Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-12-14 / 50. szám

Egyedül

Igen, azt hiszem bezártam, de azért megnézem, jól van. Micsoda dolog; ilyenkor ennyire bömböltelni azt a rádiót, nem hagyjál: nyugodtan az embert; mondta is az Irma, hogy ha ez így megy tovább, egy füldugaszl kell a végén vásárolnia, de hogyan is jön ő panaszkodni, miitor olyan szép csendes helyen la,kik, nem itt közel a forgalomhoz. Én mindig mondtam, valami komóly bajom lehet, megint fáj a lábam, hiába mondja a Rankoy doktor, hogy ez már a korral jár, mindig csak felírt valamit, most is elszaladt, pedig még nem is mondtam el végig, hol fáj a derekam. No lám, a kis Ica megint azzal a huligánnal sétál, meg nincs is tizenhat éves. de kézenfogva, c az én szegény Lajosom, mikor először megfogta a kezem én se' voltam idősebb, de ilyen nyilvánosan az utcán, mégiscsak sok. Mondta is az Irma barátnőm, hogy manapság már mindenki ilyen, persze az én fiamon meglátszik a nevelésem, mit is csinálhat most vajon? Mert hogy a szomszéd béna Rózsiba nem tud átjönni már hónapok óta, gzt megértem, majd egyszer őt is meg kellene nézni, de hegy az én fiam már felém se néz mióta... V&r- jurik csak, igen, karácsonykor, lassan már itt a következő. No, jó, mit is akartam még? Azt hiszem semmit.

Semmit, micsoda dolog, mondta is, mindig mondtam, amikor, kellene, várjunk csak, semmit, semmit.,.

— Egyáltalán nem vagyok én jó postás kérem’ Az igaz. ugyan, hogy már idestova huszadik éve csinálom, de az a nagy bajom, mindenhol meg-megállok egy kis beszélgetésre, hiszen minden lakót ismerek az utcában; ilyet is, meg olyat is.

— Sokan vannak es nem is nehéz felismerni. Ki jobban, ki kevésbé van egyedül. Van közlük kérem, nagyon elesett, olvan, | akinek még vagy tíz éve elromlott a csengő a lakásában s azóta sem csináltatta meg Azt mondja, minek, úgyse jön hozzá senki, én meg mindig a konyhában találom, úgyis csak a nyugdíját szoktam kivinni tizenkétszer évente, pedig él egy fia valahol.

— Aztán van olyan, aki még tőlem is fél: mindig kulcsra zárja az ajtót, amögül kémleli a házat. Be se engedi az embert még az előszobába sem, csak az ajtót nyitja ki résnyire. Mások meg, akik beengednek, néha vem tudják abbahagyni a beszédet, vedig már ismerem, mit mondanak, hiszen ki tudja, há- r.yadszorra panaszolják el ugyanazt.

— Persze, hogy ez is jólesik nekik. Ott lakik egy, bácsika aki csak a KÖZÉRT-eladóhoz szokott beszélni reggel... meg időnként megkérdezi a járókelőktől, mennyi az idő. Rajtam kívül a patikus és a fodrász szólt már hozzá az elmúlt évek alatt néhány mondatot. Elújságolia, hogy egyszer télen feladta még a kabátját is.

— Az a másik öregúr valamikor nadrágos ember lehetett, ritkán van otthon. Állandóan kószál, ha az ember találkozik vele valahol az utcán, észre sem veszi az ismerőst, siet. Ügy szalad, mintha ki tudja tríennyi dolga lenne, pedig csak ki a hídig s vissza, oda s vissza kerülgeti türelmetlenül a járókelőket. Talán sikerül elhitetnie magával, hogy még mindig olyan fontos, mint volt, hogy még mindig olyan drága az ideje, mint lehetett.

— A huszonháromban? Onnan egy a villamoson szokott utazgatni. Ha szép idő van felül a hatosra, át Budára s egyik végállomástól a másilúg utazik, persze olcsó nyugdíjas-bérlettel. Csúcsforgalomban lehet vele találkozni: egy fekete szatyor van a kezében. Nézelődik, aztán hazamegy. Télen meg az új orosz trolikat fűtik jól, még tüzelőt is spórol. Mondják, hogy éjszakánként mindig ég nála a villany, állandóan rámol a lakásban, szekrényeket ürít és rak be újra, bútorokat tologat egyik helyről a másikra, de ha alszik is. ég a villany, mert fél egyedül a sötétben. Tényleg így lehet, mert túl magas a villanyszámlája rendszeresen. Szóval, ilyenek vannak errefelé, bizony sokféleképpen lehet egyedül lenni. Isten áldja! Megyek, ez még mind hátra van!

... Bizony, sokféleképpen: csengő nélkül, ajtó mögött, pontos időt kérdezve. Itt szalad ezen az oldalon a bácsi, s ott utazik a fekete szatyorral az öregasszony; rakosgatja a bútorokat éjjelenként innen oda... míg át nem kerülnek mind .,. innen... OcZa.

ÉN nagyon szeretlek titeket is, ti magányosan élő emberek, talán még jobban is, mint másokat. Pedig nem jól van ez így, mert nem jó az embernek egyedül lenni, de mennyire nem találtok egymásra, pedig csak egy lépésen és egyetlen szón múlna. A tanítványok engem is elhagytak, de nem hagyott engem az Atya egyedül. Azóta nincs egyedüli ember, mert én velük vagyok minden napon. Nincs egyedüli ember, csak szeretet nélküli van. Nincs egyedüli ember, csak imádság nélküli van. Bizony, úgy szaladtok párhuzamosan, hogy szél sem néztek, senkivel sem akartok igazán találkozni, pedig egymásra bízattatok. Ügy össze kellene rázni az egy utcában lakókat, az egy gyülekezetbe járókat, az egy járművön utazókat, hogy mindenki rátalálhasson a másikra. De ti nem keresitek egymást s úgy jár- tok-keltek, mintha nem is testvérek lennétek, hanem idegenek. Ú, ti időt-féltő sokdolgosok, mással nem törődő párosával járók, lassú panaszkodásokon unatkozó!c, mikor veszlek észre végre Engem... a magányosokban?

Bízik László *

Segítésre nyújtott kezek és összegek

Év vége felé számadást készítenek a Gyülekezeti Segély egyházmegyei és egyházkerületet! előadói arról a szolgálatról, amelyet egyesek és közösségek — gyülekezetek és egyházmegyék — a diakónia ezen területén végezlek. A számok mutatnak szegénységet és gazdagságot, lelkesedést és fáradtságot, odaadó törődést és közönyösséget, tehát mindent, ami egy olyan nagy testben található, mint az egész országra kiterjedő egyház.

Olyan közügyről van szó, amely évente száznál több gyülekezetei érint. A 16 egyházmegye ebben az évben is körülbelül 80—90 gyülekezetnek adott kisebb-nagyobb összegű segélyt, a két egyházkerület, kereken 30 gyülekezetnek folyósít jelentős összegeket még ebben az évben, de ha az igényeket nézzük, akkor évente átlagban 150 gyülekezet segélykérvényével kellene számolnunk. Erre viszont nyugodtan kimondhatjuk, hogy ez az egészséges vérkeringés jellemzője, mert mi most építkező, újat teremtő, a régit megbecsülő egyház vagyunk, amely

nem látja jövőjét reménytelennek, beszűkítettnek és ezért ebben a tevékenységében hosszú évtizedekben gondolkodik, tervez ét alkot is. Ezt azonban nem lehet csak úgy, egy-egy gyülekezetnek önmagában elvégeznie, ehhez kell a közösség ereje és áldozatkészsége, mindenekielett a szeretet"

Az a pénz, amely a gyülekezel ékből ebben az évben ösz- szegyúlt 386 000,— Ft, valamivel több, mint az elmúlt évben, ami természetesen örvendetes jelenség. 1951. évben inég csak 233 000,— Ft volt ez a forgalom, 1957-ban átjutott a bűvös határon, a 300 000,— Ft-on (323 000,— Ft-al) és így jutottunk lépésről lépésre tovább. Most már szeretnénk az évi 400 000,— Ft-os határt elérni, ami egyáltalán nem reménytelen.

Mint már írtam, évente száznál több gyülekezet melegszik a közegyház szeretet ének tüzének Össze lehetne állítani azt a statisztikát is, ho-gy hány gyülekezet részesedett 25 év óta a Gyülekezeti Segély, illetve elődje, a Gyámintézet támogatásában, de egyszerűbb kijelenteni: nagyon kevés olyan

Radnótira emlékeztünk

Ha egy költő években és lehetőségekben gazdag hosszú életút végén búcsúzik el tőlünk, fáj a halála, mint ahogy minden halál fáj. De megnyugodva az isteni gondviselés kifürkészhetetlen akaratában, csendesen állunk meg a sírja előtt. Viszont ha egy költő fiatalon, élete kibomlásának reményteljes indulásakor hal meg, akkor tépelődő és nyugtalanító kérdőjelek sokasága korbácsolja fel bennünk a számonkérés indulatait.

Radnóti Miklósra, a költőre, csak ilyen indulatosan, ilyen nyugtalanítóan szabad emlékeznünk. Így is történt. Teológiai Önképzőkörünk november 18-iki ülésén így idéztük fel a 25 éve halott mártírköltő életét és életművének üzenetét. Dr. Groó Gyula dékán ünnepi beszédében a költő élni akarásának szent vágyával, majd erőszakos vértanúhalálának körülményeivel és ezért a halálért felelős gyilkosok vádolásával foglalkozott. „Radnóti sorsa nem végzet volt — mondotta — hanem tudatosan maga választotta sors. Ez jutott legjobbjainknak: vívódó töprengés a nemzet sorsa felett, gyötrő aggodalom az embertelenség hódítása láttán”. A megemlékezés közben a teológus hallgatók által megszólaltatott Radnóti-versek nem törték meg az ünnepi beszéd könyörtelenül logikus, de a költő életének alapos ismeretéről és a költő rokonszenves emberi alakjának nagy szereléséről tanúskodó rendjét és ritmusát, hanem még inkább erősítették a drámai feszültséget és a bennük érlelődő felelősség tudatát.

Olyan költőre emlékeztünk, aki élni akart, akinek a szívéből izzó vallomásokban tört elő az élet és a béke utáni vágy. Olyan költőre emlékeztünk, aki ember akart lenni, semmi más. csupán boldog ember. De hiába. MegöHék!

Győr Sándor

ADVENT HALK HÚRJÁN

A fák kopottas ágain a tüskék ruhát kaptak, a hajnal színezüstjét, csipkéből, dér-virágból szőtt ruhát, rajt élő gyöngyszemek, lilák, puhák, s palástjuk ez a báli félhomály, opál-patakok ágyán folydogáL

Menyasszonyok szemén ül ily varázs, mint templom ez a táj, szűz-zuzmarás.

Mily boldog ez a béke, ez a csend, mely földre fűzi most a végtelent, elringat, mint a betlehemi jászol...

— Fenség, mit száz művész hiába másol.

Esti Gyula

gyülekezetünk van, amelyik mindig csak ad, de nem kér, mert terheit önerejéből hordozza.

Legyenek büszkék a Tolna— Earanyai, a Somogy—Zalai, a Vasi, a Borsod—Hevesi vagy a Nógrádi egyházmegye gyülekezetei — hogy csak az első öt egyházmegyét említsem, de annál többet is lehetne —, mert a gyülekezetek, nagyon a szívükre vették ezt az ügyet és a zsebüket a szívük szolgálatába állították. Szándékosan nem említettem azt a hat egyházmegyét, amely a sorrend végére került, mert nagy reménységünk van abban a tekintetben, hogy már a jövő évtől kezdve előbbre kerülnek.

Ebben a tekintetben is legyünk őszinték és józanok. A városi gyülekezet, amely rendszerint lélekszámban jelentős nagyságú, sohasem tud olyan arányt elérni, mint a , közép- nagyságú, az. ezer lelkes, vagy kisebb, a 300—350 lelkes gyülekezet. Az utóbbiakban egyszerűbben elérhetők az adakozó testvérek, a szervezés is könnyebb és ami sokszor nagyon döntő: a városi gyülekezetekben a Gyülekezeti Segély , szép gondolata nem ismeretes annyira, mint másutt. Vagy másképpen: azok a testvéreink, akik nem szoruljak rá 2—3—5 ezer forintos segélyre, nem élik át azt sem, hogy mit jelenthet egy ilyen összegű támogatás.

1970-ben — a hivatalos számítás szerint — 110 éves lesz a Gyülekezeti Segély. A régiek,

drága elődeink, akik a Gyám* intézet alapját megvetették, minden jubileumkor egy-egy nagyobb célt tűztek maguk elé és azt az ország evangélikusaival elfogadtatták. Ennek a kérdésnek az eldöntésére az egyházi vezetőség hivatott, de javaslatot, jó gondolatot bárki felvethet, hiszen ez nem egyszerűen a Gyülekezeti Segély ügye, hanem mindnyájunké.

Mindenesetre van egy adósságunk, amelyet le kell törleszteni. A Gyámintézet első 50 évének a történetét már megírták és helyes lenne, ha ilyen munkához értő szakemberek megírnák legalább a második 50 év történetét, amely már magában foglalná az átalakulást a mai szervezetté.

De bármilyen múltja is vast ennek a szeretetszolgálatnak, az a döntő, hogy van jövője is! A jövője összefügg az egyház jövőjével! Ezért, ennek az írásnak a keretében is, köszönöm azt a segítséget, amelyet a Gyülekezeti Segély ebben az évben is ezrektől és ezrektől kapott és azoknak a gyülekezeteknek a nevében, amelyek telve vannak tervekkel, álmokkal, az újnak keresésével és megvalósulási vágyával, kérem a jövő évben is az egységet, a törődést, az áldozatot. Öröm. kapni ott, ahol az elfogadásra szükség van, de még nagyobb öröm — a szívből jövő adakozás!

Várady Lajos

A Diakéniai Osztály tanácsülése

November 25 -én tartotta ülését az Országos Egyház Diakóniai Osztályának tanácsa, D. Káldy Zoltán és D dr. Ottlyk Ernő püspökök elnökletével. A Tanács múlt évi határozata alapján ezen az ülésen először vettek részt a szeretetotthonok vezetői is tanácskozási joggal. Jelenlétük az ülésnek új színt adott és a megbeszélések hozzászólásaikkal gazdagodtak.

A Tanács meghallgatta Muncz Frigyes ügyvivő-lelkész jelentését a szeretetotthonok 1968. évi életéről és működéséről, örömmel szolgált tudomásul, hogy a legtöbb otthonban sok javítást és korszerűsítést végeztek el az épületeken, felújították és pótolták a berendezéseket. Az öregek és fogyatékos gyermekek otthonaiban jó ellátást és megfelelő gondozást tudtak biztosítani a bentlakóknak.

Behatóan foglalkozott a tanácsülés az egyre nagyobb méretet öltő gondozói munkaerőhiánnyal. Reményt ébreszt a nemrég kibocsátott püspöki körlevél, mely a gyülekezetek szívügyévé teszi a gondoskodást erről a szolgálatról.

Az otthonok zárszámadásait és a jövő évi gazdálkodási tervezeteit Péter Lajos az Országos Egyház pénztárosa ismertette.

A Tanács meleg szavaidra!, dicsérettel és elismeréssel szólott Fiedler Aliz és Unger Mária nővérekről, akik hosszú évtizedes hűséges és áldozatos munkálkodás után nyugdíjba léptek.

MEGHALT MANIKAM INDIAI PÜSPÖK

73 éves korában meghalt a

dél-indiai egvház püspöke dr. Rajah B. Manikam. Hazájának határain túl is ismert ökumenikus egyéniség volt és 1957-től 1963-ig alelnöke a

Lutheránus Világszövetségnek. Mint az Egyházak Világtanácsának kelet-ázsiai titkára az ötvenes években megvetette az ökumenikus munka alapjait Kelet-Ázsiában és kezdeményezésére alakult meg 1957-ben a ke’et-ázsiai Keresztyén konferencia.

Testvérek és barátok között

Külföldi hittestvérek között járni és szolgálni mindig nagy öröm. Amikor azonban ezen a verőfénycs őszön dr. Bakos Lajos dunántúli református püspök lársaságában Alfred rooming evangélikus érse'i meghívására közel ké‘ hetet az észt testvérek között tölthettünk, különösen nagy élményben volt részünk. Nemcsak azért, mert az észt néppel ös.zeköt a közös hit és szolgálat — hiszen az észtek csaknem valamennyien evangélikusok —, hanem azért is, mert a kicsiny, alig egymillió lelket számláló észt nép a finn mellett az egyetlen európai nép, amely velünk, magyarokkal közös törzsből, a finn-ugor törzsből származik. Igaz, ezt a rokonságot csak néhány közös szó emléke őrzi, de a szeretet, amellyel Észtországban fogadtak bennünket, arról tanúskodik, hogy az észt nép szívében elevenen él irántunk a testvéri szeretet érzése.

Észtország fővárosa Tallin, hangulata a régi hanza-városokéra emlékeztet. A várdomb lépcsőit s a város utcáit járva — ahol a kereskedő polgárok házai, a középületek és templomok a maguk eredetiségében maradtak meg — olyan érzés fogja el az embert, mintha az „időgépen’’ néhány évszázadot visszautazott volna. De ha néhány száz méterrel tovább megyünk, az új modern városrész és a füstölgő gyárkémények arról beszélnek, hogy nem állt meg az idő: a szorgos észt nép építi a maga jövőjét, a szocializmust.

A régi mon^a szerint a város fölött levő ülemiszte tóból — amely ma Tallin vízellátását szolgálja — minden szilveszterkor kijön egy szellem, s megkérdezi a város lakóit, fel- épült-e már a város. A kérdésre azt kell felelni, hogy nem, mert különben a szellem megnyitja a tó zsilipjeit, s elpusztítja a várost. Valóban, a jövő építése sohasem lehet befejezett tény, mindig újabb és újabb feladatok elé állít.

Az észtek nagyon szeretnek énekelni. Éppen száz esztc idővel ezelőtt gyűltek össze az ország városai, falvai az első dalos versenyre, hogy gyönyörködjenek egymás énekében, s eldöntsék az elsőbbséget. S azóta 4 évenként megismétlődnek a dalos versenyek. Az évfordulót a nyár folyamán különös pompával ünnepelték meg. A Piriita folyó torkolatánál, közel a tengerparthoz, festői környezetben épült szabadtéri színpadon egyszerre 7500 tagú vegyes kórus énekelt, s közel 400 000 ember hallgatta. Hogy az észtek szeretnek énekelni, azt megtapasztaltuk mi is, amikor a János templomban egy hétköznapesti istentiszteleten hatalmas gyülekezet előtt hirdethettük Isten igéjét. Lendületesen zengtek a számunkra is jól ismert korátok, s a gyülekezet énekkara is művészi számokat adotf elő.

Amerre csak jártunk, mindenütt élő hitű gyülekezetekkel találkoztunk. Egy vidéki kis város, Pöltsama alig 4000 lelket számláló gyülekezete a németek által a második világháború idején lebombázott hatalmas templomát saját erejéből építette újjá közel másfél millió forint értékű áldozattal. A templomok és lelkészlakok mindenütt jó karban vannak, s ez arról beszél, hogy az észt evangélikusok szeretik egyházukat és áldozatot is vállalnak érte. A Teológiai Akadémián tett látogatásunk, ahol mindketten előadással szolgáltunk, nemcsak arról győzött meg bennünket, hogy az észt evangélikus egyházban biztosított a lelkészutánpótlás, hanem arról is, hogy a jövő lelkészei jól felkészülnek a szolgálatra.

Utunk során alkalmunk nyílt arra is, hogy az orosz ortodox egyház képviselőivel találkozzunk, s bepillantsunk egyházi életükbe.

Számomra különösen is felejthetetlen élmény volt, amikor Moszkvában és Leningrádban részt vehettünk egy-egy teljes ortodox liturgián. Példásan rendben tartott templomok, művészi liturgia, s a templomokat zsúfolásig megtöltő gyülekezet — ez volt mindkét helyen a tapasztalatunk. Leningrádban Germán püspök vendégeiként meglátogattuk, az orosz ortodox egyház lel készakadémiáját, ahol két magyar ortodox fiatalember is készül a lelkészt szolgálatra. Az akadémia tanáraival folytatott testvéri beszélgetés nemcsak az egyházaink között fennálló ökuménikus kapcsolatot mélyítette el, hanem hozzájárult ahhoz is, hogy szolgálatunkat hűségesebben tudjuk betölteni népeink körében.

Hogy a moszkvai és leningrádi egyéb élményeinkről, a Kremlről, a Tretyakov képtárról, a Metróról, az Ermitázsról és a leningrádiak hősiességéről tanúskodó hősi temetőről (Pisz- karevszkoje Kladbiscse) részletesen beszámoljak, az e rövid riport kereteit meghaladja. Egy bizonyos: a szovjet népben olyan népet ismertünk meg, amelynek nemcsak gazdag történelmi múltja van, hanem biztos kézzel építi jövendőjét, a szocializmust. S amikor az utolsó estén a moszkvai Prága Étteremben Juvenáli moszkvai ortodox püspök vendégeiként az orosz ortodox egyház, az észt evangélikus egyház, valamint a szovjet állami egyházügyi hivatal képviselőivel együtt voltunk, mindannyian egyöntetűen azt állapítottuk meg, hogy az ilyen baráti látogatások és testvéri beszélgetések nagyon hasznosak, mert nemcsak az egyházaink közötti kapcsolatokat mélyítik el, hanem a népeink közötti barátságot is, s ezzel előbbre viszik az egész emberiség közös ügyét, a békés együttélés megvalósulását Dr. Selmeczi János