egyéni élet benső rendezettsége területén. Az elmúlt 25 év alatt megtanultunk helyi, megyei, országos, kontinentális, sőt világösszefüggésekben gondolkodni az igehirdetésre nézve is. Népek világméretű kérdései és legbensőbb egyéni ügyeink szét nem választhatók.

Igehirdetésünk helyzetének meghatározásánál az „itt és most” szerepe túlnőtt egy jelszószerű teológiai meghatározás jellegén és döntő tényezővé vált. Sohasem felejthettük a szószéken és a templom- padban sem, hogy itt élünk a Magyar Népköztársaságban, a szocializmust építő magyar nép között, nem is idegenekként, hanem mint akik mellette döntöttünk. Ezért nem lehet a „más fejével” gondolkodni, s nem lehet egyszerűen német, svájci, angolszász vagy északi teológiai iskolák képviselőjeként igét hirdetni itt. Saját szellemi és társadalmi helyzetünkben kérdéseinkre magunknak kellett feleletet keresnünk, hogy küldetésünket itt tölthessük be az igehirdetéssel is. Lelkészeknek és templomos híveinknek meg kellett tanulniuk, hogy itt, a mi hazánk földjén a mi körülményeink között kérdezzük meg a mában és a holnapban a tegnap megismert Istent, aki a hirdetett igében szól népéhez és hűségesen járva közben az Általa kijelölt „szolgálat útját”. — A „most” tudatosítása azt jelenti, hogy korunkat, mint idői keretet tudatosan valljuk és elfogadjuk a korhoz kötöttséget. Nem a XVI. században és nem a XXI. században akarunk igét hirdetni és hallgatni, hanem a mi időnkben. A „most” je- lentősítése, a bibliai időfogalom: „az alkalom” megbecsülése. Számunkra ez a „most” nem csupán az idő egyetlen jelentéktelen pontja, hanem az örökkévalóság kapcsolópontja is, vagy most halljuk meg a XX. század második felében az „örök élet beszédét”, vagy soha. Ez a megbecsülés a helyes válasz Isten drága ajándékára, a nekünk juttatott időre, korunkra. Az igehirdetésben szüntelen sürgetést kell adnunk és vennünk az „itt és most” komolyan vételére.

Politikai prédikáció? Politizálás a szószéken? — Természetesnek tartom, hogy az evangélikus igehirdető a társadalom kérdéseihez is hozzászól a szószéken, nem mint kívülálló, hanem mint részvevő, nem mint kritizálni tudó bölcs, hanem mint segítőkész testvér, nem mint aki „jobban tudja”, hanem mint aki együtt akarja. Az elmúlt 25 évben megtanultuk, hogy mit jelent az, hogy az igehirdető gyülekezetével együtt ennek a társadalomnak tagja, belülről tud örülni minden eredménynek, s ha valahol baj mutatkozik, nemcsak „fáj neki”, hanem segíteni is akar a bajon. Nemcsak „együttérzéséről biztosítja” hallgatóit, de együtt akar cselekedni is. Nem esik pánikhangulatba bajok láttán, nem nagyítja fel a hibákat és hallgatja el az eredményeket, nem a káröröm hangján szól, hanem a segíteni akarás jellemzi. A mai igehirdetésen érezni kell, hogy aki mondja, és aki hallgatja, nemcsak sodródik az eseményekkel, hanem tudatosan, segítőkészen vesz részt azokban, éli „a másokért való lét” életformáját. — Tapasztalatom, hogy az igehirdetés „el- - politizálásával” kapcsolatban hívek és igehirdetők legnagyobb félelme az, hogy politikai kérdésekbe bonyolódva, bűnökre is igent mondunk. Ezt nem érzem szükségszerűnek. Amikor Isten Jézus Krisztusban igent mondott ránk, nem bűnökre mondott igent, hanem az emberre és saját akaratára, arra hogy az ember megmentessék, el ne vesszen, hanem éljen. Hiszem, minden társadalmi kérdéshez hozzászólhat az igehirdetés, nem a bűnöket igenelve, hanem az emberi életet és mindig a segítés szándékával.

Amikor tartalmas életről, anyagi értékeink megbecsüléséről, napi kenyérről, megbízható munkáról, családvédelemről, közösségi szellem kialakításáról esik szó a szószéken, nem „Jézustól idegen ügyekről’” beszélünk. Urunktól ma is sokat tanulhatunk, mit és hogyan mondjunk és hallgassunk. Mint az igehirdetés gyakorlatával és tudományával foglalkozó lelkész, vallom, hogy az egyháznak nemcsak klasszikus, megszokott igehirdetési kérdései vannak a szószéken, hanem konkrét, aktuális válaszai is olyan kérdésekre, amiket korunk vetett fel, s amik — mivel az emberek kérdései — Jézus Krisztusra tartoznak. Az igehallgatónak tudnia kell, az igehirdető hivatásbeli kötelessége az, hogy a Krisztus erőterében állva, az Ö igazságait használva szóljon és mutasson utat, munkáljon életet. A testetöl- tés miatt való szószékre az emberiség minden mai ügyének emlegetése szószéken, békéjének, kenyerének, faji problémáinak, a pénz uralmának, népirtásnak problémája is, sohasem önmagukban, hanem mindig Jézus Krisztus életet munkáló szeretetével

RÓMAI KATOLIKUS PROFESSZOROK BEADVÁNYA

Nyugatnémet, svájci és ausztriai római katolikus teológiai professzorok beadványt nyújtottak át illetékes püspökeiknek a papnőtlenség kérdésében. A 84 profesz- szor kifejti, hogy a papnőtlenség nemcsak Hollandiában, hanem másutt is problematikussá vált a római katolikus egyházban. Szerintük az egyház egységének megőrzése fontosabb, mint egy fegyelmező törvénynek a fenntartása. Egyébként sem volt mindig és mindenütt érvényben ez a törvény. Ezért semmi sem indokolja, hogy a római katolikus egyház legfőbb vezetősége elzárkózik egy olyan tanácskozás elől, ahol a kérdést tisztázni lehetne.

Felhívják a püspököket, hogy ne hagyják cserben a hollandiai püspököket és egyéb országokban azokat, akiknek azonos problémáik vannak. Éljenek a Második Vatikáni Zsinaton kapott felelősséggel és

kezdjenek megbeszélést ebben a kérdésben.

Közben megjelent Rómában a pápának egy levele, amelyet Jean Villot bíboros-államtitkárnak írt, s ebben kifejti, hogy a holland püspökök és a római katolikus klérusnak a papnőtlenség kérdésében előterjesztett érveit nem tudja elfogadni és a családalapításról való lemondás továbbra is alapfeltétele lesz annak, hogy valaki pap lehessen a katolikus egyházban.

Viszont tesz engedményeket is a pápa. „Dispensatio”-t (fölmentést) kapnak ez alól a fogadalmak alól mindazok a papok, akik nem tudják továbbra is vállalni a tiltó rendelkezést. S végül késznek nyilatkozott a pápa tárgyalásokat kezdeni a hollandiai püspökökkel, ha eddigi „nyilatkozataikat” visszavonják és megfelelő módon újrafogalmazzák kéréseiket.

kapcsolatosan. Meggyőződésem, hogy ősi örökségünket és új teológiai felismeréseinket valóban közkinccsé tehetjük azevangéliumhirdetés korszerű szolgálatával. Mai teológiai felismeréseinket nem kell beleerőltetni prédikációinkba, textusainkba, mert azok, ha jól értjük feladatainkat és küldetésünket, hozzátartoznak igehirdetői szolgálatunkhoz és már eleve benne vannak textusainkban.

Igehallgató gyülekezeteink

nem feledhetik, hogy közös gondunk és ügyünk az igehirdetés ügye. Azzal, hogy a gyülekezet egy tagját, akit erre kiképzett, nyilvános igehirdetés szolgálatával megbízott, teljes idejű munkásként alkalmazza, még nem teszi le az igehirdetés gondját és felelősségét. Minden igehallgatónak tudnia kell, hogy közös ügyünk a lelkészek akadémiánkon való képzése éppen úgy, mint a lelkészek kapcsolatban tartása a mai élettel. Jó és hasznos, ha az igehirdető képzi magát, fejlődik a lelkészi munkaközösségben, de elengedhetetlen, hogy élő kapcsolatban legyen „az életben benne élő” gyülekezeti tagokkal, s erre nemcsak az igehirdetőknek, hanem az igehallgatóknak is figyelniük kell.

Dr. Hafenscher Károly

„A prédikáció az egész egyházi élet legizgalmasabb része” — mondta egy ismerősöm, akiről jól tudom, hogy az egyház életében nem vesz részt. „Olyan dolgokról lehet benne hallani, melyek érdekesek, eszméltetők, s más keretekben nem kerülnek elő” — magyarázta meg meglepetést keltő véleményét. A protestáns keresztyének tudják, hogy az istentiszteletnek, s valamennyi egyházi szolgálati alkalomnak középpontjában valóban az igehirdetés áll. Ez egy-egy nagyobb gyülekezetben azt jelenti, hogy a lelkész szinte naponként mond egy vagy több igehirdetést. „Mit tudtok kitalálni ennyiszer? Hiszen ez óriási szellemi erőfeszítéseket követelhet!” — hallottam egy római katolikus egyházi életben járatos fiatalembertől. Részben igaza volt: az igehirdetés szolgálata nagy lelki-szellemi erőfeszítést igényel. A kérdés másik fele viszont tévedésen alapszik: nem nekünk kell kitalálnunk a mondanivalót. Üzenetet kell tolmácsolnunk.

Üzenet. — Érdekes, izgalmas szó. Tartalmazhat jó, s rossz hírt egyaránt, mégis először inkább a jóra gondolunk. Különösen, ha Istennel hozzuk összefüggésbe. Érezzük: valaUJ RÜGYEK

Csupasz ágon egyetlen hemyőrágott levélcsontváz feszül a szélnek, fagynak.

Zizegve sirat tavaszt, ifjúságot.

De mellette már új rügyek duzzadnak.

Túrmezei Erzsébet

mi fontosat tartalmaz ez az üzenet, baj lenne, ha nem jutna el hozzánk. Milyen nyugtalan, rossz érzés tölt el bennünket, ha regényes történetekben arról olvasunk, hogy egy létfontosságú üzenet nem jut el a címzetthez, elakad útközben, s e miatt sorsok-éle- tek változnak meg. Radnóti Miklós, tragikus sorsú nagy költőnk még saját sírgödre szélén is írt, üzent — hitvesének, embereknek, a boldogabb utókornak. Hitte, hogy üzenete eljut az élőkhöz, fontos, hogy eljusson...

Az igehirdetés üzenetet tartalmaz, fontos, változó, egész életünket átfogó üzenetet

Aki üzen — Isten. Ezt hallván sokan még nem kapják fel izgatottan a fejüket. Istent távoli, emberentúli messzeségekben vélik felfedezni. Talán Madách híressé vált soraira gondolnak: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen. Évmilliókig eljár tengelyén, Míg egy kerékfogát újítni kell.” — Mit is üzenhetne a „pihenő Alkotó” a forgás izzó mámorában levő „gépezetnek”, a világnak? — A prédikáció eleven cáfolat e felfogásra. Akár régi korokat idéz, melyekben történelmi bizonysággá vált Isten cselekvő jelenléte egy nép életében, akár a régi korok embereinek, igehirdetőinek bizonyságtételét idézi, melyből kitűnik, hogy Istennek akkor is volt szava, üzenete, parancsoló igény, vagy bocsánatot adó vigasztalás formájában. A legékesebb és messzehangzóbb üzenet Jézus személye maga, életének bizonyságai, melyek ma is elevenek és Isten sze- retetének kifogyhatatlan tárházát nyitják meg.

Ami az üzenetet hordozza — a Szentírás, s annak tolmácsa, az igehirdető. — A Biblia különös könyv. Kultúrtörténeti dokumentum. Egyetemeken tanítják. Évezredek tükörképe. Nyelvezete régies, helyzetei és világszemlélete korhoz kötöttnek tűnik. Emberábrázolása általános mértékkel mérve mesteri, hiteles. A mai kor azonban más viszonyokat tükröz, s a mai ember másként gondolkozik. Hogyan lesz hát az évezredek emlékét őrző nagyszerű dokumentumból a mai kort, s embert érintő aktuális üzenet? Éppen úgy, ahogyan a régi kor embere számára azzá vált: az élő Isten üzenetévé, akaratává, — emberek: próféták, igehirdetők, bizonyságtevők szívén átszűrődve, értelmét, s akaratát mozgásba hozva. A Szentlélek munkája volt ez már akkor is. Azóta is így történik. Persze, nem varázsütésre: Isten a teljes embert felhasználja e munkájában. Agyát, szívét, élményanyagát, egész emberségét. Az igehirdető vagy „tolmács” munkája tehát úgy

kezdődik, hogy kikutatja mindazt, amit egy bibliai szakasz keletkezéséről, koráról, embereiről megtudhat. Ez bizony komoly felkészültséget igénylő, nagy munka. A később elmondandó prédikációba e munka eredményeiből csak igen kevés kerül. Erre az igehirdetőnek van szüksége, hogy értse a szöveget, melynek alapján beszélni fog. Ezután a megértett szöveg már üzenetté válik a „tolmács” számára. Óhatatlanul odaáll azok közé, akiknek eredetileg üzent Isten és megértve helyzetüket, lelkiállapotukat önmaga életét helyezi mérlegre. Az üzenet megelevenedik számára, gondolatok kezdenek izzani, imádság fakad a szívéből. De a prédikációba még ezekből a gondolatokból is csak kevés kerül bele, mert még csak önmaga állt Isten előtt. — Ekkor következik a harmadik, legdöntőbb szakasz: az igehirdető előtt megelevenedik a kor, amelyben él, a gyülekezet, amelynek prédikál, emberi életek, gondok, örömök, létkérdések, melyek kis közösségeket vagy az egész embervilágot érintik. Most már ezekkel együtt áll Isten színe előtt, nagy belső szorongással, izgalommal: van-e Istennek szava, üzenete minderről? S ahogyan lassan kibontakozik előtte a régi szavakon átsütő aktuális üzenet, úgy nő a felelősségérzete: ezt el kell mondania embereknek, mert fontos, mert nagy baj lenne, ha nem jutna el hozzájuk! — így szólal meg a prédikáció azok előtt, akik talán egészen más úton, de ugyancsak átélték életüknek, s a kornak égető kérdéseit, megoldásokat sürgető feszültségét, mielőtt leültek a templompadokba. S eközben megtörténik a legnagyobb csoda: miközben hangzik a bizonyságtétel Isten üzenetéről, Jézus Krisztusról, emberi agyakban és szívekben megszólal ö maga, megítélő és felemelő, eligazító és erőt adó szavával. „Aki titeket hallgat, engem hallgat” — mondta Jézus tanítványainak (Lk 10, 16). S hogy mi lesz az üzenet további sorsa a hallgatókban, s rajtuk keresztül másokban — erről a következő cikkben olvashatunk.

Szirmai Zoltán

— KECSKEMÉT. A gyülekezetben tartott „Teológiai Hét” keretében február 19-én Veö- reös Imre kőbányai lelkész „Pál és Jézus” címen tartott előadást. Ugyanezen sorozat keretében február 20-án Cserháti Sándor szegedi lelkész Pál apostol eszhatológiájáról tartott előadást

VALLÁS ÉS KÁBÍTÓSZER

— Beszélgetés D. dr. Vető Lajos ny. püspökkel

A Magyar Nemzet 1970. január 17-i száma beszámolt arról, hogy D. dr. Vető Lajos ny. ev. püspök részt vett a Würzburgban megrendezett IV. Nemzetközi Valláspszi- chológiai Konferencián. A cikkel kapcsolatosan sok kérdés merült fel; ezekről beszélgetünk most mi is D. dr. Vető Lajos ny. püspökkel.

Püspök Őrhöz több aggódó, érdeklődő levél érkezett a megjelent nyilatkozattal kapcsolatosan. Milyen természetűek ezek?

— Egv percig sem gondoltam azt, hogy az elhangzottak felett könnyen napirendre lehetne térni. A konferencián felmerült problémák ennél sokkal bonyolultabbak és mai napig is megoldatlanok. A konferencia azért foglalkozott a kérdéssel, mert világszerte komoly gondot okoz a kábítószerek terjedése s nem lenne becsületes magatartás, ha erről nem beszélnénk őszintén és nyíltan. A pozitív hangokkal párhuzamosan jelentkező és feleslegesen aggodalmaskodó néhány állásfoglalás okát abban látom, hogy a közvéleményben még nem tisztázódott eléggé a valláspszichológia feladata és módszere. Mi, vallás- pszichológusok, igyekszünk minél tárgyilagosabhan közeledni kutatási témáinkhoz,

A konferencia tudvalevőleg sok más problémával is foglalkozott. Miért éppen ez a kérdés került nyilvánosságra?

— A konferencián más kérdések is előkerültek, de a rendezők nem tűztek ki fő témát, illetve, főtémának utólag neveztük ki azt a problémát, ami a konferencia során legtöbbször szóbakerült. Ez pedig kétségtelenül a vallás és a kábítószerek viszonya volt. A pszichológusokat az érdekelte, hogy bizonyos szekták hogyan próbálják felhasználni a kábítószereket céljaik érdekében. S a konferenciának ilyen értelemben elsősorban a visszaélések megelőzésére irányuló tudományos tevékenység volt a célja!

Mi igyekeztünk elhatárolni a kábítószerek által előidézett vallási színezetű élményeket a tiszta vallásos élményektől. De még tovább kell vizsgálni ezeket a jelenségeket Mint evangélikus teológus, csak annyit mondhatok, hogy a hitet, a személyes döntést kikerülni nem lehet. Akármilyen eredményre fog is eljutni a tudomány ezen a területen, minden ember előtt továbbra is elkerülhetetlen marad, hogy Isten igéjére igennel vagy nemmel válaszoljon. Viszont a vallást azért kellett a kábítószerek problémájával tudományos vizsgálat tárgyává tennünk, mert egyesek hallucinogén szerekkel próbálják az emberek vallásosságát felfokozni.

Ha bizonyos vallásos jelenségek mesterséges felfokozásával kapcsolatosan beszélhetünk Is a kábítószerek hatásáról, de a keresztyénség esetében ez nyilvánvalóan indokolatlan és szükség télén?

— Annak ellenére, hogy a „vallás” és a keretyénség utóbbi időben divatos megkülönböztetését általában tudománytalannak tartják, az kétségtelen, hogy a keresztyénséggel kapcsolatosan nem kell felvetnünk a kábítószer problémáját. Igaz, hogy egyesek megpróbálták a kenesztyénségbe is becsempészni a hallucinogén szereket, de a konferencia egyik legfontosabb eredményét én éppen abban látom, hogy kellő időben és kellőképpen felfedezte ezeknek a visz- szaéléseknek a veszélyét!

Ha kábítószerekkel bizonyos? vallásos élményeket lehet előidézni, akkor ezt a lehetőséget felhasználják valláspszichoíö- giai kísérleteknél is?

— Igen, annál is inkább, mert pl. a vallásos misztika egész pszichológiája ma még jóformán föltáratlan. Vallásos élmények előidézésére kísérletileg is tudatosan törekszenek az orvosok — és kizárólag csak orvosok végezhetnek hallucinogén anyagokkal kísérleteket — az emberi lélek jobb megismerése céljából. Tudományos szempontból ezt értjük a Magyar Nemzet cikkében is jelzett „forradalmi fordulatban.

A kábítószerek fogyasztása egyes nyugati országokban szinte már társadalmi jelenség. Mi készteti erre az embereket?

— Az amerikaiak más okból kifolyólag élnek kábítószerekkel, mint pl. az indiaiak. De mindenképpen a megoldatlan társadalmi és egyéni problémák a kiváltó okok, menekülés a realitások elől egy álomvilágba. Győr Sándor