Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1969-02-16 / 7. szám
Újat cselekvő Isten az egyházban És 43, 18—19 A megújuló világban, új társadalomban új típusú egyház körvonalai bontakoznak ki körülöttünk. A keresztyénség mint népegyház az ó- és középkor fordulóján tűnt fel a történelem színpadán, amikor meghódította a pogány népeket és megnemesítette a pogány erkölcsöket. Üj korszak kezdődött a történelemben. De az emberek kezében az „új” lassan elavult, a jó lassan megromlott. Az alázatos Jézust gőgös papi fejedelmek, a szelíd Jézust keményszívű inkvizito- rok akarták képviselni. Bővelkedtek a földi kincsekben. Annak utódai, akinek nem volt fejét hová lehajtania. Szükségszerűen jött tehát a reformáció. Isten újat cselekvő, tisztogató munkája volt ez — nem véletlenül ismét korszak váltáskor: a középkor és az újkor fordulóján. De vajon meg lehet elégedve önmagával a reformáció népe? Nem kell. hogy piruljon az arca, ha Isten elé áll — vagy ha az ezer sebből vérző emberiség szemébe néz?! Tudjuk, hogy a világmindenség körforgáson alapul. Körben forognak az égitestek; a tengervíz párája — ha felhővé lesz is —, eső vagy folyóként visszatér a tengerbe, s körben forog a vér, éé szervezetünk minden életfolyamata. Az egymást felváltó korszakokban az egyháznak is tovább kell lépnie. Örök megújulással vissza kell térnie oda, ahonnan elindult: az egyszerű evangéliumhoz! Az örök erőforráshoz, Jézus Krisztushoz. Ha az ő megelevenítő igéje által felismeri az egyház,, hogy Isten napjainkban „újat cselekszik”, akkor valóra is kell váltania a jézusi szavakat, hogy „az új bort új tömlőbe kell tölteni”. Hogyan történik ez? Milyen új körvonalak kezdenek kibontakozni a keresztyénség mai életében? Isten korunk nagy eseményein és szellemi áramlatain keresztül — uralkodni vágyás helyett — a szolgálat útjára tanítgat minket. Az egyházi méltóság és a közéleti tekintély egykori súlya helyébe az egyház igazi kincsét, az evangéliumot adja. Ezzel vagyunk kötelesek mindenkinek. A szeretet és a békesség munkálásával és következetes cselekvésével nemcsak egymás kezét tudjuk jobban megtalálni, hanem másokét is. Az egyházak is, korábbi felekezeti elszigeteltségük helyett — tanításbeli különbségeik fenntartásával —, új típusú közös szolgálatra kapnak ezáltal lehetőséget. Együtt szolgálhatunk Jézus követségében a társadalom, az egész emberiség javára és boldogulásál a. . ' Az új utat, amelyen az új típusú egyházi élet körvonalai most kezdenek kibontakozni, a mi magyarországi egyházunk már megtalálta. Felszabadultan, belső örömmel megy is rajta. A korábban isméretlen, járatlan úton szívesen vállalja az útjelző szerepét is. De szükséges, hogy az egyháztagok is felismerjék az új úton való járás fontosságát, és felzárkózzanak azok mögött, akik nagyobb történeti távlatban és új perspektívában látják Krisztus egyházának mai szolgálatát. De arra is tanítgatja egyházát napjaink eseményein keresztül Isten, hogy a világ felé is nyitottabb legyen. A szolgálat készségével és nagyobb nyitottsággal kell az egyháznak erre a világra néznie. Így juthat el Jézus főpapi imájában mondott kérésének igazi megértésére: „Nem azt kérem, hogy ved4M^Őket ,é,világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” Uralkodás helyett szolgálat, gőg helyett alázat, elzárkózás helyett őszinte, nyílt légkör, kánaáni nyelv helyett mai, modern testvéri szó: ezek az új típusú egyháznak a körvonalai. Valóra váltásuk azután a gyülekezeti életben történik. Hiszen az egyház a gyülekezetek közösségében valósul meg, ott válik tapasztalhatóvá és kézzelfoghatóvá. Ott lüktet az egyház élete. Ott van a „Szentek közössége”. Az ige és a szentségek mindig is jelenvalóvá tették Krisztust a gyülekezetben; de napjaink új, égető kérdése éppen az, hogy a Szentlélek és annak ereje is kiárad-e ezeken az alkalmakon, és meghitt életközösséggé, igazi családdá formálja-e a gyülekezet tagjait? Az új bor új tömlője, Isten új cselekvése éppen azt jelenti ebben a vonatkozásban, hogy családtagként fogják meg egymás kezét azok, akik addig idegenek voltak egymásnak, vagy újra átölelik egymást azok, akik bármi okból elhidegültek. Lehet más az egyéni helyzetünk, teológiai látásunk, műveltségünk vagy kegyességünk: de a Szentlélek új életre, s ezáltal új közösségre kényszerít minket a gyülekezetben élő testvérek mindegyikével. Egymás hite által így épülhetünk a gyülekezet közösségében. Há megfáradtunk, ott új erőt meríthetünk. Segítséget kaphatunk egyéni és családi életünk problémáinak megoldásához. Megkötözöttségeinkből feloldhat az ott hangzó evangélium, amely közel hoz egymáshoz szülőt és gyermeket, rokont és szomszédot, és megtanít a más világnézetű emberek őszinte szeretetére is. A gyülekezet kohójában mindezt azért teszi Isten, hogy így együtt, megújult erővel, ismét egymásra talált szívvel szolgálhassunk egymásnak — sőt az egész emberiségnek. Készletek dr. Fabiny Tibor rádióban elhangzott igehirdetéséből. Úrrá tetted őt kezeid munkáin Hetilap aligha vállalkozhatik arra, hogy versenyt tartson az események gyors egymásutánjával. — Így van ez az űrkutatás eseményeivel is. Mire hetilapunk adottságai lehetővé teszik egy eseményhez fűződő cikkünket, könnyen múzeumivá teheti egy másik esemény. Még a Holdat megkerülő bátor amerikai asztronautákat ünnepelte a világ, amikor e cikket beterveztük, s mire íródni kezdett egy újabb űrbravúr ejtette bámulatba a világot: a szovjet űrhajósok sikeres kísérlete egy állandó űrállomás prototípusával. Keresztyénségünkkel nem élünk valami kozmoszon kívüli, vagy fölötti létben, hanem együtt élünk azzal az emberiséggel, amelyik mind nagyobb lendülettel kutatja és használja fel a kezére bízott teremtett világ titkait. Hitünk bizonyságával tesszük ezt. A zsoltáros őszinte döbbenettel adhatott hálát azért, hogy Isten az embert kevéssé tette kisebbé önmagánál és, hogy úrrá tette kezei alkotásain (Zsolt 8). Bennünket még- inkább hálára kötelez az a nagyiramú előrehaladás, amit az emberiség a világ megismerésének és javai felhasználásának, az anyagban rejlő erők befogásának útján éppen a mi időnkben megtehetett. Az első szputnyik fellövése óta Gagarin első hősi űrrepülésén át, alig néhány esztendő alatt eljutott az emberiség a bevehetetlennek látszó égi világ küszöbéig. S maholnap a Hold felszínéről vagy a Vénuszról kaphatjuk a helyszíni tudósítást és az ember előtt újabb és újabb lehetőségek nyílnak meg, hogy megismerje és Isten akarata szerint okosan uralma alá hajtsa és felhasználja a teremtett világ megmérhetetlen- nek látszó kincseit (1 Móz 1, 26 kk). Hálára kötelez bennünket az egyre jobban megismert világ szépségének, sokszínűségének és gazdagságának egy-egy újjabban feltáruló csodája is. Hasonlóképpen a rendnek és törvényszerűségeknek azok az összefüggései, amit a kutató elme felismerhet és a szorgos munka szolgálatába állíthat. Törvények, amelyekhez itt a Földön és a kozmoszban is hozzászabhatja az életét és útjait és amelyek a biztonság érzését adhatják az embernek. A bátor kutatások és vállalkozások eredményei növelik bennünk a felelősség alázatát. A világmindenség titkai, csodái, gazdagsága magukban rejtik céljukat. Ha sokszor első pillanatra nem is tudunk választ adni arra, hogy mi mire jó, egy bizonyos, hogy minden az emberiség hasznára adatott. Isten a teremtett yilág minden részletére nézve a Teremtő jogán és felmérhetetlen bölcsességével állapíthatta meg és jelenthette ki, hogy minden igen jó (1 Móz 1, 31). Minden új ismeret és minden új erő, új lehetőség az ember kezében a jóra. Arra, hogy gazdagítsa vele az embervilágot. Arra, hogy megelégedettebbé tegye vele a Földön élő ember életét. Az emberen múlik, hogy a megismert, a kapott jót jóra tudja-e felhasználni. A ma emberiségének éppen a nagy felfedezések, a nagy felszabaduló energiák, az egyszerre kezébe kerülő kincsek olyan hatalmat adnak, amivel megszüntetheti évszázadok nyomorát, embertömegek kínos éhhalálát, betegségek tizedelő rohamait, milliók otthontalanságát, mezítelenségét, kiskorú tudatlanságát. Ezrek pontos, hűséges és felelősségteljes munkája áll egy- egy nagyszabású űrkísérlet mögött. Enélkül elképzelhetetlen a vállalkozók biztonsága és vállalkozásuk eredménye. Minden egyes részvevő szerepe és feladata fontos, nélkülözhetetlen. De így van ez az élet egész területén. Emberek és népek életpályájának biztonsága, eredményessége, otthonuk nyugalma, mindennapi kenyerük nagysága odahelyeztetett mások kezébe, munkájára, hűségére, felelősségére. Egyik űrhajós megjegyezte, hogy a Föld nagy távolságról nézve egységesnek látszik. De csak nagy távolságról nézve! Közelről érdekellentétek, önző hatalomvágy, lelkiismeretlen kizsákmányolás, öntelt erőszak, brutális fegyveres cselekmények, kiskorúságról árulkodó megkülönböztetések osztják meg a világ gazdájává tett emberiséget. Ezért teszik fel a kérdést némelyek: elég érett-e az ember arra, hogy kilépjen a Föld vonzköréből? — Meg kell fordítanunk. Az űr kapuit ostromló ember megérett arra, hogy megoldja feszülő és megosztó problémáit. Az asztronauták vállalkozása mögötti összefogás, az értük érzett drukk, ami az egész embervilágot eltöltötte, segíthet bennünket mégjobban átélni az Isten által egy vérből teremtett emberiség összetartozását. Segíthet bennünket tanulni a .leckét, hogy társul rendeltettünk egymás mellé, hogy ki-ki a maga eszközével ne csak a maga hasznát és dicsőségét keresse, hanem munkálja azt ami jó másoknak is, szolgálja embertársai javát és előmenetelét. Megértve egymásra szorultságunkat, együtt és egymásért munkálkodva lehetünk úrrá igazán a teremtett világ felett. Mert Isten valóban mindent az ember lábai alá vetett, kivéve az embertársát és magát a Teremtőt. — Törvénye biztonságos pályát ad élőnkbe: szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelked- ből és teljes elmédből, szeresd felebarátodat, mint magadat. Mezősi György Egy szempillantás volt csupán Ma ismét úton voltam; mert Bedegkérre hívott a halál. Kozár nénit tettük a sírba, kinek élete úgy fogyott el lassan, mint az oltáron gyújtott fehér gyertyaszál. Kilencven év, ó rengeteg idő s ennyi óv alatt mennyit elvett tői gz „élet”, ez a kapzsi vámsZedő. Arca rózsáit vitte el először és ajkáról a vidám kacagást, aztán tarolta sorra álmait és folytatva az örök aratást csűrébe hordott vágyat, ifjúságot, egészséget és végre az erőt, s ahogy gurultak sorra el az évek a szín helyett úgy lopott redőt a fakult arcra, s mélyültek a ráncok, mint barázdák a szántott földeken ... Egy szempillantás volt csupán az élet — mondta, és sírt a végső gyötrelem hogy minden elmúlt... s peregtek a könnyek mint olvadt hóié háza ereszén, mikor temettük — pedig január van. dehát jószívű, úgy látszik, a tél és elsiratta. Vagy tán önmagát, mert benne látta önön végzetét? Én nem tudom, csak a koporsó prédikálja, hogy sötét a sötét, de csak én hallom. S engem hallanak vajon a gyászban elmerült szivek? Ma erős hittel lávázom a szót s gyógyítgatnám a tört szárnyú hitet a szentigével — bontott zászló selyme — szinte látom, hogy lengeti a szél s az üzenete életmentő mondat „aki bennem hisz, ha meghal is él”. Jakus Imre Derűs sorok Kinek a szégyenei Mindennek megvan a maga helye az életben. A munkának s a szorgalomnak, a vi- gyázásnak s a felelősségnek, az őrzésnek s a védelemnek, az áldozatnak s a befektetés- • nek. S megvan a hitnek, a bizalomnak, a reménységnek is. Nem jó, ha összekeverjük Istent a biztosító társasággal, s a szenteket a tűzrendészettel. ház Amint az egy eperjesi falán volt olvasható: Istenre bíztam házamat s a tűztél ment mégsem maradt Most újra felépíttetém s szent Flóriánra bíztam én. Ha újból tűzvész jönne rám, te szégyened lesz Flórián. Hemád Tibor A finn egyházi kutatóintézet vezetőjévé Paavo Kortekangas docenst nevezték ki. A kutató- intézet tanácsának elnöke D. Heikki Waris professzor, tagjai pedig Martti'Simojoki érsek és Erkki Kansanaho püspök. Amit nem tudok megbocsájtani... — Édesanyám emléke úgy kísér el élet- ntamon, mint egy csodálatos ajándék, amit úgy kaptam, hogy nem is érdemeltem meg. Talán az édesanyáról nem is lehet objektív képet festeni, de a gyermeknek anyjáról lelkében megalkotott képe annál szebb, minél többet adott gyermekének az életben. Az én édesanyám öt gyermeket nevelt fel, talán egyik legnagyobb anyai érdeme és leikéből felénk sugárzó szeretetének egyenes következménye, hogy ötünket egész életünkön keresztül a szeretet szoros, elszakíthatatlan szálai fűztek össze. Családi életünkbe átplántáltuk ezt a mindent beragyogó szere- tetet. Ezek után azonban őszintén beismerem, hogy családunkban azért voltak a gyermekek között, de a szülők és gyermekek között is néha napján nézeteltérések, de ezeket eltüntetni, s az egymásnak okozott esetleges bánat könnyeit letörölni, s homlokunkról a redőket - elsimítani, mindig volt bennünk elég erős szeretet, saját magunknak háttérbeszo- ritására elég akaraterő. Egy ilyen nézeteltérésre emlékszem vissza, s ez a visszaemlékezés talán az egyetlen, ami semmi örömmel nem jár, sőt együtt jár a szomorúság, lehangoltság keserű árnyaival. Anyámról nem én állapítottam meg, hiszen aki ismerte mind egyformán vallotta, hogy nem mindennapi szépség volt. Nem a feltűnő, kihívó szépség jellemezte megjelenését, hanem a halk, finomrajzolatú, szelíd szévség, mely az egyébként szép arcot a létekből kisugárzó tisztaság meleg fényével, bájával világította meg. Szemének kék színe változott. Néha olyan volt mint a nefelejcs, de sokszor acélkék s ha bánat, vagy az indulat visszás érzéseit tükrözte, szürkéskékre változott. Mi, gyermekek akkor féltünk tőle, amikor szemének átlátszó, tiszta fénye bepárásodott s kemény, szürke színt öltött. Szerencsére ez ritkán fordult elő, s akkor sem tartott sokáig. Viszont ezek a változások szoros összefüggésben voltak a mi magatartásunkkal, s így módunkban állott a szürkéskék, kemény tekintetet ritka vendéggé változtatni. Egy alkalommal, amikor már az önállóság küszöbén voltam, s bár otthon laktam, de saját keresettel rendelkeztem, anyagi differenciánk támadt édesanyámmal. Természetesen keresetem nagyobb részét édesanyám rendelkezésére bocsátottam, de mint a huszas évek elején levő aranyifjúnak, mindig voltak kiadásaim, amelyek néha arra kényszerítettek, hogy édesanyámtól kérjek gyors segélyt. Az apróbb részletekre már nem emlékszem, azonban tudom, hogy akkor úgy éreztem, hogy kívánságom, mely anyám ellenkezésére szinte követelésszerűen hangzott, jogos volt. De édesanyám nem helyeselte kérésemet. — Amint már ilyenkor szokott lenni, szóból szó kerekedett, s én láttam édesanyám szemében megjelenni azt a szürkéskék, kemény tekintetet, amely metsző hideg és büszke volt, s minden más esetben meghajlásra kényszerített, de amikor bennem is fel volt kavarva az indulat, akkor nem tudott rám hatással lenni. S akkor anyám azt mondta: „Jó! Végeztünk! Nem vagy a fiam! Engem többet meg se láss, én téged nem ismerlek többé!” Anyám természetét örököltem, s ez mindössze arra kényszerített, hogy meghajoljak, s utolsó szóként azzal búcsúztam: „... Ahogy akarod Anyám... !” — Elváltunk úgy, hogy nem szelídült meg a tekintetünk, nem enyhült meg bennünk a dac, s nem éreztük, hogy egy lépéssel mesz- szebb mentünk mint ameddig szabad lett volna. Sőt, én még utána is elhatároztam — hiszen magamat már önálló, felnőtt férfinak képzeltem —, hogy nem fogok engedni, s anyám lesz az, akinek életében először, de engednie kell... Aztán nem is érintkeztünk egymással. Én a manzárd szobában laktam, mintha albérlő volnék, s megkaptam azt a kiszolgálást, amit egy albérlő elvárhat, de anyámmal pár napig nem is találkoztunk. Valószínűleg ő is éppen úgy kerülhette a találkozást, mint én. Néhány nap múlva aztán a gyárt Baross úton sétáltam az esti órákban, amikor szemben jött velem anyám. Már messziről észrevettem, s előre megkeményítettem magam, hogy amikor találkozunk erős tudjak maradni... Találkoztunk ... Anyám rám nézett, t én is ránéztem, de tekintetem közömbös ide- genséggel siklott rajta keresztül, s ajkamon egykedvű mosollyal, köszönés nélkül, nyugodt léptekkel sétáltam el mellette ... Talán tíz lépést mentem s akkor visszafordultam, mert nem tudtam magamon tovább uralkodni ... Az én büszke anyám, akinek a tartása mindig egyenes és büszke volt, lehajtott fővel, összegörnyedve, lassan, szinte vánszorogva ment tovább ... Nem bírtam tovább... ! Szemembe forró könnyek gyűltek, utána rohantam, átkaroltam s úgy öleltem ott a Baross utcán, miközben fülébe suttogtam: Ugye nem ezt akartad édesanyám... ?De második szavam már az volt: „Bocsáss meg anyám ... !” Mit mondjak még ... ? Anyám is könnyezett s szeméből a régi szeretet sugárzott felém, amikor megcsókolt ...és megbocsátott ...! Es én ..? Azóta sem tudom magamnak ezt megbocsátani. S ha visszagondolok rá, mindig úgy érzem magam, ahogy egy gonosztevő érzi magát az először elkövetett bűn után, amikor egyedül marad lelkiismeretével ... Ez az emlékem sok mindenre tanított meg engem. S igyekeztem a bennem levő szeretetet annyira erősíteni enyéim iránt, de talán az egész emberi társadalom iránt, hogy soha ne ragadtassam el magam az engem ért sérelmek hatása alatt, maradjak mindig ember és győzzem le magamban az EN-t, hogy soha ne kelljen többé szégyenkeznem önmagam előtt. Bánkfalvi Gyula S MAGYAR NYELVŰ GYERMEKMUNKA AZ AMERIKAI MAGYAR EVANGÉLIKUS EGYHÁZBAN Amerikai magyar evangélikus lapban olvastuk a „Cleve- land-nyugat”-i egyházközség gyülekezeti hírei között: „Gyülekezetünk talán az egyetlen Amerikában, ahol a vasárnapi iskolának virágzó magyar tagozata is van.” EGYHÁZI KUTATÓINTÉZET DÉL-AFRIKA Az első evangélikus lelkész, akit a dél-afrikai kormány kitiltott, Hans Häselbarth bajor lelkész, aki öt év óta folytat a bennszülöttek között missziós munkát. Vízumát nem hosszabbították meg. MAGÄNKIHALLGATÄSON A PÁPÁNÁL Dr. E. C. Blake, az Egyházak Világtanácsának főtitkára, magánkihallgatáson volt a pápánál és átnyújtotta VI. Pál pápának az uppsalai világgyűlés határozatait. A háromnegyedórás megbeszélésen szóba hozta a pápa, hogy milyen nagyfokú krízisbe jutott a tekintély a katolikus egyházban. Dr. Blake főtitkár ut^lt arra, hogy hasonló krízis jelentkezik az Egyházak 'Világtanácsában is.
