Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-02-01 / 5. szám

...mm kát szmiemiK. DA MASZKUSZBAN Ésaiás 58,6 A hazai napisajtó hírt adott arról, hogy január 18-án, a bu­dapesti gettó felszabadulásának napján emlékünnepet tartot­tak a Budapesti Izraelita Hitközség székhazában s koszorút he­lyeztek el az egykori gettó főbejárata előtti emléktáblán. Az emlékünnepen megjelentek a főváros, az Állami Egyházügyi Hivatal, a Magyar Partizánszövetség, a Nácizmus Üldözöttéi Bizottságának s más szervezeteknek képviselői. Képviseltette magát a Szovjetunió budapesti nagykövetsége is. Huszonöt esztendővel ezelőtt ezen a napon hetvenezer em­ber, zsidó vallású magyar polgártársaink, a szó szoros értelmé­ben visszanyerte elveszettnek tűnt életét. Az utolsó pillanat­ban, a halál torkából mentette meg őket a Pestet elfoglaló s a náci hordákat kiverő szovjet sereg. Az emlékezetes évfordulókkal teljes idei esztendő megemlé­kezéseinek sorában nekünk, magyarországi keresztyéneknek külön is alapos okunk van megállani és magunkba szállni a budapesti gettó felszabadulásának emlékünnepén. Annak a get­tónak deszkapalánkját jelképesen és valóságosan is magukat „keresztyénnek” nevező emberek ácsolták, ilyenek őrizték ha- lálraszánt rabjait s ugyanezek készültek a módszeresen meg­fontolt tömeggyilkosságra. S azokat a „törvényeket”, amik vé­gül is ide, a gettóhoz és félmilliónál több zsidó vallású ha­zánkfia meggyilkolásához vezettek, az úgynevezett „keresz­tyén Magyarország” társadalmi és politikai rendszere hozta létre. S ezeket a törvényeket a keresztyén egyházak főpapjai is szentesítették, amikor mint a felsőház tagjai megszavazták azokat. De semmiképpen nem szabad a felelősséget mindezért a szörnyűségért egyesekre, kevesekre hárítani. A szomorú tény az, hogy nem volt olyan egyházi közvélemény, elemi erejű megmozdulás a keresztyén tömegekben, ami gátat tudott, akart, próbált volna vetni ezen a ponton és általában is a nácizmus dühöngésének. Volt itt-ott egyéni kísérlet, akadtak elvétve mentőakciók, megdobbantak szívek a felébredt lelkiismeret szavára s mozdultak kezek irgalmas segítségre — tisztesség adassák a kivételes keveseknek. Intézményesen és egyeteme­sen azonban nem történt meg az, aminek meg kellett volna történnie. Ezért a gettó felszabadulásának 25. évfordulója nekünk, ma- í,'varországi keresztyéneknek a bűnbánat alkalma. Ez az egyet­len magatartás méltó Jézus megtévedt taníványaihoz. Nincs mentségünk. Még azt sem mondhatjuk, hogy nem tudtuk, mit cselekedtünk, mit kellett volna cselekednünk. Hiszen a ke­zünkben volt a Biblia s még csak nem is Jézustól, de már az Ótestamentomból megtanulhattuk volna, mit vár tőlünk azúr: „Hát nem az-éaböjt, amit én kedvelek: hogy az igának köteleit megoldjad és szabadon bocsásd az elnyomottakat és hogy min­den igát széttépjetek?... hogy az éhezőnek megszegd kenyere­det és a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha mezítelent látsz, felruházzad és teste elől el ne rejtsd magadat...?!” (Ésaiás 58,6—7). Niemöllernek, a németországi Hitvalló Egyház egykori bátor vezetőjének, aki maga is megjárta koncentrációs táborok poklát, igaza volt, amikor a keresztyén bűnbánatnak ily megrendítő megfogalmazásban adott kifejezést: az a vét­künk, hogy életben maradtunk — mert ha ellenállottunk vol­na, amint kellett, mi sem éljük túl. Keresztyénnek mondott emberek építették, egy bizonyos ér­telemben mindnyájan építettük a gettót — s nem mi szabadí­tottuk fel. A felszabadításért a szovjet sereget illeti a hála, ahogyan azt dr. Seifert Géza, a MIOK és a BIH elnöke ünnepi beszédében a valóságnak megfelelően mondotta. „Mi magyar zsidók soha el nem múló hálával és kegyelettel gondolunk azokra a szovjet katonákra, akik a népek szabadságáért, füg­getlenségéért vívott harcukban életük kockáztatásával és fel­áldozásával felszabadították a magyar népet és benne a ma­gyar zsidóságot.” A keresztyének bűnbánó megemlékezésének akkor van azon­ban gyümölcsöző értelme, ha belőle elszánt elhatározás szüle­tik: soha többé fasizmust, soha többé háborút! Nem támadhat fel többé az a szellem, amely különbséget tesz ember és ember között, falakat emel és gettókat épít. Bókét és életet, szabadsá­got és jólétet minden embernek, kivétel nélkül, hazánkban és a széles földön. Ezért a célért lehet és kell dolgozni, harcolni, s akkor nem hiábavaló a múlt szörnyűségeiről, súlyos mulasztá­sainkról való bűnbánó megemlékezés. dr. Groó Gyula A MAGYAR TEOLÓGIÁRÓL írt cikket Paavo Viljanen a finn Kotimaa egyik decemberi számában. A cikk lényegében a magyar evangélikus teoló­giai'irodalmon fut végig. Nagy vonásokban megemlíti a re- foumáció korának bő irodal­mát, szól Károli Gáspár bib­liafordító közösségének jelen­tőségéről, majd a második vi­lágháború előtti évek néhány teológiai kiadványának meg­említése után méltatja az egy­ház mai sajtómunkáját, ki­emelve D. Káldy Zoltán püs­pök „Újszövetség! bevezetés”- ét, dr. Groó Gyula és dr. Pröhle Károlynak Jakab, ill. Lukács kommentárját, valamint D. Koren Emil „Irgalmadat ének­lem” című könyvét. Említést tesz a Lelkipásztor folyóirat­ról, amelyben nemrég megje­lent Sinnemáki finn lelkész előadása az ökumenikus szer­vezetek békemunkájáról. A NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG EVANGÉLIKUSAI TÁMOGATJÁK AZ EGYHAZAK KÖZÖSSÉGÉNEK MEGTEREMTÉSÉT AZ NDK-BAN A három evangélikus tarto­mányi egyház a Német De­mokratikus Köztársaságban, amelyek az elmúlt évben Egyesült Evangélikus Egyház néven tömörültek (Szászor­szág, Thüringia és Mecklen­burg) és függetlenítették ma­gukat az azonos nevű nyugat­németországi egyházi közös­ségtől, Lipcsében tartott zsi­natán azt javasolta a többi öt uniált tartományi egyháznak, hogy a teljes egyházi közössé" helyreállítása érdekében kezd­jenek megbeszéléseket a tan kérdéseiről. el, majd Kr. u. 635-ben az arabok, 660-tól az Omajjád kalifák székhelye. A 16. szá­zadban a törököké lett, 1918- ban angolok, majd a franciák uralma alá került. 1941-től lett független. 1958—1961 között unióban volt Egyiptommal. Ezt a változatos múltat jel­képezi az Omajjad-nagjme- cset is, amely eredetileg Jupi- ter-templom volt, majd a 4. században keresztyén baziliká­vá építették át, ezt követően a 7. században az arabok mo­hamedán mecsetté alakították át. Ebben a mecsetben 700 db. csodálatos keleti szőnyeg fedi a padlót. Amikor a nagyme­csetet meglátogattuk, a keleti szőnyegek színes mezőin ülve igen sokan olvasták a Koránt, a mohamedánok szent köny­vét. Külön érdekessége a me­csetnek, hogy itt található „Ke­resztelő János sírja” is (leg­alábbis ez a hiedelem). Fel­Szeretetintézményeink A Kistarja! Szcrctctoüiion Ha rangsorolni kellene szeretetotthonaink épületeit, szépsé­gük, alkalmasságuk és kényelmet nyújtó berendezéseik sze­rint, a kistarcsai otthon bizonyára az elsők között volna. A ré­gi szállodaépület 22 nőtestvérnek nyújt otthont. Alig két esz­tendeje fejeződött be a ház teljes felújítása és részben korsze­rű berendezések felszerelése is. A kényelmes egy- és kétszemé­lyes szobákban központi fűtés van, a fürdőszobákat meleg víz­zel láttuk el, s megújúlt a konyha és a mellékhelyiségek is. A rend és tisztaság szinte szanatórium jellegűvé teszi az otthont. Itt az a feladat, hogy megözvegyült papnékat, vagy lelkészi családok egyedül maradt hozzátartozóit fogadja be az egyház ás nyújtson meleg otthont, testvéri közösséget az egyedülál­lóknak. A jó ellátásról a fenntartó cinkotai egyházközség, a Pest megyei egyházmegye mindig örömmel áldozatot hozó "yülekezstei és az országos egyház gondoskodik. A napi mun­ka terhét kevés számú munkatársi gárda hordozza és ezért fel­becsülhetetlen annak a kicsiny, lelkes asszonycsoportnak a se­gítsége, amely rendszeresen vállal szolgálatot ott, ahol kelL ban, fejüket vállig érő kendő borítja, melynek egyik, részét állandóan arcuk elé húzzák. A „bennszülött” damaszkuszi nők az utcán „fátylat” visel­nek. A férfiak fezben és tur­bánban. A házak mögött cso­dálatosán szép kertek húzód­nak. Világhírű a damaszkuszi ba­zár, amit az arabok „szuk”- nak neveznek. Eredetileg köz­piac volt. A „szuk”-on széles utak vezetnek. Egy-egy utcá­ban csak egyfajta árucikket lehet kapni: pénzváltók, szövet­boltok, selyem, brokát, muszlin, keleti kézműipar, réz, ezüst, arany, ékszerek „utcái” vált­ják egymást. Ezekben az ut­cákban mindenki kiabál, al­kuszik damaszkuszi acélra, ke­leti szőnyegekre. Ez a kereske­dés az „élet-elemük”. Mond­ják, hogy Mohammed próféta is kereskedő volt, aki ismerte a reális életet, embereket, vi­lágot. A vásárlás szinte egy „szertartás”. Az arab kereske­dők élvezettel dicsérgetik árui­kat, kedveskednek, miközben a Koránt idézgetik és gyakran arab kávéval vagy teával kí­nálnak ... A sok szépség ellenére Da­maszkusziban az ember ma „hadműveleti területen” érzi magát A magasban állandóan harci gépek zúgnak. Katonák serege az utcán. Az éjszaká­ban állandóan lövés-sorozato­kat lehet hallani. Többször zúgnak fel a szirénák. A vá­ros szélén itt láttunk utunk során először menekült tábo­rokat. A város utcái is tele van­nak menekültekkel. Szíria 1967 júniusában Izrael agressziója következtében területeket vesztett, elsősorban a Colán- magaslat elvesztése fájdalmas számukra. Ezen a területen állandóan harcok folynak. Ebben a háborús hangulat­ban a mohamedán vallás ál­tal előírt órákban rendszere­sen megszólal az egyik mecset minaret-jében a „müezzin” hangja, amely Allah imádásá- ra hívja a mohamedánokat. Megtudtam, hogy ma már a müezzin (tehát az ima-kikiál­tó) is „motorizálva” van: hanglemezről vagy megnóte- kérésről szól a hangja! Sokan az utcán leteszik szőnyegüket és Mekka-felé fordulva imád­koznak ... Küldetésben Damaszkuszba sem azért mentünk, hogy a Barada folyó partján sétálgassunk vagy az Omajjád-nagymecset világhí­rű mozaikjait vagy szőnyegeit nézegessük. Küldetésben vol­tunk. A Béke-Világtanács szo­lidaritását akartuk kifejezésre juttatni az izraeli agressziótól szenvedő arab nép iránt és a helyszínen akartunk tájéko­zódni a' szíriai helyzetről. Rendkívül „sűrű” programot bonyolítottunk le. Szolgálatunk megbecsülését jelentette, hogy hosszabb be­szélgetésre fogadott bennün­ket Atasszi, a Szíriai Köztár­saság elnöke. Kamara Daman- lang guineai külügyminiszter, Salatian a Béke-Világtanácö titkára és jómagam látogattuk meg az államelnököt. Nyílt, széleslátókörű embernek is­mertük még. Nagy figyelem­mel hallgatta meg tájékoztatá­somat a Magyar Béketanácsi munkájáról, a magyar protes­táns egyházak békemunkájáy ról. Igen melegen emlékezett; meg a magyar népről, mint amely „szolidáris az arab néppel”. Látogatást tettünk Dr. Mus- tapha Sajjid külügyminiszter­nél és Hammud Pakkanni tájé­koztatásügyi miniszternél is. A beszélgetések során kitűnt, hogy az állami vezetők mini­mumnak tekintik, hogy Izrael ürítse ki a megszállt arab te­rületeket és a menekültek tér­jenek vissza hazájukba. Ezen túlmenőleg azt követelik, hogy Izrael olyan helyzetbe kerül­jön, amelyből többé nem tud­ja megismételni. a több .mint 20 év óta állandóan ismétlődő agresszióit. A beszélgetések so­rán igen éles bírálatokat hall­hattunk az amerikai impe­rializmusról, a cionizmusról és Izraelnek azokról az akcióiról, melyeken keresztül igyekszik ügynökein keresztül behatolni az afrikai államokba. A Palesztinjai Felszabadító Mozgalom vezetőivel való be­ható tárgyalásaink során ki­tűnt, hogy ez a szervezet kizá­rólag katonai vonalon tudia el­képzelni Izrael visszaszorítását. Ezért legfőbb feladatának tartja a harc folytatását és az arab katonai erők egyesítését. Meglátogattuk a hatalmon levő Baath-párt elnökségét is. Ennek a pártnak hármas jel­szava van: egység, szabadság, szocializmus. A szocializmust nem teljesen úgy képzelik el, ahogyan az nálunk és más szo­cialista országban valósul, ha­nem „arab módra”, mondván, hogy több vonatkozásban má­sok a körülményeik. Meggyő­ződésem szerint mégsem tud­nak soha elvonatkozni attól, ami a szocialista országokban történik. Jártunk az Afro-Ázsiai Szo­lidaritási Bizottságnál, a Béke­tanácsnál, a Szakszervezetek központjában, a Nőtanácsnál. Mindenütt igen eleven beszél­getés folyt. Hosszabb-rövidebb felszólalások hangzottak el. Volt alkalmam kifejteni min­den esetben a magyar nép ál­láspontját a különböző kérdé­sekben. Számomra külön öröm volt Mányik Pál nagykövetünkkel való találkozás. Búcsúzóul egy fogadáson vet­tünk részt, melyen számos mi­niszter, egyetemi tanár és a diplomáciai testület több tagja vett részt. D. Káldy Zoltán NIEMÖLLER 78 ÉVES D. Martin Niemöller, volt hessen-nassaui egyházi elnök, az Egyházak Világtanácsának 1961-től 1968-ig elnökségi tag­ja, január 14-én töltötte be 78. életévét Kairóból Szúrta fővárosába DAMASzavij SZ-ba vezetett az utuna. Repülőgépen érkez­tünk. Már a magasból, a repü­lőgép ablakából feitűat az Anti-Libanon hegység lábá­nál fekvő város hamisítat­lanul „keleti” jellege. Az első rálátásra mintegy 50-re be­csültem a mohamedán mecse­tek számát. Később megtud­tam, hogy nem is 50, hanem 70 mecset van a városban! Az Anti-Libanon mészkövének fe­hérsége, a lapostetejű házak százai és a mecsetek együttese különleges hatást gyakorolnak az érkezőre. Talán nem is kell monda­nom, hogy bizonyos izgalom­mal készültem ebbe a város­ba. Kairóban az utolsó este elolvastam a Bibliából a Cse­lekedetek könyve 9. fejezetét, melyben különösen is figyel­tem ezekre a sorokra: „Saul pedig... elment a főpaphoz és leveleket kért tőle Damasz­kuszba a zsinagógákhoz, hogy ha olyanokat talál, akik ennek az útnak követői, akár férfia­kat, akár nőket, fogva vigye Jeruzsálembe. És amint ment, történt, hogy közeledett Da- maszkuszhoz és nagy, hirtelen mennyei világosság sugározta őt körül és földre ösve szót hallott... kézen fogva vezet­ték be Damaszkuszba ... Volt pedig egy tanítvány Damasz- kuszban, névszerint Anáni- as...”. Azután azt olyassuk, hogy Pál itt hirdette (először életében!), hogy Jézus Isten Fia. És itt történt az is, hogy a tanítványok egy „kosárban alábocsátották a kőfalon”, hogy ellenségeitől megmentsék életét. Amikor a damaszkuszi utcákat jártam, barátaink megmutatták az „Egyenes-ut­cát”, melynek annak ideién lakója volt a „tarzusi Pál”, azután a város kőfalát, mely­nek egyik ablakát ma „Pál ab­lakáénak hívják. Séta köz­ben azon is elgondolkodtam, hogy Damaszkuszban már Pál érkezése előtt is voltak ke­resztyének. De nemcsak keresztyén em­lékei vannak ennek a város­nak. Damaszkusz a világ egyil legrégibb városa. Kr. e. a 16 században egyiptomiak, a 12 században az araméniaiak fog lalták el, azután a 8. század ban Asszíriához tartozott. Kr e. 64-ben a rómaiak foglaltál tűnő, hogy a mohamedánok : milyen nagy tiszteletben ré- . . szesítik ezt a „sír”-t. Zarán- . dokhelynek tekintik. Damaszkuszban csak úgy „ömlik” az utcákon a tömeg. A . nők túlnyomó többsége fekete ; ruhában, földig érő szoknyák­Tárgyalás Atasszi államelnökkel (balról a harmadik)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom