Evangélikus Élet, 1970 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1970-07-05 / 27. szám

Rendhagyó riport egy lelkésziktatásról CSÖMÖRRE mindig a derű kedves szemléletével nézek. Nemcsak azért, mert amikor Budapest felől, az országúton ráereszkedik az ember a falu­ra, gondozott kertek s a mező színes, mosolygós világa fogad. Nem is csak azért, mert a szlo­vák eredetű lakosság meg­őrizte színpompás népvisele­tét, s ha csoportokban mennek a falu utcáin a lányok és me­nyecskék, olyan mintha gyö­nyörű mezei virágcsokrok életre mozdulva sétálnának. Nem is csak azért, mert a most nyugdíjba vonult lelkész mondataiban mindig ott buj­kál a kedvesen incselkedő éle — hanem azért, mert maga a nép mindig derűs. Én legalábbis mindig ilyen­nek láttam. Akár finn vendé­gekkel toppantam be váratla­nul a háziszőttest készítők ka­puján, akár ünnepi istentiszte­leten néztem végig az áhítatos arcokon, akár a piacon lestem el csömöriek beszélgetését. Azt hiszem, ez a derű a hit­ben kiegyensúlyozott lelkek elvehetetlen kincse. Ügy ta­pasztaltam, hogy a derű a hit bizonyosságának is fokmérője. Sőt, minél biztosabb valaki a hitében, meggyőződésében, an­nál inkább mer önmaga fölött is humorizálni. * BARMI TÖRTÉNIK IS Csö­mörön, nekem mostanában egy már egyháztörténeti anekdotá­vá érő kedves eset jut eszem­be. Tavaly húsvét hétfőjén történt, hogy Erkkí Kario finn barátunkkal látogattam el Csömörre. Űtközben magya­ráztam a finn testvérnek a lo- esolkodás szokását, ami náluk ismeretlen, s aminek kereté­ben kiváltképpen falun a fér­finépet koccintásra kínálni is szokták. Amikor megérkeztünk a csö­möri parókiára, a harangozó bácsi már túl volt a koccintá­son. A lelkész kedvesen kö­szöntötte a finn vendégeket, amit tolmácsoltam. Ám előállt a harangozó bácsi is, és ékes szlovák nyelven takaros be­szédet vágott ki. Sajnos, nem értek szlovákul, s így nem tudtam tolmácsolni. Erkki Ka­rio hamar átlátta a helyzetet, s olykor nagyokat bólintott, mint aki érti. AZTÁN MEGINDULTUNK a templomba. Elöl a lelkészt kísérte a harangozó, mögöttük mentünk mi. A beszélgetésben a következő mondat ütötte meg a fülemet: — Nagytiszteletű úr mindig azt mondta, hogy a finn s a magyar rokonnyelvek. De lám, a magyart tolmácsolni kellett, s amikor én szlovákul beszél­tem, a vendég tökéletesen megértette. A finn és a szlo­vák a rokonnyelvek! így a harangozó. Aztán a templom hűs áhítatában eltelt az istentisztelet órája. A végén Kario barátunk köszöntötte a gyülekezetei. Tolmácsoltam. Közben láttam, hogy hátul a harangozó bácsi mindegyre csak forgatja a fejét rosszaló- lag. — Mi baj volt? — kérdez­tem tőle utána. — Tetszik tudni, reggel, amikor beszéltem, a finn ven­dég mindent megértett tökéle­tesen. Most meg, hogy ő szólt, nem értettem egy szót se. Va­lami baj van itt a rokonság­gal. Lelkészeink emlékesnek Alba Regia és Gyúró Budapest után az egyik leg­többet szenvedett városunk Székesfehérvár volt. 1944. de­cember 7-től március 23-ig többször cserélt gazdát. Magát a várost kéthetes ostrom után sikerült birtokába venni a szovjet hadseregnek. Bombá­zás, ágyú és aknatűz pusztí­totta az egyik legszebb mű­emlék városunkat Pótolhatat­lan kulturális értékek mentek veszendőbe. Azt a kárt, ame­lyet 16 hét heves harcai okoz­tak, nem lehetett 25 év alatt tökéletesen kiheverni. Igaz ugyan, hogy a műemlék város, ahol számtalan királyunkat koronázták meg, s ahol or­szággyűléseket tartottak vala­ha, ma jelentős ipari központ, de a belváros, az István kora­beli bazilika romjaival, közép­kori műemlékeivel, loggiás patríciusházaival, barokk templomtornyaival, szűk kis sikátoraival a hagyomány tisz­teletét ötvözi a forradalmi új­szerűséggel. így kellett volna természetszerűleg fejlődnie pusztító háború nélkül is e vá­rosnak. S mindebben az a heroikus, hogy megmentjük a múlt értékeit és roppant áldo­zattal feszülünk neki az új­nak, a mai kor követelményei­nek. Nagy Tibor akkor még se­gédlelkész volt Emlékein ma is átparázslik a közel négyhó­napos ostrom és a harcok ke­serűsége: „Székesfehérvár elő­ször december 23-án került a szovjet hadsereg kezébe ... Sajnos azonban a városban tovább folytatódtak a harcok. A harcok folyamán a város többször gazdát cserélt. Az ál­landó bombázások miatt sokan életüket vesztették, sokan vál­tak hajléktalanná és sokan el­költöztek városunkból... Fe­hérvár végleges felszabadítása március 23-án volt... íme, né­hány rövid mondat, de ezek­nek a mondatoknak drámaisá­gát az érti meg igazán, aki legalább néhány napot töltött a háború poklában. De volt Nagy Tibornak mégis „a harci zaj, az áldozat és szenvedés közben” olyan él­ménye, amely mai szolgálatát is hitelessé, sőt gazdaggá teszi: „A szovjet parancsnok, XJszkov alezredes mindent megtett, hogy a város lakosságát a há­borúval együttjáró atrocitások­tól megkímélje. Ezen idő alatt a parancsnokság szovjet pe­cséttel ellátott igazolást adott nekem, mint a gyülekezet gon­dozását egyedül végző segéd­lelkésznek, hogy lelkészt szol­gálatomat zavartalanul végez­hessem ... Az ittmaradt cse­kély számú evangélikus testvé­reknek a lehetőségekhez ké­pest tartottam istentisztelete­ket és szolgálatom végzése elé soha akadályt nem gördítettek.” Ma, ha hazai és külföldi tu­risták gyönyörködnek e bájos és megkapóan szép városban, Székesfehérvárban, arra is gondolhatnak, hogy az evangé­likus segédlelkész szolgálata, munkája, verejtéke, aggodal­ma és szeretete szintén bele­épült a város köveibe. Székesfehérvár és Budapest között az évmilliók szelétől lekoptatott őshegyek szelíd lankái között van Gyúró. Ma már ezek a hegyek is dombok inkább, amelyeknek lejtőin szőllők és gyümölcsösök van­nak. Nincs főforgalmú útja. Falu a sok magyar falu közül, ahol egyszerűen éltek az em­berek mindig, és ahol ritkán történtek nagyobb események. A történelem viharai is megkí­mélték. Utoljára az 1848-as szabadságharc idején volt a közelben kisebb csata. A pá- kozdi csatát, amikor a születő magyar honvédség Jellasicsot megverte — ha látni kívánták volna a gyuróiaik —, néhány órai gyalogút után végignéz­hették volna a Velenceitó fennsíkján. De 1944 december közepén megváltozott itt is a világ. Tüzérségi és aknatűz jelezte, hogy viharos események szín­tere lesz a csendes község. „A jegyző szekéren vitte csa­ládját és hirtelen összekapko­dott értékeit. Menekült a Vér­tes-hegy felé, vagdalva erősen a lovakat az emelkedő úton. A lelkészék (Nagy Lajos) felé búcsúképpen így kiáltott: Me­nekülni! Menekülni! Jön az orosz és itt kutyavilág lesz!” Hát persze, a „kutyavilág” talán inkább addig tartott, mert nem így kezdődött és folytatódott: „Az orosz