Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-07-12 / 28. szám

GoiadMr ellen - mnnliaferápia Tessedik kösségfejlesstési terve Mt 6, 24—34 „Neked fogalmad sincs a való életről” — próbáltak elintézni valakit a rokonai, aki hitvalló és önzetlen életstílusra töreke­dett. A fenti ige nyomán maga Jézus is abba a gyanúba kerül­het, hogy gond-ügyben nem illetékes, bármily gyönyörű dolgo­kat mondott is légyen vallási és erkölcsi téren, hiszen könnyű azt mondani, hogy „ne aggodalmaskodjatok”! — De nézzük MITŐL AKAR MEGKÍMÉLNI itt minket Jézus? Hiszen 6 aztán igazán szeretetből tilt, vagy parancsol, mert különbül szeret bennünket, mint mi magunkat, s főként mélyebbre látón. A gondkóros önhajszolástól óv. Tudja ő jól, hogy minden napnak megvan a maga baja, s a példázatában szereplő égi- madárnak, vagy mezei liliomnak is el kell végeznie a maga sajátságos munkáját, viszont jóval szerényebb eszközökkel ren­delkezik mindkettő, mint az ember, és mégis utóbbit jellemzi a haszontalan izgulás a maga sorsáért. A TÜLT ART ALÉKOLÁSSAL és túlhalmozással azt árulja el az ember, hogy valami kínzó, mély hiányt érez, és azt szeretné valahogy ellensúlyozni. De lehet kívül pótolni, ami belül hiány­zik? Kell a munka, a személyiség egészséges fejlődéséhez is nélkülözhetetlen, de ha beleöljük magunkat, akkor ellenünk fordítjuk, ami javunkra lenne, s még eredményével sem tudunk ügy élni, ahogy kellene, mert jön a sok „esztelen és káros kí­vánság” (l Tim 6, 9). EGY KEDVES ATYAFI újévkor gond-statisztikát kezdett készíteni, s amikor szilveszterkor megvonta a mérleget, kide­rült, hogy csak minden tizedik aggodalma bizonyult utólag va­lósnak, vagyis 100 esetből 90-szer „potyára” izgult! Nagy tanúl- ság. Ha túlságosan „keblünkre öleljük” gondjainkat, odanö­vünk hozzájuk s kiszolgáltatottjukká leszünk. És nincs akkor se nyugalom, se csöndesség, se elmélyülés, csak valami titkos reszketéssel, vagy dühöngéssel aláfestett rázkódó élet. Ismerek egy gyermektelen házaspárt; úgy fel vannak szerelve, épp hogy csak helikopterük nincs, de olyan kíméletlenül hajtják magu­kat, ha kell, ha nem, hogy az elképesztő. Vajon mivégre? KÍSÉRŐ TÜNETKÉNT a zsugoriság is jelentkezni szokott, öregségre már kóros bizalmatlansággal. (Idült „gonditisz”!). Hi­hetetlennek tűnő eseteket mondhatnék el arról, hogy krónikus gond-kórságban szenvedő idős emberek milyen lehetetlen vá­dakkal képesek illetni legközvetlenebb hozzátartozóikat is. Pél­dául egy koros diplomás ember az őt önfeláldozóan gondozó húgának mondta: „Levágtál másfél métert a vasalódeszkából és eladtad!” DE MI SZORÍTHATJA KI BELŐLÜNK ezt a görcsös gond- rrak-élést, ezt a lélektipró aggodalom-gyártást? Ahogy múlnak az évek, a gondok mind szigorúbb ellenőrzés alá vonják élet­érzésünket, gondolkodásmódunkat és cselekedeteinket, miköz­ben saját kezünket használják fojtogatásunkra házilag kinevelt démonaink. Mit vethet be ellenük Jézus? „KERESSÉTEK ELŐSZÖR Isten országát és annak igazsá­gát!” Nem másról van itt szó, mint hogy éljünk rendeltetés­szerűen, Isten uralma („országa”) jegyében, mint akik elnyer­tük — érdemtelenül, Isten merő irgalmából — azt az „igazsá­got”, a bűnbocsánatot, amely egyedül teremthet bennünk az örökkévalóságig hordképes létalapot. O’Neill „Eljő a jeges” cí­mű színdarabjában mondatja valakivel: „A nyomorult bűntu­dat késztet arra, hogy másnak hazudjatok magatokat, mint amilyenek vagytok!” (Hogy mennyire izgalmas kérdés a mo­dern drámairodalomban a „megigazulás”, pl. A. Miller darab­jaiban, az megdöbbentő.) Ezt a felszabadító, kegyelmes isteni „igazságot” kell tehát megragadni, hogy felemelő légkört te­remtsen bennünk és körülöttünk. RÖVID TÁVON jelenti pedig ez munkánk meg gyógyítását minden kuporga'tó, vagy habzsoló indulattól, hogy leghőbb vá­gyunk ne valami „nagymenősködő” magán-feltörés legyen, ha­nem hogy valami isteni melegséget vigyünk munkánkba, jézusi szeretet-pluszt, mely naponta kikönyöröghető attól, aki gond­jainknak is Ura és bennünket is képes úrrá tenni gondjainkon. HOSSZÚ TÁVON az örök életre hivatottság adja meg az alaphangot, hogy feloldjon az elfojtott halálfélelem görcséből és „mennyei ízű” cselekedetekre segítsen. A nagy kérdés az, hogy spekulálás helyett rálépünk-e a gyakorlati engedelmes­ség útjára? Mert akkor lesznek jó tapasztalataink e téren, mint például Dr. Jung-Stilling szemorvosnak, aki rengeteg szegény betegen díjtalanul segített, s amikor határnapra nagy bérleti összeget kellett kifizetnie, pont aznapra teljesen várat­lanul jött neki 115 arany Goethétől (1776-ban). Akár ilyen „mutatás” hittapasztalataink lesznek, akár sze­rényebbek, a döntő mindig az: kiszolgáltatjuk-e magunkat az isteni szeretet munkaterápiájának? Mert ennek sodrában gyó­gyulunk a gond-kórságból is. Bodrog Miklós CSALÁDI HÍREK, — HÁZASSÁG. Valtinyi Gábor segédlelkész és Tóth Ildikó június 27-én tartották esküvőjüket Budapesten. Az esketés szolgálatát D. dr. Otllyk Ernő püspök végezte. „Adok nekik egy szívet és egy utat..” — ifj. Balikó Zoltán szigorló orvos és Horti Mária orvostan­hallgató július 4-én a pécsi templomban házasságot kötöt­tek. Az esketés szolgálatát a vőlegény édesapja, Balikó Zol­tán lelkész végezte. „Nap és pajzs az Ür!” — HALÁLOZÁS. Mészáros Margit volt békéscsabai óvónő június 21-én Budapesten el­hunyt. Temetése június 29-én volt a farkasréti temetőben. „ ... most az Űr, az én Istenem nékem nyugodalmat adott.”­A FELVILÁGOSODÁS EMBERE nem törődött a val­lási dogmákkal, hanem az emberszeretet gyakorlását, a tudásban való előrehaladást, és a lelkiismereti szabadságot ér­tékelte nagyra. Tessedik Sá­muel fellépésének minden lé­nyeges vonása is a felvilágo­sodás és a racionalizmus ha­tására alakult ki. A Rákóczi-szabadságharc le­verése után a nemesek fokoz­ták a jobbágyság kizsákmá­nyolását, és sorsukkal — kevés kivételtől eltekintve — szinte alig törődtek. Tessedik lelkészi szolgálatát a feudális elnyo­más miatt nagy nyomorban és tudatlanságban élt nép felvi­lágosítására, gazdasági erősí­tésére és felemelésére akarta felhasználni. TESSEDIK MEGDÖBBEN­VE látta a 18. századi Szarvas népének ínségét, nyomorúsá­gát és elmaradottságát. Az Önéletírásban ezt olvassuk: „... Második papi állomásom Szarvas városa Békés várme­gyében. Itt vizsgáló szemmel tekintettem körül, kerestem a költők által oly elragadó szí­nekkel festett falusi élet egy­szerűségét és találtam egy- ügyűséget, ostobaságot, bizal­matlanságot, még a leghaszno­sabb javaslatok iránt is, ha­misságot, gonoszságot, rögzött- séget és hiányt még a legszük­ségesebb dolgokban is __” NE HÉZ NAGYOBB ELLEN­TÉTET elképzelni, mint a kép, amelyet Tessedik az eszményi, rendezett, kulturált faluról a szívében hordott, és a rideg valóság, amely Szarvas sivár határában, girbe-görbe utcáin, primitív házaiban, de különö­sen lakóinak nehezen-mozdu- lásában és földhözragadt gon­dolkodásában tárult eléje. Em­berbaráti eszméktől áthatott szívét fűtötte a vágy, hogy a sötétben élő népet a felvilágo­sodás fénykörébe vonja. A piszkos, nyomorúságos, babonába süllyedt falu helyett Tessedik szeme előtt egészsé­ges, kulturált, gazdag falu — egy „eszményi falu” — képe lebegett, és Szarvast is ilyen­né kívánta kiépíteni. Erről bőven írt. A falurendtar­tásra vonatkozólag több mint 30 előírást tett. DE MI IS HÁT EZ a falu­rendtartás? „... Falubéli rendtartáson ollyatén beren­dezést értek, melly a falunak lakásait arra vezérli, hogy minden a maga idejében és megfelelően rendelt helyen, minden környülállások szerént úgy menjen végbe, amint azt a közjónak és mindenik lakás saját jólétének előmozdítása megköveteli ...” Elsősorban az egészségügyi kérdéseket akarta megoldani. Sikerült is keresztülvinnie a mocsarak lecsapolását. Ezzel döntő mértékben hozzájárult a malária, a ragályos betegsé­gek, — különösen a tüdőbaj, pestis, himlő — megszűnté­hez. Neki is 9 gyermeke halt meg himlőben. Gondot fordí­tott arra, hogy az emberek és az állatállomány egyaránt egészséges ivóvizet kapjanak. A változatosabb, táplálóbb ét­kezésre figyelmeztette az em­bereket. Gondot fordított a megfelelő ruházkodásra. Or­vost, kórházat is sürgetett Tes­sedik a falunak. Bár ő és fele­sége látogatták a betegeket, és a .rászorulókat orvosságokkal is ellátták házi gyógyszertá­rukból, sőt — orvosi ismeretei alapján — gyógyítással is fog­lalkozott, mindezt nem tekin­tette a betegellátás végleges és megnyugtató megoldásának. A LELKIPÁSZTORTÓL kü­lön is megkívánta, hogy ért­sen a pedagógiához, orvostu­dományhoz, gyógyszerészeihez, mezőgazdasághoz és mindezek­kel is szolgálja a reábízottak javát. Fontosnak tartotta, hogy a falu ne piszkos, düledező há­zakból, rendszertelenül épített utcákból álljon. Olcsó és cél­szerű építkezésre vonatkozó tervrajzokat készített, egészsé­ges és tágas házakról. Még a tetőfedésre is készített tervet: a célszerűnek tartott ún. ha- bán-féle agyaghabarcs tüz- mentes szalmazsindelyt aján­lotta. Egészséges, kertes lakóháza­kat tervezett, élősövénnyel el­kerített gazdasági udvarokat, széles, egyenes utcákat, jár­dákkal, kutakkal és fákkal szegélyezve. AZ ŰN. „SZÁLLÁSOKAT”, a tanyarendszert nem tartotta kívánatosnak, részben a va­gyonbiztonság, részben pedig a nyugodt, időbeosztással el­végzett munka és a továbbfej­lődés szempontjából. A községek élére értelmes, képzett, népszerű, az élet min­den területén jártas elöljáró­kat kívánt. A községben le­TANÍT A FA Mint nyomorékok vállai — szánalmas, görnyedt, roskatag. Kifacsartak az ágai a ficamító súly alatt... Tűző nap katlan hevében „Ez már nem emberi!” — mondtam — Igénytelenül szerényen szédelegni ennyi gondban. De hát igaz — valljuk be csak — embereké szebben érik? Nem hazugság-e, mely becsap... s adnának, de csak ígérik? Kik azt nyafogják úntalan, hogy soha semmisem elég S a szívük mindig nyugtalan, ha rémlik egy kis nyereség! E fa meg lám itt ezalatt — bő nyárban ég s a télbe hűl — Gyümölcsöz s mindent tele ad érlelve rendületlenül! Hát csak az ember ostoba — bibelődve álmaival Hogy ingét se adná oda... s inkább vár, míg jön a VIHAR: Orkán, mely mindent elsöpör — szörnyű lidérces éjszaka, Hegyomlás, sötét sírgödör — s a dörgő ítélet szava?! Elpackázni az életet nem kell több, csak egy pillanat! Sóhaj nyüszít — s már vége lett. A kép megáll és úgy marad. Bolond, még az éjjel — lehet — ki hizlaltad erszényeid, Elkérik árva lelkedet — s kiéi lesznek kincseid? Egy barackfa mellett állva így támadt szívemben félénk Vágy és óhaj: „E világban bárcsak ne hiába élnénk!” Sárkány András gyen: templom, iskola, köz­ségháza, kultúrház, játszótér, üdülőkért, sütőház, megfelelő gabonaraktár. A községi rendőri szervezet­re és a tűzrendészetre is meg­felelő terveket dolgozott ki. A KÖZSÉGBEN LEGYEN mindenféle és elegendő szá­mú mesterember. A tékozlót, pazarlót gondnokság alá he­lyeztetné, a koldust és munka­kerülőt munkára kényszeríte­né. Az iskolakötelezettséget községrendezési tervében 6 éves korban állapította meg. Hazánkban ez először történt, és ennek kimondásához a Ra­tio Educationis (1777) sem ju­tott el. ÖRÜLÜNK ANNAK, hogy községeink, falvaink gyors ütemben fejlődnek, moderni­zálódnak, és egyre jobban megfelelnek a kor követelmé­nyeinek. Örülünk, hogy nem­rég várossá lett Szarvas, leg­szebb hagyományaink hűséges őrizője és hasznosítója. Tessedik elképzelésének cél­szerű lényege jelenünkben, munkánk nyomán valósággá válik! Barcza Béla Daudet: A boldog ember inge (Keleti mese) A híres Harun Al Rasidnak volt egy boldogtalan fia. A fiú elment az öreg Dervishez ta­nácsot kérni, mit tegyen, hogy boldog legyen. A bölcs Dervis meglóbálta méteres szakállát, gondolkozott, majd megvere­gette a fiú vállát: — Bizony fiacskám, nagyon nehéz a földön megtalálni a boldogságot, mert majdnem minden ember más-más inget visel. Egyiknek finom selyem, meg aranyozott ing díszeleg a mellén, a másiknak még rongy se jut. Azt tanácsolom, neked fiacskám, keress egy boldog embert és vedd fel magadra annak az ingét. Te pedig add oda neki a saját aranyozott ingedet. Meglátod, akkor bol­dog leszel. A fiú előbb csodálkozott, de mert bohó legényke volt, ti­tokban felnyitotta apjának kincses ládáját, kivett belőle egy zacskó aranyat és eluta­zott, hogy megkeresse azt a boldog embert, akivel majd in­get cserél. A föld valamennyi fővárosát bejárta, felkereste a királyokat, hercegeket, nagyfe­jű urakat, de hiába vette ma­gára azok aranysújtásos ingét, nem lett boldog. Akkor magá­ra vette a művészek, harcosok, kereskedők ingét, de többre már nem volt ereje: szomorú­an visszautazott hazájába. Amint mendegélt, egy tisztásra ért, ahol mindenféle buja nö­vényzet megterem. Lehevere- dett a zöld mezőre, s egyszerre egy parasztember állt meg mellette, vállán szerszámaival. A parasztember rámosolygott a fiúra. — Végre egy boldog ember, — gondolta a fiú, s a vidám arcú földmunkáshoz fordult: — Te dolgoskezű paraszt, boldog vagy-e? — Nagyon! — mondta a szántó-vető. — Hiányzik-e neked vala­mi? Van-e valami kívánságod? — Mi volna? Semmi! — Cserélnél-e a királlyal? — Én? Soha! — Hát ezt az aranyozott in­get megcserélnéd-e velem? — Nem kell nekem ebben a nagy forróságban. Ha rámven­ném azt a meleg aranyszöve­tet, nem tudnék tőle dolgozni, nem teremne annyi növény a mezőmön, s nem lennék bol­dog. — Akkor hát, — mondta a fiú könyörgően, — ha nem is cserélnéd meg az én arany in­gemmel a tiéd, legalább jószí­vűségből add nekem a te inge­det, hadd vegyem magamra, hadd legyek én is boldog. — Az ingemet? — dadogta a parasztember. — Szívesen megtenném, de... csak egy van, az is otthon van. Nincs énrajtam ing a legnagyobb sajnálatomra. Fordította: Dénes Géza Megjelent a KORÁLISKOLA IL Kántorok részére preludiumgyű j temény Ára: 50,— Ft Kapható a Sajtóosztályon A Tisza és főleg mellékvizei­nek, a Marosnak és a Körösök­nek áradása jelentősebben Ro­mániát sújtotta, s így termé­szetes, hogy a világ részvéte és segítő megmozdulása főképpen az ottani károk enyhítésére irányult, de a külföldi egyhá­zi sajtó emellett jelentősen rá­mutat a magyarországi meg­döbbentő méretű károkra is. Anna-Maija Raittila (Niemi­nen) finn költőnő, vallástanár­nő, akit verseiből olvasóink is ismernek, s aki több hónapot töltött nemrégen hazánkban, sajátos rovatot tölt ki rend­szeresen a finn Kotimaaban. Ebben a rovatban sokszor tér vissza magyarországi emlékei­re. Legutóbb „Arad a Tisza” címen az árvízkatasztrófára emlékezett. Rámutatott a pusz­tulás méreteire, a segítő össze­fogás arányaira, s az egymás iránti felelősségre, amely meg­mozdítja az áldozatos szere­teted RÉGI EGYHÁZI TISZTSÉGEK 2. Tizedesek Legutóbb láthattuk, hogy az óriási békés­csabai gyülekezetben milyen kiterjedt szolgá­latuk volt az ún. sáfároknak. Hiszen nemcsak az egyházfenntartási járulékokat szedték be, hanem évente öt-hatezer mázsa búzát bevéte­leztek és adtak ki, két-háromszáz hektoliter bort termeltek, kezeltek és 800—1300 temetés adminisztrációját látták el. E tevékenység nagy részét nem lehetett íróasztal mellett elvégez­ni, hanem munkájuk sok anyagmozgatással is járt (pince, magtár), segítségre volt szüksé­gük. Ezt a segítséget biztosította számukra a gyülekezet, egy különleges egyházi tisztség, az ún. tizedesség megszervezésével. (A vá­ros kerületeinek neve régebben „tized”, szlo­vákul desiatok volt, s mivel a sáfárok e segít­ségeit is kerületenként választották, ezért kapták a tizedes, desiatnik nevet). Tizedesekül az egyház mindig fiatal, har­minc év körüli nős, értelmes, vallásos gazda- ifjakat választott. Ezek a belső városi egyházi körzetben négyen lévén, mindegyikük kéthe­tenként 3—3 napot töltött szolgálatban, de rendkívüli teendők, szezonmunkák idején egy­szerre mindnégyen is bejöttek és ha kellett, heteken át egyfolytában szolgáltak. A tizedesek voltak tkp. a gondnoki hivatal kézbesítői. A különféle bizottsági, a presbiteri és képviselőtestületi gyűlésekre szóló meghí­vókat ők kézbesítették ki a címzetteknek, mert a meghívás vétív mellett, személyesen történt. Nem kis munka volt ez, ha meggon­doljuk, hogy a csabai gyülekezetnek kétszáz­ötven tagú képviselőtestülete volt. Cséplés után, a búzaadó fizetésének az idején a tize­desek a magtárkezelő sáfár rendelkezésére ál­lottak, ők vették át és mérték meg a behozott gabonát, a sáfár a magtárnaplóba bejegyezte és az egyháztagnak nyugtázta az átvett meny- nyiséget. Ősszel, szüret idején, más egyházi munkásokhoz hasonlóan a tizedesek felesé­gestül megjelentek az egyházi szőlőben és végezték egy hétig a tíz napig tartó szüret legnehezebb munkáit. Télen, borfejtések-, el­adások idején a pincesáfár segítségére voltak. A presbitérium időnként elrendelte a kom- putot (computus), vagyis a hívek személyi és anyagi körülményeinek az adózás szempont­jából való felülvizsgálatát. Ilyenkor a tizede­sek — rendszerint február-márciusban — nya­kukba vették a várost, mindegyikük a maga kerületében beszólt minden házba és ahol evangélikusokat talált, figyelmeztette őket, hogy itt az ideje az esetleg bekövetkezett sze­mélyi és vagyoni változások bejelentésének. A tizedesség igazi jelentősége abban állott, hogy ez tkp. a sáfárság előtanulmányait, a sá- fárságra nevelés gyakorlati iskoláját jelentet­te. Csak az lehetett később sáfár és gondnok, aki fiatal korában tizedesként is szolgálta az egyházat s így megismerkedett annak belső életével. A presbitérium is nagyon komolyan vette és sokra értékelte ezt a tisztséget. Meg­történt, hogy egyik-másik presbiter, akinek — talán egyetlen — fiát tizedessé jelölték, a gyű­lésen tiltakozott ez ellen, arra hivatkozva, hogy fián kívül nincs más komoly segítsége odahaza a gazdaságban, nem nélkülözheti öt. A többi presbiter ilyenkor letorkolta a húzó- dozót: fogadjon bérest, ha segítségre van szüksége, de fiát ne tagadja meg az egyház­tól. Ennyivel mindenki tartozik egyházának! A sáfárokat és a tizedeseket nagy tisztelet és megbecsülés övezte nemcsak a gyülekezet­ben, hanem városszerte is. De becsületükre és tekintélyükre féltőn vigyáztak elsősorban ók maguk is. Hivatali jelvényükkel, a gömbfejű bottal, a bugánkéval a kezükben méltóságtel­jesen lépegettek az utcán hivatalba menet, vagy onnan jövet. Egymást szigorúan uraz- ták. Ha véletlenül sógorok, vagy komák vol­tak is, „sáfár úrnak” szólították egymást és a sáfár a tizedest „tizedes úrnak” titulálta, ak­kor is, ha történetesen unokaöccse, vagy ép­pen keresztfia volt is az illető. Gyakran tisz­telték egymást a „kolléga úr”, (pán kolyego) megszólítással is. Napi munkájuk végeztével, a hivatalból való távozásuk is szigorúan a rangsornak megfelelően történt. Elsőnek tá­vozott az irodából a kurátor, utána a gazda, majd sorban az első, a második, a harmadik és negyedik kerületi adószedösáfár, legutolsó­nak lépett ki az ajtón és azt bezárta a szol­gálattevő tizedes. Mivel az egyházi tisztségviselők természete­sen azon igyekeztek, hogy szolgálati idejük alatt a hivatalban és a gyülekezetben is a le­hető legjobb rend legyen, ezért ők magukat is, igaz, inkább tréfás formában, a rendhez szoktatták. Ha valamelyikük véletlenül beült a gondnok karosszékébe, ha kalapját az asz­talra tette, ha otthon felejtette asztalfiókja kulcsát, vagy — horribile dictu — a sáfári pálca nélkül érkezett hivatalába, minden esetben büntetést fizetett. Egy pengőt, vagy egy-két liter bort, vagy akár egy malacot. S amikor a büntetésekből már elegendő gyűlt egybe, szűkkörű társasvacsorán jöttek össze. Ha már ingyen szolgálták az egyházat, leg­alább ilyen szerény jutalomban részesítették önmagukat. id. Dedinszky Gyula

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom