Evangélikus Élet, 1969 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1969-08-31 / 35. szám

Jk. 2, 14—17 Egybe írva a fenti két szót, olyan embereket szoktunk em­legetni ezzel a jelzővel, akik ugyan élnek, de talán sem ők maguk, de mindenesetre környezetük nem tud feleletet adni arra, hogy életüknek mi a célja és értelme. Gyerekeinknek is mondjuk néha felháborodásunkban, de ilyenkor nemcsak az előző negatív megállapítás van benne, hanem az a reménység, hogy életüket tartalmasán, saját maguk örömére, nekünk is megelégedésünkre s azoknak a közösségeknek, amelyekben él­nek, hasznára tudják majd kitölteni. Amikor Jakab apostol az általa megszólított gyülekezetnek — atyjafiainak — ezt az igénkben feljegyzett intelmet adja, ez utóbbi szempont vezette. Meg akarta övéit óvni az üres és tartalmatlan teológiai vitáktól, megkövesedett dogmák hajto­gatásától, megrögzött szokások lélektelen ismételgetésétől. Ö, aki az Űr testvére volt, hozzá lélekben nagyon közelálló, ma­gától az Űrtől tudta, mit jelent hitben lenni. A JÉZUSTÓL TAPASZTALT GYERMEKI HIT, az ő látása szerint először is valami minden értelem feletti bizodalmát jelentett, Isten mindenekét átható szeretetében és igazságában. Ezért Jakab levele mindig evangélium volt az elhagyott sze­gények számára, s mindig mentő intelem az önmaguk erejé­ben és adottságaikban elbizakodottakhoz. De a krisztusi hit éppen az atyai szeretetnek az ismeretében mindig a segítő, cse­lekvő szeretet fáradhatatlan tevékenységét is jelentette, ahogy ezt Krisztus egész élete mutatta, s ahogy egy sokkal későbbi időben az egyoldalúsággal megvádolt Luther olyan klassziku­san fogalmazta meg. Arra utalt, hogy a szeretet szüntelen te­vékenységben van, éspedig úgy, hogy ez nem elméleti kérdése a hívőnek. ÍGY FORDÍTSUK A KÉRDÉST ÖNMAGUNK FELÉ IS: mi haszna? Mi haszna az életemnek? Nem elsősorban azt értve ezen, hogy én mit profitálhatok az életből a magam javára. Hogy mit adhat nekem a pillanatnyi helyzet, a kínálkozó le­hetőség, az engem körülvevő emberek. Hanem ellenkezőleg. Mit adhatok én a kevésből vagy a többől, amit mindig érdem­telenül kapok, azoknak, akik valamiben szűkölködnek. Lehet, sőt majdnem biztos, hogy abban az igazságosabb társadalmi rendben, amelyben élünk, nem fogok magam körül mindennapi eledelben szűkölködőt találni. De a szeretet mélyebb és tágabb szolgálatra kötelez. Észre kell vennem, egyrészt azt a szüksé­get is, amely nem pénzügyi megoldásra vár, hanem a mellé- állásra, a vigasztalásra, az útmutatásra, a társulásra. Másrészt, azt is tudomásul kell vennem, hogy tágabb hazám a nagyvilág még ma is szinte megszámlálhatatlan olyan esetet is ismer, ahol igenis van tennivalójuk bőségesen azoknak, akiknek már nem korog a gyomra és nem fázik a teste. SOKAN VANNAK A KÖRNYEZETÜNKBEN IS, s a világ kerek egészén, akiket ma sem szabad felületesen elküldenünk, vagy Ínségük fölött elnéznünk a „Menjetek el békességgel” jól megszokott „keresztyén” szólamával. Hanem úgy kell kimon­danunk ezt a szép szót: békesség, hogy abban ott dobogjon az Atyának a szíve, és azé a Jézus Krisztusé, aki az élet diadalá­nak hajnalán ezzel a szóvá! köszöntötte és küldte szolgálatba tanítványait Ha vannak is, akik számára még nehezen érthető, mégis nagyon indokolt az, hogy amikor mi ezeket a szavakat mondjuk, egyházunk mai bizonyságtevéseképpen: béke, békes­ség, akkor ez nem jelent langymeleg feloldódást a tétlenség nyugalmában, hanem feladatot, küzdelmet, kiállást és minde- nekfelett vallástételt. MI HASZNA, ATYÁMÉI AI. hogy ti keresztyének vagytok a huszadik században?'Mit használ embernek, miben szolgálja Isten dicsőségét, az, hogy ti éltek, hogy a gyülekezetben éltek, hogy a Krisztus nevét valljátok? A hit, ha cselekedetei nincse­nek halott önmagában, mondotta Jakab, s lényegében véve így értette azt Pál is, és tökéletesen így az, akitől ők ketten tanul­tak, az Űr Jézus. A hit mindig élet. Mindig ott élet és úgy élet, ahol az ember valóban van. Ott kell abban a családban, azon a munkahelyen, annak a népnek a sorában, abban a korban, gyümölcsöt teremnie, ahová Isten akaratából helyeztetett. Ott kell félelem és kételkedés nélkül hinnie az Isten világot men­tő és megváltó szeretetében és ott kell ennek a szeretetnek na­gyon is hétköznapi, szükséges és hasznos eszközévé lennie. Ter­mészetesen abban az alázatban, hogy nem ezek a cselekedetek fogják megtartani az Isten előtt — mert hiszen ha mindent megcselekedtünk is, haszontalan szolgák vagyunk — s ettől is milyen távol vagyunk — hanem éppen annak tudatában, hogy a mi alkalmatos voltunk Istentől van. Mezősi György — Szentháromság ünnepe után a 13. vasárnapon az ol­tárterítő színe: zöld. A délelőt­ti istentisztelet oltári igéje: Lk 10, 25—37; az igehirdetés alap­igéje: Jk 2, 14—17 (18—24). A délutáni istentisztelet alapigé­je: Ezék 18, 25—30. NÉNI VAGY BÁCSI ELTARTÁ­SÁT, gondozását válialné leámfor- mállható negyvenes tisztviselőnő ,,albérlet lehetséges” jeligére a kiadóba. CEYLONBAN a kormányzat nem engedé­lyezi szünnapnak a vasárna­pot. A keresztyének istentisz­teleteiket a munkaidő végez­tével tartják, vagy alkalmaz­kodnak a buddhista „poyana- pok”-hoz. Istentiszteleti rend Budapesten, 1969. augusztus 31-én Deák tér de. 9. (úrv.) dr. Ha­fenscher Károly, de. 11 ((úrv.) dr. Kékén András, du. 6. Traj tier Gá­bor. Fasor de. 11. D. Koren Emil. du. 3 Szirmai Zoltán. Dózsa György út de fél 10. D. Koren Emil. Üllői út 24. de. fél 11. Kará­csony Sándor u. de. 9. Rákóczi út 57/b. de. 10. (szlovák) Aradi András, de. 12. (magyar), du. 5. szeretetvendégség: Linder Lász­ló. Thaly Kálmán u. 28. de. 11. dr. Rédey Pál. Kőbánya de, 10. Utász u. de. 9. Vajda Péter u. de. fél 12. Zugló de. 11. (úrv.) 3izik László. Rákosfalva de. 8. Bí­zik László. Gyarmati u. de. íél 10. Bizik László. Fóti út de. 11. Benczúr László. Váci út de. 8. Benczúr László. Frangepán u. de. fél 10. Benczúr László. Újpest de. 10. Blázy La­jos. Pesterzsébet de. 10. Virágh Gyula. Soroksár Újtelep de. fél 9. Virágh Gyula. Pestlőrinc de. 11. Matuz László. Pestújhely de. 10. Kürtösi Kálmán. Rákospalota MAV-telep de. 8. Rákospalota Nagytemplom de. 10. Rákospalota Kis templom du. 3. Rákosszentmi­hály de. fél 11. Karner Ágoston. Sashalom de. 9. Karner Ágoston. Mátyásföld de. fél 11. Cinkota de. fél 11, du. fél 3. Kistarcsa de. 9. Rákoscsaba de. 9. Békés József. Rákoshegy de. 9. Rákosliget de. 10. Rákoskeresztúr de. fél ll, du. 3. Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Reuss András, de. 11. (úrv.) Ma- docsai Miklós, du. 6. Reuss And­rás. Torockó tér de. fél 9. Mado- csai Miklós. Óbuda de. 9. Fülöp Dezső. de. 10. (úrv.) Fülöp De­zső. XII. Tarcsay Vilmos u. de. 9. Ruttkay Elemér, de. 11. Rutt- kay Elemér, du. fél 7. Harmati Béla. Pesthidegkút de. fél 11. Muncz Frigyes. Kelenföld de. 8. Sólyom Jenő de. 11. (úrv.) Ben- eze Imre du. S. Bencze Imre. Né­metvölgyi út de. 9. (úrv.) Bencze Imre. Albertfalva de. 7. Visontai Róbert. Nagytétény de. fél 9. Ke- lenvölgy de. 9. Vison-tai Róbert. Budafok de. 11. Visontai Róbert. Csillaghegy de. fél 10. Csepel de. 11. Pápai kubaszivar Egyik Üllői úti dohányos- boltban bélyegeket vásárolj tam. Az eladónő már készsé­gesen nyújtotta át a széprajzú forintos bélyegeket, amikor megszólalt mellettem egy het­ven év körüli, őszhajú férfi: — Pápai kubaszivart kérek! Az eladónő a fiatalabb nem­zedékhez tartozott, nem tudta, hogy harminc-negyven évvel ezelőtt a pápai dohánygyárban háromezer asszony kézzel so­dorta a finom, illatos, ropogós szivarokat. E dohánygyár he­lyén az Elekthermax nevű, elektromos cikkeket gyártó vállalat dolgozik, ezért csak a következőket mondhatta: — Kérem, nálunk nincs pá­pai szivar, de van másfajta, azt tessék venni! A vásárló így mentegetőzött: — Én ötven éve élek Ame­rikában, most hetven éves va­gyok. Húsz éves koromban itt Pesten minden trafikban volt pápai szivar. A repülőgépen vehettem volna mindenféle fajtát, de én a pápai szivarra vágytam, azt akartam szívni. Már éreztem a finom illatát, alig vártam, hogy rágyújthas­sak, de ha nincs, hát adjoi\ va­lami másfajtát, csak az a fon­tos, hogy magyar legyen. A pápai kubaszivarról ju­tott eszembe egy nagy, halálos harag története. Kisdiák koromban a szü­leimmel, öcsémmel minden nyáron elmentünk egy Pápa melletti kis falviba búcsúra. Már előre örültünk, hiszen megállhattunk a sok színes sá­tor mellett és elcsodálkozhat­tunk a sokféle árun. Külön va­rázsa, hangulata volt a búcsú­nak. A nagy téren forgott a körhinta. Akkor még nem mo­tor hajtotta, hanem fent a sá­tor alatt azok a fiúk, akik munkájukért háromszor ülhet­tek ingyen valamelyik játék­lóra, vagy játékszörnyre. No, és a márc? Ki ivott a mi gyer­mekeink közül márcot? Ez a folyadék mézesvíz volt, lehűt­ve. Aki ivott belőle, nagyon boldog volt. Szóval a mi rokonünk, aki ötholdas szegény parasztem­ber volt, pár tehene állt az is­tállóban és egy lova. A lóra azért is szüksége volt, mert a gyümölcsöt, túrót, tejfelt a ló hordta be a pápai piacra. Pá­pán minden héten kedden és pénteken heti piaci nap volt. Rokonunk a búcsú napján, vasárnap kora reggel megállt szekerével a házunk előtt. Deszkapadok voltak a szekér két szélére beaggatva. Pokróc a padokon. És mi felültünk ál­maink szekerére. Hátha még az úton a lovat is hajthattuk, nálunk boldogabb gyermek nem volt a világon. A rokoni házhoz megérkez­ve, a többi vendégekkel együtt, friss tej, kávé, kalács, szalon­na várt bennünket. A gazdag reggeli után templomba men­tünk. A kántor előre énekelte az ének szövegét. Az öreg ma­mák, tisztes falusi emberek a fiatalokkal együtt hangosan énekeltek a kántor után. A pap a templomajtó előtt mindenkivel kezet fogott, mi pedig barackot kaptunk a fe­jünkre e szavak kíséretében: — Nöjj nagyra és jól tanulj! A templomozás után a fér­fiak elmentek a vendéglőbe sört inni. Mi gyerekek futottunk a sát­rak közé. Mindent megnéz­tünk. Pénzünk kevés volt, azt is márcra tartogattuk­Déli harangszó után ültünk asztalhoz. Nemcsak mi vol­tunk vendégek. Hiszen az volt akkor a módi, hogy minél több vendég, annál inkább rendes ember a gazda. Az asztalon minden jó volt. Csirke, kacsa, disznóhús. Rétesek, tészták. Tortát akkor még nem nagyon sütöttek. A nagy ebéd után apám pá­pai kubaszivarral kínálta meg a férfiakat és hogy hogynem a rokont elfelejtette megkínál­ni. Nem akarattal, hanem vé­letlenül. Ebből született a a nagy, halálos harag. Este még hazahozott bennünket a rokon szekéren. Szótlanul hajtotta a lovakat, de többet nem hí­vott bennünket búcsúra. Pápai kubaszivar nincs és talán ilyen kicsinységen nem is haragszanak meg az embe­rek egymásra. Fülöp Dezső MEGJELENT D. Koren Emil: „IRGALMADAT ÉNEKLEM” című könyve, amely éne­keink történetét ismerteti meg az olvasóval. Ára: 35,— Ft Megrendelhető a Sajtóosztályon „Bizony mondom nektek, amit cselekedtetek eggyel e legkisebb atyámfiai közUl, én- velem cselekedtétek.” (Mt 25,40) VASÁRNAP. — „Helyesen feleltél; eredj el, te is hason­lóképpen cselekedjél!” (Lk 10,23—37) Biztosan ismerősen csengenek ezek a szavak, hi­szen az egyik legismertebb jé- zusi példázat befejezéseként állnak: az irgalmas samaritá- nus végén. — Igaza volt an­nak, aki azt mondta, hogy kel­lene lennie egy templomnak, amelyben mindig csak két pél­dázatot olvasnának folytono­san, a tékozló fiúról szólót... és ezt. S nem véletlenül éppen ezt a kettőt, mivel áz egyik az Atya emberszeretetét, ez pe­dig az ember emberszeretetét példázza. A mi emberszerete­tünk így nem másból, mint Is­ten humanizmusából ered és szélesedik ki. HÉTFŐ. — „A Jézus Krisz­tusba vetett hitetekben ne le­gyen személyválogatás, mert akkor ellentmondásba kerül­tök önmagatokkal.” (Jk 2,1—13) Ez az Ige egyszer már szerepelt ez évben az Útmuta­tó szakaszai között (június 21.), de így legalább lehetőség adó­dik elgondolkodnunk: ez el­múlt több mint két hónap alatt megszerettünk-e csak egyvalakit is jobban, s adtuk-e ennek valami tanúj elét? Mert ha nem, akkor valami ellent­mondás feszül bennünk segíte­ni kívánó vágyaink és tehetet­len, a gyarló emberi személy­válogatás korlátjába ütköző tetteink között. KEDD. — „Amit a törvény mond, azoknak mondja, akik törvény alatt vannak; most pe­dig törvény nélkül jelent meg Isten igazsága azoknak, akik hisznek. Mert nincs különb­ség.” (Rm 3,19—22) Legtöbb­ször csak arról szoktunk szól­ni, hogy embertársainkhoz va­ló viszonyunkon ne legyen úr­rá a személyválogató kicsi­nyeskedés: ha szeretetről van szó, ne tegyünk különbséget kor-, vagy nembeli, faj-, vagy társadalombeli; világnézeti vagy erkölcsi skatulyák sze­rint. — Pál apostol itt most nem felszólít erre, hanem kö­zöl: egy tekintetben még állí­tani sem lehetne á különbsé­get ... mégpedig a bűn terüle­tén. Ez adja közös gyarlósá­gunkat, azonos helyzetünket, de egyben azonos feladatain­kat is. CSÜTÖRTÖK. — „Vissza- küldtem hozzád Onézimust, az én szívemet, aki egykor neked haszontalan volt, most pedig mindkettőnknek hasznos.” (Fi- lemon 4—25) Jelentéktelen ügy Pál apostol nagy missziói között: egy szökött, tolvaj, ül­dözött rabszolga ügyében ír saját kezűleg levelet. Ezt az embert nevezi „szívének”. Szinte már az érzelgősség ha­tárát súroló magánügy. — De mindenhol, ahol a megkülön­böztetés nélküli jó szándék hasonló igaz cselekvésben jut kifejezésre, ott a magánügy közüggyé válik, közös emberi ügyünkké. PÉNTEK. — „Jézusnak nyil­ván nem angyalokra van gond­ja, hanem Ábrahám magvára; mivel maga is megkisértetett segíthet azokon, akik megki- sértetnek.” (Zsid 2,11—18) Nem azért jó keresztyénnek lenni, mert Jézus tanítása alapján jólinformáltságot sze­rezhetünk Isten emberentúli teremtettségéből, vagy akár az angyalok-ördögök világá­ból, hanem mert Benne talá­lunk segítőre emberi dolgaink, igaz elrendezésének nehézségei között, ö tényleg tudja, milyen nehezek a kísértéseink, de azt is tudja, mennyire Szentleiké­re szorulunk mindig életünk folyamán. SZOMBAT. — „De a te sze­meid és szived csak a saját nyereségedre vágynak és ra- gadozásra.” (Jer 22,13—19) Vi­lágunk gazdasági életében a „nyereség” szó egyre inkább kulcsfogalommá válik. Ez a cél, amiért a vállalatok és üze­mek nagyban, a dolgozók pe­dig személyenként küzdenek. Küzdjön is mindenki a nyere­ségért, haszonért és részese­désért tudása és képességének legjavával. De ne csak a saját nyereségéért, ne csak a saját hasznáért, hanem közös nye­reségünkért és együttes hasz­nunkért, hiszen aki „eggyel megcselekszi a legkisebb atyámfia közül, énvelem cse- lekszi azt” — mondja Jézus. Bizik László Megjelent dr. Pálfy Miklós: JEREMIAS II. Ara: 62,— Ft. Kapható a Sajtóosztályon EVANGÉLIKUS ELET SZERDA. — „Irgalmasságot és könyörületességet gyakorol­jon ki-ki az ő felebarátjával! De nem akarták meghallani, sőt vállaikat vonogatták." (Zak 7,8—14) A vállrándítás kama- szos engedetlensége megmarad bennünk mindannyiszor, va­lahányszor belátjuk ugyan az isteni irgalmasság-parancs he­lyességét, csak nincs elég erőnk annak megfelelően élni is. A vállrándító életforma dacos­sága, nemtörődömsége és fele­lőtlensége nem szabad, hogy nagyobb legyen a másik ember boldogságáért minden lehet­ségest elkövető munkálkodás­nál. A Magyarországi Evangélikus Országos Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti: a szerkesztőbizottság Felelős szerkesztő és kiadó: D. Korén Emil Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIII., Puskin u. 12. Telefon: 142—074 Csekkszámlaszám: 20.412—VIII. Előfizetési ár: egy évre 90,— Ft Árusítja a Magyar Posta Index 25 211 69.2546 Athenaeum Nyomda, Budapest Rotációs magasnyomás Felelős vezető: Soproni Béla igazgató A Szépség nevében A Szépség egy-Isten nevében köszöntötte egykor unokahugát, Reményik Sándor: „Kis­lányom, hajtsd meg a fejed, A Szépség egy- Isten nevében Teszem rá megátkozott keze­met. Ha van rajtad is költő-átok, Szépség­ben oldódjék fel mindig.” Azóta az emberi életnek a szépségben is oldódni vágyó nyugtalanságával vajon hányán köszöntötték így egymást közöttünk? Pedig valójában mindenki másnál boldogabbnak kell lát­nunk azokat, akik a jézusi tisztaszívűség gyermeki lelkületével tudnak egymásra néz­ni és egymásra köszönteni: A szépség nevé­ben ... Meglepő, hogy alapjában véve milyen ke­veset beszélünk a szépről. Pedig tudunk ró­la, hétköznapi szóhasználatunkban is elég sokszor és néha könnyelműen hagyja el aj­kunkat ez a felismerés: „Milyen szép!” De csak egyetlenegy jelző marad a sok között. Be­szélgettünk-e már valaha is egymással el- mélyülten és nagyon komolyan, szenvedélye­sen a szépről, abban a tudatban, hogy vala­miképpen emberi életünk teljességéhez tar­tozik ez is? Sajnos önmagunkban sem ápol­juk kellő tudatossággal és Isten iránti hálá­val. Művészek és a művészet írott-íratlan törvényeivel hűségesen foglalkozó esztétiku­sok könyvtárra terjedő részletességgel ele­mezték már eddig is a szépet, de most nem csupán őróluk van sző. Hanem rólad, bárki légy is! Kértük-e már valaha is az élettár­sunkat, a gyermekünket, a szüleinket vagy barátunkat arra, amire olyan nagyon embe­rien tudta kérni József Attila az „Egyetlen európai”-t, Thomas Mannt: „Mesélj nekünk arról, ami szép...!” Nem a szépség meg­szállottjaiként, de nem is az életuntak szo­morú és felfedezést kereső rezignációjával, hanem sokkal inkább az élni akarók szen­vedélyével és bátorságával. I Élénken emlékszem egyik általános isko­lai tanáromra, aki egy-egy délutáni séta al­kalmával olyan figyelmesen és lelkesen ma- gyarázgatla a mellettünk tépkedő ötéves kisunokájának az alattunk elterülő város szépségét, vagy az alkony odó órák különös hangulatát és melegét. S mindezt nagyon tu­datosan, átgondoltan tette, az unokák sorsá­ért felelősséget érző nagyapa és a jó peda­gógus szeretetével. Döntő bizonysággal sejt­ve azt. hogyha az a gyermek egyszer felnő, emberek között élve, a becsületért és a sze­rétéiért naponta megküzdve szüksége lesz erre a minden szépség iránt nyitott lelkűiéi­re is. Ahogy Babits Mihály is jól tudta, hi­szen emberek vették őt is körül:„Csak aki­nek szép a lelkében az ének, az hallja a má­sok énekét is szépnek!” Bennünket, keresztyéneket egyébként is a vallás és a művészet századokon át egymást segítő, termékenyítő kapcsolata gazdag örök­ségként késztet erre az eszmélődésre. Tho­mas Mann így ír: „A XX. század embere számára a szépség az egyetlen megmaradt istenbizonyíték.” Valamit felvillant abból az egykori dinamikus, élő kapcsolatból, ami a vallás és a művészet egymásratalálásából állt elő, s ami az egész európai kultúrát so­káig formálta, mozgatta. Az kétségtelen, hogy a vallás és a művészet viszonya sosem volt zökkenőmentes, hiszen a vallás a bál­ványimádást magában rejtő veszély gyanú­jával nézett sokszor a művészetre, a művé­szet pedig az önállóságát féltette időnként a vallástól. De a kettőjük küzdelme vagy az egymás iránti bizalma a jó cselekvése felé akarta vinni, segíteni az embert. A XX. században a művészet nagyfokú önállóságával és társadalmi funkciójának a hangsúlyozásával megváltozott a művészet­nek az emberhez való viszonya. A modern művészeti alkotások fölé többé már nem a ré­gi szemlélettel közeledik az ember („szép vagy nem szép”), hanem ennek az ítéletnek a helyét sokakban ez a szempont váltotta fel: „érthető-e vagy érthetetlen”. Ma a művé­szet nem közvetíti olyan mértékben az em­berek felé a szépet, mint régebben. Pedig ösztönösen él bennünk a vágy ma is a szépség megtapasztalása és átélése után. A mi szolgálatunk tehát kettős irányú. Egyrészt fellazítani az emberek egy részé­nek érdektelenségét a művészetek a szép iránt, másrészt pedig nagy türelemmel és ta­pintattal, de egyre jobban a magasabb mű­vészi igényekre serkenteni a pillanatnyilag még az olcsó giccsművészettel megelégedet­tek ízlését. Főleg az egyházon belül! Hiszen körülöttünk annyi valóban szép érték van, ami méltán megérdemli a figyelmességün­ket: Észrevenni, értéknek tartani a szépet, Érezni a csodát, néha szédülettel, néha áhí­tattal, hogy az Isten teremtett világának annyi szépsége vesz körül. Bár nem a szépség a dolgok végső igazsá­gának a hordozója, nem a szépség fedi fel a dolgok végső lényegét, s önmagában a szép­ségnek még oly önfeledt nagy imádata sem oldhatja meg bűnnel és tévedésekkel terhelt életünk gondjait, de az kétségtelen, hogy a szépség szeretete egy kicsit jobbá és ember­ségesebbé tehet mindnyájunkat. Győr Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom