Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-03-09 / 10. szám

KÉSZPÉNZZÉ!, BÉRMENTESÍTVE BP. 12. Járjatok szeretetben Járni — ha ezt a szót halljuk ma, kissé elmosolyodunk, mert a fiatalság ajkán ez a szó új tartalmat kapott az utóbbi idők­ben. Régen, ha megtetszett egy kislány a fiúnak, udvarolt neki és azt mondta: ideálom. Ma nem udvarol a fiú a lánynak, ha­nem „vele jár.” A „járni” szó jelentésének ez a gazdagodása — figyelmen kívül hagyva, ki miként ítéli meg — elősegítheti az apostoli intés megértését: „Járjatok szeretetben” (Ef 5, 2.). Jézus nem elérhetetlen eszmény, ideálként állt tanítványai előtt, hanem emberközelben. Vele jártak. Személye egészen különös szere­pet töltött be életükben. Szerettek közelében tartózkodni, vele lenni, vele járni. Az apostol minket is arra biztat első sorban, hogy járjunk Jézussal. Kívánjuk, keressük társaságát. Aki Jézussal jár. Isten szeretetének erőterébe kerül. Éppen ezért másképpen járunk vele, mint ahogyan a szerelmesek jár­nak együtt. Nem egymást átölelve, nem karonfogva. Ö megy elöl, mi utána. Ö a pásztor, mi juhai, ö a Mester, mink a hívek. Diadalmas, ellenállhatatlan szeretetével jár előttünk. Amikor nyomába lépünk, általa legyőzött, megtisztított, megszentelt területen járunk. Ady is erre utal „Ádám hol vagy?” c. ver­sében: „Ha néha, néha győzök, 0 járt, Az Isten járt előttem, Kivonta kardját, Megelőzött.” Ha Jézussal járunk, ha őt követjük, külsőleg: magatartásun­kon, tetteinken, szavainkon is meglátszik, hogy ö a Mesterünk. A keresztyéneknek nem az a feladatuk, hogy Krisztussal aján­dékozzák meg a világot. Krisztust Isten adta a világnak. A ke­resztyéneknek az a feladatuk, hogy kövessék Mesterüket, aki minket akar ajándékul adni a világnak: családunknak, bará­tainknak, az egész társadalomnak. Minket —, csak másképpen. Megváltozott élettel. Jézussal járni csak szolgálatkészen, róla tanúskodva, testvéries magatartással lehet. Jézus követése a mi küldetésünk a földön. Ha vele járunk, szeretetben járunk. Vele csak szeretetben lehet járni. A részleteket ennek a jézusi szeretetnek sajátos természete határozza meg. Említsünk né­hány példát a „szeretet himnuszának", L Kor. 13-nak segítsé­gével. 1. MINDENT HISZ. Jézus elfogultan, elítélésmentes bizaz lommal fordul mindenki felé és ilyen bizalmat ébreszt ben­nünk is. Semmi köze ennek a naiv hiszékenységhez. Nyi­tottnak lenni — ez jellemzi a szeretetben járást. Gondoljunk beszélgetéseinkre, tárgyalásainkra. Megérteni a másikat és megértetni magamat — ez a cél. Ha szeretetben járok ez a cél egészen közel jön. Ügy jön közel azonban, hogy tőlem némi erőfeszítést, áldozatot igényel: türelmet, figyelmet, fegyelmet. A gyülekezeten belül, pl. presbiteri ülés alkalmával folytatott beszélgetések, esetleg viták — a szeretetben járás gyakorlóterei. Hétköznapi kifejezésekkel élve azt mondhatjuk: egy kis edzés a demokratikus tárgyalási mód begyakorlására. „Higgyétek el, az emberekkel 80—90 százalékban megértethetjük magunkat, csak jobban kellene bennük bízni!” — mondta Járosi Andor tanítványainak. 2. MINDENT REMED. Jézus sokszor találkozott olyan embe­rekkel, akiknek az élete holtponton volt. Se előre, se hátra. Nincs változásra kilátás. Reménységgel hajolt feléjük és re­ménységet ébresztett bennük. Szótlan beletörődés, hisztérikus kitörések, egykedvű beletörődés helyett imádkozni kezdtek, hozzá kiáltottak: Dávidnak fia, könyörülj rajtam! Életünk holt­pontjai felett észre venni a bennünk reménykedő Jézust és ci­nikus közöny, vagy átkozódás helyett hozzá kiáltani: „Uram, segíts, mert elveszünk” — imádkozni egymásért — ez is szere­tetben járás. A világ, a nemzetközi élet, mintha holtponton lenne ma. Vietnamban változatlanul dúl a háború. Közel-Kele­ten pattanásig feszült a helyzet. Közvetlen közelünkben sem megnyugtató minden jelenség. Mi közöm hozzá? Mit tudok én tenni? — Ezek nem szeretetben járva fogalmazott mondatok. Reménytelen hangok. Imádkozni a békéért, imádkozni azokért, akik ma nagy felelősséget hordoznak, azokért, akik merészen és elszántan küzdenek a béke fenntartásáért, „eljárni” az ügyben, ez a küldetésünk. Ebből reménység születhet. A gyülekezet is­tentisztelete — ismét hétköznapi kifejezéssel élve — bölcsőde, ahol Jézus reménységében újjászületett emberek növekszenek a reménységben. 3. MINDENT ELTŰR. Jézus türelme a bárányé. Felszabadító, utat nyitó, teherbíró, várni, de az elérkezett alkalmat bátran megragadni tudó türelem: hűség. Jézus hűséges türelme nem félt a világ szemétjétől, az ember bűnétől. „íme az Isten Bá­ránya, aki hordozza (elviszi) a világ bűneit!” — mutatott rá Keresztelő János. Szeretetben járni, türelmes magatartást je­lent. Ma bonyolult a közösségi élet a legelemibb emberi kö­zösségben, a családban is. Az öregek, a fiatalok, a házastársak, a szülök és gyermekek viszonya sokoldalú, szövevényes kérdés. Mindnyájunktól kisebb-nagyobb áldozatot igényel a megoldás. Teherhordozás, egymás elszenvedése, állhatatos útkeresés nélkül nem jutunk előre. Figyelmet tanúsítani egymás iránt és bátran fegyelmezni magunkat — ez a türelem titka. Sokszor mondjuk, hogy az egyházi életben, a gyülekezetben mennyi az emberi, mennyire jelen van az egész világ. Így van. De azért van így, hogy ne fölényeskedjünk másokkal szemben és azért is, hogy a gyülekezeti élet az emberi együttélés, a közösségi élet gyakorlóiskolája, a türelem gyakorlóiskolája legyen. „Járjatok szeretetben” — kövessétek Mestereteket, vegyétek fel az ő igáját: a nyíltszívű, reménykedő, türelmes szeretetet. Ez ma küldetésünk. Benczúr László AZ ÖKUMENIKUS TANÄCS FŐTITKÁRA AZ EVT SEGÉLYOSZTALYANAK ÜLÉSÉN Dr. Pálfy Miklós evangéli- 17. és 25. között Genfben részt kus teológiai tanár, a Magyar- vesz az Egyházak Vilagtaná- országi Egyházak ökumenikus csa Egyházközi Segélyosztályá- Tanácsána: főtitkára március nak bizottsági ülésen. A világkeresztyénség 1968-ban a. „AZ 1968-as ESZTENDŐ ép­pen azzal kapott új színt az elő­ző évekhez képest, hogy benne jelentkezett legmerészebben a szekularizált és még mindig vallásos embernek merész ál- ma az újnak és újjáalakítónak akarásában. Különösen is kép­viselte ezt a vonalat az ifjú­ság.” Amikor első cikkemben ezt a két mondatot leírtam, gondoltam az egyházias és nem egyházias ifjúságra egyaránt. Egy ilyen rövid visszapillan­tásnak a keretében azonban nem tudok foglalkozni a kér­dés széles skálájú politikai és társadalompolitikai vonatkozá­saival. Ezekre talán később külön cikk keretében még visz- sza térek. MOST CSAK annyit jegyzek meg, hogy a második világhá­borút követő másfél évtizedben sok szemrehányást kapott az ún. „szkeptikus” nemzedék. Elnevezték „csendes nemze­déknek” is, meg közömbösnek és nihili; fának is. És úgy 1966- ban egy csapásra megváltozott benne és körülötte minden. „Nagykő tí” polgárként és „nagykorú” keresztyénekként jelentkeztek egyik napról a másikra ifjak és leányok. Kö­rülbelül annyi „robbanó anyag” volt ebben a jelentke­zésben, amennyi restauratív szándék és erő igyekezett a há­ború előtti polgári társadalmat és polgári egyházat és keresz­tyén életet rehabilitálni 1945 után. Mert igaz ugyan, hogy a har­mincas évek második és a negyvenes évek első felében érvényesültek a teológiában és egyházi életben olyan szándé­kok és célkitűzések, amikre az akkori lelkészek és teológusok színe-java igent tudott mon­dani. És mondott is! Németor­szágban a „Hitvalló Egyház­ban”, más országokban és egy­házakban más formában és keretek között éppen az akkori fiatalabb nemzedék fogott ösz- sze a „tapasztalt” öregekkel és készítette elő tartalmában és formájában is a keresztyénsé- get arra az új korszakra, amely a második világháború után a várakozásoknak megfelelően be is következett. Amikor azonban ez a korszak atomjá­val és űrkutatásával, kompu­terjeivel és természettudomá­nyos érdeklődésével beköszön­tött, az a nemzedék, amely hi­vatott lett volna utat mutatni az egyházaknak, elbizonytala­nodott vagy konzervatívizmus­ba csapott át az „újnak lát­tán”. Megijedt és restaurált! Pedig ennek kezébe került a második világháború után az egyházvezetés szinte minden nemzeti egyházban. De az a kezdetben is megvolt „rés”, ami teológiájában — elsősor­ban a barthi teológia nyomán — a világ és a , menny, az Is­ten és az ember közti nagy tá­volságot jelentette, áthidalha­tatlan szakadékká nőtt. Nem véletlen, hogy 1945 után ez a teológiai irányzat nem tudott a régiekhez új híveket toboroz­ni az ifjabbak közül. Az évek múlásával az az egyház és egy­házvezetés, amely a negyvenes éveken tájékozódott, konzer­vatívnak, sőt „reakciósnak” bizonyult a fiatalabb nemze­dék, de még inkább az ifjúság szemében, mint ahogyan letűn­tek azok a „nagy csillagok” is, akik az evangélikus hitvallá­sosságot és Luther tanítását visszahúzó és csak a múltba mutató szándékoknak az igazo­lására igyekeztek kamatoztat­ni. De nem talál ma már vissz­hangra az ún. „modern teoló­gia” sem, mely Bultrhannt tet­te meg mesterének. EZEN A PONTON jelentke­zik a keresztyén ifjúság gon­dolkodásában az az „egészen más”, amire nagyon föl kell fi­gyelnünk. Ez az ifjúság nem tiszteli a múltat egyházi vonat­kozásban sem. Elementáris erővel tiltakozik az ellen, hogy az egyháznak „kidekázott” teo­lógiája legyen. Mert az ilyen teológia éppen az egyház moz­galmi jellegét, tehát hatóere­jét bénítja meg. Minden ideg­szálával tiltakozik az ellen a teológia ellen, aminek se sar­ka, se fogódzója nincsen. A „szépen lekerekített” és pa­ragrafusokba kényszerített teo­lógia és keresztyén élet nem útmutatás számára, hanem „olaj a tűzre”! Harcol és tűn­£ héten... 1848 március 15-ére emlékezünk. Arra a napra, amikor a pesti fiatalok, a város polgárai néhány óra leforgása alatt többet tettek a magyar nép szabadságáért, előbbrehaladásáért, mint az előttük járó nemze­dékek hosszú sora. Arra a napra emlékezünk, amikor napvilá­got látott az első szabad sajtótermék: a magyar nép jogait kö­vetelő 12 pont, amikor először hangzottak el a „Talpra magyar” szívet gyújtó strófái, amikor diadalmenetben vitték végig a bu­dai utcákon a császár rabságából kiszabadított Táncsics Mihályt. Ennek a napnak eseményei, szinte minden órája ma is eleve­nen él az emlékezetünkben s nem egyszerűen úgy, mint valami régi történés, hanem úgy mint a jelenben is a szebbért, a job­bért való küzdelem, munka, az igazi hazaszeretet lelkesítő pél­dája. S ma is — mint mindig — akkor ünnepelünk méltó módon, ha hazánk felszabadulásával elnyert szabadságunkban mindent megteszünk népünk, a magunk szép jelenéért és még szebb jö­vendőjéért. IMÁDKOZZUNK Dicsérünk teremtő Istenünk, hogy olyannak alkottál, ami­lyenek vagyunk. Te adtad értelmünket, szívünket és lelkünket. Szeretnénk egész önmagunkat jóra felhasználni, szeretnénk megtölteni életünket a Jézus Krisztussal való találkozás felejt­hetetlen, csodás élményével, családunk, gyülekezetünk és né­pünk körében végzett munkánk sikereinek örömével. Köszönjük, Jézus Krisztus, a hozzánk való közeledést, meg­szólítást és elhívást. Köszönjük igéd szolgáit Keresztelő János­tól napjainkig; őket, akik Reád mutatnak, akik által követésed­re szólítasz bennünket. Kérünk, add Szentlelked erejét az ige megértésére és cselekvésére. Amen. tét ellene, mint ahogyan ezt megtette Nyugat-Berlinben az újjáépített koronázó templom­ban az elmúlt év karácsonyán, amikor rendőröknek kellett az ifjúságot eltávolítania a temp­lomból. EZ A keresztyén új nemze­dék sokszor nem is tudja, hogy miért tiltakozik a régi ellen. De érzi, érzékeli, de akarja és harcol azért, hogy a régi meg­merevedett kereteket, a tarto­mányi egyházak és egyéb szer­vezeti kereteket áttörve mond­ja meg az evangélikus keresz- tyénség, hogy hogyan képzeli el a holnapot. DE NEMCSAK egyházi, ha­nem társadalmi és nemzetközi vonatkozásban is! És mindezt nem egyszerűen valamilyen szociológiai ismeretekből me­rítve, hanem magából az evan­géliumból! Azt akarja, hogy az Űjtestámentum üzenetét a mai ember számára érthetően fejtegessék a teológiai profesz- szorok és hirdessék a lelkészek. Ez az ifjúság nem a BiSliában akar hinni, hanem a Biblia se­gítségével. EZ AZ IFJŰSÁG nem zár­kózik el a hittől és az egyház­tól. De ők realisták, pragmati­kusok, nem idealisták. Nem hisznek mór a szavakban. Ha valamilyen keresztyén világ- szervezet szépen fogalmazott nyilatkozatot bocsát ki „ülésé­ről” pl. a vietnami háborúról, akkor azt kérdezik, hogy saját hazájukban mit tettek az egyes keresztyének és egyhá­zak azért, hogy ez a népirtás befejeződjék és mennyi pénzt gyűjtöttek már arra, hogy a vietnami újjáépítés eredmé­nyes legyen. Mert ők hisznek a vietnami nép igazában! NEM ÜGY VAN azonban, hogy a mai keresztyén fiatal­ság csak tagadásban, csak til­takozásban, csak tüntetésben, csak ellenkezésben éli ki ma­gát. A mai fiatalság becsüli az „öregek között” is azt, aki gondolkodásában „fiatal” ma­radt! És megveti azt a fiatalt, a'ki „öregesen” gondolkodik. A fiatalság kész követni azokat az őszinte és meggyőződéses keresztyéneket, akik a mai if­júságot komolyan veszik, azt utánpótlásnak tartják és a fia­talok hitét „hitnek” fogadják el még akkor is, ha nem a meg­szokott „fogalmi keretben” ve­tik föl életük problémáit. NEM TISZTÁN és nem tisz­tultan jelentkezett tehát a ke­resztyén fiatalság 1968-ban a nemzetközi fórumokon. Sok­szor anarchista volt! De abban igaza volt, hogy a „régiek el­múltak”. Elmúltak az egyhá­zakban is.. Milyen jó, hogy mi már régóta ápoljuk az újat és teológiailag is kimunkáltuk „fiaink részére” azt a „moder­net”, ami nem kiút más egyhá­zak számára, hanem feladat. Dr. Pálfy Miklós A Gyülekezeti Segély 15 éves A Gyülekezeti Segély, mint egyházunk egyik diakóniai szervezete és munkája, az 1953. évi március 4-én és 5-én tartott zsinatnak köszönheti létrejöttét. A törvények meg­határozták a teológiai alapot, amelyre felépült, a szolgálat tartalmát és módszerét, kije­lölték a személyeket, a munka­társak csoportját, a felelős ve­zetőket, de maga a munka természetesen csak ez után in­dulhatott el. Az illetékes egy­házi testületek megválasztot­ták először az országos vezető­ket, akkor Korén Emil kőbá­nyai lelkészt és Dr. Fekete Zol­tán egyházkerületi felügyelőt, továbbá az egyházkerületi elő­adókat és az egyházmegyei tisztségviselőket. így maga a szolgálat a törvények életbe­léptetése után egy esztendő­vel, tehát 15 évvel ezelőtt in­dulhatott meg. Az elindulás annak a köz­mondásnak a jegyében folyt le, amely szerint „minden kez­det nehéz”. Igen sok gyakor­lati kérdést kellett tisztázni „menetközben” ahhoz, hogy a szeretetszolgálat minden tekin­tetben világos, egyértelmű vég­rehajtást nyerjen, hogy a száz­ezrek áldozata megfelelő mó­don nyújtson segítséget az erőtlen gyülekezeteknek. Meg kellett teremteni a bizalom légkörét, meg kellett keresni a lehetőségeket, amelyek na­gyobb eredményességet bizto­sítottak, be kellett vinni a köztudatba a Gyülekezeti Se­gély szükségességének gondo­latát és keresni kellett olyan munkatársakat, akik ezt az ügyet minden ellenszolgálta­tás nélkül, de lelkesedéssel és lelkesítve képviselték. A tizen­öt év nagyon sok drága aján­dékot adott, számtalan örö­möt szerzett akkor is, ha köz­ben gondokkal és nehézségek­kel kellett többször megküz­deni. Adatok közlésére most nin­csen szükségünk, hiszen éven­te legalább egyszer, az eszten­dő vége felé, tájékoztatjuk egy­házunk népét az elért ered­ményekről. Tény azonban az, hogy kezdetben az volt a cél: az áldozatkészség érje el a hi­vatalos országos lélekszám sze­rinti egy forintos átlagot. Vi­szont 1968. évben a 16 egyház­megye közül 5 egyházmegye meghaladta az 1 forint 50 fillé­res átlagot, 5 egyházmegye meghaladta az 1 forintos átla­got és csak 6 egyházmegye tart 1 forintos átlagon aluli ered­ményességnél. A Gyülekezeti Segély az az egyetlen diakóniai szolgála­tunk, amely nem, élvez sem államsegélyt, sem külföldi se­gélyt, fizetést e szolgálatért senki sem kapott és nem kap, tehát működése csak a saját hitünkre, egyházhűségünkre épül. Rendeltetése is van, jö­vője is van! Az eddigi tapasz­talatok alapján, mivel a Gyü­lekezeti Segélyről szóló 1966. évi decemberi törvény keret- törvény és a szervezet műkö­dését majd szabályrendelet szabja meg, előreláthatólag egészséges változásokat kezde­ményezhetünk abból a célból, hogy a rendelkezésre álló ösz- szegek ne aprózódjanak feL Az elv, a bibliai gondolat azonban nem változik. Az, amelyet Gál 6,2 fejez ki az egymás terhének hordozásáról. Ezen az alapon a Gyülekezeti Segély ügye mindenki ügye, az egyházi vezetőségé éppúgy, mint egyházmegyéké, gyüle­kezeteké és az egyes gyüleke­zeti tagoké. A nagy, országos test passzív tagjai lehúznak, az élő tagok azonban életet tá­masztanak. Ezzel a felelősség­gel köszönjük meg Istennek hálát adó szívvel a Gyülekezeti Segély eddigi, tizenöt esztendős munkáját és kérjük áldását a következő évtizedekre! Várady Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom