Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-04-27 / 17. szám

225 éves az orosházi gyülekezet MÁJUS 1 Az orosházi evangélikus egyházközség és község alapí­tása egybeesik. Keletkezésének leírása az 1744. év szeptembe­rében kezdődő első anya­könyvben található. Horvát András lelkész erről így ír: „Tolna megye, Zomba helysé­gében több évig szabad vallás­gyakorlatnak örvendett egy evangélikus ágostai hitvallású, szentegyház. Szent beszédeket és a tanuló ifjúság oktatását a tudós és jámbor Dénes Sán­dor iskola tanítótól nyervén. Idővel szaparodván Zombán a rk. hívek a földes uraság előbb cath, lelkészt hívott, aztán az evangélikusoknál a szent­beszédek tartását, utóbb a mindennapi könyörgést is el­tiltó, végre imaházukat is el­vette. Keserű fájdalmak közt még lelkiismeretűk szabadsá­ga erőszakolásától is tartván, ezen Isten imádástól, emberi hatalom szózattól letiltott buz­gó hívek, Jézusukat, hitüket mindennél feljebb becsülvén, elhagyják házaikat, szántó­földjeiket, jogaikat és felszed­vén minden övéiket, bujdosva, jobb hazát keresni indultak. Az új lakhely keresésében fő­ügyvivőik voltak: Ravasz György, Raj ki Pál, Szilasi István, Szálai János, Sitkéi Mihály, Német György, Győry István és Köcze István.” „Ezek a Tiszán átkelvén B. Csabán megállapodtak lak­helyért könyörögvén Békés megye akkori főispánja és egyszersmind legnagyobb bir­tokosa b. Haruckern Ferenc­nél. Könyörgésük meghallgat­tatott, mert nemcsak lakhe­lyet, hanem szabad vallásgya­korlatot is engedett nekik. Az így kívánt célhoz jutott hon­keresők, atyafiaiknak hírt ad­ván szerencsés szerződésük felől, időközben többen jöttek utánuk és miután mindnyájan B. Csabán az ottani lakosok emberbaráti jószívűségében részesültek, közel egy évig tar­tózkodtak ott.” 1744-ben éppen György nap­ján vetették meg e helység alapját. Az így tisztán magyar és evangélikusokból alakított gyarmat, csaknem több, mint 70 párra szaporodva, meghív­ták papjuknak Horvát And­rást. Az anyakönyv első beírása szeptember 3-án kezdődik az­Bibliai ábécé: VILÁG A Szentírásban a „világ” szó mellett, éppen úgy, mint a ma­gyar nyelvben, még sok más el­nevezést is találunk a bennün­ket körülvevő és bennünket magábafoglaló valóságra: „ég és föld” (Móz 1, 1), „földkerek­ség” (Móz 11, 1), „a lakott föld” (Mt 24, 14), „világkor­szak” (Mt 12, 32), „a teremtés” (Rm 8, 19), „a mindenség” (Kol 1, 16) stb. Ez a változatosság érthető, hiszen az embernek oly sokféle és kimeríthetetlen tapasztalata van a világról. A Szentírásban nem találha- * tunk minden részletében össze­hangolt egységes képet a vi­lágról. Benne lecsapódtak az első könyv és az utolsó könyv megírása között eltelt kétezer esztendő embereinek ma már „sokszor gyermekesnek tűnő el­képzelései. A Szentírás írói ál­talában úgy képzelik el a vilá­got, hogy az a föld tányérja fö­lé kifeszített ég sátorából, s a föld alatt morajló mélységből, alvilágból áll. Találhatunk azonban a Szentírásban olyan utalásokat is, amelyek a fejlet­tebb egyiptomi és görög világ­kép hatásáról árulkodnak. Fél­reértenénk a Biblia szándékát, ha abban tudományos megál­lapításokat keresnénk. Nem a világ szerkezetéről akar felvi­lágosítást adni, hanem bizony­ságot tesz a világ Uráról, a vi­lág feladatáról, az ember he­lyéről és szolgálatáról a világ­ban. Az első, amit a világról kije­lent, hogy az az emberrel együtt Isten teremtménye (Móz 1. fej. Csel 17, 24). Isten a vilá­got szépnek és jónak (Móz 1. 31) alkotta. Ezért mondhatja az Istent ismerő kegyes: „Dicsér­jék őt az egek és a föld; a ten­gerek és ami csak mozog azok­ban!” (Zsolt 69, 35) A végtelen világmindenségben a porszem- nyi embernek különleges he­lyet szánt. Lakásul adta a vilá­got neki, és „úrrá tette őt ke­zei munkáin” (Zsolt 8, 7). A te­remtő Istenbe vetett hit olyan iránytűt adott Isten népének kezébe, amely megőrizte attól, hogy megvetéssel forduljon el a világtól, de attól is, hogy rabjává legyen a világnak. Ha a világot Isten teremtette, ak­kor szeretnünk kell azt. A bibliaolvasó ember tudja, hogy a Szentírás gyakran el­ítélő hangsúllyal említi a vilá­got. „Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak” (Jn 2, 15). „A világ barátsága ellenségeskedés Is­tennel” (Jak 4, 4). Ez ellent­mond annak, amit az előbb a teremtett világ iránti szerétéi­ről mondottunk. De az a világ, amelyet Isten otthonunkká tett, nem maradt olyan, amilyen­nek alkotója szánta. A bűn nem maradt az ember szívében, hanem meghonosította a vi­lágban is az ellenségeskedést, a közönyt,- az önzést, az elnyo­mást és az ezzel járó szenve­dést. Érthető tehát, ha a Szent- írás nemcsak arra buzdít, hogy bátran éljünk Istennek minden jó adományával, hanem óv is attól, hogy mindenestül hozzá- idomoljunk a bűntől megron­tott világhoz. Amint látjuk a „világ” szó a Szentírásban valójában kettős csillogásé, „csillámló” szó. Van színe, és van visszája, s mind a kettőt egyszerre kell lát­nunk. Ha csak a színét látjuk, álomvilágban járunk, amely­ből keserű az ébredés. Ha csak a visszáját látjuk, kilátástalan­ná válik minden jó szándék. Együtt látva színét és visszáját lesz lendítő erővé az evangé­lium. Mert az írás arról is bi­zonyságot tesz, hogy Isten nem dobta félre a világot, mint egy elcsúfított műalkotást, hanem azon dolgozik, hogy megvaló­suljon eredeti szándéka. „Ügy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta __” (J n 3, 16) Isten szeretetét nem győzheti le a bűn hatalma. A világot nem szolgáltatja ki ne­ki. Ezért óvja az összeomlástól azzal a renddel, amelyet a vi­lági hatalom és minden jóaka­raté ember erőfeszítése bizto­sít, és azzal a szeretettel, amely Krisztus halálából és feltámadásából árad ebbe a vi­lágba. Egyházának azt a meg­bízatást adta, hogy folytassa Jézus művét a világért. Az egy­ház ezért nem fordulhat meg­vetéssel a világ felé, ezért nem vonulhat ki abból, hanem a bűnbocsánat és az új élet ere­jével fáradoznia kell azért, hogy ez a világ olyan otthona legyen minden embernek, ami­lyennek Isten szánta. Ezt hagyta Jézus végrendeletül az övéinek, amikor a főpapi imád­ságban így imádkozik: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól!” (Jn 17, 15) A Szentírás a jövőt sem tud­ja elképzelni a világ nélkül. Ha most még nem is oldódik fel teljesen az ellentmondás Isten teremtett világa és a bűn vilá­ga között, amikor Isten jónak látja, megújítja a soha meg nem tagadott világot. (Jel 21, 1) Az új ég és új föld a teljes béke országa lesz, ahol a régi prófécia szerint „kardjaikból kapákat kovácsolnak, dárdáik­ból metszőkéseket. Nép népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul.” (Es 2, 4) „Ott az Isten letöröl minden köny- nyet szemeinkről; és a halál nem lesz többé f sem gyász, sem fájdalom, sem kiáltás nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21, 4) Az Üjtestamentum döntő üzenete, hogy Istennek ez az új világa nemcsak mesz- szi jövendő, haner Jézus Krisz­tus által áthatja már ezt a vi­lágot is. Feltámadásával kezdő­dött el a megígért új világkor­szak. Általa már most kien­gesztelt világban élhetünk. (Kol 1, 20) A világ olyan szó, amely nél­kül az evangéliumot elmonda­ni nem lehet. Olyan próbakő, amelyen kitűnik, hogy igaz-e igehirdetésünk, hitünk, szere­tetünk és reménységünk. Cserháti Sándor zal, hogy megkeresztelte Feke­te István leányát, Ilonát. Az első két évben békén és boldogan éltek, de 1747-ben mint a derült égből a villám, úgy érte az orosháziakat a helytartótanács rendelete, hogy az evangélikus prédikátort el kell mozdítani, a templomot szét kell verni és az istentisz­teletet meg kell szüntetni. A templomot a hatóság lepecsé­telte, de azt a hívek önként felnyitották úgy, hogy egy év­vel később a helytartótanács még keményebben ismételte meg a rendeletet. Azonban ezt se hajtották végre. 1755—56-ban nagyon ko­molyra fordult a helyzet, mert karhatalommal akarták elven­ni a templomot, a nép azon­ban ismét nem engedte, ha­nem bement a templomba és felcsendült ajkán a panaszos ének: (régi graduál 727 éneke) Te templomid már pusztulnak. Szolgáid hurcoltatnak; Sír, kesereg a te néped, Hozzád kiált sereged: Tekints alá a memnyégből, Te királyi székedből, Oh kegyelmes Istenünk! Valószínű, hogy az összese- reglett hívek mindenre el vol­tak szánva, mert a „zordon szolgasereg” tehetetlen volt. 1777-ben kőből tornyot épí­tettek és már ekkor elhatároz­ták egy nagy szilárd anyagból való templom építését. Ennek a felépítése Szimonides János esperes nevéhez fűződik. A templom keleti ajtaján ez a felírás áll: e „Isten kegyelméből második József engedelméből építetett ez a ház, áldott légy oh Oros- ház.” A templom 1830-ban bővült a déli oldalba ékelt toldással. Az orgonát 1830-ban Komor­nyik Benedek nagyváradi or­gonaművész építette. Aszály, különféle vészek, jégkár, tűz és más súlyos be­tegségek többször megritkítot­ták a lakosságot és jelentős anyagi' károkat okoztak, de legnagyobbat az 1831-ben ki­tört cholera, amelynek július 16-tól szeptember 2-ig 1406-an estek áldozatul. A hívek jártak ugyan temp­lomba és naponként vették az Úrvacsorát, de úgy, hogy az oltár előtti nagy téren, két he­lyen, hogy tisztítsák a levegőt fenyőfát égettek. E helyet né­hány évvel később piros kőla­pokkal jelölték meg. Ma is megvannak. 1844-ben Balassa Pál lelkész megírta az orosházi egyház 100 éves történetét. 1850-ben került Orosházára az egész or­szág által ismert kitűnő szó­nok és a magyar szabadság- harc egyik bátor apostola, Torkos Károly. Kitűnő munka­társat kapott néhány évvel később Győry Vilmosban, aki­vel együtt másfél évtizeden keresztül az egyháztörténet legragyogóbb lapjait írták. A XIX. század második fe­lében az Orosháza környéki filiák egymásután anyásodtak (Csorvás, Nagyszénás, Puszta- földvár, Szentetornya, Rákóczi- telep). A- régi, szinte az egész Tiszántúlt magában fdglaló egyházmegye három részre szakadt s az Arad-Békési egy­házmegye esperese Veres Jó­zsef lett. Az orosházi egyháznak 225 év alatt 20 lelkésze volt. Nem­csak a hitéletnek voltak mag­vetői, hanem voltak kitűnő ta­nítói is — akik közül különö­sen az első időkben többnek lelkészi oklevele is volt —, a mindennapi élethez szükséges ismeretekre gonddal tanítot­ták a gyermekeket és felnőtte­ket egyaránt. Négy harangunk ma is buz­gón hívogat. Templomunk tor­nya messzire látszik az alföldi rónán, s aki távolról jön haza, boldogan mondja: ez az én templomom tornya. Koszorús Oszkár Albert Schweitzer: AMI LEGJOBBAN HIÁNYZIK Ami legjobban hiányzik a világnak: olyan emberek, akik törődnek mások bajával. Oly sokért lehetünk hálásak más embereknek, hogy nem győzhetjük eleget megkérdezni magunktól: másoknak is van-e megköszönnivalójuk nekünk. Fordította: Bodrog Miklós ÚJABB NYUGATNÉMET PÜSPÖK VONUL NYUGDÍJBA A Württenbergi Evangélikus Tartományi Egyház püspöke D. dr. Erich Eichele (Stuttgart) bejelentette a zsinathoz inté­zett levelében, hogy ez év ok­tóberében nyugalomba vonul. A 65 éves püspök azzal okolta meg szándékát, hogy a püspö­ki szolgálat ma rendkívül ne­héz és helyesebb, ha tetterős fiatalember veszi át tőle ezt a feladatot. A naptár e pirosbetűs napja évfordulókat idéz, köztük sze- mélyes emlékeket is. tippen húsz éve, hogy részt vettem az első — számomra első — budapesti május elsejei ünnepen. A No­vember 7. tér egyik ablakából néztem a felvonulást. A sarkon beforduló zenekar épp akkor zendített rá a Marseillaise hatal­mas, vérpezsdítő dallamára. Az ünnepi menetben ott lépdelt a fiam is, immár pesti iskolás, kezében nagy piros lobogót len­getett a friss tavaszi szél. Az idén hazánk némely részén már a 25. szabad május el­sejét ünnepük. Negyedszázada, hogy szabad már az ünnep, mert szabad a nép, mely felszabadult örömmel ünnepel. Az idén 80 esztendeje, hogy a világon először ünnepelték május elsejét. A. II. Internacionálé párizsi határozata értelmé­ben s az 1886-i haymarketi (USA) vérengzés munkásvértanúi­nak emlékére lett ez a nap a nemzetközi munkásszolidaritás ünnepe E nyolcvan esztendő alatt a világ s hazánk népe is sok véres május elsejét megért. Csendörsortüz s rendőrterror píC * bdlía elnyomni a munkásság harcát a legelemibb emberi jo­gokért: munkáért, kenyérért s emberhez méltó életért, milliók felemelkedéséért folytatott küzdelmét. Ennek a történelmi, vi­lágméretű harcnak s e követeléseknek lett jelképévé május el­sejének ünnepe. A munka ünnepe, így szoktuk emlegetni. Tegyük mindjárt hozzá: a dolgozó ember ünnepe. Ezzel azt is kimondottuk: az ember emberségének ünnepe. Mert az ember emberségéhez, emberi méltóságához hozzátartozik elválaszthatatlanul a mun­ka, keresztyén meggyőződésünk szerint is. A munkátlan élet nem emberhez méltó, nem igazán emberi élet. Emberi szabad­ságunk kiteljesedése, hogy dolgozhatunk. Az ember Istentől kapott páratlan lehetősége, amely helyét a teremtett világban összetéveszthetetlenül kijelöli a teremtmények között az, hogy tevékeny, alkotó életet élhet. Az ember legmagasabbrendű megbecsülése, ha azt mondjuk róla: dolgozó ember, munkás, aki értelmének és kezének erejével formálja a rábízott világot. Hitünk szerint ebben Isten munkatársa, az Atyáé, akiről Jézus azt mondotta, „Az én Atyám mindeddig munkálkodik, én is munkálkodom” (János 5, 17). Emberi hivatásunk, feladatunk e földön a munka. S ez a munka mindig építés, a másik ember javát is kereső és az egész emberiség sorsát előbbre mozdító, az egyetemes emberiséget gazdagító fáradozás. Bibliai szóval élve: szolgálat. Isten előtti felelősségben a felebarát javára. Mert nem önmagunknak élünk. Az emberiség legjobbjai pa­zarló kézzel szórták szét szívük, elméjük kincseit milliók gaz­dagítására. A történelemben a szocializmus az a társadalmi rendszer, amely igazán és intézményesen helyreállította a munka becsü­letét. A dolgozó embert állította gondolkodásának és gondos­kodásának középpontjába. Megvalósította azt a rendet, amely az emberi munkára épül fel s az embert csak munkája, a köz javán való fáradozása után értékeli. Ezzel valóra váltott egy olyan erkölcsi elvet, amit azelőtt is többen hangoztattak, de érvényesíteni nem tudtak. Jövőre negyedszázada lesz immár annak, hogy hazánk ennek az erkölcsnek, a munka erkölcsé­nek alapján épül és szépül. Dolgozó népünk úr lett végre a maga portáján s a dolgozók, munkások, parasztok államában, történelmünk során először, érezheti igazán és tartósan s vég­leg otthon magát. A keresztyén ember helye ott van azok mellett, akik a mun­ka jogát és elkötelezését, a dolgozó ember megbecsülését és felemelését tűzték zászlajukra és valósították meg. Szolidari tásban tudja magát azokkal, akik a munkás életért, az ember méltóságának megvalósításáért harcolnak világszerte. A dol­gozók társadalmában és államában érzi magát otthon, jelesül ebben a hazában, a Magyar Népköztársaságban. S ennek a nép­nek javán munkálkodik, mert itt van szolgálatának az a területe, amelyre Isten elhívta. Május elseje e szép tavaszi ünnep öröme s derűje nem fe­ledtetheti egészen azokat a küzdelmeket, nehéz harcokat, ami­ket a munkásosztály, a munkásmozgalom vívott. Ma százmil­liók, a szocialista tábor népei, szabadon ülhetnek ünnepet má­jus elsején. Az áldozatok emléke azonban nem merülhet fele­désbe. Nem téveszthetők szem elöl a jövő feladatai sem. Még nagyon messze van az emberiség attól, hogy sehol a világon senki más munkáján ne élösködjék. Azoknak a békéjét, akik szabadon szeretnének dolgozni, alkotni, élni, örülni mindig új­ra fenyegetik azok, akik szeretnék visszafordítani a történelem kerekét. Az ünnep azért éberségre és áldozatkészségre is int. És persze a hétköznapok egyszerű feladataiban való helytállás­ra is. A keresztyén ember ezekben is szolidaritást vállal a dol­gozók társadalmával, amelynek maga is tagja. Minél haszno­sabb, példaadóbb tagja. Szolgálatunk szerény, de őszinte fel­ajánlásával veszünk méltó részt népünk ünneplésében. Dr. Groó Gyula Virágvasárnap Győrött A győri öregtemplom bejárata A nagymúltú Rábaparti város, Győr belvárosának ka­nyargós, szűk utcái a múltra emlékeztetnek. Patinás régi épületek, templomok, a vár monumentális falai mint nyi­tott történelemkönyv, amely épp úgy emlékeztet diadalmas szép napokra, mint olyanokra, amelyekre nem szívesen gon­dol az emlékező. A hatalmas, magas tornyú katolikus templomok „árnyé­kában” alig látszik valami a belvárosi evangélikus temp­lomból. Templomunk csak ak­kor tűnik a látogató elé, ha belép a magas épületekkel kö­rülvett udvarra. A kívülről egyszerű, torony nélküli épület 1785-ben épült II. József Tü­relmi rendelete után,e amely lehetővé tette protestáns temp­lomok építését, de, azzal a megszorítással, hogy utcán, to­ronnyal és haranggal nem sza­bad építkezniük. Komótosan lépkedünk felfe­lé az ódon falépcsőkön a lel­készlakások felé. „Ügy járj ezeken a falépcsőkön, hogy valamikor a híres győri püs­pök Haubner Máté is ezeken járt” — mondja Bojtos Sán­dor a gypri gyülekezet egyik lelkésze. Az emlékeztető mon­dat néhány híres győri püspök nevét idézi fel bennem s azt, hogy Győr hosszú időn keresz­tül milyen fontos szerepet töl­tött be a Magyarországi Evan­gélikus Egyház életében. Most azonban már a jelen­ben vagyunk. D. Káldy Zoltán a Déli Egyházkerület püspöke virágvasárnap meglátogatta a gyülekezetét. A néhány eszten­dővel ezelőtt rendbehozott, nagyszerűen felújított temp­lom, a templomot megtöltő gyülekezet éneke már a mát jelenti. A püspök igehirdeté­sét Jn 10, 17—21 alapján tar­totta. Elmondotta, hogy Jézus, engedelmes volt. Ugyanakkor volt hatalma arra, hogy lete­gye életét, de fel is vegye azt. Olyan hatalom volt kezében, amely másnak nem adatott meg. Mi a magunk életét csak le tudjuk tenni, de azt felven­ni már nincs hatalmunk. Jézus hatalma mégis engedelmessé­gében mutatkozott meg. Nem emberi elképzeléseket és vára­kozásokat teljesített, hanem az Isten akaratát. A mi életünk akkor válik az ő életéhez ha­sonlóvá, ha le merjük tenni az ő kezébe és engedelmeske­dünk neki. Saját önző szerete- tünket felváltja az emberek felé irányuló áldozatos szere tét. Csak akkor van jövője a keresztyénségnek, ha így hisz és így éL Az- istentiszteleten Fodor Gyula egyházfi szólóénekkel szolgált. • Az istentisztelet után a pres­biterek vették körűi a püspö­köt és feleségét, akiket az egy­ház vezetői nevében Dr. Sott Zoltán felügyelő köszöntött. Majd a püspök hosszasan el­beszélgetett a helyi lelkészek­kel és presbiterekkel az egy­ház múltjáról és az egyház je­lenét és jövőjét érintő kérdé­sekről. Délután az ugyancsak meg­szépített szeretetotthon dísz­termében gyülelu;zeti szeretet- vendégség volt* ahol először Plachy Lajos, a gyülekezet lel­késze köszöntötte a vendége­ket. Ezután D. Káldy Zoltán püspök tartott előadást. A gyü­lekezet fiataljai szavalatokkal, zeneszámokkal szolgáltak. A püspök előadásában a« világ keresztyénségének világba- küldetéséről beszélt, azokról a kérdésekről, amelyek a keresz­tyénségnek világban való éle­tét és szolgálatát meghatároz­zák. Akkor lesz jövője a ma keresztyén egyházának, ha megtalálja igazi fundamentu­ma' " - °zzei együtt helyét és feladatát ab­ban a társadalomban, amely­ben él. Kosa László «

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom