Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-07-19 / 29. szám

Mérleg és ösztöke 'b — Jegyzeteli D. Káldy Zoltán „Új úton’ című gyűjteményes könyvéhez — Evianban Lelkészek emlékesnek A magyar tenger nyugati oldalán A Balaton — Székesfehérvár Vértes vonal hosszú időre meg­szilárdította a frontot. Már ta- vaszodott, amikor ez a front­szakasz megroppant, s e vonal­tól nyugatra azután néhány hét alatt felszabadult az egész ország. De az ezen a vonalon levő községek, városok, hihe­tetlenül sokat szenvedtek. A falvak lakói a tartós és kiszá­míthatatlan harcok elől behú­zódtak az erdőkbe, vagy a kör­nyékükön levő szőlőhegyek pincéibe. Életmentésről volt szó. De még így is sokan estek áldozatul egy-egy eltévedt go­lyónak, aknának. Ilyen bújká- lás, menekülés a tatárjárás és törökdúlás idején lehetett. Sok falu napokra, sőt hetekre tel­jesen üresen maradt. S akik a szőlőpincékben húzták meg magukat, állandó rettegésben éltek, mi történik kicsiny va­gyonkájukkal, mi várja őket odahaza. ÁU-e a ház, a gazda­sági udvar a paraszti élet nél­külözhetetlen eszközeivel, s mivel fogják elkezdeni a har­cok után az új életet? A lelkipásztorok szíve is ugyanígy tele volt aggodalom­mal. Nem pusztán a személyes életbizonytalanság, vagy csa­ládjuk szorult helyzete nyomta a lelkűket, hanem a gyüleke­zet tagjaiért érzett roppant fe­lelősség. Mert ki tudta abban a tótágasra állt világban, mi van ezzel, vagy azzal a csa­láddal? Kósza hírek keringtek, hogy itt, vagy ott látták holtan valamelyik hívüket. Megke­resni, vagy eltemetni ebben az időben egy-egy hittestvért hő­sies vállalkozás volt. De meg­tették. És mindezekről szeré­nyen hallgatnak a visszaemlé­kezések. Aztán ott volt az Is­ten házáért égő aggodalom. Az ősök áldozatkészségéből, verej­tékéből épített templom. A tornyok kitűnő célpontok. Sőt megfigyelő alkalmatosságok a harcok során. Ha rombadől- nek, a számukban megcsap­pant hívek képesek lesznek-e kijavítani, újjáépíteni őket? S e szörnyű napokban néma imák és fohászok fakadtak, hogy csak megmaradjanak e hajlékok, amelyek azután újra összetartják a falu népét, s egy-egy távolra hangzó ha­rangszó összetereli majd a szétszéledt nyájat. Ilyen gon­dok barázdálták a lelkipász­torok homlokát. Szabó Lajos, akkogi kissom- lyói lelkész így emlékezik: „Virágvasárnapján — akkor még ez szokatlan volt — mind­össze egy felnőtt volt a temp­lomban, s néhány gyermek. Mindenki igyekezett magát és magáét biztonságba helyez­ni... Hétfőn öliába kellett volna mennem temetni. Elin­dultam, de a visszavonuló né­metek nem engedtek tovább. Kedden bejöttek az oroszok. Másnap este magához rendelt a parancsnok és felszólított, hogy minden istentiszteletet és egyházi funkciót végezzek úgy, mint eddig. Az öreg harangozó nem mert a harangkötélhez nyúlni, mondván, hogy ezzel kihívja a templom, az egyházi tevékenység és önmaga ellen azok neheztelését, akiknek a kezében fegyver és hatalom van. Persze a harang azért megszólalt. Lövés nem ekkor érte a tornyot, hanem előbb, amikor az elvonulok a felsza­badítóknak átadták helyüket.” „Akik nem hagyták el a fa­lut — írja Sümegi István kő­vágóörsi lelkész — házaikba rejtezkedve várták az esemé­nyek alakulását. Akiket meg­kérdeztem, egyöntetűen úgy nyilatkoztak, hogy semmi okuk nem volt az ijedelemre, még kevésbé a félelemre... Mo­solyt fakasztó emlék inkább volt. Ügy vették fel, úgy ölel­ték magukhoz kicsinyeinket, úgy játszottak velük, etették őket cukorkával, csokoládéval, mintha sajátjaik lettek volna, mint ahogyan bizonnyal nem egy közülük a sajátjaira is gondolt, akiket ott kellett hagyniuk valahol Ukrajnában, Kazahsztánban,'vagy Szibériá­ban miattuk, értünk is, a szebb, boldogabb, szabadabb életünkért!” K-utas Elek zalaistvándi lel­készünk így emlékezik: „Mi istvándiak másnap (szinte az egész falu) felköltöztünk a sző- szőhegyre. Rossz híreket hoz­tak a faluból, ezért 30-án, pén­teken, visszajöttem a falumba. Magam mellé vettem Dokién Istvánt, a falu bíróját... és vele együtt jöttünk a parókiá­ra, ahol a felszabadító orosz hadsereg pár tisztje volt... Arra a kérdésre, mit csinál­junk ... egy magas rangú tiszt azt válaszolta, hogy menjünk vissza a hegyre és ott mondjuk el minél több embernek, hogy jöjjenek le bátran házaikba, mert a front tovább húzódott. Húzzuk meg a harangokat, tartsunk istentiszteleket és kezdődjék meg újra az élet, mint azelőtt volt a faluban.” Lassan oldódó bizalommal, de félelemmel is a szívekben, szivárogtak vissza hajlékaikba az emberek. Sokan csak üszkös romokat találtak békés ottho­nuk helyet, sokan kifosztva la­kásukat. De megmaradt az éle­tük és jobb jövőbe vetett re­ménységük. És kezdődött min­denütt az „újjáépítés”. Orszá­gos akarattá dagadt ez a láz. S a csodával határos, hogy az építőanyag szűkében levő or­szágban milyen gyorsan épül­tek fel a rombadőlt hajlékok, vagy a megrongálódott középü­letek, többek között a templo­mok is. Bárdosi Jenő lelkész írja Dabronyból, amely március 23-án szabadult fel, hogy „a gyülekezeti élet gyorsan meg­indult. Virágvasárnapján már volt istentisztelet és a lelkész arról beszélt, hogy a háború elmúlt, adjunk hálát érte, és most teljes erővel bele az új­jáépítésbe!” Dabronyban csak szórványos lövöldözés volt ugyan, — így is két ember ál­dozatul esett — nagyobb kárt nem szenvedett ez a Veszp- rém-megyei község, mégis szükségét érezte a lelkész an­nak, hogy híveit felszólítsa az „országos láz”, az újjáépítés lázába való bekapcsolásba. R. P. Lapunk június 28-i számában rövid hír jelent meg arról, hogy a Lutheránus Világszövetség 5. nagygyűlését nem a bra­zíliai Porto Alegrében, hanem a franciaországi Evianban (Génitől 45 km) tartja meg az eredetileg kitűzött időben, te­hát július 14-től 24-ig. Azóta a Magyarországi Evengélikus Egy­ház küldöttei: D. Káldy Zoltán és D. dr. Ottlyk Ernő püspökök és dr. Pálfy Miklós professzor, valamint tanácsadóként dr. Pröhle Károly és dr. Nagy Gyula professzorok már Evianban vannak. Az LVSZ elnökségének ezt a döntését heves viták előzték meg. Május 21-én még azt a „végleges” határozatot hozta az LVSZ, hogy ragaszkodik Porto Alegréhez, bár több küldöttség komoly ellenérveket hozott fel éppen a brazíliai politikai hely­zetre utalva. A májusi határozatot azonban ahhoz a feltétel­hez kötötte az LVSZ, hogy a brazil kormány nem képviselteti magát a nagygyűlésen, mert ez azt a látszatot keltette volna, hogy a világ lutheránussága „elfogadja és legalizálja” a maga részéről a jelenlegi katonai kormányt. A nagygyűlés színhe­lyének megváltoztatása éppen azért vált elkerülhetetlenné, mert a brazíliai evangélikus egyház viszont kijelentette, hogy mivel korábban már meghívta a megnyitó ülésre Medici tá­bornokot, Brazília elnökét, ezt a meghívást nem vonja vissza, és a tábornok „természetesen” jelen lesz a nagygyűlésen. A június 5-én kelt újabb döntésről kiadott sajtónyilatkozat ezt mondja: „Több küldöttségnek az a nyilatkozata, hogy nem vesznek részt a nagygyűlésen, ha Porto Alegrében lesz, és aho­gyan Brazíliában reagáltak az LVSZ-nek arra a döntésére, hogy el kell tekinteni a brazil kormány képviseletétől, olyan feszültséget teremtett, amely megakadályozta volna, hogy a nagygyűlésnek munkaülés jelleget adjunk.” Az LVSZ-nek ez az újabb döntése legalább annyi kritikát vált majd ki, mint az előző, ott a kanadai Waterloo-ban 1967- ben, amikor Porto Alegre mellett döntöttek. Eredetileg ugyan­is Weimarban (NDK) akarták a nagygyűlést megtartani 1969- ben. Mivel azonban az NDK kormánya az eredetileg szóbeli meghívást visszavonta, úgy döntöttek Waterloo-ban, hogy 1970- ben tartják meg a brazíliai Porto Alegrében. Az emberi jogok megsértéséről és a politikai foglyok kínzásáról szóló sajtóje­lentések azonban arra indítottak több küldöttet (Meyer lübecki. Harms oldenburgi, Sakrautzky bécsi püspökök többek között), hogy lemondják részvételüket Porto Alegrében. A holland és skandináv evangélikusok is komoly kifogásokat emeltek Porto Alegre ellen. Ekkor abban állapodott meg az LVSZ és a ven­déglátó brazil evangélikus egyház, hogy a nagygyűlésnek ki­mondottan munkaülés jelleget kell ádni. Kitűnt azonban, hogy ez sem jelent már kiutat, és így döntöttek a franciaországi Evian mellett a Genfi-tó partján. A döntést egyesek megnyugvással vették tudomásul, mások élesen bírálják. Egyesek szerint éppen a nagygyűlés fő témája („Elküldettünk a világba”) arra kötelezte volna a Lutheránus Világszövetséget, hogy belemenjen „az élet sűrűjébe”, és ott mutassa meg, hogy mit tud ma mondani kezében az evangé­liummal a világnak oly sok megoldatlan problémájára. Mert könnyű lesz a csendes Evianban beszélni ezekről, de a hit bá­torságára lett volna szükség Porto Alegrében. Mások szerint erre a katonai kormány égisze alatt úgy sem lett volna lehető­ség, és rendkívül súlyos helyzetbe hozhattuk volna a brazíliai evangélikusokat „az elutazás után”. Bárhogyan is vélekedünk, két körülményt feltétlenül szóvá kell tennünk. Korábban kellett volna tanulmányozni az LVSZ- nek a brazíliai helyzetet, és miután kitűnt, hogy a vendéglátó egyház minden állítása ellenére sem volt biztosítva a nagy­gyűlés zavartalan lefolyása Brazíliában, várnia kellett volna legalább egy évet ezzel a nagygyűléssel, hogy a kedélyek meg­nyugodjanak, és ne a „helyszín” körüli viták kössék le a rész­vevők figyelmét és erejét Evianban. Az alapvető hiba azonban már Weimarral kezdődött el, amikor a nagygyűlést azért akar­ták ott tartani 1969-ben, hogy az akkor még „erősen” reakciós egyházi köröket „megtámogassák” az LVSZ részéről. Ugyanez a szándék húzódott meg a waterloo-i döntés mögött is: a lé­nyegében német telepesekből álló brazíliai evangélikus egyhá­zat akarták megtámogatni otthonában, a „harmadik világban” Akár a helyes megfontolás győzelmeként, akár elmulasztott erőpróbaként értelmezi a nagygyűlés az elnökség döntését, egy dolog parancsoló szükségként jelentkezik: Az LVSZ-nek ren­deznie kell sorait, és újjá kell formálódnia. Üj és fiatalabb erőknek kell kezükbe venniük ennek a fontos felekezeti világ- szövetségnek a vezetését és tartalmában is meg kell újulnia: teológiailag, de politikailag is! Dr. Pálfy Miklós Régi egyházi tisztségek 3. Custosok Az eskütétel napján, tehát Vízkeresztkor, vacsorára gyűlt egybe a gyülekezet egész veze­tősége a tanácsteremben. A nagy T-betűs asztal felső vé­gén az elnökség, két oldalán pedig az időleges tisztségvise lök foglaltak helyet szigorúan megszabott, jelképes rendben. A lelépő gondnok, sáfárok, ti­zedesek arccal a kijárat felé ültek, annak jeléül, hogy ők távozóban vannak a hivatal­ból. Az újonnan beiktat.ottak pedig háttal ültek az ajtónak, arccal a terem belseje felé, an­nak illusztrálására; hogy ők érkezők, a szolgálatukat kez­dők. Az új tisztségviselők fe­leségükkel ültek az asztalnál, a lelépők asszonyai, lányai pe­dig felszolgáltak. A vacsoránál az igazgató­lelkész, vagy esperes mondott komoly felköszöntőt, megkö­szönve a lelépők szolgálatát, hűséges szolgálatot kérve a hivatalba lépőktől. Ez után azonban számolatlanul követ­keztek a vidámabb szellemes, vagy kevésbé szellemes felszó­lalások. Nos, ilyen volt a gyülekezet új, népi tisztségviselőinek hangulatos fogadtatása. Más­nap, január 7-én reggel azon­ban megkezdődött számukra is a hivatallukkal járó komoly, áldozatos munka s tartott egé­szen addig, amíg egy-, két-, vagy éppen háromévi egyház- szeretetből fakadó önzetlen szolgálat után ők is oda nem ültek a nagy T-betús asztal­hoz — arccal a kijárat felé... Id. Dedinszky Gyula ruson kezdte szolgálatát, meg- lettebb korában levonult h földszintre a lányokra fel­ügyelni. Sokszor apáról fiúra, vagy vőre szállt ez a hivatal. Fizetést nem kaptak a cus- tosok. Egyedül azt a kedvez­ményt élvezték, hogy a párbér (személyi adó) alól mentesek voltak, vagyonuk után azon­ban ők is fizették az egyházi adót. A custosság csökevénye mindmáig megvan gyüleke­zetünkben. A násznagyfunerá- torok, a sztarejsik némelyike ma is ott ül a földszinten a női padok szélén, többé nem azért, hogy fegyelmezzen, in­kább csak, hogy segítsen, ha a templomban egy-egy öreg embert rosszullét fog el. Láttuk, hogy a custosokat nem választotta gyűlés és nem is iktatta őket senki hivata­lukba. Az egyház többi tiszt­ségviselőjét: a kurátort, a sá­fárokat és a tizedeseket azon­ban minden év decemberében a képviselőtestület közgyűlése választotta, beiktatásuk pedig január 6-án, Vízkereszt ünne­pén történt a nagytemplomi szlovák istentiszteleten. Itt a megválasztottak nevét a lel­kész szószékről meghirdette a gyülekezetnek, majd az új tisztségviselők az oltár elé já­rultak s ott letették a hivatali esküt. Ez volt beiktatásuk hi­vatalos, vallási jellegű része. Volt azonban hivatalbalépé- süknek egy barátsáogs, társa­dalmi aktusa is. szevetettók, egyeztették, vagy esetleg revideálták az út ad­dig megtelt szakaszán szerzett felismeréseket, elért eredmé­nyeket. Ugyanakkor mindig egy lépést, legtöbbször nagyon döntő lépést tettek a közvetlen vagy a távolabbi jövőre nézve. Ezzel friss pezsgést, kiszélese­dő teológiai tevékenységet, az egyháznak az új társadalmi rendben való elhelyezkedésé­hez újabb mozgást indítottak eL Az írások frissek. Emlékez­tetnek arra, hogy legtöbbször az egyház új útjával kapcso­latban felvetődő kérdések sür­gető időszerűségében hangzot­tak el, azonnali választ köve­telve. A részletek kidolgozása, a megtalált értékkő csiszolása, befoglalása megmaradt a teo­lógia hivatalos' „szakmunká­sainak”, a lelkészi munkakö­zösségek műhelyének, az egyé­ni meditációk témafeldolgozá­sára, gyülekezeti alkalmakon történő kibontásra. Ez utóbbi egyébként híven tükrözi D. Káldy Zoltán egész egyházkormányzó tevékenysé­gét. Az egyház egész életére, hazai egyházunknak a szocia­lista hazában népünk javát is építő szolgálatára, az egyete­mes emberiség érdekeit elő­mozdító állásfoglalásaira néz­ve döntő kérdéseket nem en­gedi befullasztani valamiféle íróasztal-teológiába, a lénye­get megkerülő, szőrszálhaso­gató, elodázgató kegyeskedés­be vagy ortodoxiába, amelyek éppen ezáltal válnak alkal­matlanná arra, hogy választ adjanak a ma égető kérdései­re. Az egészre nézve, a teljes trést kézbefogva, az egyház történetének körkénében adja meg a választ és íev lesz az útmutatássá, segítséggé a rész­letkérdésekben való eligazo­dáshoz is. A mai magyar evangélikus egyház, a ma életre képes, igéből, hitből megújuló ke- resztyénség jelenének és jövő­jének kompendiumát veszi ke­zébe az olvasó D. Káldy Zol­tán püspök könyvével. A 25 esztendő egyéni és közösségi, teológiai és egyházpolitikai munkásság gyömölcseként megérett mű segítsen tovább mindannyiunkat az egyház múltjának helyes értékelésé­ben, az egyház mai életének hivő megélésében, népünk és az emberiség jó jövőjét szol­gáló útépítésben. Mezősi György ; gatták: Van, ki rendet tart ■ fiaik között! De, mint említettük, a lá­nyok között is akadhattak ren- i detlenkedők, beszélgetők, ne- • vetgélők. Ezért a földszinten is ; voltak custosok, még pedig ti­zenhatan. Hatalmi jelvény ü- . két, a szép fehérre hántolt vesszőt ők nem a kezükben tartották, hanem maguk elé, a pad könyvtartódeszkájához erősített vasgyűrűbe állították. A fehér vesszők dárdaként , meredtek a levegőbe. Az eddig említetteken kivül voltak külső custosok is, akik az istentisztelet ideje alatt a templomkertben körül jártak, hogy a netán oda kiszökő és ott hancúrozó gyerekeket a templomba visszatereljék. Számunkra furcsa a fegyel­mezésnek ez a formája. Ha­mar rájött erre a békéscsabai presbitérium is; mely a cus­tosság pár évtizedes fennállá­sa után a vesszőt kivette a custosok kezéből, határozatban rendelve el: „aby prúti w kos- tole se casirowali”, azaz: „hogy a pálcák a templomban szün- tettessenek meg”. A custosok fiatal és közép­korú házasemberek voltak. Nem választotta őket semmi­féle gyűlés. Templomba rend­szeresen járó, a gyülekezet if­júságáért felelősséget érző férfi egyháztagok önként je­lentkeztek a kurátornál, aki — ha jelentkezésüket elfogad­ta — mindjárt ki is jelölte szolgálati helyüket a temp­lomban. A custos fiatalabb ko­rában a legények között, a kó­Különleges egyházi tisztség volt a békéscsabai gyüleke­zetben a custos-ság. A custosok tkp. templomi rend- fenntartók voltak. Mivel a nagytemplom 3500 főnyi gyü­lekezet befogadására képes, s mivel ily tömegben sok min­den rendetlenség előadhatja magát, ezért nem volt fölösle­ges az . állandó, közvetlen templomi felügyelet, különö­sen is a felnőtt ifjúság köré­ben. Szlovák istentiszteleteken a legények helye a 800 szemé­lyes második kóruson volt, a lányok pedig az oltár körül és a padsorok között álltak. A lá­nyok nagy kísértése volt a prédikáció alatti beszélgetés, nevetgélés, a legények pedig nem egyszer lökdösődtek, du­lakodtak a kóruson, vagy a földszinten álló lányokra meg­jegyzéseket téve zavarhatták a gyülekezet áhítatát. így hát elsősorban e két nembeli ifjú­ságra kellett ügyelni. Ezt a felügyeletet látták el a custosok. Számukra a legé­nyek kórusán 14 támlás szék volt kiképezve: ezek ma is megvannak még. A custosok kettő, kettő és félméteres fűz­fa, vagy mogyorófa vesszővel a kezükben ültek az ifjak kö­zött. Amíg a szép szó használt, szóval figyelmeztették a ren- detlenkedőket, de ha a szó sü­ket fülekre talált, a vesszővel végigsuhintottak a rendbontók hátán. Az ütések zaja a temp­lomi csendben elhangzott a földszintre is, ahol a szülőle, nagyszülők megnyugodva hall­Vegyük ezekhez mindazt a több, mint 00 előadást, cikket, igehirdetést, tanulmányt, leve­let s egyéb megnyilatkozást, amelyek Káldy püspök gazdag előadói, írói tevékenységéből együttlátható ebben a gyűjte­ményben. Ezek mindegyike egy-egy konkrét egyházkor­mányzati, eligazítást, felvilá­gosítást, pásztorolást igénylő ügyhöz kapcsolódik. Ezért D. Káldy Zoltán püspök könyve több, mint egy írói alkotás. Az egyház, a magyar evangélikus egyház könyvét tartja kezében az olvasó. Aki a mai magyar evangélikus egyház fejlődését, életét, rendjét, célját ismerni akarja, ebben a könyvben megkapja a választ. Mi lelkészek, felügyelők, presbiterek, gyülekezeti tagok is természetesen nem úgy for­gathatjuk, hogy meditálgatunk felette. Elevenen érint minket, emlékeket idéz, érzéseket lob­bant fel, döntésekben erősít meg, revízióra késztet, mert lelkészt szolgálatunk, keresz­tyén hívő életünk valóságos - eseményeit, hitbeli élményeit, közösségi tapasztalatait hozza elénk, ahogy azokat átéltük, megéltük az elmúlt 25 eszten­dő alatt. D. Káldy Zoltán püs­pök nyilvánvalóan maga is ilyen szempontok alatt gyűjtöt­te össze kiadásra szánt írásait. Az 1958 előtti írások az út­keresés és egyengetés jegyeit hordozzák magukon. Egy-egy lelkészkonferencián, munka- közösségi ülésen, országos együttléten hangzottak el, ahol közösen kerestük a feleleteket az egyház új helyzete és szol­gálata kérdéseire. Hitelesekké a szerző alapos teológiai tájé­kozottsága, egészséges biblici- tása, hitvallásos megalapozott­sága és egyéni hivő döntései tették. Emlékszem, hogy mi, ; akkori fiatal lelkészek szíve­sen láttuk volna a friss teoló­giai látásokat megfogalmazó fiatal esperest a teológiai ta­nári székében. Isten akarata, egyházunk népének és álla­munknak bizalma magasabb „tanszékre” helyezte, s attól kezdve az egvház egészét ta­nította gyakorlatiasan és ma­gas teológiai szinten. Könwe ezért tankönyv is, amelyben benne foglaltatik az egyház mai tanítása. 1 Az elhangzott és a könyv­ben megörökített előadások, tanulmányok. igehirdetések, ielentések kettős irányúak. Egyrészt mindig csokorba kö­tötték. összegezték, az adott helyzettel és kérdésekkel ösz­nak, továbbvivőnek tartok ma­gam, lelkésztársaim és a gyü­lekezetek számára e könyv megjelenése kapcsán. Súlyos munka D. Káldy Zol­tán püspök könyve. Nem első­sorban közel 500 oldalával, amely Sajtóosztályunknak az utóbbi 25 év alatt megjelent kiadványainak egyik legteste- sebbjévé teszi. Tartalma, mon­danivalója teszi azzá. Ha csak az „Előszóban” is említett „pil­léreket” építő püspöki szék­foglaló beszédet, a pozsonyi Szlovák Evangélikus Teológiai Fakultáson elmondott doktori székfoglalót, vagy az Egyez­mény megkötéséről történt ju­bileumi megemlékezést tekint­jük, olyan jelentőségű „írá­sokról” van szó, amelyek egész egyházunk élete, egész lelkészi karunk szolgálata, sőt ezen túlmenően egyházunknak a szocialista magyar hazához, a világkeresZtyénséghez, az emberiség nagy családjához való viszonyára nézve is dön­tő jelentőségűvé váltak az el­múlt esztendők során. Lapunk múlt heti számában mar iiírül adtuk, hogy Sajtó­osztályunk kiadásában megje­lent D. KÁLDY ZOLTÁN püs­pök könyve ÚJ ÚTON címen, mely magában foglalja a szer­zőnek az elmúlt 25 esztendő alatt elhangzott vagy leírt leg­jelentősebb előadásait és cik­keit. A megjelenést közlő hírhez csatoltuk D. dr. Ottlyk Ernő püspöknek a jubileumi kiad­vány elé írt előszavát, mely egyrészt átfogó képet ad a mű teljességéről, másrészt méltat­ja a szerző megjelenít munkái­ban tükröződő teológiai és egyházpolitikai állásfoglalást, kiemelve azt az útmutatást, ami magyar evangélikus egy­házunk számára életbevágóan döntővé lett az elmúlt negyed­század alatt. Amikor ebben a cikkben visszatérek D. Káldy Zoltán legújabb könyvéhez, nem kívá­nom ismételni az említett elő­szóban foglaltakat, hanem ah­hoz kapcsolódva mondom el azt, amit értékesnek, hasznos-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom