Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-03-15 / 11. szám

) Fohász az Életért Zsolt 119, 175—176 Nagyon könnyen gondolhatjuk, hogy kizárólag külső körül­ményeinktől függ: igazi élet-e az életünk. Pedig sokszor ugyan­azon megpróbáltatásokban az egyik ember összeroppan, a má­sik megedződik, s egyazon jó lehetőségek között egyikünk él­vező puhánnyá válik, másikunk elkötelezettnek érzi magát. Az „élet iskolája” csupa szemléltető eszköz, fix tanszöveg nélkül, s a tanulságot ki-ki saját magára jellemzően vonja le. És meny­nyire nem mindegy, milyen összefüggéseket látunk meg! „Él­jen az én lelkem” — fohászkodik a zsoltáros az Életért, a tel­jesért, az igaziért. Mindnyájunk vágyát szólaltatja meg — de lássunk, milyen kapcsolatokban. 1. Az Élet és Isten dicsérete, „...hogy dicsérjen téged” — ez a fohász célmegjelölő folytatása. S hogy az mire jó? — ez a kérdés vetődött fel Szabó Lőrincben is. Önéletrajzi kötete, a „Tücsökzene” 185. versében így idézi ifjúkori vívódását: „A tisztelete, hogy imádni kell, az lett, ellene, a legfőbb érvem. Mért van a világ? ,Öt dicsérni!’ De hisz ez szinte vád” — hi­szen a kert férgeinek glóriázását, úgymond, maga is undorral hallgatná.” Persze nem Istennek van szüksége a mi dicséretünkre, ha- aem nekünk. Mert mit jelent Istent „dicsérni”? Nem hízelgést, kegyes gazsulálást, hanem: Istent annak tartani, Aki! Tehát nem világidegen eszme, nem afféle mindenható segédmunkás, aki hívásra házhoz jön, imával kifizethető s legközelebbi igénybevételéig nem zavar bennünket, nem kedélyes öregúr, akinek „foglalkozása a megbocsátás”, bár azzal sem zavar sok vizet, hanem „megemésztő tűz”, és mégis: Atyánk, életünk Gazdája és végállomása, a Végtelen, Megfoghatatlan, aki vi­szont mégis meg akar ragadni bennünket! így az imádás ISTEN AKTÍV CSODÁLATA, belső világunk Hozzá hasonu­lása, tettkészségünk kifejlődése, naponkénti áthangolódás a szeretet hullámhosszára, gyógyulás félelmeink és indulataink rémuralmából, visszakapcsolódás az Élet forrására — valami afféle változás, amilyen az akkumulátorral történik, amikor töltik, vagyis erőfelvétel, továbbadás céljából. „Alkotni va­gyunk, nem dicsérni” — kezdi József Attila „Imádság megfá­radtaknak” című versét. Isten igazi dicsérete viszont az alko­tás előtti belső rendeződés és „üzemanyagfelvétel”. Tettel kell folytatódnia! , 2. Isten döntései és az Elet. „ítéleteid segítsenek” — azok a ^bírói döntések” (vagy „elvi határozatok”? — küszködöm a fogalom körülírásával), melyek nem nyakunkba akasztott nyű­gök, hanem a világrend belső törvényeinek, lelki-erkölcsi KRESZ-ének megfogalmazásai. A parancsolatok kérlelő figyel­meztetések, hogy ne menjünk fejjel a falnak, még ha az is a legrövidebb út. Nem Istennek teszünk szívességet, ha enge­delmeskedünk, hanem magunknak, mert egyensúly abból szü­letik, ha egy ritmusban cselekszünk, szinkronban vagyunk az isteni Renddel. Ez aztán tényleg segít! Rajtunk s ránkbízotta- kon egyaránt. Mert ami igazán Istentől indul ki, az okvetlen megérkezik az emberekhez, mint kézzelfogható áldás, friss erő, elevenedés. 3. Isten előtti helyzetünk jó bemérése. „Téveíygek, mint va­lami elveszett juh” — vallja a zsoltáros. Nem könnyű vallo­más. Sokkal hamarabb mondjuk másra. (Balzac szerint a lelki­ismeret olyan bot, amellyel egykettőre elpáholunk másokat, csak magunk ellen nemigen használjuk.) Szemléletes a kép: a báránynak hosszú távon nélkülözhetetlen a pásztor, ezárt ve­szélyes a külön út, még ha rövid távon sok érdekességet ígér is. „Keresd meg szolgádat” — logikusan következik ez a ké­rés. Elveszettnek azt nevezzük, ami megvan ugyan valahol, de nincs a helyén, használaton kívül kallódik. S amikor Isten „megkeres”, éppen szolgájaként (szószerinti dolgozójaként) akar visszahelyezni funkciónkba: életünk való gyakorlatával szeretni Istent mindennél jobban és felebarátainkat, mint ön­magunkat „A tévelygésből megkerülni” helyünk, szolgálatunk, munkánk leggyakorlatibb megtalálását is jelenti és semmiképp sem rekedhet meg lelkiekben, mert akkor az már szökés az életben Istentől kapott funkciónktóL Mire jó az erős hátszél annak, aki nem tud vitorlázni? Fel­borítja! De jő vitorlázó ellenszélben is célt ér. Nem közömbö­sek külső körülményeink, de ne akarjuk rájuk hárítani a fele­lősséget, mely személy szerint a miénk. SORSOT NEVELÜNK MAGUNKNAK. Aszerint is, milyen összefüggéseket látunk meg az életben és ezzel kapcsolatban Istenhez való viszo­nyunkban is. Hogy mennyire állunk rá Jézus Krisztus gyakor­lati követésére, hitünk naponkénti „praktizálásában”. Ilyen igazi Életért érdemes fohászkodni tettre kész nyitottsággal. Bodrog Miklós A megértett istentisztelet Mi történik az istentiszteletben ? Luther: Az istentisztelet­ben Urunk szól hozzánk igéjében és mi válaszolunk néki énekben és imádság­ban. Arról könnyebb volna be­szélni, hogy mi történik a templomban? A templomban égnek a gyertyák, megszólal­nak a harangok, s az embe­rek csendben jönnek-mennek, azután orgonaszó zendül és énekelnek. Arról is könnyebb volna ír­ni, hogy mi történik az isten­tiszteleten? A lelkész beszéde, ének és imádság váltogatják egymást. A gyülekezet közben feláll, vagy leül — esetleg vé­gignéz egy keresztelést, azután hazamegy, mint egy ünnepély­ről, rendezvényről. A szem csak ennyit lát! De az isten- tisztelet nem látvány, főként nem látványosság. Templo­maink meleg, családias egy­szerűsége, az általában egyszí­nű falak nem kötik le tartó­san a tekintetet, nem terelik el a figyelmet a lényegről, ar­ról, ami az istentiszteletben történik. Erről ugyan nehe­zebb beszélni, de mégis szó­lam kell, mert az istentiszte­letben több történik, mint amennyit a szem lát Nem a lelkész és a gyülekezet cselek­szik egyedül, hanem bennük és velük Isten maga munkál­kodik. Ő a főszereplő! Isten szól hozzánk igéjében: ö hív Szentleikével, megszólít minket. Gondja van ránk. Is­meri gyöngeségünket a jóban való restségünket és fáradé­konyságunkat Tanítani, meg­világosítani akar, de meg is dorgál vétkeink, múlasztásaink miatt. Azután megvigasztal, biztat szavával, táplál és erő­sít ételével és italával — az úrvacsorában —, mint Illést egykor a pusztában, hiszen jól tudja, hogy sokszor erőnk fe­letti utak előtt állunk mind­nyájan. Leveszi rólunk a ter­heket, felold bilincseinkből: felszabadít gátlásoktól, féle­lemtől. Megáld Szentlelkével: szeretetet, békességet, remény­séget ad, Mennyi mindent cselekszik Isten az istentiszteletben! Új­jászületésnek nevezi a Szent­írás. Mert új emberekké tud formálni az Isten. Mindezt a teljes istentiszteletben cselek- szi. Nemcsak az igehirdetés, hanem az első énektől kezd­ve, az imádságokon, hitvallá­son keresztül az úrvacsoraosz­tásig, s áldásig minden szó és tett érettünk történik! És mi mivel válaszolunk Ne­ki? Azzal, hogy elkésünk, vagy korábban szaladunk el? Hogy csupán az utolsó pádból szem­lélők és passzív résztvevők va­gyunk? Hogy azt gondoljuk: az énekeskönyveket csak a jó hangúaknak készítették elő és az imádság csak a lelkész mo­nológja? Nem vesszük észre, hogy itt rólunk van szó, a mi ügyünkről, s ezért aktív, tevő­leges érdekeltekként kell részt vennünk az istentiszteletben? S mi az aktivitási A legfurcsább az, hogy az istentiszteletben a figyelés cselekvő tett, mert a felénk hangzó igét — Isten ítélő sza­vát, vagy vigasztaló evangéliu­mát — kell meghallanunk, be­fogadnunk, átélnünk. Az igé­re figyelő gyülekezet nem a lelkészt hallgatja, hanem az emberi szóban Isten szavát keresi. Túlteszi magát az „elő­adás” tökéletlenségén, s szí­vébe engedi az üzenetet. Egy presbiter említette nem­rég, hogy megfigyelte: kétféle módon tud részt venni az is­tentiszteleten. Ha tetszeleg a gondos gazda szerepében, s az­zal törődik, hogy időben in­duljon az offertóriumos tál­lal, s arra figyel, hogy a lel­kész helyesen fejezi-e ki ma­gát — akkor Isten igéje nyom­talanul hullik ki szívéből. De ha a hallgatásban aktív — él­ménnyé lesz számára az is­tentisztelet. Természetesen valóságos cse­lekedet is vár ránk, mert az istentiszteletben szóhoz is ju­tunk. Isten választ vár. Amint a gyermekeddel be­szélgetve, nem elégszel meg azzal, hogy csak „prédikálsz” SZERETNÉNEK ISMÉT Szíved társak után kutat S félelmek közt Társtalanul lapul vágyad E gyáva nyúl, Nem találva meg az utat! Aki csak magadat félted, Mi lenne, Ha eltmetnéd félszegséged S levetnéd Eltiporva, mint a férget? Nem kísértene a Halál! S ki remegtél, Szeretnének ismét! Szállna a víg ének S nem lennél kétség foglya már! Leomlanának a Falak Hidd el. így szűnne az átok! Szemedről esne a hályog..; És látóvá lenne a vak. Sárkány András neki, mondod a magadét, ha­nem kíváncsi vagy fiad gon­dolatára, véleményére, sőt sze­retnéd, ha valami történnék szavad nyomán: engedelmes­kednék, s tenné azt, ami szük­séges és jó — így vár Isten tőlünk feleletet, s azt, hogy szavának nyoma maradjon az életünkben. Mi válaszolunk néki ének­ben és imádságban. Éneklésünkkel nemcsak a gyülekezet közösségébe kap- csalódunk, hanem mindazok­hoz, akik talán évszázadok óta azzal a dallammal dicsőítet­ték Istent, vagy könyörögtek bűnbocsánatért. Ha nincs is művészien képzett hallásunk, vagy hangunk, akkor is részt vehetünk az éneklésben, s nem kell tüntetnünk némaságunk­kal. Lehet a szöveget olvasva is követni az éneklést. Hiszen a legtöbb ének imádság. A gyülekezet imádságban tesz bűnvallást. Mindnyájan belekapcsolódunk ebbe, mert méltatlanul lépünk Isten elé. A közöny és érzéketlenség ép­pen méltatlanságunk jele. Na­gyon is rászorultunk a bűnbo­csánatra. Az istentiszteleti imádságban nem csupán a ma­gunk személyes ügyével fog­lalkozunk, hanem az egész kö­zösséget, sőt a gyülekezetnél nagyobb közösséget: a népün­ket és a népeket érintő kér­déseket és kéréseket visszük Isten elé. Benne nyilvánul meg az egyház egyetemes dia- kóniája, az, hogy az egész em­beriség gondját szívünkön hordjuk és felkaroljuk. Azután vallunk hitünkről is, mert rászorulunk arra, hogy kí­sértések között gyöngülő hi­tünk újra megerősödjék. Nem gépiesen mondjuk a szavakat, hanem átgondoltan és' átélve, sokszor izgalmas tusakodással, hogy boldogan mondhassuk ki az áment. Vannak gyülekezetek és al­kalmak, amikor aktivitásunk más formában is megnyilvá­nul. S vannak kezdeményezé­sek, hogy a gyülekezet tagjai az igeolvasásba, az imádság vezetésébe, vagy akár a na­gyobb igeszakasz (pl. karácso­nyi evangélium) dramatizált felolvasásába kapcsolódjanak bele. Ezek bár közelebb áll­nak a mai emberhez, nem pó­tolhatják azt, hogy ami az is­tentiszteletben a legdöntőbb: Isten cselekvése megtörtén­jék, s mi készek legyünk ar­ra, hogy velünk cselekedjék az Isten. Bencze Imre Pásztorélet bibliai földön, s nálunk „Mint juh, mely megnémul az őt nyírok előtt...” Böjt idején sokszor hallunk arról a szenvedő Jézusról, akit a szentírók többször is a juhhoz hasonlítanak. Ahhoz a juhhoz, amelyik tűri a szenvedést és néma marad az őt nyírok előtt. A bibliai helyek jó megérté­séhez szükséges a népi fogal­mak és szokások ismerete is. Jézus korában más volt a pásztor szerepe Palesztina földjén, mint nálunk a Duna- Tisza között, vagy Dunántúlon. Magyar földön a pásztor hátul ment, s pásztorbottal a kezé­ben „terelgette nyáját, fújta furulyáját”. Esetleg a pulinak szólt és a puli pillanatok alatt a nyájhoz terelte az elmaradó, elkallódó juhot. Ezzel szemben a szent föl­dön elől ment a pásztor és hangja után ment a nyáj. Jé­zus ezt látta, erről szól a ha­sonlat: „Én vagyok a pásztor és az én juhaim hallják az én hangomat.” A nyáj előtt me­nő pásztor nemcsak vezette a nyájat, hanem rablókkal, vad­állatokkal szemben védte is. Most pedig a próféta igéjé­re gondolva nézzük meg, ha­zánkban hogyan nyírták a ju­hokat. Borzsák Endre néprajz- tudós írja, hogy a juh nyírása könnyebb volt, mint a birkáé. A juhok nyírása az atyafiság közös munkája volt. A birkákat pedig régtől fogva fogadott munkások nyírták, a fizetés darabszám történt. A magyar juhot évente egy­szer nyírták. A nyájjuhász a nyírás napjában az első gaz­dával állapodott meg, aki to­vább adta a hírt a többi csa­ládnak. Szürkületkor már min­denki ott volt a tisztára se­pert helyen. A kocsikból ka­rámot alakítottak. A rudakra szűrt, bundát terítettek, hogy alattuk ki ne menjen a juh. Az előkészületek végeztével, hozzáfogtak a munkához. > Négy-öt ürüt kiszakított a nyájból a juhász és behajtot­ta őket a kocsikarámba. Utá­nuk jött szépen az egész nyáj. A nyírás munkáját kiterített ponyván végezték. Juhot — ki­áltott a gazda, amikor a meg­nyírt állatot talpra állította. Egyik kézzel az állatot fogta* másikkal a nyírást végezte. Jó nyíró kezében az egész bun­da hiba nélkül került le * juhról. A hulladék szőrt ss szűrcsapó vette meg. (Borzsák Endre munkája szerint már Deberecenben sem található szűrcsapó.) Mire a nap delet mutatott, végeztek a munká­val. A gyakorlatlan nyíró sok­szor nagyon megkopasztotta szegény állatot Néha sebet is ejtett. A sebhelyet rendsze­rint belepte a szarulégy. Ezen a helyen 2—3 évig nem nőtt szőr. Nyíráskor sokan vágtak bá­rányt. Míg a kocsikarámon be­lül folyt a nyírás, kívül tíz- tizenkét helyen is égett a tűz a bogrács alatt s belőlük mesz- sze áradt az étel jó illata. A nyírok jókat ettek és itták, a juhok pedig szó nélkül tűrték a fájdalmas műveletet. Fülöp Dezső SH52SH5H5H5H5H52525H5H5HSH5a52SHSH5H5HS2SESHSH5H5HS2SHSS5H5HSHSHSH5HSa52Sasnsa5íSH5aSESH52SHS2S2SHSaSB5HSÉ5HSHS2S2SHSESi2SHSH525a5H5a53SHSE52LSR5ESHS2SHSH52SH52Sffi5HSSffESESBSE5H5HSc Két évszázados szlovák—magyar jubileum Evekkel ezelőtt a csővári, acsai, aszódi pa­rókia előtt egy kis autó állt meg. Rudo Brtáű szlovák irodalomtörténész kopogtatott be. Anyakönyvek és protokollumok látására tett meg több száz kilométert, megfakult írások­ban Bohuslav Tablic és Juraj Palkovics nevét kereste. A szlovák irodalomtörténet két nagy­ra becsült alakja életrajzának megírásához gyűjtött adatokat. Evek múltán ma, előttünk fekszik egy kis pompás tanulmány, a Matica Slovenska kiadásában jelent meg 1969-ben, Tablic és Palkovics születésének 200. évfordu­lóján; írója Rudo Brtán. A magyar evangélikus egyház mulasztást követne el, ha szintén meg nem emlékezne Tablic Bohuslav és Palkovics György érde­meiről, hiszen ők ahogy a szlovák nép fiai, úgy a magyaré is, szűkebb nemzeti érdek fö­lött álló hungarus-patriotizmus eszméjét val­lották mindketten. Csőváron és Ácsán az el­múlt években előadásokban, kiállításon le­róttuk emlékük iránt kötelességünket, s most születésük 200. évfordulóján az alábbi sorok­ban is megtesszük. » Észak-Pest megye két községe Ácsa és Cső­vár magyar lakossága a török uralom alatt megfogyatkozva felvidéki szlovák telepesek­kel egészül ki a 17. szd. közepén. Ettől kezdve sajátosan összefonódik itt a magyarság és a szlovákság nyelvében, viseletében, szokásai­ban. Ebben a környezetben él Csőváron egy gyermek hét éves korától; ifjúságát ugyan tá­voli iskolákban, a szünidőt azonban szüleinél tölti. Ebből az ifjúból válik korának legnép­szerűbb szlovák költője: Bohuslav Tablic. Nógrád megye egyik kis községében Cseh- brezován működik Tablic Márton tanító a 18. század közepén. Ott születik három gyermeke Mikovinyi Máriától. A legkisebb fiú 1769-ben Bohuslav keresztnevet kapja, mely egyben jelzi az apa vallási-nemzetisége öntudatát Tablic Márton hamarosan elhagyja Csehbre- zovát, előbb Bérre, majd Osgyánba megy. Ott tanítója fiának és Palkovics Györgynek, a szlovákok későbbi, másik neves literátorának. Palkovics Rimabányán született, egy eszten­dőben Bohuslávval, együtt kezdik a betűve­tést, együtt járnak később Dobsinán középis­kolába, Jenában az egyetemen, s egy ideig mindketten Ácsán működnek. Bohuslav ma­gyar nyelvtudását Lapujtőn nagybátyjánál, Makovinyi Dánielnél tökéletesítette, ugyanott tanulta a latin nyelvet Mocsáry István földes­úr gyermekeivel. Hazakerülve Csővárra szü­lei Galgagyörkre adták a Pámiczky család házitanítójának, tudós Csaplovics Jánosnak keze alá. Innen Dobsinára kerül a német nyelv elsajátítására, s egyben jeles tanár, Si­mon András tanítványai közé. Együtt tanul Palkovics Györggyel. Ekkor útjuk ketté válik, Bohuslav Pozsonyba, barátja Sopronba távo­zik a lyceumba. Mindketten hírneves tanáro­kat hallgatnak. Tablic már itt írói tevékeny­séget fejt ki. 1790-ben beiratkozik a jénai egyetemre Palkovics társaságában. Érdeklő­dése széles körű, a teológiai tudományokon kí­vül hallgatta a nagy német költő, Schiller tör­ténelmi előadásait. Tanult fizikát, természet­rajzot, antropológiát, orvostudományt, sőt még régészetet is. Valóságos polihisztornak készült! Mindezeken túl érdekelte Palkovics- csal együtt az esztétika. Kis János, a neves költő, későbbi püspök társaságában egymás nyelvét megbecsülve mindegyik a magáét művelte. Tanult modern nyelveket, jénai tar­tózkodása alatt elsajátította az angolt és fran­ciát. Hazatérve 1793-ban előbb Felsőrakoncán lelkész két esztendeig, innen kerül közelebb övéihez, a Csővárral szomszédos Ácsára. Hét esztendeig szolgál ebben a Galga menti gyüle­kezetben. Ugyanakkor barátja losonci tanár­kodás után a Prónay családnál Ácsán nevelői állást vállal. Mindkettőjüknek bőséges alkal­muk nyílhatott a Prónay könyvtár hatalmas gyűjteményéből műveltségük további fejlesz­tésére. Tablicnak ezen időben jelenik meg el­ső munkája csehül. Ezt a nyelvet akarta ugyanis a szlovák nemzetiség irodalmi nyel­vévé tenni. Palkovics előbb Vácra kerül, 1801-ben Sü- megrendekre megy nevelőnek, ott megismer­kedik Kisfaludy Sándorral, találkozásuk szá­mára egy életre szóló emlék marad. Tablic pedig 1802-ben Ácsáról Szakolcára távozik. Ebben a Nyitra megyei kis városban nyomda működik, mely Tablic kiadási lehetőségeit megkönnyíti. Itt jelenteti meg 1804-ben Pi- larik Istvánnak a tatár rabságról írt művét. Három év után Egyházasmarótra kerül, s ott él haláláig. Néhány évig a honti egyházme­gye esperese. Irodalmi tevékenységének vi­rágkora az 1810-es évek idejére esik. Ekkor ismerték meg nevét országosan. Korának leg­kedveltebb szlovák költője és prózaírója. Ver­sei a Poezye négy kötetben jelent meg 1806— 12 között. Első ízben dolgozta fel irodalmi igénnyel a szlovák nép mondái hősének, Ju­raj Janosiknak történetét. Napjainkban ope­rákban, színdarabokban, regényekben, filmen ismerkedhetünk hősének romantikus történe­tével. 1802—32 között 18 műve jelent meg, közöttük találunk fordításokat angolból, fran­ciából, latinból. Átülteti Shakespeare Hamlet­iének egy részletét, fordít angol költőktől is. Tőle származik az első szlovák költészet-tör­ténet. Hosszú lenne felsorolni minden műi-ét. Tudatosan ápolta a szlovák nép kultúráját. Barátjával, Palkoviccsal még a cseh nyelvet akarta a szlovák nép irodalmi nyelvévé ten­ni. Utódaik, a fiatal nemzedék ismerte csak fel, hogy a nép nyelvét is pallérozni lehet, s az a legnagyobb nemzeti kincs, ha saját nyel­vét irodalmi szintre emeli. Palkovics ezt még nem értette meg. 1803- ban kerül Pozsonyba, a lyceum szlovák tan­székének első professzora 47 éven keresztül. Irodalmi munkássága neki is sokrétű. Isme­retterjesztő müveivel elsősorban az egyszerű népet kívánja szolgálni. 1801—48-ig évenként kalendáriumot ad ki, mely sok hasznos gya­korlati tanácsot nyújt egyszerű olvasóinak. Napilapot szerkeszt évtizedekig, írásaival ol­vasói műveltségét emeli. Folyóirata a Tatran- ka hét évfolyamot ér meg. Váci tartózkodása alatt, 1801-ben, verseskötete jelenik meg, a szlovák világi líra első fecskéi közé tartozik. A szépirodalom minden műfajával foglalko­zott, még színdarabot is írt. Tanítványait a szlovák kultúra fejlesztésére, de egyben a ma­gyar irodalom megbecsülésére nevelte. Va­gyonát a szlovák tanszékre és diákjai alum- neumának fenntartására hagyta. Magától mindent megvont, hogy annál többet testál­hasson rájuk. Tablic és Palkovics élete, munkássága a magyar és szlovák nép testvéri együttélésé­nek útját egyengette, Jakus Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom