Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-03-23 / 12. szám

Isten parancsolatairól 1 János 5,3-ban ezt olvassuk, „az ő (Isten) parancsolatai pe­dig nem nehezek”. Sokan meg­hallgatnák, ha valaki ezt ma­gyarázná. És meg lehet-e ma­gyarázni? Ha ezt halljuk: pa­rancsolat, már tiltakozunk is, bár azt sem tudjuk még miről is lesz szó. A tíz parancsolat a mózesi nagy törvénygyűjteménnyel együtt a zsidó nép számára Is­ten megváltoztathatatlan aka­rata, az előtte való megállás útja, módja -volt. • Jézus az Ötestámentom tör­vényét nem törölte el, hanem megerősítette (Mt 5,17.19). A hegyi beszédben pedig éppen meg is szigorította (az írástu­dók magyarázatával szemben). De azt gondolom nem véletlen, hogy éppen ekkor következete­sen így szólt: „megmondatott” (Mt 5,21.27.31. stb.) nem pedig így: ez a parancsolat. Mi már Jézus Krisztust is­merve vizsgáljuk a parancso­latokat. Látjuk áldásukat. Is­ten parancsolatai határt szab­nak a bűn féktelen terjedésé­nek. Korlátként veszik körül életünket, védve külső táma­dástól és az „önkéntes” szaka­dékba zuhanástól egyaránt. (1. Tim 6,14.) Sőt, amint Pál mondja, „Krisztusra vezérlő mesterünk” (Gál 3,24. v. ö. Rm 10,4.) a törvény. A mi bűnös emberségünk ennek az útnak „kényszerítő volta” miatt tilta­kozik. Jézus két nagy parancsolat­ban foglalja össze a lényeget, az Isten és emberszeretet pa­rancsában (Mt 22,36—40). Amint ezt a két parancsolatot olvassuk úgy állnak elénk, mint színvonal, „a” felső határ. És akkor minden büszkesé­günk ellenére is tudjuk milyen kicsik, gyengék vagyunk. A hegyi beszéd is kedves szá­munkra, de „Isten látja lel­künket”, a mérték nekünk túlzás. Pedig milyen csodála­tosan tanít! Szemhéjunk percemként többször lecsukódik. Ez által keni szemgolyónkat, így kész- szé teszi szemünket a látásra. Alkalmanként védi szeméttől, hirtelen fénytől stb. Működik, „mint a parancsolat”. Nem esik nehezére. Ez életének rendje. Egy porszem zavarhat­ja ezt az életrendet. A gyer­mek szeméhez kap, dörzsöli. Jaj, dev fáj. Szúr! Tartsd ide a fejedet — és eltávolítjuk a életrendjét megbontó akadályt. A parancsolat Isten országá­nak életrendje. A keresztyén ember számára tehát nem ne­hézség, megszorítás, pláne vé­delem csupán. Ha az életben valami fáj, az nem a parancso­lat nehézsége —■ „ha megsza­kadok se megy” — hanem éle­tünk rendjének akadálya. Az akadályt eltávolítjuk! Ahogy az oktalan gyermek szemhéja alól kivesszük a bajt hozó, nem oda való anyagot, úgy, olyan szeretettel és szí­vóssággal harcolt Isten, orszá­gának életrendjéért, Jézus Krisztusban. Eltávolította ke­resztje által a bűnt. Feltámasz­tásában kifejezte, hogy országa életrendje helyreállt. Szent Lelke világosságát és erejét ad­ja, hogy parancsolatai most már életünk rendjévé válhas­sanak. A parancsolat Isten te­remtő akarata a keresztyén ember számára. Isten parancsolata = a mi életünk. (Jn 12,50.) Ügy, mint amit Isten akar „mert ez az Is­ten akarata, a ti szentélétele- tek...” és „... szentségre hí­vott el minket Isten” mondja Pál is (1 Ts 4,2.7.). A parancso­lat éppen csak akkor válik ne­héz feladattá a számunkra, mi­kor az nem Isten akarata, ha­nem a magunk akaratává akarjuk tenni. Jézus Krisztus­ban Isten éppen az Ö paran­csának és a mi akaratunknak szembefordultságát békítette ki. (Ef 2,14—17.) A harag elve­szésbe sodró áldatlan állapotát lezárva, az örökkévaló élet rendjét hozta el — helyeseb­ben, tette nyilvánvalóvá szá­munkra. (V. ö. Zsid 7,12—19; Jn 1,17.) Mégpedig úgy, hogy a Szentlélek által meg is valósul ez az életrend; bennünk, raj­tunk, általunk. Mivel Jézus Krisztus nevé­ben és nevére megkeresztel- kedtünk, s így Isten országá­nak polgáraivá lettünk, öröm­mel idézzük a Szentírást: „Az ő parancsolatai pedig nem ne­hezek”. Ez a mi rendes életünk. Isten a parancsolatoktól el­tért életünket nem magyaráz­za, hanem újjá, jóvá teremti újra meg újra, Jézus Krisztus által. Hogy benne zavar nél­kül érvényesülhessen a rend. Rác Miklós A három ütem 1. Egyedül Az ütem, a ritmus egész életünk jellemzője. — Két ütemben váltakozik a világosság és sötétség, a nappal és éjszaka. Az emberi szervezet is ehhez az ütemhez alkalmazkodik. Megha­tározott ütemre percenként 70-et ver a szívünk. Betegség jele, ha gyorsabb vagy lassabb lesz a szívverés, vagy aritmiás a pulzus. A munkánál is meg kell tartani az ütemet. Az aratók kaszája egy ütemre vágja a rendet. Ütemesen húzzák a favá­gók a hosszú fűrészt és a kovács is ritmusra veri a vasat. _ A keresztyén életnek is van belső ritmusa. Ha valamelyik ütem kimarad, akkor akadozó, beteg lesz keresztyénségünk. A hit első üteme az egyedüllét. Az emberi léleknek szüksége van egyedüllétre és csöndre, amikor nem zavarja más, nem kell tekintettel lennie senkire, amikor nem hallja gépek zúgását, az élet mindennapos zaját. Ebben az egyedülvalóságban és csöndben vethet számot az ember önrriagával, feladataival és kereshet megoldást életének kérdéseire. Hitünk első üteme azonban azt az egyedüllétet és csöndet je­lenti, amiben az ember az élő Istennel találkozik. Erről mond­ta Jézus képletesen az igét: Menj be a te belső szobádba! (Máté 6, 6.) Böjt idején különösen is időszerű a felszólítás: ke­ressük az Isten előtti csendet! Ne fojtsuk magunkba kérdé­seinket, vívódó lázongásunkat, hanem mondjuk el Istennek, aki figyel a szavunkra. S ilyen nyitott, imádkozó szívvel olvas­suk naponként a Bibliát, hogy megértsük Urunk gondolatait és akaratához igazítsuk életünket. Jákob élettörténetében bepillanthatunk a belső szoba titkai­ba. Egyszer nagyon ránehezedett Jákob lelkére egy régi bűne. Fiatal volt még, amikor becsapta és csúnyán megcsalta testvé­rét. Nem hagyta nyugodni a régi bűn. Ügy intézett mindent, hogy egyedül maradhasson. Nem volt senki sem vele csak ne­héz vétke és vádoló lelkiismerete. Ebben az egyedülvalóságban és bűnbánatban kezdett tusakodni Istennel az áldásért. Ez volt imádsága: „Nem bocsátlak el, míg meg nem áldasz engem!” Bűnök terhe alatt Isten áldásáért tusakodni — ez a keresz­tyén élet első üteme. — Lehet imádkozni és Bibliát olvasni egy életen át úgy, hogy a szívünket mégsem érinti meg az Isten­nel való személyes találkozás. A hit a bűnbánatnak, megtérés­nek belső tusájával kezdődik, amikor nem mentséget keresek, nem másokat okolok, hanem el tudom mondani a tékozló fiú imádságát: Atyám vétkeztem és nem vagyok méltó, hogy fiad­nak hívjanak! Erre a szent egyedüllétre, az Istennel való találkozás belső tusakodására hív minket Jézus, gki a Getsemáné kertjében vért verejtékezve tusakodott Istennel. Sok oltáron és sok ott­hon falán ott van ez a kép. Jézusnak ez a gyötrődése a záloga és biztosítéka annak, hogy Istentől áldást, bocsánatot és ke­gyelmet remélhetünk. Mert nem természetes, hogy a megtérő bűnöst nyitott ajtó és ölelésre tárt atyai kéz várja. Ezért vala­minek történnie kellett: ezért Jézusnak meg kellett halnia! Csak Jézus keresztjére nézve biztathatjuk egymást: jöjjetek bátran az Isten előtti egyedüllétbe és csöndbe, az élő Istennel való személyes találkozásra, mert Krisztusért miénk a bocsá­nat, Krisztusért miénk az áldás! Madocsal Miklós Isten folytonos teremtése . ISTEN ÉS TEREMTŐ Luther számára egyet jelentett. Isten Lstenvolta éppen abban nyilvá­nul meg, hogy Ö teremtett mindent és Ö tart fenn min­dent. Semmi sem jött létre nélküle, és minden őbenne áll fenn. Isten viszonya a világ­hoz egészen más, mint egy em­bernek a viszonya ahhoz a tárgyhoz, amelyet megalkotott. Amit ember készített el, az önálló alkotójával szemben is, az a tárgy fennáll készítője nélkül is. De nem ez a hely­zet a világ esetében. A világ egy pillanatra sem állhat fenn Isten fenntartó cselekvése nél­kül. Isten újra meg újra, szün­telen teremt a világban. LUTHER SZERINT: „Isten nem úgy alkotta meg a világot, mint ahogyan az ács a faházat összeállítja, s miután elkészült vele, elmegy, a ház pedig ön­álló egészként fennáll tovább­ra is, az ács közbelépése nél­kül is, hanem Isten mindig a világgal marad, szüntelen fenntartja azt és gondját vise­li, mert különben nem tudna megmaradni.” Istennek ezt a szüntelen teremtő cselekvését így szemlélteti Luther: „Min­dennap láthatjuk, hogy új em­berek jelennek meg, kisgyer­mekek születnek, akik koráb­ban nem voltak, új fák és nö­vények keletkeznek, új állatok születnek a földön és új halak a vízben, új madarak röppen­nek a levegőben, mert Isten nem szűnik meg teremteni egészen az utolsó napig”. NEM EGYSZER S MINDEN­KORRA érvényes Isten terem­tése, nemcsak valamikor régen volt Ö Teremtő, amikor sza­vával elindította a mindensé- get, hanem teremtése állan­dóan tartó és mindig aktuális cselekedet. Ezt a régiek azzal a latin kifejezéssel jelölték, amit így lehet visszaadni: „Folytonos teremtés”. EZ AZZAL A KÖVETKEZ­MÉNNYEL JÁR, hogy a ke­resztyén ember sem tekintheti Istent a múltba tartozó­nak, aki valamikor megterem­tette a világot, s azóta nem tett benne semmit. A világban le­vő változás sem Isten nélkül jön létre. Ami fejlődés, ami haladás, ami előbbrejutás van a világban, arra a keresztyén ember nem görbe szemmel néz, mintha csak a régi volna a jó és Isten akarata szerinti hanem a jobbat, újabbat, fej­lettebbet, haladottabbat úgy értékeli, mint ami mögött ott áll a világnak gondját viselő Isten szeretete, aki a világot nem a megsemmisülés, a pusz­tulás, hanem a felemelkedés felé vezeti. TAG LÁTÓKÖRRE neveli a keresztyén embert Isten szün­telen teremtése. Hiszen Isten nemcsak a templomban, nem­csak a benne hívőkben él, ha­nem Ö a mindenség Istene, aki nem zárható be elképzelése­ink szűk korlátái közé, mert világot átfogó cselekvésével szemünket is hozzá akarja szoktatni a világot átfogó mér­ték alkalmazásához. Ezért Is­tenért, szüntelen cselekvő te­remtői akarata megértéséért, fordul a keresztyén ember ér­deklődése a széles világ dol­gaihoz, azokhoz is, amelyek az emberiség sorskérdései, az em­beri jövendő problémái. A bé­kének, a leszerelésnek, az atomháború lehetetlenné tevé­sének, a békés egymás mellett élésnek a problémái a keresz­tyén ember számára is a fele­lősség kérdései az Istenben va­ló hit kérdései is. Mert a vi­lágban szüntelenül teremtő Is­ten a jövőben is teremteni akar, s nem engedi az általa teremtett embervilágot a ka­tasztrófába rohanni. ISTEN KÖZEL VAN az ese­ményekhez, sokkal közelebb, mint gondolni szoktuk. Ö van ott mindenhol, ahol valami jó történik az ember javára. Is­ten szüntelen teremtése nem valami elméleti kérdés, hanem nagyon is konkrét cselekedet. Luther szerint: „Semmi sem olyan kicsi, hogy Isten még kisebb ne lenne, semmi sem olyan nagy, hogy Isten még nagyobb ne lenne, semmi sem oly rövid, hogy Isten még rö- videbb ne lenne, semmi sem olyan széles, hogy Isten még szélesebb ne lenne, semmi sem olyan keskeny, hogy Isten még keskenyebb ne lenne, és így tovább, ö minden mindenek­ben, amit csak meg lehet ne­vezni vagy ki lehet gondolni.” Isten tehát nem azonos a vi­lággal, de nincs is távol tőle. Isten szereti a világot, hiszen TA VASZVARAS Tavaszi könyörgés Várom a tavaszt; mert mindig benne élsz a kértek alján készülő örömben, és a megújuló könyőrületben, mely ott pompázik a bomló rügyekben, meg a futó kis bárányfellegekben, a boldogságban, hogy Tőled kérhetem: Jöjjön el a tavasz megint, Istenem! Tavaszváró sétán, A hegyek felől illatot hoz a szél, Megsimogat és már érzem, hogy tavaszt ígér. Hosszú sétákat és csendes perceket, Mikor, Istenem, én Tőled annyit kérdezek, Megnyugvást várok és meghitt szavakat, Miközben csendjével átölel az alkonyat. Ágh Tihamér ő teremtette. Isten javát akar­ja a világnak, hiszen szünte­len teremt, cselekszik benne, gondját viseli. A MI DOLGUNK Isten szán­dékát követni. Nem rejtette el akaratát, hanem kinyilat­koztatta igéjében. Onnan tud­juk, hogy Isten szerető meny- nyei Atyánk, aki Rm. 1. 19—20., bizonysága szerint beírta mindenek szívébe äz embert jóra vezérlő törvé­nyét. Istennek ez az akarata hat a világban. Istennek a Szentírásban kinyilatkoztatott akarata pedig az egyházban hart. Isten azonban az emberre bízta akarata teljesítésének a kérdését. Nem úgy cselekszik az embervilágban, mint a tár­gyakkal, hanem mint szemé­lyekkel. Ezért nem bizakodha­tunk abban, hogy Isten min­dent megcselekszik helyettünk, ö fogja elvégezni az élet előbbrevitelének ügyét, az em­beriség jövőjének biztosítását az atomhalál pusztulásávat szemben. Nem. A mi dolgunk megtenni földi kötelessé­geinket. Nem hanyagolhatjuk el saját felelősségünket, saját hivatásunkat, saját munkafel­adatainkat. CSELEKVÉSÜNKET VARJA Isten szüntelen teremtő akara­ta. Ö mindig újat teremt, soha nem lankad meg, Isten örök erő. Isten a maga munkatársá­vá tette az embert, tőle is cse­lekvést vár, az élet alkotó előbbrevitelét várja. Nem lehet tétlenkedni, de még ellan­kadni sem azon i a munkaterü­leten, a hová Isten állított minket. Nyitottnak kell len­nünk minden újjal, közhasz- núbbal szemben, amire az élet lehetőséget ad. A folytonos teremtéssel nem fér össze a megállás, a régi mellett lehor- gonyzás, a betokozódás, meg­merevedés. A folytonos terem­tés arra sarkall minket, hogy alkalmas eszközei legyünk Is­ten világot építő, emberszerető akaratának. így válhat min­dennapi cselekvésünk motor­jává a szüntelen teremtő Isten ereje! D. dr. Ottlyk Ernő Zenés áhitat Óbudán Kiemelkedő zenés áhítaton vehettünk részt az Óbudai templomban. A gyülekezet ve­zetői sokak örömére az utóbbi hónapokban különösen is tö­rekedtek arra, hogy emeljék az igehirdetés szintjét azok számára, akiknek emberi be­szédnél többet kifejező nyelve a muzsika. Ezúttal Heinrich Schütz műveiből hallottunk. Ez a három és fél évszázados zenei mondanivaló ma is élet­teljes és friss. Schütz a közvet­len reformáció utáni kor leg­nagyobb muzsikusai közé tar­tozik, aki zenei világnézetét Velencében kezdte formálni, majd a szász udvar karmeste­reként működött, de a har­mincéves háború Koppenhágá­ba kényszerítette. Hányatott élete ellenére kora egyik leg­nagyobb zenepedagógusa lett. Az óbudai áhítaton bő bib­liai tárgyú művei közül ki­emelkedő darabként a „Drei biblische Szenen”-t hallhat­tuk, amely a tizenkét éves Jé­zus, a farizeus és publikánus történeteit, s a feltámadás után elhangzott igehirdetés textusát dolgozza fel Jézus és Magdalai Mária között. Ez utóbbi adta a zenés áhítaton elhangzott igehirdetés textusát is: „még nem mentem fel az én Atyám­hoz” (Jn 20, 16—17). Az ige­hirdető szolgálatot D. Koren Emil végezte. Schütz kisebb darabjai kö­zül az „Ehre sei dir Criste” és a „Cantate Domine” erőteljes hangjait hallhattuk. A műsort a száz évvel ké­sőbb élt zeneóriás, Bach mű­vei keretezték. Orgonán hall­hattuk a C dúr és a B dúr pre­lúdiumot és fúgát, valamint a „Már nyugosznak a völgyek” s a „Ragyogva tűz a napsugár” kórusműveket. Schütz és Bach önmagukban döntő élményt jelentenek ma a zenehallgatóknak. Ezen az estén azonban fokozott élményt jelentett az előadógárda. A Budapesti Madrigálkórus volt a zeneóriások tolmácsolója Szekeres Ferenc vezetésével. A finom rezdülések és a sodró erő művészei felejthetetlen él­ménnyel és mélyreható áhítat­tal ajándékozták meg óbudai gyülekezetünk egyházzenére fi­gyelő tagjait. Ez az európai si­kersorozattal gazdag kórus csa­ládi közvetlenséget és meleget tudott árasztani nemcsak ma­gasszintű művészi teljesítmé­nyével, de utána a lelkészla­kás kedves környezetében is. Hogyne, hiszen a Madrigál családjához tartozik a lelkész­család gyermeke, Fülöp Attila is. A művészi magasságot ne­vek jelzik: Tátrai Vilmos és Keller Gyöngyi hegedültek, Lehotka Gábor orgonáit, s a szólistákat is sorolhatnánk. Egészen ritka alkalom ilyen művészi szintű egyházzenei áhítatot hallani templomaink­ban. Köszönjük az élményt a Madrigálkórusnak, a művé­szeknek, s az óbudai gyüleke­zetnek. A LUTHERANIA március 30-án, virágvasár­nap a délután 6 órai isten­tiszteleten a Deák téri templomban előadja BACH JANOS PASSIÓJÁT Közreműködnek: László Margit, Komlóssy Erzsébet, Marik Péter, Melis György, Mezőfi Tibor, Trajtler Gábor. Vezényel: Weltler Jenő. Igét hirdet: DR. KÉKÉN ANDRAS Négyévszázados ároni család Akármilyen különös: a csa­lád eredeti neve „Eördögh”. Szlovák vidéken Csertiknek hívták, s ez is ördögöt jelent. — Aztán valamelyik ős, a 16. században, apja bibliai-héber keresztnevét, Bertalant — Bar- tolmaj — meggörögösítette „Bartholomaios”-ra, latinosán Bartholomaeides-ra. Akkori­ban — a klasszikus humaniz­mus kora — divat volt a csa­ládnevek görögösítése, latino- sítása. Így lett Schwarz Érdé­ből Melanchton, s így kelet­keztek a Sylvester, Melius, Si­monides, Molitoris, stb. csa­ládnevek. A Bartholomaeides-család négy évszázad alatt kilenc pa­pi nemzedéket adott a ma­gyarországi evangélikus egy­háznak. Az ároni család első olyan jelesebb papi tagja, akiről a magyar és szlovák történelem, valamint az evangélikus egy­házi irodalom is megemléke­zik, Bartholomaeides János. Hont- és Gömör-megye több gyülekezetében lelkészkedett. Tagja volt — s ez nem kis do­log — annak a delegációnak, amelyet Krman Dániel vezeté­sével II. Rákóczi Ferenc kül­dött 1708-ban XII. Károly svéd királyhoz. — A delegáció út­járól, élményeiről érdekfeszí­tő útleírás maradt ránk. Bartholomaeides János utó­dai közül legismertebb az uno­kája: Bartholomaeides László. 1754—1825-ig élt. Klenócon, Dobsinán, Késmárkon és Wit- tenbergben tanult. Jeles író is volt. Legalább 15 műve jelent meg nyomtatásban, s majdnem annyi kéziratban maradt. Val­lásos tárgyú könyvei mellett etikai, fölrajzi és természettu­dományos munkát is írt. Leg­ismertebb műve Gömör vár­megye latin nyelvű monográ­fiája. 782 oldalas, hatalmas mű, s írója mellékelte hozzá Gömör vármegye térképét, s az Aggteleki cseppkőbarlang hely rajzát. Ügyes grafikus és rézmetsző volt, műveit maga illusztrálta, minden térkép- mellékletét saját maga rajzol­ta. Szlovák nyelvre fordította Flavius Josephus Bellum Ju­daicum, A Zsidó Háború című híres művét. Nagyon értékes mellétletként hozzácsatolta Palesztina térképét, ezt is ma­ga metszette. Bartholomaeides Lászlót „ochtinai” előnéwel szokták a család hosszú sorában meg­különböztetni. A Gömör me­gyei Ochtinán volt ugyanis Leg- hosszabban lelkész — főespe­res is volt — s ott is halt meg Fia^ Bartholomaeides János- László. Élt 1787—1862-ig örö­költe atyja írói talentumait. Apjánál is többet írt, 20 mű­ve jelent meg nyomtatásban, sok pedig kéziratban maradt. Életrajzi művei jelentősek. Érdemes megemlíteni, hogy amikor 1857-ben 50 éves lelké- szi jubileumát tartotta az uhorszkai templomban, négy fia és két veje vette körül Lu- ther-kabátban az oltár előtt: János, a csetneki, Károly, az ochtinai, László, a jolsvatapol- cai, Gyula, a kálnói lelkész — fiai; s vői: Luce István osgyá- ni és Svehla János, ki utóda lett Uhorszkán s később nóg­rádi főesperes. Valóságos ároni dinasztia a Bartholomaeidesek papi nem­zetsége. Ha valamelyikük el­indult végiglátogatni Gömör, Hont, Nógrád parókiáit, szinte mindenütt örvendező atyafisu - got talált. Magyarok voltak, vagy szlo­vákok? Mindkét nép magáé­nak vallhatta s vallotta is őket. A magyar és szlovák történe­lem egyformán megemlékezik róluk. Krman Dániel megáldja Rá­kóczi nyolc zászlaját — szlo­vák nyelven. István király napján lelkes beszédet tart — magyarul. Bartholomaeides Já­nos László megörökíti a wit­tenbergi magyar diákok emlé­két — latinul. Nevük szlovák nyelvű monográfiákban éppen úgy megtalálható, mint a ma­gyar lexikonokban, pl. László munkássága a Magyar Tudo­mányos Akadémia 1967-es életrajzi lexikonában. — Mik­száth Kálmán egyik ükanyja Bartholomaeides Zsuzsanna, Mikszáth . Sámuel turopolyai lelkész felesége volt. A Bartholomaeidesek ároni családjának tagjai is a két szomszéd nép összetartozását példázzák. Életük — munká­juk is ezt szolgálta. „Dunának, Oltnak egy a hangja,” — írta Ady Endre. Dunának, Vágnak is egy a hangja!! Szilveszter L—Szabó J»

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom