Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-04-13 / 15. szám

Húsvét kapujában

Zak 9, 9—10Alagyhét kapujában az anyaszentegyház arra a jeruzsálemi kapura emlékezett, amelyen át bevonult egykor Jézus. Mások is érkeztek akkor húsvétra, legnagyobb ünnepükre; a 25 000 lakosú fővárosba több mint 100 ezer ünnepi zarándok vonult nagy csoportokban, hangos énekszóval, közeli és messzi vidékekről, s a már ott levők zsoltárokkal köszöntötték őket. — De amikor Jézust pillantotta meg a sokaság —, ahogy a prófécia szerint szamárháton, alázatosan közeledett —, egyszerre forró lett a levegő. A többség jól tudott csodáiról, s arról a bejelentéséről, hogy Vele új idők törtek be a világba. Különösen azok néztek rá most lelkesedéssel, akik a nemzeti érzésektől lobogó északi tartományból, Galileából, már ott voltak a kapuban és az út kétoldalún. Szinte lángra lobbant a túlfűtött emberi várakozás: „Most! Most minden megtörténik!” Mindeddig takargatták szívükben ezt a nagyon kedves ótestámen- tumi ígéretet, Zakariás 500 éves jövendölését: „Örülj Jeruzsálem! Itt jön a királyod!” A viharos hozsánnázás mellett sokan lekapják köntösüket s eléje terítik, többen a kezükben lobogtatott pálmaágakat hintik a bevonuló Jézus útjára — mintha mindezzel azt kiáltanák feléje: „Hozd el, amit várunk;! Váltsd ■valóra az ígéretet: pusztítsd ki a harciszekeret Efraimból, s a kézivet Jeruzsálemből és hozd el az örömet, békességet az egész világnak!”

2000 év után csendesen megkérdezem: valóra váltak-e az almok, eljött-e az a boldog kor, beteljesedett-e a jövendölés...

Bizony, azon a napon porba hulltak az emberi várakozások. Jézus a keresztfa felé vette útját. És — bár jóakaratú emberek erőfeszítései nyomán több ponton haladt a világ — sok más kérdésben lényegében ma sem változtak meg a dolgok. Mily döbbenetes — pont azon a földön, ahol ez a csodás ígéret elhangzott —, ha Zakariás körülnézne pusztító ágyútűz és gépfegyver-kattogás között — nem tenné-e fel a kérdést: „Tévedtem volna?!”

Tehát arra a kérdésre: eljött-e a béke-korszak, beteljesedtek-e a gyönyörű ígéretek — azt kell felelnünk: ,J5ajnos, még nem!”

Vannak, akik ezt a tényt azonnal mentegetni próbálják: „a tökéletes beteljesedés majd az öröklétben lesz” —, „addig hittel viseljük el e világban a megpróbáltatásokat, melyeket Isten mér ránk”; — „Jézus csak lelki dolgokat hozott a világnak”.

E gyakran hallott mondatok a nagykorúvá lett világban nem tudnak már vigasztalni, világítani. Az igaz, hogy a teljes beteljesedés az örökéletben lesz —, de addig...? Addig hagyjunk •mindent tétlenül? Mi, akik Jézushoz tartozva kettőt nagyon jól tudunk: 1. a keresztfa és a feltámadás mozgató erőt jelent; 2. a hitnek a helye mindig ez a földi élet. Az előbbi szokványos, kegyes mondatok helyett ezt szeretném hát mondani: Nem teljesedtek be az ígéretek? Rajtunk is múlik azoknak •calóraváltása! A földi élet szebbé és boldogabbá tétele egyéni, családi, közösségi életünkben! Az élet formálásának, alakításának nehéz, de szép feladatának munkája!

1. Hiszen a keresztfa és Jézus feltámadása megmutatja nekünk: milyen „tervrajzot” adott elénk Isten. A keresztfa és a feltámadás azt jelenti: dönts a jóság mellett, mert ennek ad Isten diadalt, ez jelenti a jövőt. Ez a jóság — nézd Jézust a kereszten! — nem önmagával törődik. Ez a jóság mindenki felé nyúl, bárki legyen is az —, nézd Jézust, mint nyújtja odaszegezett kezét is a mellette levő lator felé, s ez ott. az utolsó percekben bocsánatot és új szívet kapott. Ezt U jóságot igazolta Isten, amikor előhozta Jézust a halálból. Húsvét azt jelenti: csak a jóság útját érdemes járni, csak ez az út méltó az emberhez. Nagypéntek és húsvét történetét nem azért jegyezték fel, hogy csupán irodalmi érdekességként olvassuk azokat. Érő árad belőlük, dinamizmus, hogy Isten ígéreteit, tervrajzát kezdjük el megvalósítani. Energia, mozgató erő a kereszt és a feltámadás: hajt bennünket a cselekvő jóság útjára: az örökkévalóság fénye hull erre az útra, s miközben óriási távlatokat nyit meg előttünk, azt mondja: érdemes ten- tied a jót itt és most.

2. A kereszt és a feltámadás —, hitünk két tartó oszlopa. Mindkettőt Isten ebbe a világba helyezte bele —; az időbe és a térbe, az emberi történelembe. A hit helye ez a konkrét világ. Az örökkévalóságban már nem fogunk hinni —, ott látás lesz már. Csak itt hit a hit! Az a hit, amelyik egyre következetesebben, egyre radikálisabban szakad el a világtól s lebontja a világgal, a mával az összekötő hidakat —, az a hit nem hit. Isten, miután szívünkben hit támadt iránta —, rámutat arra a helyre, ahol vagyunk: itt higgy! Itt mutasd meg, hogy hozzám tartozol. A hit ezt a földi életet igyekszik szebbé tenni. Ennek az életnek felvetett kérdéseihez, problémáihoz lép oda reménységgel, szolgáló szeretettel —, a keresztről és a feltámadásból kapott erővel —, és keresi meg a megoldás útját.

Amikor Jézus az utolsó ítéletről beszél, saját korának képét adja és azt mondja: csak azok érnek majd be az üdvösségbe, akik az éhezőknek eledelt, a szomjazóknak italt, a vándoroknak hajlékot, a rongyosoknak ruhát, a betegeknek szeretetet adtak. Ez arra indítja a keresztyéneket, hogy együtt munkálkodjanak minden jóakaratú emberrel az egész emberiség nagy családjának kérdés-megoldásában.

Készlet Görög Tibor esperes rádióban elhangzott igehirdetéséből.

Istenes közmondások

„Szedd fel vitorlád.

ha Isten nagy szelet ád

Menjek, ne menjek? Tegyem, ne tegyem? Egy életen áí be sokszor felteszem. Hol a magam tanácsára, hol másokéra indulok, vagy maradok. S milyen sokszor kudarcot vallók. Megyek, holott maradnom kellene. Állok, pedig futnom kéne. Téblábolok sokszor, nem tudom mit tegyek.

Izrael népe menni szeretett volna a pusztában, de a parancs így szólt: „veszteg maradjatok”. Máskor tálán szívesen maradtak volna, sőt egyszer majdnem visszaindultak a húsos fazekakhoz s így szólt Uruk: „induljatok”.

Mit tegyek? Ki mondja meg? Istened. Figyeld a jeleket Ha világzik a mandula: jő már a tavasz. Ha látod a tenyérnyi felhőt: eső közeleg. Ha érzed a szelet: bontsd vitorlád s repülj, mert lehet!

Hernád Tibor

KORAI ÚRVACSORA VÉTEL

Az észak-amerikai evangélikusok 96 százalékát egyesítő Lutheránus Tanács tanulmányi bizottsága közzétette azt a javaslatát, hogy a 9 és a 10 éves gyermekek akkor is vehessenek úrvacsorát, ha még nem

részesültek konfirmációi oktatásban. A javaslatot meg fogják tárgyalni az egyes helyi gyülekezetek és azután döntenek annak elfogadhatóKeresztyenyek a társadalomban

Ne lopj „ma”

ISTEN AKARATÁNAK „MA” KELL ENGEDELMESKEDNÜNK. Ügy szoktuk mondani, hogy a Tízparancsolat, Isten „örökkévaló” akaratát közli velünk mennyei Atyánkhoz és embertársainkhoz való kapcsolatunkra nézve. S valóban, a mózesi törvény 7. parancsolata is, bár négy évezred távolából szól hozzánk, nem kopott meg, nem szürkült meg ma sem. Ma is kinyilatkoztatás, Isten szava azok számára, akik az élő Krisztusba vetett hittel, Isten rendjéhez akarják igazítani engedelmesen az életüket.

Mi mai emberek azonban, nem négyezer éves, de negyven-, vagy ötvenéves „normák” iránt is bizalmatlanok vagyunk. Hisz ennyi idő alatt óriási változásokat éltünk át gazdasági, társadalmi téren, de még bizonyos erkölcsi kérdések megítélésének dolgában is. Természetes az az igényünk, hogy aki ma vezetni, irányítani akar bennünket, annak szava ne legyen „dohszagú”, „kő- bemerevedett”, múltat konzerváló felszólítás; hanem olyan szó, ami ma vezet el minket helyes döntésekre és ma segít cselekedeteink emberséges megformálásában.

Ez az aggodalmunk a 7. parancsolattal kapcsolatban javarészt onnan ered, hogy sok keresztyén ember gondolkodásában ez a parancsolat — szinte napjainkig — egyet jelent a magántulajdon kizárólagos rendjének „isteni szentesítésével”. Így aztán nem csoda, ha szakadékot látunk a „régi” parancsolat és életünk „jelen” valósága között. Hiszen szocialista társadalmunkban a személyes tulajdon mellett döntő jelentőségűvé vált a közösségi tulajdon szerepe. Mindazok az eszközök, amivel a kenyerünket megkeressük — a földek, a gépek, a bányák — vagy egy falu, vagy egész népünk tulajdonában vannak.

Űj parancsolatra van hát szükségünk, hogy mad életünkben Isten rendje szerint tudjunk járni? Nem, hanem arra, hogy Isten akaratának ma engedelmeskedjünk! ■>— Ezért bár hisszük, hogy a 7. parancsolattal Isten, két ember személyes viszonyát is rendezni akarja,

— mégis most elsősorban azokat az összefüggéseket keressük, amik benne mai, közösségi életünkre nézve jelentenek irányítást.

A KÖZTULAJDON ELLENI VÉTKEINK. Elképzelhetetlennek, vagy legalábbis abnormálisnak tartanánk, ha egy családban a gyermekek, vagy a szülők összetörnék a falra akasztott képeket, meglopnák a mosógépre, televízióra, vagy a megélhetésre félrerakosgatott pénzt. — A család életéhez természetesen tartozik hozzá, hogy tagjai védjék, óvják a család közös vagyonát, s ne pusztítsák, de gyarapítsák azt.

— Mai társadalmunkban meg kell tanulnunk, hogy a családnál nagyobb emberi közösségekben : a termelőszövetkezetekben, az üzemekben, az utcán, a villamoson és a vonaton

— ugyanilyen „családias” szeretettel és felelősséggel Őrködjünk közös értékeink felett.

Minden megrongált, vagy bepiszkított vasúti kocsi, házfal és utcai lámpa; minden rosszul tervezett, vagy hanyagul megépített lakóház; minden munka nélkül kicsalt forint, vagy munkaegység az „elsejei borítékban” arról beszél, hogy sokszor vétkezünk a 7. parancsolat, s ezzel Isten akarata ellen. Nem tudunk mindig „családtagként”, felelős szeretettel munkálkodni, azoknak a közösségeknek a boldogulásáért, melyekbe nemcsak emberi sorsunk állított, de hisszük Isten akarata is elhívott — szolgálatra. S ha valamelyikünknek része van ezekben a bűnökben, Istentől kérje a bocsánatot, és erőit a meg- jobbulásra.

KIT VÉD MA A 7. PARANCSOLAT? így akarja Isten — ez egészen nyilvánvaló — az emberi közösségeket védeni az egyes ember önzése, kapzsisága és felelőtlensége ellen.

De ugyanakkor minket személyesen is véd, hisz ugyanezek a közösségek munkálják egyéni boldogulásunkat is. — És mindezen túl, emberségünk

AZ ÉRKEZŐ ELÉ

Ó, jöjj tavasz, harsogd áléit szivekbe a feltámadás örök himnuszát, hogy minden halott rügyben élet árad. a néma kő ölén is csíra mozdul, s ahogy a szél ezernyi húrja dalt hoz: majd megtanít remélni, hinni, látni...

Meglátni öt fénynél fehérebb gyolcsban, ahogy évezredek ködén kilép, és itt marad velünk, példát mutasson, testvérütött sebekre írt leheljen, és megtanítson megbocsátani.

Konok kezek vagyunk, ökölbezártak, keresztet ácsolók és gyilkosok,

Kain-dorong megannyi maradéka: és mégis tiszták lesznek szomjaink a jézustváró megújító úton.

Esti Gyula

igaz megéléséhez szükségünk van arra, hogy ebben a dologban is „rendben legyen” a lelkiismeretünk. Hogy ne „lopjuk”, hanem — az egyedül erkölcsös módon — munkával szerezzük meg mindazt, amit a közösségtől kapunk, s amit aztán személyesen iá a magunkénak akarunk tartani.

A 7. parancsolat üzenetének mai megértése, erkölcsi életünk közösségi felelősségének olyan új felismeréseire akar elvezetni bennünket, melyek nemcsak alkalmassá tesznek társadalmunk életében való alkotó részvételre, de segítenek keresztyén életünk értelmének igaz megtalálásában is, amikor a felebarát szolgálata felé indítanak.

Kit véd tehát ma a 7. parancsolat? — Isten akaratából ma is az embert, az életet védi, — csak azokban az új formákban, ahogyan azt a jelen kor valósága elibénk adja!

NEM FÉLELEMÉRT — SZE- RETETBÖL. Mi keresztyének

is tudjuk, hogy a társadalmi tulajdon elleni vétkeket államunk törvényei, szigorúan büntetik. — Sőt azt is hisszük, hogy Istennek is van hatalma „fejünkhöz verni” mindazt, amivel szent akaratát megrontottuk:.

Mi azonban éppen akkor és

éppen azáltal válunk keresztyénekké, ha az emberi életünket szolgáló közösségek értékeinek védelmét és gyarapítását — nem az „emberi”, vagy „isteni” büntetéstől való félelemért, hanem a felebarát iránti szeretetből munkáljuk.

Ne lopj! Ebben a parancsban keresztyén hitünk, Istennek olyan mai elhívását ismerheti fel, mely felszabadít minket közösségi életünkben is, embertársaink szeretetben való szolgálatára. Hisz az az Isten szólít így meg minket, Aki nemcsak „kőtáblákra”, de sze- retetéből — Jézus Krisztus által — „szívünk hústábláira” véste akaratát.

Csizmadia Sándor

Tizenhét nógrádi lelkész

nem is sejtette balassagyarmati együttlétén, hogy püspöklátogatásban lesz része. Meglepetés öröme volt tehát, mikor a munkaülésre megérkezett D. dr. Ottlyk Ernő püspök.

Testvéri „Isten-hozott” Gar- tai esperes részéről, és az egyházkerület püspöke máris belekapcsolódott a közösség munkájába. — Húsvéti igehirdetésre készültünk.

„Vegyétek — egyétek..az úrvacsorát a püspök osztotta.

Aztán bő tájékoztatás: az egyházi világszervezetek tervbe vett új munkastílusa, testvéregyházak gondja, öröme Helsinkitől Madridig; lelkész- továbbképzésünk, a nyugdíjügy, a papi utánpótlás, időszeFÉKEZ

Vatikáni megfigyelők szerint VI. Pál pápa fékezi a római katolikus egyházban az ökumenikus fejlődést, mert ez a pápa feladta elődjének, XXIII. János pápának a koncepcióját és inkább XII. Pius pápa felfogását teszi magáévá.

Dr. J. Robert Nelson, 48 éves metodista teológiai professzor nyilatkozta ezt, az Egyházak Világtanácsa Hit és Egyházalkotmány Bizottságának az elnöke. Nelson azon a véleményen van, hogy VI. Pál pápa legvilágosabban a „Humanae vitae” enciklikában távolodott el az ökumenikus fejlődéstől. Ez a születésszabályozásról szóló pápai enciklika ugyanis négy alapvető ponton veszi semmibe a Második Vatikáni Zsinatot: Semmi megértést

rű teológiai problémák és se- gédlelkész-konferencia, az öku- mené római gátjai: — gyakorlati dolgokban, reverzálisban alig, alapelvi feszültségekben szinte semmi enyhülés; a jelenlegi pápa megnyilatkozásain szinte tridenti merevség tapasztalható: ezekről kaptunk széles ablaknyitással, jó kitekintéssel szükséges bepillantást.

Külön fogadóórára is jutott idő.

Józan valóságlátás és nyugodt bizakodás: ezúttal erre biztatott Ottlyk püspök.

Gartai István esperes valamennyiünk szavával mondhatta búcsúzóul: „Köszönjük!!”

Szabó József

A PAPA

nem tanúsít az emberiség gondjai iránt, bibliailag nem igazolható, semmibe veszi a dogmák változhatóságának • zsinati eszméjét, Ma* volt tekintettel a püspökök véleményére és végül „ökumenikusellenes” is, mert „minden emberhez” intézte a pápa, holott Róma nem kérdezte meg előzőleg a nem katolikus egyházakat és nem is informálta őket.

Dr. Ramsey canterbury-i érsek például nemrégen jelentette ki Puerto Ricóban protestáns és katolikus hallgatók előtt, hogy a születendő gyermekek számának meghatározása a szülők egyéni joga s ezért nem tudja helyeselni a fenti pápai encikli kának a megállapításait.

Példázat az engedetlenségről

Észak gyermeke megelégelvén az örök hóval borított jégmezők sivár világát, atyja elé áüván egy szép napon így szólt:

— Atyám, a mi világunk halott világ. Szemem már elvakult a hó szikrázó fehérségétől. Szívem megfagy, ha kunyhónkból kilépek. Vágyom erdőt, mezőt látni, madárdalt hallani. Vágyom emberek közé, akiknek ajkán nóta fakad és akik között én is megelégedett lennék. Oda vágyom, ahol könnyebb az élet és a természet dúsan osztja áldásait.

— Atyám, ha meg nem bántalak, én útra kelek és megyek Délre, ahol melegebb a napsugár, ahol földszagot érzek, s virágot téphetek örömömben. Add ki vagyonom, s bocsáss áldásoddal utamra.

Az atya megértvén fia mélységes vágyát így felelt:

— Jól van fiam, megértem vágyadat, kelj útra és kísérjen szerencse utadon.

Észak gyermeke ezután tarisznyáját magára kanyaritotta és útnak indult. Ment, ment egyre csak délre. S amint haladt, eltünedeztek a jégmezők, a hó is csupán foltokban maradt mögötte. Zöld rétek és erdők sápjait rótták a fáradt lábak. De Észak gyermeke konokul tartotta az irányt. Madárdal, földszag ébresztette nem egy reggelen. Lassan levetni kényszerült szőrmebundáját, s azt egy erdő szélén hagyta. Lekerült róla minden fölös ruhadarab, de észak gyermekének így is fojtogatóan melege volt. Egyre gyakrabban sóhajtott föl, miközben gyöngyöző verejtékét törölget- te:

— Elviselhetetlen a meleg, az én atyámnak hajlékában sosem kellett panaszkodni erről.

Kerülte a napfényt, kereste az árnyékot, de útirányában nem változtatott. Egyre rövi- debb darabokat harapott az útból és fulladozott, lihegett. Majd egy árnyékos fa alatt lepihent, hogy álomra hajtsa fejét.

*

Dél gyermeke ugyancsak fellázadván sorsa ellen, melyet nem bírt elviselni az iszonyta- tóan nagy meleg miatt, egy szép napon így szólt aytjához:

— Atyám, nem bírom tovább ezt az életet. A hőség miatt szünetlenül száraz az ajkam. Barnára égett testem

mindig fáradt, dolgozni sem vagyok képes a meleg miatt. Szeretnék egyszer igazán mélyet lélegezni friss levegőből, amely nem olyan áporodott, mint nálunk. Megropogtatni csontjaimat munkára készen. Olyan vidékre vágyódom, ahol a természet ontja áldásait a hűvösségben. Ahol minden friss és egészséges, mert itt elfonnyadok, elszáradok.

— Atyám, ha meg nem bántalak én útra kelek, hogy vágyaim teljesüljenek. Add ki vagyonom és én elindulok, ha áldásod kísér.

Az atya megszánván fia epe- kedését így felelt:

— Jól van fiam, megértem epekedésedet, kísérjen áldásom utadon, találd meg szerencsédet.

Dél gyermeke pedig ugyancsak vállára vetvén tarisznyáját, útnak indult. Ment, ment egyre csak Északnak. És amint haladt, eltünedeztek a szokott növénytakarók. Mássá lett a természet is, s Dél gyermeke ruházat után volt kénytelen nézni, mert hűvösek lettek a nappalok, s különösen az éjszakák. Egy reggelen fehér

•mezőn gyalogolt keresztül, pedig az csak dér volt. Ajka azonban lila lett a hidegtől, fogai vacogtak és egész testében remegett. Egyre gyakrabban tört fel belőle a sóhaj:

— Elviselhetetlen a hideg, as. én atyámnak hajlékában sosem kellett erről panaszkodnom.

Pedig még sem nagyon hideg, sem nagyon meleg nem volt. Mégis mindig a napsütést kereste. Egyre kisebb darabokat tudott gyalogolni, mert annyira fázott. Majd egy fához érkezett, ahol lepihent.

Itt pihent már Észak gyermeke is. .1,

A két elégedetlen egymást fürkészte tekintetével, majd hangos panaszra nyílt az ajkúk. Elmondván egymásnálle sorsukat, megesett egymáson a két gyermek szíve.

És rájővén a nagy igazságra, hogy legjobb otthon, szégyellni kezdték elégedetlenségüket és elhatározták, hogy hazamennek az atyai házhoz.

És elindult Észak gyermeke Északra.

És útra kelt Dél gyermeke Délre.

Hogy hazamenjenek.

Dr. Rédey Púi