Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-04-06 / 14. szám

mmi BMmmxmA MEK Tavasz a temetőben — János 20, 11—18 — Egy szomorú könnycsepp, egy mosolygó, felvillanó szempár, egy tündöklő emberi arc — ez a Húsvét! Húsvét reggelén Jézus üres sírja mellett egy magányos asz- szony sír: Mária Magdaléna. Olyan elhagyatott, hogy majd megszakad a szíve. Mi lesz most vele?! Vége, vége mindennek! Pedig milyen jó volt már a bűneitől megszabadult, megszépüli utat járni Jézussal, aki a tisztaság és a jóság soha nem ismert utain vezette hivő és imádkozó szívvel És most újra egyedül maradt. Aztán megszólítja Jézus. Az élő Jézus. Csak egy szót mond neki. Csak a nevét mondja ki a régi ked­ves megszokott ismerős hangján: Mária! És Mária szeme felragyog: van értelme mindennek! Érdemes élni! Nem vagyok egyedül. Tartozom Valakihez, örökké velem van az én Uram! És Húsvét reggelén egy lobogó hajú asszony tündöklő arca ragyog a tavaszi szélben. Mária viszi a hírt fáradt szívű tanít­ványoknak, hogy Jézus él, mert ő látta az Urat! L E történet tükrében mindnyájan szembekerülünk az emberi szótár talán legszomorúbb szavával: egyedül... Nem hiába olvassuk már a Biblia első lapjain Istennek ezt a mondatát: „Nem jó az embernek egyedül lenni...” Emberi utunk legnehezebb pillanatait idézi ez a szó: egyedül... Egyedül a fájdalommal, szenvedéssel, csalódásokkal és nagy emberi próbákkal. Betegágyak lázálmait, nagy döntések tétova, tanácstalan küszöbét, mennyi bánattal hozza vissza elénk az emlékezés. Húsvét nélkül milyen nehéz találkozni ezzel a szóval: egye­dül. Húsvét nélkül egyedül vagyunk a bűneinkkel. Mennyi gondot és bajt okoznak nekünk azok a bűneink, ami­ket látunk és ó nagyon is jól ismerünk. Szörnyű szenvedélyeink, amiknek tüzét nem oltotta még el a fogadkozás. Gonosz gon­dolataink, amelyek néha-néha érthetetlenül végigszáguldanak a szívünk csendjén. Eltévesztett pillanatok, amik elrontották va­lahol az életünket. Mennyi szomorúságot okoz nekünk magunknak az, ha má­soknak okoztunk szomorúságot. Ki tudja végignézni azt a köny- nyet, amit miatta sírtak el és ki az, aki végig tudja nézni azt a bánatot, amit ö dobott a másik ember csendes arcába. Húsvét nélkül egyedül vagyunk a Halállal. Mária Magdaléna ezért sírt Húsvét reggelén, mert egyedül maradt... 2. Nos, a Húsvét azzal kezdődik, hogy a hivő ember az élő Jé­zussal találkozik. — Nem a karácsonyi gyermekkel, nem a tá­voli, templomi Jézussal, hanem a diadalmas, a győző, a velem járó, élő Jézussal. Amikor valakit az élő Jézus megszólít, először is azt mondja neki: nem vagy többé egyedül! Én a testvéred vagyok! Aztán azt mondja: van értelme az életednek! Isten gyer­meke vagy! Azért születtél, hogy itt valamit elvégezz. Valamit elmondj. Valamit megépíts. Isten munkatársa vagy és Isten követe. Azért vagy itt, hogy rajtad és körülötted valami meglátszódjék Isten országából, Is­ten végtelen szeretetéből. A napot azért adta az Isten, hogy világosság, tavasz és élet áradjon belőle szerte a világban. Isten napja vagy te is: csa­ládi otthonban, templomban, mezőn, vagy műhelyben. Végül azt mondja Jézus: ne félj a haláltól, mert a halál csak gondolatjel, ami után még a Húsvét következik. Húsvét a mi hitünk gyönyörű hídja: rajta megyünk át a ha­lálból az életre. * Húsvét ünnepének kialakulása A KERESZTYÉN EGYHÁZ kezdetben a zsidó szokásokhoz alkalmazkodott A pogányke- resztyének is megülték a szom­batot, és a zsidó húsvéti ünne­pet, a passah-ot. A vasárnap, mint az Ür feltámadásának emlékünnepe, a 2. század ele­je óta vált általános gyakorlat­tá. Az öröm napjának tekintet­ték. Ezen a napon nem térdel­ve, hanem állva imádkoztak. Az egyházi év első ünnepe a húsvét, vagy passah-ünnep volt. Ebben az ősegyház kez­detben a Jézus halálára és fel­támadására vonatkozó esemé­nyeket együtt ünnepelte, s csak később lett a feltámadás moz­zanata az uralkodó gondolat. Jézus szenvedésének emlékére nem tartották elegendőnek ha­lála napját, Nagypénteket, ha­nem ehhez előzőleg bűnbá­nati és böjtnapokat csatoltak, ezek számát sok ingadozás után negyvenben állapították meg. Ennek záradékát a Nagy­hét képezte, amelynek Nagy­csütörtök, Nagypéntek, Nagy­szombat voltak a kiemelkedő napjai. Az utóbbi napot követő éj, a húsvét vigiliája, átmene­tül szolgált a feltámadás ün­nepére. A húsvét és pünkösd közé eső 50 nap mind öröm­nap volt, amelyek fényüket a húsvéti feltámadás felől nyer­ték. HŰSVÉT ÜNNEPÉNEK IDEJÉRE és módjára nézve el­térő gyakorlat fejlődött ki. Az egyházi atyák közül többen Pál apostol után (1 Kor. 5, 7) Krisztust a zsidó passah-bá- rányhoz hasonlították, aki mint ártatlan húsvéti bárány, megáldoztatott érettünk. Esze­rint húsvétot pontosan a zsidó ünnep napján ünnepelték meg, niszán hónap 14-én, de termé­szetesen keresztyén értelem­ben. János 18, 28 szerint Jézus Krisztus niszán hónap 14-én halt meg, ezért a kisázsiai ke­resztyének ezen a napon ülték meg Jézus halálának emlékét, akár péntekre esett, akár nem, és 16-án tartották a feltámadás ünnepét. A húsvét előtti böjtöt Jézus halála idején délután 3 órakor fejezték be. Azután Úr­vacsorát vettek, majd ezt sze- retetvendégség követte. A pogánykeresztyének nyu­gaton ismét más ünneplési mó­dot követtek. Hogy a feltáma­dási ünnep vasárnapra essék, Jézus halálának emlékét, ha niszán hónap 14. nem péntek­re esett, a 14-ét követő első pénteken ülték meg, a feltáma­dás ünnepét pedig az azt köve­tő vasárnapon. A nyugatiak Jé­zus halála napját gyásznapnak tartották, s a böjtnapokat ki­terjesztették a feltámadás nap­jáig. Ezek az eltérő irányok egy ideig minden súrlódás nélkül megfértek egymás mellett. Vi­ta akkor támadt, amikor 160 körül Polykarpus smymai püs­pök Rómába ment, és a húsvét felől Anicetus római püspökkel értekezett. Anicetus a nyugati gyakorlatot a hagyománnyal védelmezte, Polykarpus pedig a kisázsiai gyakorlat mellett azzal érvelt, hogy János és a többi apostol is úgy ünnepelte a húsvétot. Egyik püspök sem tudta meggyőzni a másikat, s a kérdés eldöntetlen maradt. A HÜSVÉT-VITA akkor vált élesebbé, amikor Viktor, ró­mai püspök, képzelt fölénye tudatában a nyugati gyakorla­tot a kisázsiai egyházakra is rá akarta erőszakolni s a kisázsiai püspököket kirekesztéssel fe­nyegette. Erre Polykrates, efe- zusi püspök a kisázsiai egyhá­zak nevében visszautasította Viktor hatalmaskodását. Vik­tor válaszul kirekesztette a kis­HÚSVÉTI HALLELUJA Húsvéti hír száll szerteszét: ínségünk Jézus legyőzte! Szív mondja szívnek jó hírét: Rút bűnnek s halálnak vége! Ó, zengjük mind diadalát és mondjunk víg halleluját: Halleluja! Halleluja! Elmúlt az éj, mely ránkborult: sok átkos bűnünknek éje. A vád s a kín ím elcsitult: elnyelte ártatlan vére. Ö, zengjük mind diadalát és mondjunk víg halleluját: Halleluja! Halleluja! Az élet árja tört.fel ott, halálnak béklyója tört el. Ki eddig sírt, szomorkodott, már higgyen nagy erős hittel! Ó, zengjük mind diadalát és mondjunk víg halleluját: Halleluja! Halleluja! ázsiaiakat. Ezt az eljárást azonban még a környezetében is rosszalták. Irenaeus, lugdu- numi püspök a galliai egyhá­zak nevében bírálta Viktort, aki kész volt széttépni a Krisz­tus testét, ahelyett, hogy a ke­resztyén szeretetre figyelt vol­na. Irenaeus közbenjárása si­keres volt, a béke helyreállott, mindegyik egyház megmaradt a maga gyakorlata mellett. A NICAEAI EGYETEMES ZSINAT 325-ben zárta le a húsvét-vitát, s a római gyakor­latot érvényesítette. Eszerint niszán hónap 14-ét, a húsvétot, úgy kell megállapítani, hogy a tavaszi napéjegyenlőséget kö­vető első holdtölte utáni va­sárnapra essék. Ekkor állapí­tották meg a húsvétot megelő­ző nagyböjt időszakát is. A nagyböjtöt a húsvét előtti he­tedik hét szerdájával, hamva- zó szerdával kezdték meg. A nicaeai zsinat előtt kele­ten volt olyan szokás is, amely szerint az egyházi évet húsvét- tal kezdték, hogy ezzel is kife­jezésre juttassák húsvét közép­ponti jelentőségét. A nicaeai zsinat külsőségei­ben is rendezte húsvét ünne­pét. A feltámadott Jézusról szóló ige az egyháztörténet csaknem két évezredén át hangzott világszerte. A húsvé- tok hosszú sorozatából most csak egy húsvétot emelek ki, Augusztinusz húsvétját. 387. HÜSVÉTJAN AMBRÓ- ZIUSZ PÜSPÖK Milánóban megkeresztelte Augusztinuszt, 15 éves fiával együtt. Auguszti­nusz nagy kitérővel érkezett meg élete döntő húsvétjához. „Vallomások” című könyvé­ben Isten színe előtt mondja el életfolyását. Apja „vékony jö­vedelmű thagastei polgár volt”. Csak élete legvégén keresztel- kedett meg. Anyjáról, Móniká­ról, felejthetetlen bájjal és gyöngédséggel írt Auguszti­nusz. Anyja tiszta keresztény hite és élete mindig vonzó pél­daként hatott rá. Apja anyagi erején felül áldozott fia gon­dos szellemi kiművelésére, azonban az ifjú az észak-afri­kai Karthágóban rossz társa­ságba került. Közben Monika könnyek között tusakodott fiá­nak megtérítéséért: „Hűséges szolgálód, az én anyám, több könnyet sírt el színed előtt érettem, mint amennyit az anyák gyermekük temetésénél szoktak ontani. Sírt, mert lát­ta, hogy halott vagyok a hit és vallás számára, amely a Te ajándékod volt őbenne, Uram” (Vallomások). A szónoklat tanáraként mű­ködött Karthágóban, azután Rómában, majd Milánóban. Itt nagy hatással volt rá Ambró- ziusz püspök igehirdetése, amit az utána utazott anyja még jobban elmélyített. Megkezdő­dött a nagy tusa Augusztinusz életében: már akarta a keresz­tyén életfolytatást, de még vissza-visszaesett régi maga­tartásába. Megtérésének híres­sé vált történetét a Vallomá­sokban úgy írja le, hogy mesz- sziről jövő hangot vélt hallani, amely ezt mondta: „Vedd, ol­vasd! Vedd, olvasd!” Utána nyomban a Szentírást vette elő: „Megragadtam, s fölnyitot­tam és elolvastam némán azt a szakaszt, melyre legelőbb esett pillantásom: „Mint nap­pal, ékesen járjunk, nem tob­zódásokban és részegségekben, irigységben: Hanem öltözzé- tek fel az Űr Jézus Krisztust, és a testet ne tápláljátok a kí­vánságokra” (Rm 13, 13—14.). Amint a mondat végére értem, mintegy a biztosság fénye tó­dult szívembe, s a kétségnek minden sötétsége eloszlott”. 387. HÜSVÉTJAN AUGUSZ­TINUSZ SZAMARA Krisztus valóban feltámadott. Auguszti­nusz később püspökké és az egyház egyik legnagyobb taní­tójává lett. Hosszú évszázado­kon át merítettek Augusztinusz teológiájából az egyház leg­jobbjai és tanítása csaknem ezer év múlva a róla elnevezett szerzetesrend legnagyobb tag­jának, Luther Mártonnak az életművében teljesedett ki. Augusztinusz húsvétjának valóban nagy gyümölcse volt: Krisztusban indult el új élete. D. Dr. Ottlyk Ernő Derűs sorok Modern Góliát ószövetségi történetet ma­gyaráztam a gyermekeknek. Csillogó szemmel hallgatták, hogy a kis Dávid hogyan győz­te le a filiszteusok hatalmas termetű vezérét, Góliátot. Ha­zamenet Árpi már messziről kiabált apjának, aki fracR- drukker: — Apu, ma olyat tanultunk, ami téged is érdekel! Ha be­jössz, elmondom, hogyan győz­te le Dávid a gólkirályt! Vértesy Rudolf A húsvéti történet befejező része a lobogó hajú Mária, a ta­nítvány Mária, aki viszi magával a húsvéti hírt: Jézus él és Vele én is élek! A húsvéti történet a mi történetünk is. Hitünk a húsvéti hírt hordozza. Általa életünk nyugodt, munkánk vidám, szívünk tiszta és jó lesz, mert szabad hinnünk és szeretnünk az élő Jé­zust, Akivel határtalan az élet! t Friedrich Lajos Ne légyen szív reménytelen, ne légyen néma az ajkunk! A mennyben majd s a földön lent, holt tart még kemény, nagy harcunk: Ó, zengjük mind diadalát és mondjunk víg halleluját: Halleluja! Halleluja! Dóka Zoltán ELŐSZÖR RÖMÄBAN Jobb egy embernek elveszni Régen elfelejtették már az emberek, hogyan lett főpap Kajafás. Pedig igen sok szóbeszéd, zúgás és elégedetlenség volt, amikor Valerius Gratus, a mostani procurator elődje kinevezte. Ennek éppen tizennyolc éve. Elődjénél, apósá­nál ugyanúgy lázongott a nép, hiszen az ősi szokástól eltérően, az ároni ágat megkerülve cserélgetik a főpapokat a rómaiak. Akik ne­kik tetszenek, akik jó emberük, azok számít­hatnak a zsíros stallumra. Ezért aztán nagy a tülekedés a koncért. Bár a jelenlegi helytartó Pilátus átlát a szitán —, meg is veti e botcsi­nálta társaságot —, undorát irántuk azonban csak távolról érezteti. Különösen tartott az „öregtől”, az ezer ráncú, loboncos szakállú Annástól, mert Rómában azt suttogták, hogy amikor Valerius Gratus elmozdította állásá­ból, belebuktatta ebbe az intézkedésébe. így is elérte azonban, hogy család jában maradt az állás, mert nejét, Kajafást beültethette a min­denható székbe. Azt azonban mindenki tud­ta, hogy a háttérben ő uralkodott, vagyis hogy ó volt a főpap. Azóta is ő szövögeti Júdeábán a szálakat, mint egy titokzatos óriási pók, s ha valaki hálójába kerül, nem menekül. Bár néha megmozdul a nép lelkiismerete. Itt is, ott is fel-feltör a mélyből az elégedet­lenség. Ami sok az sok! Ennek a családnak a fényűzése, erőszakossága, önzése kiváltja az elégedetlenséget. Sűrűn akadnak rabbik és más személyek, akik az igazi hit köntöse alatt megszólaltatják az igazságot, mozgalmak, amelyek titkos gyűléseken bírálják a családi rangadománynak tekintett tisztséget. Mert Annásnak öt fia van és mind az ötből legszí­vesebben egyszerre csinálna főpapot és a je­lenlegi, Kajafás is mindenestül kezében van. Itt van például a pusztai szerzetesek mozgal­ma. Talán a legfélelmetesebb társaság az ösz- szes közül. Neves rabbijuk, Johanán menny­dörgő szava még most is remegésben tartja a család szívét. És noha sikerült őt elnémítani, vére úgy szaporítja követőit, mint eső a me­zők füvét. Kajafás szinte szünet nélkül tárgyalt az öreggel, hogy tanácsát vegye ilyen nehéz idők­ben. Annás nyugodt volt és magabiztos. Nagy időket élt meg és a hideg, azúrkék szemek beleláttak a jövendőbe. — Kemény kézzel tartsd a gyeplőt, fiam! Remegő kézzel nem lehet kormányozni — lec­kéztette ismételten vejét. — De mit kezdjek ezzel a názáreti rabbival, atyám? Hiszen te is tudod, hogy az egész nép utána megy. Egy szavába kerül és ránktörik a kapukat, és nincs hatalom, amely puszta életünket megmentené. — Így siránkozott az ünnepek alatt Kajafás. De Annást nem abból a fából faragták, aki megijed a saját árnyékától. Ravaszul hunyor­gott, mint aki tudja pontosan, mit kell csele­kednie. — Emlékszel Johananra, akitől úgy féltél? — Igen, természetesen. — Hogyan gyomláltuk ki? — Heródes Antipás volt a gyilkosa. — No látod, a mi kezünk tiszta maradt eb­ben az ügyben. Ügy kell irányítani a dolgo­kat, hogy mi mindig háttérben maradjunk. Legalábbis a nép ne sejtse szándékunkat. De aki ellenünk van, azt félreállítjuk az útból. Művésznek kell lennie annak, aki ebben a székben ül —, mutatott Kajafás székére, aki előredőlve hallgatta tanítását. Tizennyolc éven keresztül okítgatta a vezetés tudományá­ra, de a cselekvés órájában mindig inába szállt a bátorsága. A döntő szót tehát Annás­nak kellett kimondania. — Most akkor hogyan — tette fel Kajafás a kérdést. Annás beletúrt; hófehér szakállába és las­san, tagoltan mondta: — A názáreti rabbit magam is veszedel­mesnek tartom. Sokkal veszedelmesebbnek, mint a többit együttvéve. Nagy bajt hozhat a nyakunkra. Eltesszük az útból. De népszerű­ségünket nem tehetjük kockára. Így mi csak annyit teszünk, hogy halálra méltónak nyil­vánítjuk. Hóhéra pedig Róma lesz. Ez a Pilá­tus úgysem tetszik nekem már régóta. Neki szántam a hóhér szerepét. Kajafás tágra meredt szemmel hallgatta a fejtegetést: — Ha baj támadna belőle, legyen Pilátus baja. Mi a játékon kívül maradunk, de egyet ne felejts! Gyorsan, nagyon gyorsan kell min­dig cselekedni. A gyors cselekvés a siker titka. Időt nem hagyni a gondolkozásra, a latolga­tásra! — Mi a terved? — Sürgősen szerezd meg azt az embert! Le­hetőleg csendben, zaj nélkül kerítsd kézre. A többi már magától megy. Pilátus úgy fog ten­ni, mint aki álmában cselekszik, s mire fel­ébred, már nyoma sem lesz a Názáretinék. — És a nép, az emberek sokasága és a ta­nítványai? — aggodalmaskodott tovább Ka­jafás. — Ne félj, én tudom, mit kell csinálni ve­lük. Kikre' számíthatsz feltétlenül? — A szadduceusokra, meg a szolgáinkra — válaszolta bizonytalanul Kajafás. — Elég! — Intette le Annás. — Reggelre rendeld a törvényház elé őket. Olyan élmény­ben lesz részük, mint még soha. Kajafás megremegett. Mindig félelemmel és tisztelettel nézett apósára, de most mintha a túlvilág ereje előtt kellett volna térdre es­nie. — Egyszóval te előkeríted őt, talán nem lesz nehéz. A tanácskozást majd én irányí­tom. Csak azt hangoztasd, amit eddig: „jobb egy embernek elvesznie, mint a népnek.” Ez hatásos. — Mikor lesz mindez? — Még ma este, s holnap ilyenkor már nem akarok róla beszélni. Jeruzsálemre lassan ráborult az este. Kaja- fás sürgősen összehivatta a tanácsot. Annás üzenetet küldött Pilátusnak, hogy holnap ko­rán reggelre kihallgatást kér. Az utcákon lá­zasan futkostak a szolgák, hogy reggelre so­kaságot toborozzanak a törvényház elé. S es­te, amikor a csillagok hideg fénye ott reme­gett a város felett, betuszkoltak a tanács há­zába egy embert összekötözött kezekkel. A názáreti Jézus volt. Rédey Pá> Az Egyházak Világtanácsa Hit és Egyházalkotmány Bi­zottsága először rendezett pro­testáns teológiai konferenciát Rómában. A konferencián részt vett két, Rómában lakó katolikus teológus is, akik az uppsalai világgyűlés óta tagjai a Hit és Egyházalkotmány Bi­zottságnak.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom