Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-06-08 / 23. szám

Istentiszteleti rend Budapesten, 1963. Június 8-án Kiválasztottságunk 2 Móz 19, 3—8 Hazánkban egy-egy jelentős nemzetközi labdarúgómérkőzés előtt az egész ország „válogat”. Azt latolgatják, kik a legmeg­felelőbbek a válogatottságra, színeink méltó képviseletére. Minden egyes poszt fontos. A csapat összeállítása után azon­ban a „válogatottaknak” bizo­nyítaniuk kell! Játékuk minden egyes mozzanatát milliók fi­gyelik. Mai igénk azt az ünnepélyes pillanatot idézi, melynek során Mózes bejelenti Izráel népének Isten szándékát: valamennyi nép közül őket választja ki, velük köt örök szövetséget. A kiválasztottság azonban még 2 Mózes 19,3— 8 — Szőgyi Lajos munkája nem minden: nekik is bizonyí­taniuk kell. S Isten szeme raj­tuk lesz, hogy a szövetség fel­tételeit megtartják-e. Kiválasztó szeretetét Isten azóta megerősítette és kiter­jesztette — Jézus Krisztusban. Ennek felismerése ma is azt az élményt adja, amit annak ide­jén Izráel népe átélt, talán csak külsőségeiben vált egy­szerűbbé: az evangélium hir­detése és meghállása munkál­ják e felismerést. A feltételek azonban rrja is ugyanazok: 1. FIGYELMESEN HALL­GATNI ISTEN SZAVÁRA. Nem szeretem a „kosztümös filmeket”. Igaz, a szórakozást talán még könnyedebbé teszik, elmerenghetünk közben régi korok ma már „kívülről” néz­hető problémáin, nem fenyeget a veszély, hogy magunkra is­merünk, kényelmetlenné tuti­nak a látottak. En mégis job­ban szeretem a talán kevésbé kiforrott és bizonytalanabb végkifejlődést kínáló mai tár­gyú darabokat, dokumentum­szerű beszélgetéseket, riporto­kat. Több ilyen darab és soro­zat készült már eddig is, gyer­mekek, fiatalok és felnőttek valós kérdéseiről. Oda kell fi­gyelni ezekre a darabokra, hi­szen a magunk problémáiról szól s keresi a feleleteket. De hiszem és tudom oda kell fi­gyelnünk Isten szavára, mert üzenete nekünk szól, a mi bel­ső és külső kérdéseinkre ad fe­leleteket. Nem Izráel népének a Sinai hegy nagy eseménye előtti hangulatát, lelkiállapotát kell felidéznünk: csak a ma­gunkét kell józanul és becsü­letesen átgondolnunk! A bib­liai emberek csak példát mu­tatnak számunkra abban, aho­gyan ők felismerték bűneik és kísértéseik ellenére kivá­lasztottságuk örömhírét és ahogyan ők igyekeztek követ­kezményeit mindennapi éle­tükben megvalósítani. A mi korunknak sok igen nagy kérdése van: család, gyermeknevelés, együttélés, munka kisebb körétől egészen nagy nemzetközi és világmére­tű kérdésekig. Nemrégen olyan indián törzset fedeztek fel, amely még kökorszakbeli álla­potok között él. Vannak olyan tömegek, akik már tudják, ho­gyan élhetnének s hogyan él­nek mások: ők azonban nem érik meg a felnőttkort... Ha figyelmesen hallgatunk Isten szavára akkor megtanulhatjuk, mit kell tennünk. Mit a család­ban, munkahelyünkön, mit a nagyvilágban? Mit kell ten­nem, mint egyes keresztyén ember, mit, mint gyülekezet és mit, mint egyház s egyházi vi­lágszervezet ... Istennek ma is van szava, akarata! Oda kell figyelnünk! 2. PAPI, SZENT NEPPE VÁLNI. Nem látszik nagyon időszerű, korunkba illő kifeje­zésnek ez! Törekvéseink in­kább azt célozzák, hogy csök­kenjen az egyház hierarchikus és misztikus szerepe és növe­kedjék Krisztus emberközelsé­gének és emberszeretetének megélése. Igen, ez jó cél. A papi szolgálatúknak valóban szolgálatnak kell lennie úgy, ahogyan Jézus arra példát adott (Jn 13, 1—17). Felvenni emberek ügyét, segíteni kérdé­seik megoldását, munkálni a békességet s ha ez kell: meg­adni minden külső támogatást. Egy svájci protestáns szociális szervezet azt a célt tűzte ki maga elé, hogy elintézi az em­berek ügyes-bajos dolgait, amit maguk nem tudnak elin­tézni s e szolgálatával már- már reménytelenné váló embe­reket segít vissza az „egyenes útra”. Ilyen a papi szolgálat. Szent nép pedig az, amely Is­ten tulajdonának tudja magát s ezért tulajdon érdekeit, vá­gyait is aláveti Isten akaratá­nak. Így már vállalhatjuk ezt a feltételt is: szent, papi néppé válni egy olyan világban, amely mindenestül az Istené. Szirmai Zoltán Deák tér de. 9 (úrv) Trajtler Gá­bor, de. 11. (úrv) D. Káldy Zoltán, du. 5. dr. Hafenscher Károly, du. 6. szeretetvendégség: dr. Kékén András. Fasor de. fél 10. Szirmai Zoltán, de. 11. Szirmai Zoltán, du. 6. Szirmai Zoltán. Dózsa György út de. íél 10. Üllői út 24. de. fél 11. Karácsony Sándor u. de. 9. Rákó­czi üt 57/b. de. 10 (szlovák) Aradi András, de. 12. (magyar). Thaly Kálmán u. 28. de. 11. Bándi Sándor, du. 6. Bándi Sándor. Kőbánya de. 10. Veöreös Imre, du. 5. szeretet­vendégség: D. Koren Emil. Utász u. de. 9. Sülé Károly. Vajda Péter u. de. fél 12. Veöreös Imre. Zugló de. 11. (úrv) Boros Károly, du. 4. szeretetvendégség. Rákosfalva de. 8. Bízik László. Gyarmat u. de. fél 10. (úrv) Boros Károly. Fóti út de. 11 Benczúr László. Váci út de. 8. D. Káldy Zoltán. Frangepán u. de. fél 10. Solymár Péter. Újpest de. 10. Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10. Virágú Gyula. Soroksár-Ojtelep de. fél 9. Virágú Gyula. Pestlőrinc de. 11. Matúz László. Pestújhely de. 10. Kürtösi Kálmán. Rákospalota MÁV-telep de. 8. Rákospalota­Nagytemplom de. 10. Rákospalota Kistemplom du. 3. Rákosszent­mihály de. fél 11. Karner Ágoston. Mátyásföld de. fél 11. Cinkota de. fél 11, du. fél 3, Kistarcsa de. 9. Rákoscsaba de. 9. Békés József. Rákosúegy de. 9. Rákosliget de. 10. Rákoskeresztúr de. íél 11, du. 3. Bécsikapu tér de. 9. (úrv) Mado- csai Miklós, de. 11. (úrv) Várady Lajos, du. 6. Madocsai Miklós. To- rockó tér de. fél 9. Várady Lajos, öbuda de. 9. Fülöp Dezső, de. 10. (úrv) Fülöp Dezső. XII. Taresay Vilmos u. de. 9. Rezessy Miklós teol. (szuppl), de. 11. Rezessy Mik­lós teol. (szuppl), du. fél 7. zenés áhítat. Budakeszi de. 8. Csengődy László. Pesthidegkút de. fél 11. Csengődy László. Kelenföld de. 8. (úrv) dr. Rezessy Zoltán, de. 11. (úrv) dr. Rezessy Zoltán, du. 6. Bencze Imre. Németvölgyi út de. 9. Sasbalom de. 9. Karner Ágoston. Bencze Imre. Nagytétény de. fél 9. Visontai Róbert. Kelenvölgy de. 9. Budafok de. 11. Visontai Róbert. Budafok du. 3. Visontai Róbert. Csillaghegy de. íél 10. Csepel de. 11. — Szentháromság ünnepe után az 1. vasárnapon az ol­tárterítő színe: zöld. A délelőt­ti istentisztelet oltári igéje Lk 16, 19—31; az igehirdetés alapigéje: 2 Móz 19, 3—8. A délutáni istentisztelet alapigé­je: Ez 2, 3—8/a. — BUDAHEGYVIDÉK. A gyülekezet május 18-i szeretet- vendégségén dr. Fabiny Tibor teológiai akadémiai tanár „Történeti örökségünk” cím­mel tartott előadást. A DÁN PAPI VISELET A dán istentiszteleti renddel kapcsolatos vitában kitértek a papi viselet kérdésére is, külö­nösen is a bokáig érő köntös és a rendkívül magas gallér vi­seletére. Kérdésessé teszik, hogy ez az 1526-ra visszanyúló papi ruha hogyan hat a mini­szoknyák és pólóingek világá­ban. Meg kellene változtatni a papi ruhát, mondják sokan, hogy ezzel is kifejezzék a lel­készek, hogy mindkét lábbal itt járnak a földön. — Érdekes olvasni ezt a hírt. Mennyire túl vagyunk mi ezen a ruha­kérdésen, s mennyire más kér­dés az, hogy a lelkészek két lábbal járnak-e mai világunk­ban. — A BÄCS-KISKUN EGY­HÁZMEGYE lelkészi munka- közössége május 21-én Buda­pesten tartotta ülését. Igehir­detéssel szolgált Görög Tibor esperes. Igehirdetési előkészí­tőt Sárkány Tibor és Káposzta Lajos, előadást Seben István, Hulej Alfréd és Tóth-Szöllős Mihály tartott. — HÁZASSÁGI ÉVFOR­DULÓ. Bencze Imre pesterzsé­beti presbiter és felesége, Vá­rady Katalin május 18-án ün­nepelték házasságkötésük 50. évfordulóját a kelenföldi temp­lomban. Népes rokonság jelen­létében Ruttkay-Miklian Géza gyóni lelkész hirdetett igét és osztott úrvacsorát. — HALÁLOZÁS. Latinák Istvánná, sz. Makay Ilona, az Evangélikus Élet hűséges olva­sója hosszú, türelemmel viselt betegség után április 14-én 40 éves korában csendesen el­hunyt. Nagy részvét mellett helyezték örök nyugalomra áp­rilis 19-én a Farkasréti teme­tőben. Az elhunytban a kőbá­nyai gyülekezet másodfelügye­lője feleségét gyászolja. „Ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk”. A SAJTÓOSZTÁLY KÖZLEMÉNYE A Sajtóosztály értesíti a gyülekezeteket, hogy a Ke­resztyén Énekeskönyv új, nagy alakú kiadása nyomda- technikai okok miatt csak a nyár folyamán jelenik meg. A megjelenést annak idején hirdetni fogjuk. Az énekeskönyvre előjegyzést nem fogadunk el, a megje­lenés után korlátlanul áll a gyülekezetek rendelkezésé­re. EVANGÉLIKUS ELET A Magyarországi Evangélikus Országos Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti: a szerkesztőbizottság Felelős szerkesztő és kiadó: D. Korén Emil Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VII!.. Puskin u. 12. Telefon: 142—074 Csekkszámlaszám: 20.412—vm. Előfizetési ár: egy évre 90,— Ft Árusítja a Magyar Posta Index 25 211 69.1078 Athenaeum Nyomda, Budapest Rotációs magasnyomás Felelős vezető: Soproni Béla igazgató „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg és aki engem megvet, azt veti meg, aki el­küldött engem.” (Lk 10, 16) VASÁRNAP. — „Ha Mó­zesre és a prófétákra nem hallgatnak, nem győzi meg őket az sem, ha valaki feltá­mad a halottak közül.” (Lk 16, 19—31) Úgy kezdődik ép­pen, mint a mesében szokott: volt egy gazdag ember és egy Lázár nevű koldus. A többi már ismerős. A példázat csat­tanója pedig ez: kéri a gaz­dag, hadd értesítse a még élő testvéreit, nehogy ők is a kárhozatba kerüljenek. Minek — feleli Ábrahám, úgyse hi­szik el! E példázatban Jézus a maga tevékenységéről szól: amit mond, az hiteles és meg­bízható. Higgyük el tehát, hogy Isten nem tűri az anya­gi javak féktelen és a kizsák- mányoltakra nem tekintő em­bertelen élvezetét. HÉTFŐ. — „Te maradj meg mindabban, amit tanultál és amiről meggyőződtél, mert tu­dod, kitől tanultad.” (2 Tim 3, 14—17) Egy tanító figyel­meztetése ez tanítványa felé. Amit Pál apostol mondott el Timótheusnak, az nem olyan, mint a gyökvonás, amit idő­vel szépen elfelejtünk min­den különösebb káros követ­kezmény nélkül, hanem olyan, amiben meg kell maradni. Nem pusztán vele, hanem „benne”, nem: segítségével, hanem „benne”. Hogyan lehet megmaradni egy „tanítás­ban”? Nem tételekről, vagy tantárgyakról van itt szó, ha­nem Arról, Akiről az a taní­tás bizonyságot tett: Jézus Krisztusról. Aki Őbenne ma­rad, az van felkészítve jó gyü­mölcsök termésére. KEDD. — „Embernek fia! Állj lábaidra és szóljad az én beszédeimet nékik, vagy hall­ják, vagy nem.” (Ez 2, 1—7) Van egy barátom, aki ha na­gyon dühös, vagy szomorú, gyorsan lefekszik. Bizony, az a gyakorlat, hogy minket nem Ezékiel vallásos látomásához hasonló vallásos élmények, de nagyon is földi dolgok, bűn és betegség, elkeseredés és szeretetlenség vesznek le a lábunkról. És mikor úgy érez­zük, mintha jégen járnánk, mikor kicsúszik a szilárdnak hitt pont lábunk alól, mikor még felkelni sincs kedvünk, se erőnk — akkor jön jól a biztatás. Amit vagy meghal­lunk, vagy meghalunk, ahogy a költő Radnóti érezte egy­kor. Az a boldog ember közü­lünk, aki a bajban sem veszí­ti el hallását, hanem figyel Isten biztatására. SZERDA. — „Fülöp pedig megnyitotta száját és elkezd­ve ezen az íráson, hirdette ne­ki Jézust”. (Ap. csel 8, 26—35) Poros úton baktatnak az álla­tok, zötyögtetve a kocsin az etióp „pénzügyminisztert”. Nem éppen a legideálisabb hely missziói prédikációra! De van-e olyan helyzet, ami­kor ne lehetne Jézusról be­szélni annak, aki ezt szüksé­gesnek érzi? Még akkor is, ha történetesen nem Szentírást tart a kezében. Sőt, talán mindegy is, hol és minek az alapján kezdjük el; újsághí­rekhez vagy regényekhez, fil­mekhez, vagy élményekhez kapcsolódva, csak az fontos, hogy a vége legyen azonos: Jézus mindenkit átfogó szere- tetének hirdetése. CSÜTÖRTÖK. — „Kicsiny­től fogva nagyig, mind nyere­ség után nyargalnak és ha­zugsággal gyógyítgatják a nép romlását.” (Jer 8, 8—11) A ha­zugság olyan, mint a kábító­szer: nem gyógyít, csak a gyó­gyulás álmába ringat. Gyó­gyítani csak az igazság képes, mely néha elevenünkbe vág, mint a sebész kése. Jeremiás próféta szerint pedig az az igazság, hogy mindenki csak a haszon után nyargal. Le­gyen ez a mondat mások élete feletti ítélkezésünk alapja? Baj az, ha mi, emberek, any- nyira keressük a hasznot mun­kában és mindenütt? Az a baj, ha a magunk „nyargalá- szását” nem vesszük észre, az a baj, ha eközben csak a ma­gunk hasznát nézzük s néma másokét! PÉNTEK. — „Mondta ne­kem az Ür: kelj fel — és fel­keltem azért; szólj — és szól­tam ezért.” (Ez 3,22—27) Ezékiel próféta feltétel nélkü­li engedelmességében nem ő válik naggyá, hanem Isten, aki elküldte és szólásra bírta ót. Beszélgetésünk, szavaink és mondataink nem akkor helye­sek, ha általuk mi leszünk bel­esebbekké és irigylésreméltób- bakká, hanem akkor, ha beszé­dünk mindig túlmutat önma­gunkon. Túl, még a legapróbb ügyben is, még ott is, ahol Jé­zus nevét ki sem ejtjük, — Is­ten felé. Tudunk-e ma ennek megfelelően uralkodni rakon­cátlan mondatainkon? SZOMBAT. — „Felásta & szőlőt és megtisztította a kö­vektől, nemes vesszőt plántált belé és várta, hogy majd jó szőlőt terem. És az vadszólót termett!” (Ézs 5,1—7) Hol van ez a bosszantó terméketlenség, melyik táján az országnak ez a földművelő kudarc? Ne keres­sük messze magunktól: nem rossz földről s nem rossz sző­lőszüreti kilátásokról van itt szó, hanem rossz önmagunk­ról, saját terméketlen életünk­ről, melynek parlaggá tételét egyedül Jézus Krisztus ereje akadályozhatja meg (Lk 13,6—9) Bizik László BUNDÁK, átszabások elsőrendű Kivitelben Somogyi szűcsnél. Bp. V., Kossuth Lajos u. 1. az udvar­ban. SlRKÖ eladás nagy választékban. Schrődl Ferenc kőfaragó mester. Bp. ni., Pomázi út 19965 hrsz. Óbu­dai temető mögött, 60-as autóbusz végállomás. KUlOnbejARATÜ, csendes al­bérleti szobát keres fürdőszoba­használattal papleány. „Ideiglenes bejelentővel” jeligére a kiadóhiva­talba. BŰNTUDAT Azokban az esztendőkben egyformán sze­gény volt mindenki. Amit a háború még gyé­ren meghagyott, azt elvitte a gazdasági vál­ság. Nemcsak a nagy hajók kaptak léket és süllyedtek lassú bizonyossággal a mélybe, de a kicsiny ladikok eresztékein is bőven csör­gött-be a megsemmisítő ár. A szürke egyhan­gúságban egy dolog vált bizonyossá: hogy ma rosszabb volt, mint tegnap és holnap rosszabb lesz, mint ma volt. A város szélén laktunk, vagyis a „peremén”. Nem tartoztunk már a városhoz, de a falu is idegen volt számunkra. Néhány árva gyü­mölcsfa satnyult a kertben, meg ribizke bok­rok — melyeknek gyümölcseit már zölden ettük, hiszen mindig éhesek voltunk — az egyébként takarosnak mondott és szorgalom­mal művelt néhány négyszögölön. Mi gyere­kek még nem tudtuk, hogy a munkanélküli­ség ideje alatt a ház már nem a miénk, s hogy a bútorzat rohamos fogyásának mi a magyarázata, mert amikor „hivatalos urak” jártak nálunk, bennünket kizavartak a la­kásból. Az egyik szomszéd — fekete, tüzes tekinte­tű, szikár férfi volt, vézna felesége két kicsi gyermeket vonszolt szüntelenül — „rossz hír­ben” állt. Az időnként felcsípett hangokból tudtuk meg, hogy kommunista, s amikor csendőrök jártak náluk, szétrebbentünk, mint a verebek. Ö mégis torony magasságban állt fölöttünk, mert gyárba járt, dolgozhatott, s hetenként hozott haza valamit a családnak. De egy szép napon ő is a kerítéshez állt, mel­lén összefont karjaival, szúrós tekintettel fürkészte a messzeséget. Félelmetesen ismét­lődött meg azután nap, mint nap a szom­szédnak eme póza és mi messziről elkerültük rosszat sejtve. A másik szomszéd tudott legtovább „kitar­tani”. Ide jártunk vízért, amelyet pénzért mért, s amikor már nem tudtunk fizetni, le­zárta a kiskaput, amely a két kerítés között egy rozsdás rugón függött. Bátyám rostéit trafikba menni egy „darab” Leventéért és a kétfillérest — rézpénz volt, egyik felén a magyar szent korona ékeske­dett — markomba szorítva mentem a nevet­séges tételért. A szűzmáriás ezüst kétpen- gőst már elvétve sem láttuk. A fűszereshez néném küldött és örökösen hitelbe kellett kérni petróleumot, sót, vagy lisztet. Velem üzenték, hogy majd ekkor, vagy akkor fog­juk kifizetni a gyülekező adósságot. A „bűn és bűnhődés” markáns fogalmait világ végének jeleit magyarázták a végtelen és egyetemes nyomorból, s mi gyerekek — akikkel keveset törődtek — a hangsúlyból és kézmozdulatokból szereztünk tudomást ar­ról, hogy alig van már vissza néhány nap a világ végétől. Hogy alapjaiban mit jelentett ez a vég, természetesen nem tudtuk, de gyer­meki képzeletünkben abban jelentkezett, hogy egyre gyakrabban hallottuk, amikor kenyeret kértünk: „nincs.” Lefogytunk, vékonyak lettünk, silány ru­házatunk lötyögött vézna testünkön. A csilla- pítatlan éhség, terített asztalok, finom ételek illatának és ízének délibábjaival csalt szün­telen. Húst emberemlékezet óta nem ettünk, hiszen kenyérre sem tellett. Akkoriban a kutas szomszéd egy tyúkja kö­vetkezetesen átjárt hozzánk kapirgálni. Só­várogva lestük, ahogyan egy-egy árnyékosabb helyen homokfürdőzve és barnavörös tolláit felborzolva ingerelt bennünket a hetedik pa­rancsolat megszegésére. Néném időnként le­győzte a kísértést és haza kergette, de kis idő múltán újra hozzánk lopakodott. Nem talál­tuk azt a rést, ahol átsétált hozzánk. Szí­vünkben azonban már gyökeret vert a gon­dolat, hogy a tyúk, valami felső hatalom irá­nyítása következtében jön hozzánk, és az éhes család legalább egyszer jóllakik, ha fazékba kerül. (Milyen bölcs volt a Napkirály, ami­kor azt mondta: azt akarom, hogy minden francia család fazekában, legalább egyszer hetenként egy tyúk főjön.) A szektaprediká- tor pedig abban az időben a pusztai vándor­lás történetét magyarázta a mannáról és a fürjekről és ez utóbbiak a mi tudatunkban áthasonultak a Vöröses barna tyúk fogalmá­vá, amely hűségesen kereste kertünkben vég­zetét. Az erkölcsi mérlegelés nagy válságot idé­zett elő a családban. Mindannyian nagyon féltünk a törvénytől, de még félelmetesebb volt a lelkiismeret szava, amely a szegény embert különösen is kordában tartotta. Akkorára már nemcsak a hitelünk merült ki, de a szó szoros értelmében véve éheztünk, mert fölözött tejre se jutott. (Pedig annak két fillér volt literje). Megszületett az elha­tározás, vagyis a kövér tyúknak a sorsa meg­pecsételődött. Néném volt a tettes, én a ház markából les­tem, hogyan tudja zaj és feltűnés nélkül ár­talmatlanná tenni az áldozatot. Ügyes volt. Kötényét bontotta a jószágra, alig egy-két riadt kodácsolás után elmetszette a nyakát. A komplikáció ezután kezdődött. Mert hi­szen nemcsak a nyomait kellett eltüntetni, de elsősorban a tollazatát. A szektaprediká- tor Mózes egyiptomi gyilkosságát magyaráz­ta. Mi pedig hangos szívdobogással ástunk gödröt a tollaknak és a belsőségeknek. A bűn az arcunkra íródott. Nem véletlenül magyarázta a szektapredikátor a Kain hom­lokára sütött bélyeget és én szüntelenül a tü­körben kémleltem homlokom, nincs-e reá írva a „rettenetes” bűn. Eközben a fazékban ragyogott már a tyúk. Illata betöltötte a konyhát, a nyál összefu­tott szánkban. Alkonyaira főtt meg és ülhet­tünk asztalhoz. A szokásos „Jövel Jézus...” természetesen elmaradt, s mi lesütött szem­mel fogtuk marokra a kanalat. Nagyon ne­héznek bizonyultak az alpakka kanalak és sehogyan sem akart menni az evés. A párás csöndet néném törte meg: „kevés a só benne, azért nincs íze. Szaladj gyerek, kérj kölcsön egy kis sót!” Belekóstoltam azért indulás előtt a levesbe. Hogy só hiányzott-e belőle, vagy a zöldsé­gek, vagy egyszerűen a lelkiismeret felkavart nyugalma rontotta el a tyúkleves ízét, nem tudom. De arra határozottan emlékszem, hogy úgy ettük, mint az orvosságot. Kanalanként és halálos csendben, és lesütött szemekkel. Másnap szomszédunk kereste a tyúkját. Hozzánk is betért, láttuk-e? Néma intéssel tagadtuk, nem akartuk egyszerű felfogásunk szerint hangos hazugsággal tetézni bűnün­ket. De olyan volt a ház napokig, mintha va­lami nagy gyász szakadt volna rá. Meg is kérdezte a szomszéd: „Csak nem történt va­lami bajuk, hogy olyan szomorúak mindnyá- ian?’- Rédey Pál

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom