Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-02-08 / 6. szám

„Papok a hontalanságban” A múlt év végén jelent meg Cserjés—Zsebedits: „PAPOK A HONTALANSÁGBAN” cí­mű könyv, közel 5 ezer pél­dányban. A könyv mind egy­házi, mind világi körökben nagy feltűnést keltett Evan­gélikus egyházunkban is so­kan olvasták. A magunk ré­széről is hangot adunk azon meggyőződésünknek, hogy a könyv megjelentetése jó szol­gálatot jelent idehaza és kül­földön egyaránt. A könyv a Nyugat-Európá- ba, elsősorban a Német Szö­vetségi Köztársaságba „sza­kadt” magyar római katolikus papok életét állítja reflektor- fénybe éspedig nem „Buda­pestről nézve”, hanem a „hely­színen” szerzett tapasztalatok tényszerűségével. Zsebedits Pál A könyvet Zsebedits Pál ad­ta ki bevezetéssel és epilógus­sal. Zsebedits Pál, mint római katolikus lelkész 1961 előtt a győri székesegyház orgonistá­ja és a székesegyház Pa­lestrina Kórusának vezetője volt. 1961-ben illegálisan kül­földre ment. Ausztriában Jen- nersdorfban, Stremben, Mat­tersburgban, Mörbischben szolgált. Odakint is tovább vé­gezte papi szolgálatát. Öröm­mel kezdett „külföldi” szolgá­lataiba egyre több keserűség vegyült. Megdöbbenve vette észre, hogy a külföldre került magyar papokat a befogadó or­szágok különböző szervei mi­képpen szervezik be és használ­ják jel a Magyar Népköztársa­ság elleni propagandára, illegá­lis cselekményekre. Amikor őt is be akarták szervezni, hogy „magyar nyelvű könyveket és írásokat juttasson el Magyar- országra” éspedig úgy, hogy „szervezze meg a Magyaror­szágról érkezők ellátását iro­dalommal”, először ráállt erre a szolgálatra is és megadta „néhány megbízható magyar- országi pap címét”, sőt, „né­hány határmenti címmel kap­csolatot is teremtett.”. Később Bécsben egy ünnepi vacsorán — mint írja — „a jelenlevő pa­pok egyike közölte velem, hogy a közeli hetekben meglátogat Mörbischben, mert fontos meg­beszélnivaló lenne, úgy érez­tem, hogy torkig vagyok. Ak­kor határoztam el magamban, hogy mindabból, ami történt, le kell vonnom a következte­téseket. Nem csinálhatom to­vább”. Majd így folytatja: „Ta­lán ennyi is elég indokolásul ahhoz, miért tértem haza. Nem akartam továbbmenni ezen az úton. S nincs is értelme töb­bet mondani, hiszen ez (ti. a megjelent könyv) nem az én történetem, hanem Cserjés Sándoré, s rajta keresztül egy kicsit a magyar papi emigrá­cióé. Nekem tulajdonképpen csak annyi benne a szerepem, Válasz egy barátom levelére Kedves Jánosom! Tudom jól, hogy egy baráti levél nem tartozik a nyilvános­ság elé, hisz általában két ember bizalmas ügye az. De úgy érzem, hogy amit nekem írtál az nemcsak kettőnk ügye, nem is csak szűkebb teológus vagy lelkészi körre tartozik, hanem mindenkit érint, aki ezen a világon él. Sajnos, más elfoglaltságom miatt, nem láthattam a tv-ben Jean Ciraudoux: „Trójában nem lesz háború” című darabját. Leveledet olvasva azonban szinte az az érzésem, hogy én is láttam, mert olyan részletesen és élethűen írod le. A darab vezérgondolatát ismerem és nagyon megragadott engem is, hisz ez a szó: béke; s maga a háború elleni küzdelem mindig átfprrósítja a szívemet, mert a gondolatoknak hosszú láncola­tát indítja meg bennem is. Részletekre most felesleges lenne kitérni, csak egy gondo­latot ragadok ki leveledből. „Sokszor fel-felvetődik az ember­ben a gondolat, hogy nem hiábavaló-e a háború elleni harc...?” A kérdésre te magad is mindjárt megadod a választ a darabból kiindulva is: . nem, NEM lehet hiábavaló a harc a békéért!” A mi generációnk az a korosztály, amelyik nem élte át a II. világháborút. Tehát nincs semmiféle tapasztalatunk arról, hogy milyen hallatlan szenvedést jelent a háború az embe­riségnek. Korosztályunk csak történelemkönyvekből, szülői el­beszélésekből ismeri. Ezektől függetlenül is sokat hallunk a háborúról naponta. Éppen ezért könnyen eljutunk oda, hogy valójában nem is, foglalkoztat ez a kérdés bennünket. Unjuk az állandó „hábo­rúsdit ...” Elintézzük nagyon könnyen azzal a felelőtlen ki­jelentéssel, hogy nem a mi dolgunk, minket úgy se kérdez­nek meg, különben is inkább az érdekel, hogy mit csinálnak a magyar futballcsapatok. Pedig! Olvasd csak el figyelmesen a napi sajtót, hallgasd na­ponta figyelmesen a rádió híradásait, állandóan arról beszél, hogy ma itt, holnap ott dúlnak háborúk. Gondolj csak a véres vietnami háború kegyetlenkedéseire, a közel-keleti súlyos konfliktusra, mind azt bizonyítja, hogy a háború veszélye na­gyon is a fejünk felett lebeg. Igaz ugyan, hogy ezek a háborúk nem itt zajlanak le or­szágunkban, még csak nem is a közeli szomszédainknál, de gondolj csak arra, hogy ugyanolyan emberei^ szenvednek, nélkülöznek és pusztulnak el értelmetlenül, mint amilyen te, vagy pedig én vagyok. Olyan emberek pusztulnak el, akik szintén beletartoznak az emberiség nagy családjába, akik akiit szintén ugyanúgy szeretnek élni, szintén ugyanúgy szeret­nének szeretni, mint te vagy én. Ezt komolyan végiggondolva nem lehetünk közömbösek a háború kérdésével szemben. Igaz sajnos az is, hogy ma is nagyon sok olyan ember él a földön, ma is mozgolódnak olyan körök — gondolj csak az imperialista hatalmakra, különböző üzleti körökre az USA- ban vagy az NSZK-ban, vagy néhány kalandorra világszerte — akik egyetlen kivezető utat látnak a problémákból: há­ború! Sokkal erősebb azonban azoknak a tábora, akik azt mond­ják, azért küzdenek, hogy ne legyen háború, hanem a vitás kérdések is békés úton nyerjenek elrendezést. Nekünk mai magyar fiataloknak, keresztyén és nem keresztyén ifjaknak ehhez a táborhoz kell csatlakoznunk szívvel-1 élekkel. Nemcsak azért, mert ezt kívánja a józan ész. Nem is csak azért, mert ezen munkálkodik Hazánk is. Nem is csak azért, mert 'gy remélhetjük és így segíthetjük elő a további fejlő­dést. Nekünk keresztyéneknek van még egy mozgató erőnk: Isten parancsa. Jézus egész tanítása, egész élete ebbe az irányba mutat: Békesség, BÉKE a földön! (És ezen a ponton éppen nekünk keresztyéneknek nagyon sok mulasztásunk volt, nagyon sokat kell pótolnunk, mert nem mindig volt egyértel­mű az egyház életében az, amit Jézus tanított.) Ebben az esztendőben emlékezik meg az egész világ a II. világháború befejezéséről. Ez is egy olyan alkalom, amely is­mételten és még hangsúlyozottabban húzza alá azt, hogy áll­junk oda — nemcsak te meg én, hanem az egész keresztyén- ség és minden jóakaratú ember — a béke ügye mellé. Mert csak így, egyértelmű összefogással, szavakkal és tettekkel va­lósulhat meg az, amire minden ember vágyik a földön: a BÉKE! Erről a kérdésről nyíltan és világosan kell beszélnünk úgy, hogy mindenki hallja. Ügy kell beszélnünk, hogy azok is a Béke ügye mellé álljanak, akik passzívak, akiket minden más jobban érdekel. Az erre való buzdítás volt az én célo.m is, és erre szeretnék megnyerni mindenkit: Remélem és kérem, hogy Isten megáldja ebbeli törekvésünket! Testvéri szeretettel köszöntelek: hogy jegyzeteit hazahoztam.” A „PAPOK A HONTALAN­SÁGBAN” című könyv tehát Cserjés Sándor naplóját tar­talmazza, melyet Zsebedits Pál hozott haza és adott ki. Cserjés Sándor Ki volt Cserjés Sándor? Ugyancsak római katolikus lelkész. Győrben született. 1920-ban Szegedre került a je­zsuiták noviciátusába, úgy érezte, hogy „ennek a rendnek hivatása, szigorú fegyelme a legalkalmasabb Krisztus oda­adó szolgálatára”. Közel 20 esztendeig volt a jezsuita rend tagja. Később világi pap lett. Szolgált Kalocsán, Pécsett. 1946-ban Budapestre került az Ifjúsági Mária Kongregáció Központi Titkárságának veze­tőjeként. 1956 vihara őt is el­kapta és útra kelt nyugatra. Szolgált Bécsben a Pázmá- neumban, majd a kammeri magyar gimnáziumban, végül a Német Szövetségi Köztársa­ságban, Stuttgartban kötött ki, ahol egy idő múlva a római katolikus magyar lelkészség vezetője lett. 1967 áprilisában meghalt. Egy alkalommal — addig nem ismerték egymást — Zse­bedits Pál találkozott Cserjés Sándorral Stuttgartban. Szin­te az első pillanattól megtalál­ták egymás szívét. Meleg ba­rátság szövődött közöttük, no­ha ritkán találkoztak. Cserjés Sándor halála előtt rábízta naplóját Zsebedits Pálra, az­zal, hogy „ha szükségét vagy értelmét látja, használja fel legjobb belátása szerint. Ha jónak látja, adja ki”. Cserjés maga akarta kiadni naplóját ezen a címen: „Pap a honta­lanságban.” Zsebedits annyira közösnek érezte sorsát Cser­jéssel, hogy amikor a köny­vet kiadta, így változtatott a címen: „Papok a hontalanság­ban”. A napló És most lássunk néhány részletet Cserjés Sándor nap­lójából: Kammerban töltött idejéből: „Mindenesetre, már akkor azt tapasztaltam, minél többet hős- ködött valaki (ti. a disszidáltak közül), minél több valóságos vagy kitalált sérelemmel tudott kérkedni, annál jobb dolga volt." Más: „A bécsi magyar lel­készek közül a legfurcsább, s egyben a legveszedelmesebb Török Jenő. A propaganda- munkában Török rendkívül lelkesnek bizonyult. Egyik fő feladata az, hogy egyházi ki­adványokat juttasson Magyar- országra. Minden lehetőséget felhasznál arra, hogy — kezd­ve magyar turistáktól, beutazó osztrák látogatókig — min­denkit, akit csak tud, bevon­jon nem éppen veszélytelen propaganda tevékenységébe, nem törődve a következmé­nyekkel.” Cserjés leírja, hogy 1946-ban egy „papi otthon”-t létesítet­tek az „otthonukat vesztett ka­tolikusok számára” Königstein Taunusban. Sokan számítot­tak az emigránsok közül arra, hogy itt testvéri közösséget ta­lálnak a hontalanságban. Ez­zel a céllal alapított intéz­ményt is végül a befogadó or­szág és a politika eszközéül lett emigránsok közreműködésével politikai propaganda helyévé tették. A „Találkozás Háza” („Haus der Begegnung”) meg­sajnált látogatóiról így ír: „Ök azok, akik összegyűlnek a világ sok tájáról, hogy a temp­lomi exhortáció után három délelőttön keresztül hallgassa­nak időszerű kérdéseket tár­gyaló előadásokat’, ők azok, akik hitbuzgalmi céllal indul­nak útnak és vallásos útmu­tatás helyett politikai előadá­sokat kapnak... Én már meg­jártam a papi emigráció nehéz iskoláját és semmiféle szertar­tás, semmiféle jól szervezett, lélekre hatni igyekvő műsor nem rejti el előlem a kiszámi­tottságot.” „Persze, hogy magyarul is felhangzanak Königstein Tau­nusban a gyönyörű Mária-him- nuszok. Hiszen a Találkozás Háza elsősorban éppen az úgynevezett ,keleti ügyekkel’ foglalkozó szervezetek rendel­kezésére áll. Itt zajlanak le a Keleti Lelkészség által rende-. zett Kirche in Not kongresszu­sok, amiknek nemcsak egyhá­zi, de politikai rangját is fém­jelzi, hogy a püspökökön kí­vül rendszeresen részt vesz rajtuk egy-két nyugatnémet miniszter is.” Ide hívogatják előadókul többek között a Szabad Európa Rádió magyar egyházi tanácsadóját is. Egy ilyen előadást hallgatva Cser­jés ezt írja naplójában: „mit szólhat ehhez az a magyar pap, akinek a sorsa az emigráció­ban is hányt-vetett, s mindig falba ütközik... sokszor a tisztességtelenség falába; aki nem hajlandó szemet hunyni a hibák felett, s nem hajlandó tudomásul venni, hogy a be­fogadó ország politikai céljai­nak szolgálatába állítják a gyanútlan hívek áhítatát, aki tudja, hogy nemcsak Bonnból özönlik milliószámra a márka, hanem az Ostpriesterhilfe (Ke­leti Papi Segélyező Egyesület) csatornáján át is.” Cserjés leírja azt is, hogy a Keleti Papi Segélyező Egyesü­let szervezője egy Hollandiá­ból Belgiumba került szerze­tes: Werenfried van Straaten volt, aki 1956 októberében megjelent Mindszenthynél és levelet vitt Nyugatra. Ez a szerzetes „valamennyi keletről érkező papra kiterjesztette mozgalmát, s most már nem­csak azzal a céllal, hogy jólla­kassa őket. Keze egyre mesz- szebb ért el. Nemcsak zsolozs­mák zengtek a Találkozás Há­zában. hanem bizalmas beszél­getések is elhangzottak, infor­mációk érkeztek be a ,vasfüg­gönyön túl’ élő papoktól... A karitatív szándékkal indult mozgalma mindinkább politi­kai mozgalommá terebélyese­dett. Ez a Segélyező Egyesület új meg új „.megbízottakat” küld keietre. „Énnek az egye­sületnek — írja Cserjés —, iga­zi célja a hazai papság megosz­tása.” Beszél Cserjés a bécsi Ma­gyar Egyházszociológiai Inté­zet működéséről is, amely 1960- ban alakult. Ez kérdőíveket osztogat a Bécsbe érkező ma­gyar turistáknak. Az egyik kér­dőíven 89 (!) kérdés van. Töb­bek között: „Vissza szándéko­zik-e térni Magyarországra, ha ott a helyzet gyökeresen meg­változik?” — „Plébánosa bé­kepap volt-e 1956-ban?” — „Véleménye szerint mi fonto­sabb, hogy az ember a tör­vénynek engedelmeskedjék, vagy hogy legjobb meggyőző­dését kövesse?” Majd ezt írja Cserjés: „Most már a magyar egyházi szociológusok és meg­bízottaik nemcsak a Magyar- országról érkezetteket .gyón­tatják’, hanem információs fel­adatokkal bíznak meg Ma­gyarországra utazókat is, visz- szaérkezésük után átveszik tő­lük a hozott híreket, azokat feldolgozzák, továbbítják, sőt már arra is volt példa, hogy kiadták egy belga turista ma­gyarországi úti élményeit.” Végül még egv idézetet ve­szünk Cserjés Sándor napló­jából: „Minősíthetetlennek tar­tom, hogy mi, akik akár tet­szik, akár nem, sokat gondol­kodtam rajta, s kimondom — megfutamodtunk hazulról a nehézségek, sokszor a felelős­ség elől, most kényelmes kö­rülmények között, ítélőbíróként lépjünk fel az otthonmara­dottakkal szemben. Ezt a sze­repet sohasem vállaltam, s le­het, hogy ez is oka mellőzött­ségemnek, amit ugyan nem sajnálok, mert legalább maku­látlannak érezhetem magam.” örülünk, hogy Zsebedits Pál hazajött. Köszönjük, hogy ha­zahozta és kiadta Cserjés Sán­dor naplóját! A protestáns egyházi emigráció összefüggé­sében is van mit tanulni be­lőle! Az Északi Evangélikus Egyházkerület felhívása Az egyházkerület elnöksége felhívja a lelkészek és segédlel­készek figyelmét a megüresedett meszlen—acsádi (Vas m.) lel­kész! állásra. A javadalom az országos átlagnak megfelel. Az érdeklődők levélben jelentkezzenek az Északi Egyházkerület püspökénél, Budapest, VIII. Üllői út 24. A jelentkezési határ­idő: 1970. február 15. if* Kendete György EGYHÁZUNK ÉS A FELSZABADULÁS I. A bűnbánat Kevés írásos anyag található azokból a napokból, amikor a második világháború poklából felzsabadult országban még igén nehéz volt az élet. Romok voltak mindenfelé. Éhség és rongyosság réme fenyegetett. A katasztrófa-politika tönkretet- te az országot. Ebben a helyzetben nehezen indult újra útjára az egyházi sajtó. A papoknak irt Lelkipásztor folyóirat 1945. végén már ismét megjelent, bár még csak körlevél formájában. A száza­dik zsoltár nyomán a „Szabadultak éneke” címmel írt elmél­kedésben ezt olvashatjuk többek között: „A szabadulás nem természetes, hanem kegyelmi tény, a megszabadult nép állan­dó magatartása a hála. A zsoltár nem győz eleget lelkendezni az örömtől. Aki halálos rabságból menekült, mit is tehetne há­lás szolgálásnál egyebet. Mert az igazi hála ez: odaadó szolgá­lat.” (Lelkipásztor, 1945. dec. l.o.) A bűnbánat meghirdetése átfogta mindannak az elítélését, amit Isten a történelem viharában oly nyilvánvalóan kárhoz­tatott. 1946. böjt első hetében naponként tartották esti igehir­detéssel a bűnbánati hét sorozatát. A Lelkipásztor az igehirde­tési előkészületben így ad irányítást az igehirdetők számára: „Ezeken a napokon Isten egész magyar evangélikus népe, mint egykor Izrael fiai, összegyűl nemzeti bünbánatra. Félre a magyar múlt bűneinek kendőzésével! De ne felejtsük: Isten­nel szemben elkövetett bűnök megváltásáról van itt szó. Isten adott fenyítéseket, de utána mindig meghosszabbította kegyel­mét népünkön. Isten hűsége és bocsánata: ennek szakadatlan láncolata a magyar történelem. Nehemiás 9. fejezete arról is tanúskodik: Isten a bűnbánó népen mindig megkönyörül”. A bűnbánatra hívás konkrét vonásokat nyert. Mindenekelőtt az egyház társadalmi felelősségére mutatnak rá, amelyben el­hanyagolta a nép egyszerű fiai érdekének szolgálatát: „A mai magyar helyzetben is vannak elgondolkoztató és bű­neinket megláttató nagy fordulatok: például nem akartunk ko­molyan segíteni a szegényeken. Vagy: a felsőosztály és közép- osztály zöme magasan hordta a fejét.” (Lelkipásztor, 1946. febr, 21.0.) A fenti fogalmazás ugyan még nagyon enyhén fogalmazza a bűnökre való rámutatást, de akkor még a volt uralkodó osztá­lyok tagjai ott ültek egyházunk magas világi vezetőinek tiszt­ségeiben. Még nem történt meg az őrségváltás az egyházban. Jóval határozottabb hangú volt Bereczky Albert, akkori, re­formátus lelkész, későbbi püspök, bűnbánatra hívó szava, akit a Lelkipásztor az alábbiakban idézett: „A két háború között jó 20 esztendő az Űristentől adott nagy türelmi idő volt, megcsinálni a régóta jajgatva várt szociális reformokat s ez a 20 esztendő eltelt minden egyébbel, csak ép­pen szociális reformokkal nem. Volt idő az evolúcióra. Akik ezt az időt elmulasztották, ne sírjanak rajta, ha most helyre­hozta mulasztásukat a revolv.ció. — Isten minden mai konkrét nemzeti nyomorúsággal konkrét nemzeti bűneinkre akar fi­gyelmeztetni.” (Lelkipásztor,1946. febr. 22.0.) Más alkalommal a telhetetlenség bűnére történik utalás. En­nek aktualitását az adta meg. hogy sokan a háború utáni anya­gi nehézségeket kihasználva lettek mások vámszedőivé: „Anyagi nehézségeink megmutatták azt is, hogy mennyi ben­nünk az anyagiasság. Sokan közölünk más irányban buktak el. Beléjük költözött a kapzsiság ördöge és sokszor megszüntette a pénzszerzés eszközeivel kapcsolatos lelki gátlásokat”, (Lel­kipásztor, 1946. máj 75—76. o.) 1946. pünkösd első ünnepén minden gyülekezet istentisztele­ti közösségében imádkoztak a békéért, és kérték Istent, hogy a bűnök megvallása után a megpróbáltatásokat fordítsa ja­vunkra azáltal, hogy támassza fel a békés alkotás vágyát és a jobb jövőért való felelősséget. A szószéki imádsághoz fűződő­én a püspökök a következő könyörgést jelölték meg a lelké­szeknek: „Szemünket hozzád emeljük és szivünket megnyitjuk meg­szentelő Lelked befogadására, békességünk Istene. A háborúban küzdő népek a békés munka eszközeit a harc fegyvereivé formálták. S ha elcsillapult is a fegyverzaj, itt ma­radtak közöttünk az emlékeztető romok és ami ennél még fá­jóbb: vádat emel minden megcsonkított élet. Pusztító öldöklésben kimerültén a békességet keresi a világ. Szentlelked világosságával győzd meg, hogy a hatalom kerge- tése végzetes tévedés, mert boldogulást csak az örömmel vál­lalt szolgálat útján találhat. A nemzetközi élet zsinórmértéké­vé is azt tedd meg, hogy annak Ura, a megváltó Jézus Krisztus megvalósíthassa közöttünk is, amit prófétád által ígértél: „Csi­nálnak fegyvereikből kapákat és dárdáikból metszökésekat és nép népre kardot nem emel és hadakozást többé nem tanul” (Es 2,4). (Lelkipásztor, 1946. jún. 8S.o.) A pusztító fasiszta háború teljes csömört hozott a vérontás­tól és rombolástól. Ezért elemi erővel tőrt fel a gyülekezetek­ből a békéért való imádság szava. Egyházunknak meg kellett találnia hangját a felszabadulás­sal jelentkező új helyzetben. Már ekkor jelentkeztek a béke­szolgálat első megnyilvánulásai. Ahogy a háborús propaganda szolgálatába való állás erkölcsi szégyent hozott annak hirde­tőire, úgy jelentett belső felszabadulást s önmagára találást az a helyzet, amelyben szabadon lehetett képviselni Isten ember- szerető békeakaratát, ____________________D. Dr. Ottlyk Érni A b udavári gyülekezet is megtartotta az egyetemes ima­hetet, mégpedig a pasaréti és a budai református gyülekeze­tekkel közösen. Amikor elju­tottunk az istentiszteleti alkal­mak végéhez, a közösen elmon­dott Miatyánkhoz, akkor ki­ütközött a Miatyánk kétféle szövege, amelyet másként mondanak a református test­vérek, mint mi. Minden alka­lommal pillanatnyi zavar tá­madt, kiesés az imádság lelki ritmusából. Ez természetesen az elmélyedést és áhítatot is zavarta. Ezzel a jelenséggel nemcsak egyetemes imahéten, hanem minden más együttes protes­táns ünnepi alkalmon is ta­lálkozunk, de már milyen rég­óta. Ugyanez történik temeté­seken is. Francia és német nyelvterü­leten az ökumenikus mozga­lom egyik igen szép eredmé­nye a Miatyánknak az a közös szövege, amelyet nemcsak a protestánsok, hanem a római katolikusók is együttesen dol­goztak ki és legalább ezen a területen megteremtették az imádság egységét. Nem hiszem, hogy a görög szöveg egységes fordítása és bevezetése nehe­zebb lenne francia és német nyelvre, mint magyar nyelvre. Az Űjtestamentum modern magyar nyelvre való fordítása már régen megjelent próba­képpen. Örömmel várjuk a végleges kiadást, de addig is nem lehetne protestáns egyhá­zaink új testamen tömi profesz- szorainak, vagy az egyházi ve­zetőségeknek dönteni a Mi­atyánk egyöntetű szövege mel­lett? Véleményem szerint ez már régen megtörténhetett volna és gyülekezeteink szer­te az országban egyféleképpen mondhatnák a Miatyánk szö­vegét. Az ökumenikus mun­kának mindig is az volt az ér­telme, hogy annak eredményei eljussanak a gyülekezetekbe. De ha már a Miatyánk szö­vegét említjük, akkor még in­kább szóvá kell tenni az Apos­toli Hitvallás szövegét. Nincs kínosabb, mint amikor egy te­metésen a gyászoló gyülekezet — protestánsok és katolikusok — együtt kezdi mondani a lelkésszel, de azután a gyüle­kezet imádsága mondatról mondatra elhalkul, mert há­rom egyház háromféleképpen ismeri azt. Olyan kérdés ez, amelyen lehet segíteni. De: mikor? Várady Lajos Hányféle a Miatyánk?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom