Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-03-02 / 9. szám

Egyházunk 1919-ben Amiért a püspök fegyelmit kapott Sok titkot őriz egyházunk gondosan kezelt Levéltára. Öt­ven év távlatából különösen Is értékesek és érdekesek az Egyetemes Törvényszék iratai a proletárdiktatúra napjaiból és az azt követő időkből. Nyis­suk most fel az egyik köteget. Rajta, mint ablakon keresztül fény derül a Tanácsköztársa­ság idejének egy kevéssé is­mert egyházi eseményére. Evangélikus egyházunk élén a proletárdiktatúra 133 napja alatt is az addigi vezetőség állt, báró Solymossy Lajos nagybir­tokossal, mint egyetemes egy­házi és iskolai felügyelővel az élen. Rangidős a dunáninneni kerület püspöke, Baltik Frigyes balassagyarmati lelkész volt, — aki azonban még a Tanácsköz­társaság idején, május 25-én meghalt. A tiszai kerületet Ge- duly Henrik nyíregyházi püs­pök kormányozta — akkor már nyolc éve. Dunántúl 1916- ban választotta meg püspöké­nek a fiatal Kapi Béla szom­bathelyi lelkészt, a bányai egy­házkerület pedig 1918-ban Raf- fay Sándor Deák téri lelkészt, volt pozsonyi teológiai tanárt. A kerületek élén a fenti sor­rendben Kéler Zoltán, Szent- iványi Árpád, Berzsenyi Jenő és Zsigmondy Jenő felügyelők állottak. Az egyetemes főjegyző Szelényi Aladár, az egyetemes ügyész pedig Sztehlo Kornél volt. Az Egyetemes Törvényszék 1920 nyarán tartott fegyelmi vizsgálata a korszak egyik leg­érdekesebb egyháztörténeti epizódjára vet fényt. A köz­vádló: dr. Kéler Zoltán fel­ügyelő, egyetemes törvényszéki bíró az egyházi elnökség egyik illusztris tagja, dr. Geduly Hen­rik püspök ellen folytat fegyel­mi vizsgálatot. Mi volt ennek hátterében ? Két vádpont. Az első szerint — amelyet dr. Kovács J. István ref. teológiai tanár, nyugalma­zott Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumi államtitkár fel­jelentése alapján tárgyaltak — Geduly püspök 1919. március 26-án levelet intézett a nyír­egyházi munkástanácshoz. , A nyírségi evangélikus lelké­szek nevében biztosította a ve­zetőket arról, hogy a lelkészi kar „ ... egy szívvel-lélekkel csatlakozik az emberi jogok egyenlősítését és a munkás élet, a dolgozó osztályok boldogulá­sát célzó új politikai alakulás irányához, és melegen üdvözli a tanácsköztársasági rendszert. Az evangélikus lelkészi kar — így szól tovább a levél — habár politikai jogait elvesz­tette, mégis részt kér a társa­dalomátalakító közreműködés feladatából, és benső szívbeli meggyőződéssel teljes hévvel felajánlja a legtökéletesebb mértékben kötelezőnek vallott munkakészségét a vallási ve­zetése alatt álló nép fölvilágo- sításában, a modern eszmék megértő szívvel leendő elfoga­dásában való közreműködésé­re. .— A Munkástanács ezt a megnyilatkozást azután közzé is tette a „Nyírvidék” cí­mű helyi lapban. A másik vád az ellenforra­dalmi korszak egyes világi ve­zetőinek a szemében még sú­lyosabb volt. Eszerint 1919. áp­rilis 2-án Geduly püspök Pau- lik János nyíregyházi lelkész­szel a Közoktatási Népbiz­tossághoz intézett egy bead­ványt, amelyben kéri az evan­gélikus lelkészek politikai jo­gainak a megadását és anyagi támogatás ' biztosítását. Ezt a kérést Geduly püspök a követ­kező szövegezésű megokolással támasztotta alá: „Az evangéli­kus lelkészi kar volt olyan ki- uzsorázott szellemi proletárja a katolikus főpapi és mágnási nyomás alatt állott szerencsét­len országnak, mint bárki más.” Elképzelhető, milyen vissz­hangra talált néhány hónap múlva ez a kitétel a győztes el­lenforradalom soraiban, ahol valóban „a katolikus főpapság Reménység Ködös, esős reggel lett. A nap is fázott, elbújt a ködré­teg mögé. A szürke pára elta­karta a falut, s csak sejteni le­hetett, merre van a templom, ahonnan a harangszó gyűrűzik. A templom mellett apró, sár­ga ház állt. A ház utcai nagy­ablaka most kitárult, s meg­jelent benne a ház öreg, özve­gyen maradt gazdája. Ga­lambősz feje, csuparánc arca idős asszony képét mutatta. Nagyon idősét. A köd mohón tódult a szobába, küszködve a bennrekedt használt levegő­vel. A ház előtt nyárfák remeg­tek álmosan. Tűrték az ágai­kon ugráló-csivitelő verebeket. Közöttük rigópár gubbasztott. Az öregasszony kenyérmor­zsát lökött a rigóknak; a vere­bek azon nyomban lecsaptak a zsákmányra. Űjra lökött, újra odalett a zsákmány. Végül a rigók sem tudták felmérni a helyzetet, felkerekedtek. Az öregasszony elgondolkodott: lám, így veszik el tőle minde­nét az emberek. S fázósan ösz- szehúzta magán a kabátot. Harangoztak. Felöltötte me­legebb kabátját, vette az el­maradhatatlan botját s átcso­szogott. Beült az első padba. Lehajtotta a fejét. A barna padkán sűrű rovátkákat cser­zett az idő. Egy, kettő, három, négy, tok... Bizony, nem is olyan rég még kibontott hajjal, pajko­san szaladgált itt a templom előtt. Talán egy perc telt el az­óta, s ö itt áll most megvénül­ve, magárahagyottan. Nincs senki, akiben bízhatna, nincs egyetlen ember, aki jó szóval vigasztalná magányában. Mintha nagy magasságból szűrődnék hozzá az ének. Fel­rezzent, a padra borult. Érezte, hogy könnye lassan lemossa árvaságát. Az orgona diadal­masan felharsant, ami örvény­ként sodorta lelkét valami ir­datlan magasságba, Isten kö­zelébe. Lassan elhalkult az orgona, az ének is a semmibe veszett, önfeledten imádkozott, mély áhítattal. Nem is tudta, med­dig. A padsorok lassan kiürül­tek. Kibotorkált ő is a temp­lom kapujáig. Nyolcvan évé­nek remegésével súgta: — Segíts meg, Istenem. Adj szép halált, örök boldogságot. Kilépett. A templomajtóban még megállt. A köd már fel­szállt, az égen kidugta vörös tányérját a nap. Balra az új napközi otthon zsivaja csapó­dott a fülébe: — Lánc-lánc eszterlánc ... Jobbra, az önkiszolgáló bolt mellett az emeletes, új gim­názium épülete tornyosult. Mi hát az igazság. Istenem? Elvesztettem a férjemet, nincs már senkim, de mégis... — Hinni, bízni kell — súgta egy hang belülről. Senkit nem vesztettél el, jó lélek. Menj, ne zúgolódj, nem vagy egyedül. Forróságot, friss erőt érzett magában. Szinte vitték a lábai, csak úgy dolgozott kezében a bot. Kifulladva ért a háza elé. Kinyitotta a kiskaput, majd a ház ajtaját. Belépett a meg­szokott bútorok közé. De új szemmel nézett körül. Mosoly­gott. A kenyérmorzsás tálka után nyúlt, s szórt a madarak­nak. Oly mindegy volt, hogy verebek vagy rigók kapkod­ják-e föl. Már nem volt egyedül. Derű és békesség ömlött el benne, s érezte, hogy nem fölösleges. Dénes Géza CSALÁDI HÍREK — HÁZASSÁGI ÉVFORDU­LÓ. Vlelay Endre és felesége Szimanovszky Anna Auguszta március 1-én ünnepelték há­zasságkötésük 50. évfordulóját a gyulai templomban. „Áldjad én lelkem az Urat!” — SZÜLETÉS. Filarszky Nándor és Nagybocskai Zsófia gyógyszerészházaspár első gyermekét február 11-én ke­resztelte meg a gyermek nagy­apja, Nagybocskai Vilmos ge- rendási lelkész. A gyermek ne­ve: Nándor. és a mágnások” vitték ismét a vezérszerepet. Az 1920 július 12-én lefolyta­tott egyetemes törvényszéki vizsgálat e két vádpont alapján idézte maga elé saját — akkor már rangidős — püspökét. Jel­lemző a korszak restaurációs hangulatára a fegyelmi elren­delésének a megokolása: „Ge­duly püspök azon ténykedésé­ben, hogy az említett beadvá­nyokban a proletárdiktatúrá­nak egyházunk jogait és alkot­mányát megsemmisítő irányát oly melegen felkarolta, és az evangélikus egyháznak káros irány támogatására való kész­ségét, sőt a lelkészeknek s a reá bízott népnek is ily irányban való befolyásolását felajánlot­ta, oly cselekményt követett el, amelyeknél az Egyházi Alkot­mány 324. § h) pontjába ütkö­ző vétségek jelenségei látsza­nak fennforogni ...” Az ítéletet a következő év ta­vaszán, 1921. április 21-én hozta meg báró Solymossy Lajos, az egyetemes törvényszék világi, és Horváth Sándor ny. esperes, a törvényszék egyházi elnöke. Eszerint a püspököt az E. A. 324. § h) pontjába ütköző egy­házi vétségben vétkesnek mondja ki a törvényszék. Fi­gyelembe véve az enyhítő kö­rülményeket — többek között hogy „mindig független, haza­fias, jó magyarérzelmű ember volt” — Geduly püspököt fed­désre ítélte. Ezenkívül kötelez­ték az összesen 4265,— Korona költség összegének a megtérí­tésére. Az indokolás még a kö­vetkezőket is tartalmazta: „Ge­duly püspök a kérdéses bead­vány által általános megbot- ránkoztatást idézett elő és az egyház tekintélyét csorbította, ami sem lelkészi, de még kevés­bé püspöki hivatalának jellegé­vel össze nem fér, és annál ve­szélyesebb volt, mert meggon­dolatlan lépésével rossz példát nyújtott paptársainak.” A Horthy-korszak végül is szemet hunyt Geduly püspök „meggondolatlan lépése” felett. Tiszai egyházkerületében nagy tekintéllyel kormányzott to­vább, s még másfél évtizeden keresztül ő volt egyházegyete­münk rangidős püspöke. Saját egyházi vezetősége fe­gyelmivel és feddéssel sújthat­ta. De 1919-ben kifejezésre jut­tatott látását igazolta a törté­nelem. Dr pabiny Tibor Istenes magyar közmondások „Nem mindenki szent, ki templomba ment” „Nem mindenki pap, ki hosszú ruhát kap” Bizony nem. Vannak álszen­tek, báránybőrbe bújtatott farkasok. „Lehet a templom­ban is rosszat tenni...” — mondják. így van. Helyes, ha a bűneimmel a templomba menekülök. Jézus a betegeket várja ott. Baj akkor van, ha bennem, velem ott nem történt semmi. Ügy megyek, minit jöt­tem. Haraggal, veszekedős kedvvel, reménytelenül, elé­gedetlenül, hitetlenül, piszko­san ... Lassan kialakul ben­nem két ember, két világ: egy templomi s egy otthoni. Van egy kegyes kenet, máz rajtam, amiben csillogok a templom­ban. Hazaérve mindez rólam lepereg s élek a régiben. Nem jól van ez így. Krisztus orszá­gának legnagyobb rombolói a képmutatók, az álszentek. Ba­bits így írta meg ebbéli keser­vét: „Mint bókos szentek állnak a fülkében, kívülről a szemek kifáragva szépen de befelé, hol a falnak fordul hátok, csak darabos szikla s durva törés tátog. Ilyen szentek vagyunk mi! Milyen jó lenne, ha egyfor­mán tiszták lennénk, naponta frissen megmosódofctak kívül- belül, templomban és otthon s mindenütt. Templomból kilép­ni nagy felelősség. Az ott töl­tött óra hatása, értelme, lénye­ge, kilépve kezdődik el. Kár­hoztatni, botránkoztatni, vagy Krisztusra mutató útjelzőtáb­lának lenni: erről van itt szó. Templomból kilépve ne mu­lassz el mindig így imádkozni: „míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltat­lanná ne legyek.” (1. Kor 9, 27) Hernád Tibor Aaro Hellaakoski: SZÓ Valaha, mikor a világ semmiből teremtetett, míg föld és ég formát kapott, sok szó nem esett. De ami esett, az a kevés, az űrbe villámként behatolt és mindenség állott elő, hol semmise volt Elszaporodtak a szavak: eget, földet megtöltenek — De ismeresz-e egyetlen-egyet ó, alkotó, mely csak a tied? Képes Géza fordítása A szenvedés áldásai A második világháború idején megkérdeztek egy asszonyt ba­rátnői: mit csinál, mivel tölti napjait? — Élek — mondotta. — Ez ma minden munka között a legnehezebb foglalkozás. Ma, hála Istennek békében élünk, de az élet azért ma sem csupa muzsikaszó. Ma is az életnek mindnyájan hol vidám, hol bús szolgái vagyunk. Ma is küzdelmes utakon át vezet az út a boldogság felé, amely mindnyájunknak szívé-vágya. A hivő keresztyén ember a megpróbáltatások közepette is tudja, hogy szereti őt Isten és boldoggá akarja tenni. A bol­dogságról egyetlen embernek sem szabad lemondania. Mi azt szeretnénk, ha az élet örömei­hez könnyen, olcsón, minden áldozat nélkül juthatnánk. Pe­dig értékesek azok az órák, amelyekért szenvedéssel fize­tünk. Azokat a boldog perce­ket tudjuk igazán becsülni, amelyeket nehéz órák előztek meg. Egy hindu bölcs a szomo­rúságot a lélek menyasszonyi fátylának nevezi. Egy finn köl­tőnő egyik versében ezt írja: „Egyetlen kincsem az lesz lent a sírban, Hogy itt a földön, néha néha sírtam.” „A szenvedés, a baj, — mond­ja egy német író, — sokszor csak álruhába öltöztetett ál­dás.” A szenvedésben mind­nyájan testvérek vagyunk, csak az a különbség, hogy az egyik ember a száján hordozza a szenvedést, a másik ember pe­dig a szívében. Betegágyon sok­szor láthajuk példáját a csen­des, Istenben bízó hősiesség­nek, nemcsak a betegek részé­ről, hanem azok részéről is, akik fáradhatatlan jókedvvel ápolnak éjjel és nappal, gyön­géd mosollyal, szeretettel. A szenvedések között a legna­gyobb áldás a szeretet kisugár­zása mások felé. Valahányszor egy szenvedő embert megsegí­tünk, vagy jót teszünk vele. mindig boldogságot váltunk ki magunkból. Mert a legna­gyobb áldás az odaadás, le­mondás, a segítő szeretet. Sze­gény csak az az élet, amelyben nincsen szeretet. Sikter László Az egyház egysége felé Finnországban, anoi az országnak több mint négy millió evangélikus lakosa között mindössze két és félezer romai ka­tolikus él, Paul Verschuren holland származású római katoli­kus püspök nyilatkozott az egyház egységéről. — Természetes, hogy ebben az országban a kisebb egyházak arra törekednek, hogy szélesítsék kapcsolataikat kifelé. Miért van, hogy vannak, akik ellenzik az ökumenikus törekvésekét — tette fel a kérdést az újságíró. — Arra gondolhatnánk — válaszol a püspök —, hogy külö­nösen az idősebb római katolikusok szívét tölti be bizonyos fé­lelem és bizonytalanság, amikor az ökumenéfől hallanak. Ezek megszokták, hogy a maguk egyházát tartsák igaz és helyes egyházi közösségnek, s most arra gondolnak, hogy az ökume­nikus gondolkodás közömbösnek tartja, milyen egyházhoz tar­tozik az ember. De nem így van. Fontos, hogy az ember elmé­lyüljön a saját egyházában és annak tanításában, mert így rá­talál Krisztusra. Ha jobb keresztyének volnánk, közelebb vol­nánk Krisztushoz, s így találnánk meg az igazabb egységet más keresztyénekkel. Az igazi egységet csak akkor találjuk meg, ha az egyházak egyrészt befelé néznek, ahol Krisztusra találhatnak, másrészt kifelé néznek más egyházakra. A kü­lönbözőséget az egyházak között meg kell hagyni. — Mi pozitívumot talál az evangélikus egyházban? — hang­zott a következő kérdés. — Az evangélikusok között jónak tartom azt, hogy ismerik és sokat olvassák a bibliát és aszerint élnek. — S az ökumené jövője? — Derűlátón hiszem, hogy az ökumené egyre tovább fejlő­dik. Lehetségessé fog válni, hogy a jövőben az ökumenikus mozgalom kisebb figyelmet fog fordítani az egyházi kérdések­re, és jobban összpontosít az emberi igazságosság védelmére szerte a ..világon. örömmel olvastuk ezt a nyilatkozatot a helsinki evangélikus hetilapban, egy elenyészően kisebbségi helyzetben élő római katolikusság püspökétől. Még szívesebben olvasnánk ilyet pél­dául egy spanyol kardinálistól. Várjuk az időt, amikor nem egy kisebbségi helyzetben lévő római katolikus püspök, de a római egyház világszerte eljut az egymás hitének egyenrangú, kölcsönös megbecsülésére és tiszteletére, hiszen „fontos, hogy az ember elmélyüljön a saját egyházában és annak tanításá­ban”, s ezt nem fogja gátolni azzal, hogy vegyesházasság ese­tén a protestáns féltől az egyháza iránti hűség megtagadását kívánja azáltal, hogy eleve elígérted születendő gyermekei hitét a római egyház javára. Ha ezt az önző lelki ráhatást megszüntetné, hitelképesebbé válna az ökumenikus jószándék, és bizonnyal elősegítené azt az ökumenikus egységes törekvést is, hogy az egyházak „jobban összpontosítsanak az emberi igazságosság védelmére szerte a világon”. A soproni könyvtár kincsei I. Beszélgetek soproni, Felső- lővér úti meghitt otthonában, dr. Karner Károly ny. teol. professzorral. Kertje és egész környéke most januárvégi hó­fehérbe öltözött. Az autóbusz egyik ismeretlen utasa talá­lóan jegyzi meg leszállásunk­kor: milyen más itt a levegő! Mélyet szippantok ebből a tiszta, de igen erős lővéri le­vegőből, mely évről évre ez­rével idecsalogatja Sopron téli és nyári szerelmeseit, ök már hírt vittek és hírt kaptak ar­ról, hogy itt valóban más a le­vegő. Érdemes nagy iparváro­sok tüdőt megpróbáló levegő­je után az itteni fenyvesekben kitisztulni és a levegőváltozás sokféle áldását élvezni. Ez alkalommal nem levegő­változásra, hanem lapunk ri­portereként jöttem. Pesten is híre jár már, hogy Károly bá­tyánk a soproni gyülekezet neves könyvtára mélyéről ki­bányászott egy-két olyan ér­tékes Luther-nyomtatványt és más reformációkorabeli sajtó­terméket, amelyekről érdemes lapunk olvasóit is tájékoztat­ni. Nekiszegezem hát a ripor­ter töltetlen revolverét: „Mit találtál? Mi a mondanivalód a feltárt könyvtári kincsekről?!” — Hát igen, — hangzik a hangyaszorgalommal kutató professzor válasza —, valóban sok drága, eddig nem ismert, vagy legalábbis eléggé meg nem becsült egyháztörténeti jellegű kincsre leltem gyüle­kezetünk értékes könyvtárá­ban végzett kutatásom során. Már azért is érdemes róluk ír­ni és a lap olvasótáborát is beavatni a dolgokba, hogy úgy ne járjunk, mint hajdanában a Balatonnal: a pénzes kül­földi jobban ismerte, mint ha­zánk akkori fiai! Mert az a helyzet, hogy például a finnek lapja, a Kotimaa is megemlé­kezett már a soproni könyv­tárban őrzött, világviszony­latban is számottevő, reformá­ciókorabeli értékes nyomtat­ványokról. Sőt, Finnország ha­tárain túl is akadt már két ne­ves Luther-kutató, aki felfi­gyelt a nálunk őrzött drága kincsekre. Mindkettő komoly segítséget nyújtott kutató­munkám során. Az egyik kö­zülük Benzing József dr, ki­nek 1966-ban megjelent Lu- ther-bibliográfiája felöleli a reformátor műveinek haláláig nyomtatásban megjelent vala­mennyi kiadását. A kutatás munkájánál segítőtársam fő­ként a göttingeni D. dr. Volz János volt, aki igen hasznos útbaigazításokat adott mun­kám eredményes véghezvite­léhez. Egyébként hazai sajtónk is felfigyelt már kincseinkre. A „Magyar Könyvszemle” 1968 évi 3. számában ugyanis köz­lemény jelent meg tőlem ezen a címen: „Zwei Unbekannte Drucke von Luther-Schriften in Sopron”. Mialatt a kincsre lelt kutató belső felhevültségével és szent örömével, írások és nyomtat­ványok elémtárása közben mindezeket lelkesen elmondja, és az elém tett csésze legaljá­ról párolog a fekete bódító il­lata, egyre jobban érzem, hogy itt nemcsak lővéri kertje, de dolgozószobája meghitt csend­jében is más a levegő. Ilyen szellemi levegő csak a vérbei' kutató közelségében áramlik, ahol sűrű könyvsorok között ott zizeg a kutatók életének íratlan törvénye: dolgozni kell, állandóan kutatva dolgozni, és dolgozva kutatni, mivel a le­állás mindig berozsdásodást jelent. — Nem hinném — folytatja nyilatkozatát —, hogy a közöl­nivaló beleférjen egyetlen ri­port keretébe. Már azért sem, mivel nemcsak Luther-iratok- ról és nyomtatványokról van szó, hanem egyébről is. Most talán csak a Lutherrel kapcso­latos dolgokról beszélgessünk, melyeket gyülekezetünk könyvtárában „Luther Már­tontól való kisebb iratok” cí­men katalogizáltak. Közülük is különösen két eddig isme­retlen Luther-irat kiadványá­ra hívnám fel a Sopronba lá­togató hívek figyelmét. Ez a két nyomtatvány ugyanis is­meretlen nemcsak a Luther összes műveit tartalmazó ún. „Weimari kiadás” szerzői előtt, hanem a már fentebb említett dr. Benzing által 1966-ban ki­adott és eddigi legalaposabb Luther-bibliográf iájában sem szerepel. Ezért ezek a Sopron­ban felfedezett iratok méltán megérdemlik az egyházi köz­vélemény legszélesebb rétegé­nek osztatlan érdeklődését. Ennyi bevezetőként talán elég is lesz. A szóban levő két értékes nyomtatványról majd legközelebb. Weltler Rezső-N ÖSSZEHÍVTÁK A LUTHERÁNUSOK EGYETEMES ZSINATÁT A NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁGBAN A Német Demokratikus Köz­társaság Egyesült Evangélikus —Lutheránus Egyházának egyetemes zsinatát 1969. július 3—6. napjaira összehívták. A zsinat színhelye valószínűleg Eisenach lesz.

Next

/
Oldalképek
Tartalom