Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-12-27 / 52. szám

r

A szolgáló Krisztus dicsérete

1 Tim 3, 16

Meghökkennénk, ha valamelyik papunk venné magának a bátorságot és az ünnepi igehirdetés kellős közepén rázendítene mondjuk a „Jézus Krisztus dicsértessél’’ kezdetű énekre.

Timóteus is fölkaphatta a fejét, amikor idáig jutott a levél olvasásában. Eddig ugyanis minden olyan tárgyilagosan hangzott. Tanácsokat, utasításokat kapott, amelyek „ültek”. Ujjhegyre lehetett szedni őket. Segítségükkel, tükrükben azonnal le lehetett mérni, hogy o szolgálat és a gyülekezet olyan-é, amilyennek lennie kell. Tennivalók körvonalai sejlettek fel nyomukban. Aztán hirtelen a nyugodt, tárgyilagos mondatok ■megmozdulnak, szárnya nő a szavaknak és himnusz zendül a praktikum kellős közepén. Talán még a dallama is ott zsongott Timóteus fülében. A „szolgálati szabályzat” normáit felváltja a minden elképzelést felülmúló és meghazudtoló szolgálat dicsérete. A szogálati tükörben már nem a maga vonásait szemléli Timóteus, hanem Ura arcát, ahogyan az kirajzolódik ebből o hatalmas ellentéteket összefonó himnuszból. Itt már minden praktikum kevés. Mielőtt a tennivalók után nézne, fel kell emelnie a kezét, hogy ne csupán olvassa hanem együtt is énekelje Pállal és minden keresztyénnel a szolgálat Urának dicséretét.

Mindenesetre nem Pál követte el először ezt a „stílustörést”. Isten megelőzte. A betlehemi pusztai éjszika, a pásztorok álmos hüledezése, az istállószag, a szülő assxvny kimerültsége, a kisgyermek szuszogása, József tanácstalanságának közege legalább annyira stílustalan volt a nagy ötöm meghirdetésére, mint ennek a Krisztus-dicséretnek a helye De hol lelnénk is olyan keretet, amely méltó lenne befogadni ezt a tündöklő, hatalmas Krisztus-képet? Hiábavaló fáradság lenne vesződni a kereséssel, úgysem találnánk! Nem attól lesz nagy és vonzó az Isten Fia, hogy mi hogyan és mivel tudjuk „köríteni” ügyét, hanem attól, hogy Ö egyáltalán nem gondol reprezentációra, nem támaszt igényt ünneplésre, mert értünk jött, szolgálni érkezett.

Itt derül ki, mennyire igaza volt mégis Pálnak, amikor nem egyszerűen szolgálati szabályzatot írt elő munkatársának, hanem elénekelte előtte a szolgáló Krisztus dicséretét. Ez hitünk és szolgálatunk titka: közel van hozzánk, rábízhatjuk magunkat, ránk bízza nemcsak szavát, hanem azt, az indulatot is, amely hiányában csak elöírásgyűjtemény, törvénykódex vagy illanó, csalóka hangulat a keresztyénségünk.

Ha ő Istennek is közeli, lehet akkor ember és emberi ügy távoli, idegen? Ha rábízhatjuk magunkat bizalommal, mi szükség akkor még magunkféltő önzésre, elzárkózásra? Ha ránk bízta evangéliumát és indulatát, „hogy üdve á föld széléig terjedjen”, mért kellene tétlennek és félreállítottnak gondolnunk magunkat?

Csak zendíthetné meg ez a Karácsony úgy ezt az ősi Krisztus himnuszt, hogy hétköznapjaink során is időszerűnek, stílusosnak tartsuk. Annyira, hogy Benne való bátor bizalmunk, közelségéből támadt emberszeretetünk és szolgálatától érlelt szolgálatunk írna belőle hétköznapra szóló dallamot.

Fehér Károly

Imádkozzunk

Or Jézus Krisztus! Annyit hallottunk már Felőled és menynyit beszéltünk Rólad. Egyszer már hadd imádjunk Téged iga- sán. melegen és önfeledten közelségedért, szerctetedért. Dicséretünk és hálánk hadd öltsön testet bátor bizalomban, magunkról megfeledkező szeretetben, irgalmasságban. Segíts, hogy az életünk is dicséretedre váljék. Ámen.

A MECKLENBURG! TARTOMÁNYI EGYHÁZ ÚJ PÜSPÖKE

Az evangéliumok karácsonya

D. dr. Niklot Beste, a Mecklenburg! Tartományi Egyház 69 éves püspöke, aki a Német Demokratikus Köztársaság Evangélikus Egyházának vezető püspöke, 1971 február végével nyugalomba vonul. Utódául a zsinat november 28-án

dr. Heinrich Rathke lelkészt választotta meg. Az új püspök 41 éves, rostocki gyülekezeti lelkészi szolgálat után ez év júniusától a gyülekezeti élet kérdéseivel foglalkozó tartományi lelkészként dolgozott

ELKÉPZELHETŐ a keresz- tyónség karácsony nélkül? Ma már nem. De kétségtelen történeti tény az, hogy a keresz- tyénség hosszú időn át nem is gondolt karácsony ünneplésére. Az első biztos adatunk 354-ből származik, amikor Liberius pápa Jézus születését december 25-én L .nepelte a

S. Maria Maggiore templom felavatásakor Rómában. Karácsony ünnepié így a pogány napkultusszal került párhuzamos ellentétbe. Mert az utolsó nem keresztyén császárok alatt a legkegyetlenebb keresztyénüldözések idején terjedt el a „Sol invictus”, a „legyőzhetetlen Nap” kultusza, és ennek „születésnapját” a téli napfordulókor, akkori számítás szerint december 25- én ünnepelték. Amikor azután Nagy Konstantinusz alatt győzött a keresztyénség, alkalmas szimbólummá vált a két ünnep találkozása: Jézus az igazság napja, legyőzi a világ- birodalom védőjét, a legyőzhetetlen Napot! (Mai 4,2). És felsorakozik mögötte a világuralom felé tartó, győzelmes egyház.

MÁRK evangéliuma karácsony ünneplésének ezt az irányát helyreigazítja — hallgatásával és beszédével egyaránt. A többi három evangélium, — mindegyik a maga módján — beszél Jézus születéséről. Márk hallgat. Nem tudna róla semmit? Nem valószínű. Bizonyára szándékosan hallgat, aminek magyarázatát abban kell látnunk, hogy egészen Jézus nyilvános működésére koncentrálja evangéliumát, és azt mutatja meg, miben rejlik az ö ereje és hatama. Evangéliumát ezért azzal kezdi, hogy arra a prófétai igére emlékeztet, amelyet Isten annak a szenvedő szolgájának mond, aki a megrepedt nádszálat nean töri el (Ézs 42,1). Jézus működése Márk szerint nem más, mint ennek a kibontása: ereje és Hatalma abban nyilvánul meg, hogy szolgál, és életét adja sokakért (10,45). Tanítványait és egyházát ilyen szolgálatra hívja, hiszen Ö is „ezért jött”, más szóval: ezért született! Ez Márk karácsonya.

MÁTÉ evangéliumában más a helyzet, ö két fejezetaiyi történetet közöl Jézus születéséről. de távolról sem életrajzi célzattal. Elsősorban Izraelhez, az ótestámentumi gyülekezethez szól, akik azt figyelik Jézus történetében, hogy hol mutatkoznak az írás beteljesülésének jelei. Máté szerint az első jel az. hogy Jézus szűztől született. Mintegy 700 évvel korábban, Jeruzsálem szorongatott helyzetében hangzott el az az ígéret, hogy egy szűz, vagy egy fiatal asszony

fiút fog szülni, és „Immánu- él=Velünk az Isten” lesz a neve, jeléül annak, hogy Isten nem hagyja el népét (Ézs 7,14). Máté a szűztől született Jézusra mutat: Benne teljesült az ígéret. Általa van velünk az Isten,! A másik jel, a „három királyok” története. Ezeknek a hármas ajándéka emlékeztet arra, hogy Isten „Ábrahám magvában” nemcsak Izráelt áldja meg, hanem „a föld minden nemzetségét” is (Ézs 60,6; Móz 12,3.7). Máté tehát a bibliás gyülekezethez szól: Isten beváltotta ígéretét, a gyermek születése tanúskodik arról, hogy együtt van népével, de Jézus nemcsak a gyülekezeté, hanem a megváltásra váró egész emberiségé. Ez Máté karácsonya.

LUKÁCS valamennyi evangélista közül leggazdagabban ajándékoz meg karácsonyi történetekkel. Szerinte egy új világnak, a béke világának várása veszi körül Jézus születését (l,16.32k.54kk.79; 2,29). Ismereteink szerint ez megfelel a kor hangulatának. Szinte minden császár trónra léptekor feléledt az a reménység, hogy ő az az isteni uralkodó, aki meghozza az aranykort, az emberiség békéjét. Ebben a világtávlatú, csendes, emberi várakozásban szólal meg az a karácsonyi kijelentés, hogy Jézusban egyszerre valósul meg Isten dicsősége a mennyben, és az emberek békéje a földön. De éles ellentéte ennek a nagy kijelentésnek a látható valóság: csak egy kis gyermek bepólyálva a jászolban. Ez az evangélium témája: Jézus a világ megváltója, de másképpen, mint remélik. Békét hoz, de nem tűzzel és vassal, hanem bűnbocsánattal és megtéréssel, és mégis úgy, hogy abból a földön megvalósuló béke születik, mert „lábainkat a béke útjára igazítja” (1,79). A csendben tétlenül reménykedők mozgósítása és elindítása a béke útjára: ez Lukács karácsonya.

JÁNOS evangéliuma nem

egyszerű történetekben beszél karácsonyról, hanem teológiai mélységekig hatoló súlyos járású himnuszban: „Kezdetben volt az Ige,... és az Ige testté lett.” Sok vita folyt e mondatok értelmezéséről. Ma már bizonyosra vehetjük, hogy az evangélista keresztyén gnosz- tikusok'kal folytatott dialógust, akiknek filozófiával kevert vallásos elméleteik voltak arról, hogy a világ lényege valami szellemi valóság, isteni

bölcsesség vagy ige, amelynek ismeretével megszabadul az ember az anyagi világtól, és részesévé lesz a hallhatatlanságnak. János ezzel állítja szembe karácsony realitását. Jézus Krisztus Istennek az Igéje, aki kezdetben volt, és aki által teremtetett minden, de ő éppen ezért nem vetette meg az anyagi világot. Hiszen amikor eljött a világba, a sajátjába jött. ö maga is beleépült az emberiség történetébe, amikor az „Ige testté lett”, hús és vér emberré. Ennek titka pedig az, hogy „úgy szerette Isten a világot..Akik szeretnek nagy távlatokban gondolkodni, és filozófiai mélységekig hatolni, amikor a világ lényegét és az élet értelmét keresik, azokat János a valóságos, emberré lett isteni Ige felé fordítja, és kérdezi: tudják-e így szeretni a valóságos embert, és valóságos világát? Ez János karácsonya.

SOKFÉLEKÉPPEN ünnepük ma a keresztyén karácsonyt. A különbségek azonban nemcsak a karácsonyi szokások sokféleségében jelentkeznek, hanem az emberek belső hozzáállásában Is. Sokan élvezik és szeretik karácsony romantikáját, amire ez az ünnep ad legtöbb lehetőséget. De egyre többen vannak azok, akik számára problémát okoz a karácsonyi elbeszélések több részlete, és keresik a karácsonyi üzenet végső realitását. Számukra sokat jelenthet az, hogy az evangéliumok szerint sem kell Jézus születésének történeti körülményeit mindig középponti kérdésként kezelnünk, hiszen az egyik evangélista is egészen hallgat róla, és mégsem mondható, hogy ezért csonka maradit az evangéliuma. Még az sem szükséges, hogy egyetlen tételt emeljünk ki karácsony egyetlen mondanivalójaként, hiszen az evangélisták is négyféleképpen beszélnek róla. Mégis van egység ebben a sokféleségben. Mert mindig ugyanarról az egy Jézus Krisztusról tanúskodnak, aki Isten világából a mi világunkba jött szeretetből, hogy mi is így szeressük az embert és világát. így lesz az evangélisták karácsonya a mi karácsonyunk, és -ilyen karácsony nélkül nem képzelhető el a mai keresztyénség sem!

Dr, Prőhle Károly

Női a dér, álom jár

Női a dér, álom jár, * hó kering az ág közt. I Karácsonynak ünnepe lépeget a fák közt.

Én is, ládd, én is, ládd, hóba lépegetnék, ha a jeges táj fölött karácsony lehetnék.

Hó fölött, ég alatt nagy könyvből dalolnék fehér ingben, mezítláb, ha karácsony volnék.

Viasz-szín, kén-sárga mennybolt alatt járnék, körülvenne kék-eres halvány téli árnyék.

Kis ágat öntöznék fönn a messze Holdban.

Fagyott cinkék helyébe lefeküdnék holtan.

Csak sírnék, csak rínék, ha karácsony volnék, vagy legalább utolsó fia-lánya volnék.

Weöres Sándor

H. Németh István:

DRAGAGYÖNGYÖK

Borit láttam múltkor az utcán és rábámultam. Ez lehetetlen! Húsz éve láttam utoljára. Csinos, vidám diáklány volt, mindnyájunk kedvence. Húsz év óta nem változott volna semmit?

— Bori! Bori! — kiáltottam rá lelkesen.

Visszafordult, méregetett, de olyan idegenül,

hogy zavarba jöttem. Tévedtem volna? Nem! Vagy mégis?

Mosolygott.

— Hát Borinak Bori vagyok, de a bácsi kicsoda?

Régen volt már ilyen melegem. Aztán leesett a húszfilléres.

— Ugye a L. Bori lánya, kedvesem!

— Az, az — nevetett a szép kis fruska —, a bácsi meg a harmadik már, aki néven szólít engem ma ebben a kisvárosban.

Bori az érettségi után ment férjhez, ezt tudtam. Hát ekkora lánya van már? Szakasztott az anyja.

Kisbori élvezte, hogy tetszik. Kihúzta magát és leplezetlen kíváncsisággal bámult vissza. Észbe kaptam. Megmondtam ki és mi vagyok, a mama egykori lelkipásztora. Aztán én kezdtem a kérdezősködést róluk, a családról, a mamáról

Míg a lányka vidáman beszámolt mindenről, nem állhattam meg kacagás nélkül, mennyire az anyja Csupa napsugár, villanó humor. Hangja, mozdulata is az anyjáé.

— Van még egy öcsi, irgalmatlan komisz kölyök, de arany pof a. A bátyus pedig katona, most vonult be. A papa tervrajzokat készít.

Hirtelen eszébe jutott valami.

— Várjon tisztelendő bácsi, beszólok anyunak a boltba!

Utánanéztem. Akár a régi, szép, sudár Borit látnám. Az is mindig futott. Télen pirosra csípte arcát a hideg, hollófekete haja lobogott a szélben. Jött, jött boldogan a templomba, a bibliaórákra, az ifjúsági körbe. A gyülekezetben gyümölcsérlelő időszak volt akkor és Bon két kézzel osztogatta mindenkinek a szeretet gyümölcseit. Valóságos mágnes volt: vonzotta magához a fiatalokat, öregeket. Nagyon ismerte az igét, de nem kérkedett vele. Ritkán idézett, de amit mondott, abban az ige folytatódott. Ha mások szóltak, nagyon meg tudott csendesedni. Az öregeket nagyon szerette, mindig gyámolította valamelyiket. Ha valakiről tiszta képet lehet festeni, az Bori!

És a humora! Az öregek megenyhültek tőle, is fiatalok kamaszosan nyerítettek, Nekem n

hányszor kellett a szám szélét harapdálnom a bibliaköri beszélgetéseken, nehogy velük ha- hotázzam.

Fényes esetre emlékszem. Az egyik bibliaórán az Isten országáról volt szó. Ahogyan a kereskedő örömmel rátalál a sok hamis gyöngy között az igazi drágagyöngyre, oly in az Istenhez térő ember öröme a neki szóló evangélium felett.

Volt közöttünk egy komor-hívő fiatalember, aki a fölös vidámságot csak léhaságnak tartotta és keresztelöjánosi szigorral kívánt ostorozni mindenkit a megtérésre. Jó fiú volt, elfogadtuk olyannak, amilyen: a megtérés ellenőrének. Szigorú feltételeket szabott vizsgálataihoz. Szerinte Bori csak háromnegyedig tért meg, ezért az óra után nekirontott prófétai hévvel, s a legdörgedelmesebb bibliai idézeteket zúdította rá.

Bori nem hátrált meg. Idézetre idézettel válaszolt. Teljes szívvel a kegyelem meleg napja alá menekült. Mintha csak a két testamentum állt volna szemközt egymással. Néztük őket és hallgattuk. Nem volt abban indulat, hogyan vitáztak, csak az volt a baj, hogy az egyik a Biblia elejétől indult el, özönvíztől, aranyborjútól, a másik meg a Biblia végétől, az örökélet biztonságából. Hej, pedig az Élet Könyvében még mennyi vargabetűs út van megírva nekik is a Szentírás közepéig!

A próféta végül imigyen firtatta Bori megtérésének mikéntjét:

— No és Bori, mi van a drágaköveiddel? Mert nem látom azokat!

— Pedig megvannak — replikázott Bori — de a Hegyi Beszéd szerint „nem vetem azokat a disznók elé”.

Pillanatra csend támadt, aztán elemi erővel tört ki a nevetés. Kacagott, hdhotázott mindenki. még a próféta is. Jaj, de szerettem őket akkor!

Kisbori visszajött a boltból.

—- Anyu mindiárt jön — újságolta — nem mondtam meg, ki várta. Meglepetés lesz.

Mintha valami felhőt láttam volna az arcán.

— Mi baj van, Borika?

Habozott, elmondja-e.

— Tetszik tudni — folytatta kissé idegesen — nem fog ráismerni anyukára. Azt mondják, nagyon megváltozott. Talán a házépítéskor, amikor becsaptak minket, aztán egy testvérem is meghalt, és akkor összeroppant. Apu is elhagyott minket valaki miatt egy évre. Most megint együtt vagyunk, de anyunak reszket a keze. Tíz éve nem jár templomba sem. Máshová költöztünk, ahol nem ismerik, testvére sincs. Visszavonult mindentől, Nem sír és nem nevet.

Ügy fejbekólintolt a hír, hogy szavakat sem találtam. Bori felől egy pillanatig sem kételkedtünk. Olyan sziklaerős volt a hite, hogy abban nem egy, de két győzelmes életre szóló erő feszült. Lehetséges ez?

— Jön — mondta Kisbori.

Ha nem mondja, nem ismerem meg. Lógott rajta a ruha, a kabát. Ólomból voltak a lábai. Vállát, mintha mázsás súlyok nyomnák, pedig egyik kezében csak kistáska volt, a másikban fenyőágak. És az arca! Nyúzott, szürke, szarkalábas. A szeme árkos és besüppedt. Még nincs negyvenéves de az őszülő halánték alól az élettel leszámolt öregasszony hamuszürke, egykedvű közönye tekintett a világba.

Szemét rövidlátón összehúzta, keresett valakit, aki ismeri még, de nem látott meg. Tele volt az utca emberekkel, karácsonyi csomagokat cipelt mindenki. Aranyvasárnap vidám kavargásában emberek sodródtak közénk. Szánkót, televíziót, tömött szatyrokat cipeltek és az arcokon ott fénylett már karácsony öröme.

Ügy fájt a szívem! Csak álltam és néztem ezt a hétfájdalmas arcot, amit körömmel és ököllel formált ilyenné az idő és a szenvedés. Hiába is ölti fel magára a társas illem kényszeredett mosolyát valaki ismerősnek a múltból, akivel rr’ndjárt találkozni fog. Nem lesz ahban öröm, csak valami udvarias tartózkodás. Jönnek majd a megszokott közhelyek, üdvözletek, jókívánságok, és el lehet köszönni.

Nem várhattam tovább, odaléptem. Valami elszorult a torkomban, alig tudtam kinyögni a köszönést. Aztán folytat.ti akartam valami derűs általánossággal. Ránéztem, és nem tudtam szólni. Bori arcán már hire-hamva sem volt az illendő mosolynak, csak valami ijesztő, merev fintor, mint amikor szellemképek riasztják meg az embert. Csak nézett rám, és szemében annyi kín és iszonyat lobogott, mint egy eszelősében. Vonzott és taszított ez a tekintet, ami mögött egy bénult lélek sírt és könyörgött: — távozz tőlem, ne kérdezz, ne kínozz, ne beszélj arról, ami elmúlt, nekem már csak a nevem az, hogy élek... én már régen nem élek...

Végtelennek tűnő másodpercek múltak így. Hallgattunk és folyt az akaratlan szempárba). Kisbori nyugtalanul lépett közelebb, szólni akart, de megelőztem.

— Bori, kedves Bori, mi van a drága- gyöngyeiddel?

Ekkor kisütött a nap. Olyan hirtelenül ragyogott fel a két szem, mintha varázslat történt volna. Fény és derű nevetett szemből, arcról. Megfiatalodott húsz évet egy szem- pillantás alatt, hogy aztán ismét elboruljon, kibuggyanjon a könny és elöntse az arc redőit, végigmossa keserű ráncait. És hogy elmosson minden ellenérzést, kilazítson minden závárt. Ekkor már ott volt a nyakamban. Elejtett táskáját s a fenyőga1biakat Kisbori szedte fel ijedten, és neki is potyogtak a k'ány- nyei. Ó. hogy sírt az az asszony! Ami lég volt a szívében, mind könnyé olvadt. Hüppögve. súgta a fülembe:

— A drágagyöngyöket... tisztelendő , bácsi ... mind elvesztettem!

Ezt mondta, mondogatta, még sokszor egymás után. Kisbori értetlen rémülettel nézett ránk. S én már tudtam, mit mondjak:

— A dráaagyöngvöd mind megvan, Bori- kám. Megtaláltam, megőriztem neked.

Lassan kibontakozott az ö'e’ésbőJ. S~ép, nagy szemeit tisztára mosták a könnyek. Rámnézett valami olyan karácsonyi várással, ami csak a kicsinyeknél látható.

— Megvannak? Visszakaphatom? — kérdezte hitetlenkedve s türelmetlenségében megrázta a kabátomat.

— Megvannak és a tiéd lesz megint mind — mondtam és az én szememet is elködösítette a pára.

— Menjünk et érte — mond*a.

Elindultunk. Kisbori fogta a táskát, én «

zöld fenyőfaágakat. Nagybori belénk karolt, s úgy mentünk a parókia felé, mint egykor a pásztorok és bölcsek, akik a jászolban as élet kincsét találták.