kato­nák. barátságosak voltak. Egy­re azt hajtogatták, nem kell félni. Ruszki katona jó ember. Amikor pedig megtudták, hogy pappal van dolguk, ezt mond­ták: „Dobre papa!” Majd így folytatódik a „kutyavilág”: A Gyúró határában lévő fehér­vári káptalan, Dréherék és Jó­zsef főherceg uradalmát kiosz­tották a földigénylök között. A kiosztott föld annyi volt, hogy minden igényt ki tudtak elé­gíteni. Szinte ünnepszámba ment, — írja Sikter László, a mostani lelkész — amikor a munkásinduló hangjai mellett verték a nincstelenek az első karókat a káptalani birtoktest földjébe.” R. P. Eddig a história. De én azt hiszem, nincs itt semmi baj a rokonsággal. Mert a rokonság alapja a kölcsönös szeretet, s az itt bőven megvolt. S ahol szeretet van, ott derű is van. * MOST AZONBAN nem a tavalyi húsvétról van szó, ha­nem az idei lelkésziktatásról. Solymár János csömöri lelkész nyugdíjba ment. Beteg lábai nem bírják már a szolgálatot, s talán a szív koszorúsereire is vigyázni kell. Ám, ha a szívet a derűvel mérnénk, akár kezd­hetné is a szolgálatot. De ő át­adta a pásztorbotot a fiának, SOLYMÁR PÉTER-nek, akit 25 évvel ezelőtt majd hogy nem pólyás korában emeltem fel a vagon tetejére, amikor az akkor még kissé fiatalabb Soly­már családdal együtt utaztunk Budapestről Nyíregyházára. Mert akkor így utaztunk. Ma fájós lábbal nyugdíjba ment Solymár János. De 25 évvel ez­előtt öregebb volt az arca, mint most. Akkor háború volt. Vol­tak, akik akkor a papok „föl­számolásáról” káráltak. HÁT NEM DERŰS DOLOG, hogy most az akkori csöppnyi gyermeket beiktatjuk apja örökébe? Hát nem derűs do­log, hogy vészmadarak egyko­ri károgása ellenére fiatalok, akik ebben a mi rendszerünk­ben nőttek fel, leikészi szol­gálatra indulnak? Hát nem derűs dolog, hogy az egyház halódása helyett ma a csömöri gyülekezet, és a csömörihez hasonló gyülekezetek élnek, ahol úgy tudnak szólni az érett hit szavával, mint Fazekas Mi- hályné, aki a bibliakörösök ne­vében mondott, több mint kö­szöntőt: bizonyságtevést. Köz­ben hogy, hogy nem, kicsúszott a bibliajelző, s nem lelte a ke­resett igét Feszült, néma, s nagyon hosszúra nyúlt pilla­natok következtek, s én e „kí­nos” percek alatt éreztem meg az egyház erejét. Már egyre többen kezdtek feszengeni, csak Fazekas Mihályné nem, kendővel a fején és bő redők- ben harangként lengő szok­nyában a dereka körül. Nyu­godtan lapozgatva kereste az igét. Benne volt ebben a nyu­galomban a biblia ismeretének — biztonsága, de benne volt az is, hogy most várjon a püspök, a papok, az ünneplő sokadalom, a gyülekezet, mert nincs most annál fontosabb, mint hogy egy igét adjon át búcsúzóul a papjának, s táma­szul az újnak. S hogy arról keresetlen, komoly szóval bi­zonyságot tegyen. Igaza van, Fazekas Mihályné testvérem, nincs most ennél fontosabb! Hát nem derűs dolog az ige szeretetének ilyen erejében él­ni? S ahogy Bódis István for­dult 21 évi szolgálat hálájával az apához s az édesanyához — s hagy adták a szolgálat folytatására a fiukat. S ahogy Pitlik Pál szólt a gyülekezet ifjúsága nevében a szinte a körükből pappá nőtt új pász­torhoz. Hát nem derűs dolog? HIT, SZERETET, REMÉNY­SÉG, erő van ebben, s ez együtt: derű. Hát derűsen szép dolog, hogy háromfelől néznek Solymár Péterre így: a mi fiúnk! Az apa és anya, akik nevelték — a gyülekezet, amelyben meg­érett —, s az útra talált egy­ház, amelyben ő Is megtalálta a szolgálat útját. Erről szólt igehirdetésében D. KÁLDY ZOLTÁN püspök, aki a szol­gálat pályáján futók, s a lelá­tókon nézők: az elődök, ősök egységéről szólt Zsid. 12, 1—3. alapján. A gyülekezet pedig nem kívülálló néző, hanem együttfutó, biztatva és lelke­sítve, kísérve és maga után vonva. S ez magában véve is szívet melegítő, derűsen szép dolog. És nem derűsen szép dolog, hogy ez az egység „fogja” az új lelkészt is? így foglalta össze beköszönő igehirdetését: „Fiú maradok. Szeretetre sze­retettel felelek szüleimnek, gyülekezetnek, feletteseimnek, akiktől kaptam azokat a felis­meréseket, hogy Krisztussal a szívben, hogyan lehet ma szol­gálni egyházunkban __” * VÉ GÜL, ÍME AZ ÜNNEP­SÉG ADATAI. Padokban és padok között, kóruson és a lépcsőjén a gyülekezet s a vendégek: az angyalföldiek az eddigi szolgálati helyről, cin- kotaiak a szomszédból. Lelké­szek harmincán. Oltárnál az igehirdető püspök mellett a szolgálatot átadó édesapa, s Detre László esperes, aki az iktatás szertartását végezte. A közgyűlésen Gubek Mihály felügyelő elnökölt. Köszöntést mondtak az előbb említette­ken kívül D. Káldy Zoltán püspök, Eszlényi Gyula egy­házmegyei felügyelő, Detre László és D. Koren Emil es­peresek, Benczúr László lel­kész, dr. Selmeczi János, a Teológusok Otthona igazgatója és Zátonyi János teológiai hallgató. Solymár Péter válaszolt. Mindenkinek, aki köszöntötte őt. S a végén még egy valaki­nek, akiről eddig nem esett szó, de ez az egy mondat a gyülekezeti egyszintűség me­legét vitte tovább: „és végül köszönök mindent Rell János- né harangozónak.. A parókia kapui pedig meg­nyíltak a vendégek előtt D. Koren Emil HA FELHARSAN A KÜRT Hol leszek én, ha a harsona fölzeng? Hol leszek én, ha a kürt szava szól? Ha holtakat ébreszt dördülő hangja! Hol leszek én, ha a kürt szól? Ó, testvér, hol leszel te, ha a harsona fölzeng? Hol leszel te, ha a kürt szava szól? Ha holtakat ébreszt dördülő hangja! Hol leszel te, ha a kürt szól? Ű, testvér, milyen is lesz, ha a harsona fölzeng? Milyen is lesz, ha a kürt szava szól? Ha holtakat ébreszt dördülő hangja! Milyen is lesz, ha majd az szól? Fordította: Bodrog Miklós TESTAMENTUM (Fenyvesi László ev. lelkész, testvérem emlékére, ki 31 éves korában halt meg 1968. június 29-én.) galamb a vállamon: szerelmed, vállalom! nap lépte a havon. hát siess, akarom, galamb a vállamon szerelmed, vállalom! sírásod bánatom ... osztódó fájdalom... galamb a vállamon: szerelmed, vállalom! s hiszem, tárt karom szivembe zárt nagyon s nem ereszt el, tartom, te állsz a parton, majd folytasd, rád bízom! utánam semmi nyom! Fenyvesi Félix Lajos Hozzászólásunk az egyház küldetésének kérdéséhez A LUTHERÁNUS VILÁGSZÖVETSÉG nyári nagygyű­lésének kitűzött kérdéseivel foglalkoztak az elmúlt hóna­pokban a tagegyházak. Magyarországi Evangélikus Egy­házunk is hosszantartó tudományos előkészülettel foglal­kozott a témával. A Hozzászólás elkészültének folyama­tához tartozott a gyenesdiási lelkészkonferencia is, amelyről legutóbb hírt adtunk. Az elkészült anyagot Saj­tóosztályunk német és angol nyelven is kiadta, és meg- küldötte a Nagygyűlésen részt vevő delegátusoknak elő­zetes tanulmányozás végett. Alább ennek a német és an­gol nyelvű kiadványnak az előszavát közöljük. A gyűlést eredetileg a brazíliai Porto Alegrébe tervezték, de ké­sőbb a franciaországi Evianba tették át a színhelyét A MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIKUS (LUTHERÁNUS) EGYHÁZ Isten iránti hálával adja közre hozzászólását a Lu­theránus Világszövetség Porto Alegre-i nagygyűlésének főté­májához: „ELKÜLDVE A VILÁGBA.” Egyházunkban hagyomány, hogy a Luthéránus Világszövet­ség nagygyűléseinek főtémáihoz hozzászólást készítünk. így történt ez legutoljára a helsinki nagygyűlés alkalmával, ahová szintén elküldtük a „megigazulásról” szóló hozzászólásunkat. Ezt a hagyományt nem azért ápoljuk, mintha mindenáron hallatni akarnánk hangunkat, hanem elsősorban azért, mert a Lutheránus Világszövetség nagy családjában a mi „kisebb­ségi egyház”-unk sem akar tétlen családtag lenni — akit min­dig csak kiszolgálnak —, hanem el akarja végezni a családban a ráeső munkát. Ezenkívül arra is gondolunk, hogy egy olyan egyház szolgálata és hangja, amely az utolsó negyedszázadban teljesen új történelmi körülmények között él, érdeklődésre tarthat számot a nagy családban, sőt, talán a család többi tag­jainak is segítséget adhat. TÉNY AZ, HOGY a magyarországi evangélikus egyház a má­sodik világháborút követően, az utolsó huszonöt évben, vállalta a történelem kihívását, hogy adjon választ azokra a kérdések­re, amelyeket az új történelmi körülmények és az azokban élő keresztyén emberek, családok és állampolgárok tesznek fel ne­ki. A történelem kihívása mögött elrejtve Isten kihívását láttuk meg és éppen ezért a történelem kihívására adandó válaszain­kat nem a történet-filozófia, hanem Isten teljes kinyilatkozta­tása talaján kerestük. Az Ö- és Üjszövetségnek, az egyetemes és evangélikus hitvallási iratoknak olyan lázas kutatása indult meg, amire alig volt példa magyarországi egyházunk életében. Az így nyert feleleteket szembesítenünk kellett új helyzetünk­kel és végig kellett gondolnunk, hogy mit jelent ma egyház lenni, mi ma az egyház szolgálata és hogyan kell ma betöltenie az egyháznak szolgálatát népünk és az emberiség nagy család­jában. Közben kitűnt, hogy „atyáink” feleletei a hitvallási ira­tokban nem mindig elegendőek az új helyzetben és ezért szol­gálatunkban nem elegendő a „tegnap” feleleteire támaszkodni. Bátraknak kell lennünk új feleletek adására is. így indult el és folyik egyházunkban egy eleven teológiai munka, amelyben nemcsak a püspökök és teológiai tanárok, hanem lelkészeink összessége vesz részt. Ezért joggal mondhatjuk el, hogy a nagygyűlés főtémájához való hozzászólásunk nem pusztán a püspököknek és teológiai tanároknak a hozzászólása, hanem a magyarországi evangéli­kus egyházé, még akkor is, ha a téma feldolgozásában nem mindenki egyenlően vett részt. A LUTHERÁNUS VILÁGSZÖVETSÉG MAGYAR NEMZETI BIZOTTSÁGA 1969 elején egy Tanulmányi Bizottságot állított fel a Porto Alegre-i nagygyűlés témájának feldolgozására. A Tanulmányi Bizottság célul tűzte ki, hogy a nagygyűlés témá­jával kapcsolatban egyfelől tanulmányozza a lutheránus egy­házak mai teológiai irányzatait és állásfoglalásait, másfelől tudatosítja egyházunk felismeréseit és tapasztalatait, hogy eze­ket összefoglaló hozzászólásban vigye a nagygyűlés elé. A ta­nulmányi munka széles alapokon folyt azzal a kettős céllal, hogy minél több lelkész ismerkedjék a világméretű problémák­kal és minél szélesebb egyetértésre épüljön egyházunk hozzá­szólása és így valóban egyházunk hangja szólalhasson meg Por­to Alegrében. A TANULMÁNYI BIZOTTSÁGBAN mintegy 50-en vettek részt, köztük teológiai tanárok, gyülekezeti lelkészek, segédlel­készek és laikus munkások. A munka szervezését D. Káldy Zoltán és D. dr. Ottlyk Ernő püspökök irányításával dr. Prőhle Károly, a budapesti Teológiai Akadémia professzora végezte. A tanulmányi munka a nagygyűlési tematika szerint három csoportban folyt, amelynek vezetői dr. Pálfy Miklós, az ószö­vetségi tudományok professzora, dr. Prőhle Károly, az újszö­vetségi tudományok professzora és dr. Nagy Gyula, a rendsze­res tanszék professzora voltak. A tanulmányi csoportok a ren­delkezésre álló irodalom alapján foglalkoztak a nagygyűlési té­mák anyagával, dolgozatokat, vázlatokat, tételsorozatokat ké- készítettek és beszéltek meg szűkebb, vagy tágabb munkaérte­kezleteken. Több mint 30 hosszabb tanulmány készült így el, melynek egy része egyházunk sajtójában napvilágot is látott. A csoportok a Genfből érkező tanulmányi anyaggal is konfron- tálták munkájukat, de arra nem törekedtek, hogy ennek a ta­nulmányi anyagnak minden részletéhez hozzászóljanak. VÉGÜL IS az itt közreadott magyar hozzászólást a csoportok vezetői fogalmazták meg éspedig az 1. csoport „Elküldetünk az evangéliummal” témáját dr. Pálfy Miklós, a 2. csoport „Öku­menikus felelősségünk” témáját dr. Prőhle Károly, és a 3. cso­port „Felelős részvételünk a mai társadalomban” témáját dr. Nagy Gyula professzorok. A szöveget 1970. márciusában zártuk le. Kérjük Istent, hogy hozzászólásunkat tegye gyümölcsözővé a nagygyűlés munkájában. Budapest, 1970. április 20. D. KÁLDY ZOLTÁN elnöklő püspök A ROMÁNIÁI evangélikusok ÉS ORTODOXOK jó viszonyáról nyilatkoztak Argay György és Albert Klein evangélikus püspökök Géni­ben. Amíg 1948 előtt az orto­doxia, mint államegyház sze­repelt, a jelenleg érvényes tör­vény nem különböztet az egy­házak között. Bár az evangé­likusok száma alig egy száza­léka a lakosságnak, az állam az egyházakat egymás mellett állónak és egyenlőnek tekinti. Klein püspök megállapítása szerint a lelkészképzés és az egyházi élet állami támogatá­sa komoly segítséget jelent, s alapját képezi az egyházak egymásközti jó viszonyának is. Ugyanígy foglalt állást Justi­nian patriarcha, s kölcsönösen reményüket fejezték ki, hogy „a két egyház jó viszonya az EVT-ben való összetartozásuk folytán erősödni fog és a teo­lógiai dialógusok során még inkább megalapozottabbá lesz.” Tájékoztatásaikban ki­tértek azokra a problémákra is, melyet a vidéki lakosság ipari centrumokba áramlása ■ jelent az egyházak számára. Egyrészt próbálják megőrizni az elnéptelenedett falvak gyü­lekezeteinek egyházi önállósá­gát annak ellenére, hogy lel­készük egyszerre több helyen szolgál, másrészt a városokban megpróbálják az odaköltözöt- teket beépíteni az ottani gyü­lekezetbe. A püspökök egyéb­ként hangsúlyozták, hogy az evangélikus egyházban nincs lelkészhiány. A 32 000 magyar nyelvű evangélikus gondozását 34 lelkész és két teológiai pro­fesszor végzi, a hatszor akko­ra német ajkú evangélikusság között pedig 183 lelkész szol­gál. (Iwb)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom