Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-10-20 / 42. szám

Rábassentandrás—Sobor

öt kilométerre vannak egymástól. Kisalföldi községek. Mindegyiknek egyéni bája van, mint a régi magyar falvaknak általában. Ezen a vidéken különösen határozott a táj jellege, mivel folyók, csatornák, gátak és töltések barázdálják a környék arculatát. Néhol, mint völgyben mélyen fekszik a falu, csupán a templom tornya látszik a töltés mögül, másutt meg úgy kellett kicsiny dombot túrni, hogy a szüntelen rettegtető ár ellen némi védelmet nyújtson. A természet sors- és történelemformáló tényező és ezt különösen tapasztalja az ember itt Rábaszent- andráson és Soboron. Nevüket együtt említi a népdal, de a két községet a hit és egyház- szervezet láthatatlan szálai is összekötik. Nevükben családi kapcsolatot tételez fel az idegen: anyaegyházközség Rába- szentandrás, leányegyházközség Sobor. De valójában többet mond ma már ez a kifejezés, hogy: testvéregyházközségek. Így is fogja fel helyzetét és adottságát mindkét gyülekezet, melynek lelkipásztora: Hülvely Sándor.

Kevés ilyen meghatottságig lelkes evangélikus lelkészt ismerünk. önmagáról keveset hallatott, csendes szorgalma és lángolása gyülekezetéért nem harsogott újságcikkekben, nem születtek róla díszítő jelzőkkel ellátott krónikák. Egy majdnem ismeretlen munkása evangélikus egyházunknak — a sok száz közül —, akinek sorsa szorosan összefonódott gyülekezetével és munkájában úgy ég, mint a két végén meggyújtott gyertya. Sem márványtábla, sem emlékmű nem fogja hirdetni emlékét, — ezt ő tudja —, de az átforrósodott szívekbe mélyén belevésik' áldozatos szorgalmát, és gyülekezetének osztatlan szeretete és ragaszkodása minden emlékműnél maradandóbb számára, a beléje vetett bizalom pedig megsokszorozza munkaerejét.

Rábaszentandrás, — vagyis a népdal Szentandrása — új gyülekezeti termet kapott. 1968. szeptember 29-én állt szolgálatba és ezzel a gyülekezet szakadatlan története újabb mérföldkőhöz érkezett.' Mert tudnunk kell azt, hogy a 17. század elejéig visszavezethető gyülekezet mindig alkotásaiban élt. Az egymást váltó nemzedékeknek a közös hajlék, az Isten háza körül zaj- jott mindenkor viharos története. Megpróbáltatásai korán kezdődtek. Az ősök hitvalló hűségének áldozata. Borhidai Miklós, a gályarab lelkész, aki közel öthónapi szenvedés után 1675-ben halt meg Nápolyban. Négy évtized múlva már nemcsak papját, de templomát is elvették a gyülekezetnek. 1716-tól két emberöltőnyi időn keresztül templom nélkül őrizte lutheránus hitét a község. Ma már fel sem tudjuk mérni, mit jelentett mindez és az az öröm, amikor a Türelmi Rendelet értelmében 1785-ben

száz egynéhány család kérelmére templomot építhettek. Tornyot így is csak majdnem száz év múlva, 1870-ben kapott a templom. Íme néhány mérföldkő, ahogyan azt a nemzedékek maguk után hagyták. De ebből a sorból a jelenlegi nemzedék sem akart kimaradni. És hozzáadta a maga tehetségét és hitét ebben a gyülekezeti teremben.

Gyülekezeti terme, a biblia- órák és egyéb gyülekezeti alkalmak fűthető helyisége egy meglevő épület (pajta) átalakításából született. Nézem a gondos munkát, amelyet talán iparos keze nem is érintett. Mégis mennyire alapos a festés, mázolás, meszelés, padlózás. Az egész önkéntes munka eredménye. Szép és otthonos. A templomhajó tengelyében, mintegy folytatása annak. Még szimbolikusan is, mert hiszen az folytatódik benne, ami a templomban megszakad,

öröm, az alkotás öröme sugárzik az arcokon, valamit újra a magukénak mondhatnak. És ez az öröm átragad mindazokra, akik mint vendégek átlépik küszöbét.

Az avatás szolgálatát D. Dr. Ottlyk Ernő püspök, az Északi Evangélikus Egyházkerület

püspöke végezte. A környékbeli lelkészek és Weitler Rezső esperes Isten áldását kívánták a gyülekezetre.

De Rábaszentandrásnak volt még egy bensőséges ünnepsége. 84 éves kántorát, Gálos Gyulát köszöntötte. 1905 óta áll a népnevelés szolgálatában és itt helyben 22 esztendeje. Nagy idő! Amikor megkérdeztem, hány évet szolgált tulajdonképpen, derűsen visszakér- 'dezett: „A háborús éveket duplán számoljam?” Mert valóban, mögötte van két viharos világháború, csatatereken eltemetett tanítványok, elnémult harangok, néma orgonák. Nem, nem duplán, ha százszorosán számoljuk is az éveket, kevés. Az a díszoklevél, amelyet a hálás gyülekezettől kapott, csupán szerény viszonzása sok évtizedes áldozatos szolgálatának.

Sobor, a leányegyházközség „adta” a papot Rábaszentandrásnak. Éppen húszéves a kapcsolat a filia és a lelkész között. Mert húsz éve, a háború utáni nehéz években Sobor karolta fel a törékeny, vézna teológust, mint anya gyermekét, hogy egykor, mint papját köszönthesse. Apró emlékek felbuggyanása nedvesítik a szemeket, s mi idegenek meg- illetődve állunk a szeretet titkai előtt. A gyülekezet vállalta az anya szerepét és lett a szó nemes értelmében „anya- szentegyház”. Igen, mert az anyaszentegyháznak mindig ilyen titkokkal teli az útja.

A püspök a rábaszentandrá- si és sobori istentisztelet elvégzése után bensőségesen elbeszélgetett a gyülekezet tagjaival

R. P.

Mint mindenki, aki igazán

tudja mit akar, adja elő Pál apostol is röviden, szinte summázva mondanivalóját, egész küldetésének tartalmát: Jézus Krisztusban az igen valósult meg, Isten igenje az embervilágra, az egész emberiségre és az egyes emberre egyaránt. Ezt az igent hirdeti az apostol szüntelenül, s ha jól értjük az evangéliumot ma is, nekünk is ezt a félreérthetetlenül pozitív mondanivalót kell tovább hirdetnünk:

Isten igent mondott az emberre: puszta létére, tartalmas, értelmes, boldog életére, hogy mondjunk mi is igent és éljünk is eszerint az élet szolgálatában.

ISTEN IGENT MONDOTT ÉLETÜNKRE. Jézus Krisztusban mi olyannak ismertük meg Istent, mint, aki az életnek Atyja, forrása és őrzője, adója és gondviselője. Szereti az embert és nem akarja, hogy elvesszen, elpusztuljon. Ezért gyógyít, ezért segít Jézus iá szüntelen, ezért veszi komolyan a kenyérgondot, ezért sír együtt a gyászolóval. A „Vagyok, aki vagyok” Isten nevében hiszünk, aki mint Teremtő azt akarta, hogy legyen valami, Aki a semmi ellentétét hozta létre... s Aki Fiát is azért küldte, hogy megmentse az emberi életet. Nekünk mindig azoknak az oldalán a helyünk, akik jót akarnak, akik az életet és nem a pusztulást, a rendet és nem a káoszt szolgálják, akik élni és építeni akarnak, nem megsemmisülni és megsemmisíteni.

Háború szélén tárrtorgó világban hirdetnünk kell: Isten az életet akarja nem a halált, az ő nevében nem szabad és nem is lehet pusztulást munkálni.

Ma ez azt jelenti, hogy Isten igenli a holnapot, akarja a jövőt. Azelőtt a jövővel kapcsolatban csak az volt a kérdés, hogy milyen lesz. Ma az az igazi kérdés: lesz-e egyáltalán? Ez olyan minőségi különbség, amit nem lehet elég komolyan venni. Azelőtt az embereket csak az érdekelte, vajon milyen lesz a holnap, amit egy-két évszázad múlva élnek az utódok. Ma senki sem lehet bizonyos afelől, hogy egykét évszázad múlva lesznek-e még utódaink. Másként kifejezve: azelőtt csak a kíváncsiság gyötörte az embert, ma a puszta lét kérdése. Lenni vagy nem lenni — ez ma a kérdés, s ennek komolysága rányomja bélyegét korunkra, a legjobbakat is szorongásai tölti el. Renan még így írt egykor ifjúságáról elmondott naplójában:

VANNAK KIVÉTELEK

Zambia katolikus püspökei hozzájárultak ahhoz, hogy házas férfiak is kapjanak katolikus parókiát. Szerintük elsősorban Afrikában sokkal jobb lelkipásztori munkát tudnak végezni a családos papok, mint a nőtlenek. A nős papok azonban még Zambiában is csak „kivételesen” lehetnek a katolikus klérus tagjai!

A mi Mink

1 Kor 1

„Mit nem adnék érte, ha lopva bepillanthatnék egy könyvbe, amelyből az elemi iskolások tanulnak majd 100 év múlva ...” Ady csakúgy, mint József Attila bizonyos volt abban, hogy a holnap az övé. Nagy költők és nagy írók, művészek és gondolkodók sok bölcset elmondtak és leírtak a holnapról, de eszükbe sem jutott, hogy talán nem is lesz holnap. Korunk előtt ez a lehetőség is felrémlik. A lenni, vagy nem lenni hamleti kérdés valamennyiünk kérdésévé vált. Nem túlzunk és nem vagyunk vészmadarak, ha azt mondjuk, ez korunk által feladott legnagyobb kérdés s mindent meg kell tenni nekünk keresztyéneknek is azért, hogy elkerüljük a világkatasztrófát, ezért tudjuk mi is helyeselni jóaka- ratú emberek összefogását, világméretű vállalkozását, fele- kezetre és világnézetre való tekintet nélkül a béke érdekében. Mély egyetértéssel vagyunk egyek azokkal, akik első számú problémának látják a béke és háború kérdését az emberiség jövője tekintetében. Isten igent mondott életünkre s a mi beszédünk sem lehet hol igen, hol nem, hanem csak egyértelmű igen ebben az ügyben.

ISTEN TARTALMAS, ÉRTELMES ÉLETÜNKRE MONDOTT IGENT. Nemcsak az élet biológiai, vegetatív szintjére, hanem magasszintű emberhez méltó életre akar segíteni. Bonyolult, nagy tempójú életünkben sok ember kísértése lehet a nihilizmus, a „semmi hit”. Ez nem csupán valamilyen filozófiai irány ma már, hanem nagyon sok ember „hitvallása” és életformája is a világon. Ez a lelkibetegség — mert az — könnyen és gyorsan fertőz fiatalokat és idősebbeket egyaránt. Az ilyen gondolkodású ember azt vallja: nem érdemes élni! Semmi értelme sincs az életnek! Ügy van, ahogy a szellemes francia mondás tartja: „belépünk, sikítunk ez az élet: ásítunk, kilépünk ez a végzet.” Nincs értelme, tartalma, oka és célja az életnek. Semmi lényegeset nem tudunk itt tenni s végül ránk vár a nagy Semmi. A másik ember értéke is: semmi, s ha bármiben akadályoz, meg kell semmisíteni. Ady fél évszázaddal ezelőtt megírt néhány sora sokak hitvallása lehetne ma: „Batyum a legsúlyosabb nincsen, Utam a nagy Nihil a Semmi. A Sorsom menni, menni, menni”. Milyen másra tanított Jézus Krisztus! Megtanít arra, hogy nem véletlenül vagyunk itt, hanem Isten életet adó szeretetéből, nem céltalan az életünk, mert van megérkezés a hazaváró Atyához s közben nem üres és tartalmatlan az életünk, hanem szüntelen szolgálat a másiknak. Amit Ö cselekedett, ti.

, 18—19

hogy segített és szüntelenül szolgált másoknak, azt kell nekünk is, mint tanítványoknak tennünk. Aki így látja az életet az észreveszi, mennyi tennivalója akad, hány emberen tud segíteni, milyen tartalmas is az élet! Az nem a művészien tömör József Attila sorral fejezi ki életérzését: „Éltem s ebbe más is belehalt már”, hanem a költőnek azzal a másik, feladatot látó mondatával: „Én dolgozni akarok... rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk és nem is kevés”. — Igen bizonyos, Isten nem akarja, hogy életunt, üres, tartalmatlan életű emberek legyünk. A tanítványok mindig a másikért és másokért élő, égő, dolgozó emberek voltak. Volt mit tenniük e világon. Van ma is.

ISTEN KÖZÖSSÉGI ÉLETÜNKRE MONDOTT IGENT.

Tudta, nem jó az embernek egyedül lenni, szüksége van segítőtársra. Jézus tanítványokat gyűjtött maga köré. A ke- resztyénség, mint jó emberi közösség jelent meg ebben a világban. Nekünk keresztyén embereknek ma sem nehéz nagyra értékelnünk a közösséget. Tudjuk, hogy szép, boldog, bővelkedő, örvendező életet nem élhetünk magunkban. Mi keresztyénségünknél fogva vagyunk közösségi emberek, akik szívesen megteszünk mindent, hogy az emberi közösség körülöttünk mindinkább valósuljon. A másik embert komolyan vesszük s a neki való szolgálatot szívesen vállaljuk. A másik embert nem tartjuk csupán számnak, hanem a közösség értékes tagjának, nem tartjuk gépalkatrésznek, hanem személyiségnek tiszteljük, becsüljük, sohasem szeretnénk ügydarabként, aktaként kezelni bürokratikusán.

Mi keresztyének hazánkban közösségi emberek vagyunk és ez azt jelenti, hogy belülről örülünk minden eredménynek és minden felelős emberrel együtt szomorítanak el ha vannak bajok. Nem vagyunk távoli idegenek, vagy közömbös megfigyelők, hiszen itthon vagyunk és együtt dobog a szívünk társadalmunkkal. Ez a társadalom a mi társadalmunk is, de nemcsak együttérzésünk van, hanem együtt akarunk segíteni is mindenben. Nem bagatellizáljuk el az eredményeket és nemcsak a roszat vesz- szük észre. Nem fújjuk fel a kis hibát naggyá és nem fordulunk el közönyösen ott, ahol a mi segítségünkre is várnák. Nem tanúsítunk kárörvendező magatartást bajok láttán, hanem építő módon akarunk részt venni mindenben, amiben szükség van ránk is. Olyanok szeretnénk lenni, akik tenni akarnak valamit szeretettél, felelős módon, szolidaritást vállalva és a segíteni akarás szándékával. Segíteni akarunk konkrét módon anyagi értékeink megvédésével becsületes és megbízható munkával, családi életünk tisztaságával, fiatalok dolgos életre nevelésével, öregek megbecsülésével Jézus Krisztus éppen a bűn ellen megharcolt harcával segítette tanítványait abban, hogy tudjanak egymás mellett és egymásért élni. A bűnnek társadalmi vetülete rontja, nyomorítja a közösségi életet. Az önzés, harácsolás, másokon uralkodás, egymás megkárosít tása, békétlenség, megszólás, becsületbe gázolás, rágalmazás, más dolgaiba avatkozás, hazugság, irigység, a közös tulajdon megdézsmálása mind megannyi közösségi bűn, mind rontja a közösségi élet levegőjét, ezek ellen a keresztyén ember tudatosan küzd Ura erejével ezekből megtisztulhat a bűnbocsánat hatalmával és jó, hasznos közösségi emberré válhat. A tiszta, rendezett közösségi életre mondunk igent- A keresztyén ember könnyen, tud még nagyobb összefüggésekben is gondolkodni, hiszen megtanulta, hogy egy közös testnek tagja, amint Pál apostol az első korinthusi levélben írja. Az egy vérből teremtett emberiségnek, ennek a nagy családnak minden gondja az ö gondja is, minden öröme az ő öröme is. Tudja, hogy nemcsak kis vétkek lehetségesek, hanem a nemzetközi életben is uralkodhatnak dzsungeltörvények. Fájdalommal látja, hogy a kapitalizmusban gazdag népek hogyan fosztják ki a szegény népeket ma is. Tudatosan mond igent a nagyobb kenyérre, nagyobb tudásra, a szocialista igazságosabb társadalmi struktúrára, megkülönböztetésmentes közösségi életre. — Éppen azt köszönthetjük Urunknak ebben a vonatkozásban, hogy Tőle megtanulhattuk: az egyes ember bajával és örömével éppen úgy kell törődni, mint a» egész emberiség dolgaival Jézus Krisztus az Űjtestamentum szerint egy vakkal és egy lep- rással éppen úgy törődik, mint a sokasággal vagy az egész emberi nemzetséggel Urunk ebben is előttünk jár még ma is. Erre az ö rugalmas map®«: tartására nagy szükségünk van. Az egy pohár víz nyújtásának szolgálata és az egész emberiség ügyének szolgálata együtt jelentkezik a keresztyén életben. Az arányok változhatnak, de az alaptendencia marad: a szeretet, az irgalmas sa- maritánus mentalitása. Ez a szeretet nemcsak együtt érez, de együtt is mozdul a másik emberreL

Az élet igenlése, a közösségi élet vállalása világos és egyértelmű állásfoglalást jelent olyan kérdésekben, mint a vietnami háború,' faji kérdés^ vagy az elmaradt népek megsegítése.

Hiteles ez a beszéd úgy les*, ha otthon a családban, saját környezetünkben, szomszédok és társbérlők között, munkahelyen munkatársak között is a segítőkészség, az áldozatvállalás, a másokért való élet életstílusára mondunk igent szóval és magatartással egyaránt

Dr. Hafenscher Károly

Aki manapság a 250 éves jubileumát ünneplő Békéscsabára érkezik, sok minden tűnik a szemébe. Mindenekelőtt is a fás, árnyas főtér, rajta a klasszikus szépségű tanácsháza, az evangélikus kis- és nagytemplom és a remek, kéttornyú római kát. templom. Lehetetlen meg nem látni a város északi, nyugati és déli oldalán épült három modern lakótelepet és az ipari üzemeket: a konzervgyárat, a hűtőházat és a bútorgyárat. Feltűnő az üzletek forgalma, az utcákon hömpölyög a környékbeli helységekből naponként érkező vásárlók áradata, a szerda— szombati hatalmas piac pedig külföldiek számára is látványosság.

A jubiláló Békéscsabának mégsem csak ezek a jellemzői, hanem legalább annyira, vagy még inkább a tanyavilága.

TANYAVILÁG! Mennyire kifejező szó ez. Egyrészt érzékelteti a tanyakörzet hatalmas voltát, hiszen kereken 3000 tanya élt, lélegzett még nemrég Békéscsaba határában, ugyanakkor e név kifejezi azt is, hogy a tanyák népe és annak élete egy egészen külön világ.

A TÖRÖK HÓDOLTSÁG idején az Alföld falvai elpusztultak. Az újjátelepités idején sem támadtak fel, hanem több falu területén 50—80—100 000 holdas határral bíró nagy községek születtek. A telepes jobbágyoknak kiosztott telkek a községtől sokszor 10—20 km távolságra voltak, ezeket a községből megmunkálni nem lehetett.

Tanyát épített hát a földjén minden gazda, így legfeljebb fél kilométernyi körzetben elérte birtoka legtávolabbi pontját is. Nem kellett naponta órákat úton tölteni, nem kellett

Békéscsabai tanyavilág

a termést húsz km távolságból hazahurcolni. Minden egy helyben volt. Az aprójószág az utolsó fűszálat és kipergett szemet is hasznosíthatta. Olcsón termelt a tanyák népe.

KETLAKISÁG volt jellemző a csabai tanyai lakosokra. Mert minden tanyás gazdának egyúttal bent, a városban is volt háza.

A tanyáépület általában szegényes volt. Egy szoba, (rendszerint földes padlóval), konyha, kis lakókamra és a gazdálkodást szolgáló helyiségek. Feltűnő zsúfoltság. Magam láttam jómódú földműves tanyáján ezt a téli képet: Az egyetlen szobában nagymosást végzett a gazdasszony, az asztalnál három iskolásgyerek tanult, a gazda lószerszámot zsírozott, az ágy alatt 2-3 kotló kotyogott. Ezen igénytelenség oka: a tanyák népe a tanyát sosem tekintette otthonának. Termelőüzem, mezőgazdasági műhely volt csupán, az otthont számára a városi ház jelentette. A tanyán élt a gazda kb. 50 éves koráig, akkor átadta fiának, nejének, vagy akár a kommen- ciós gondjaira bízta, ő maga pedig beköltözött a városba, „nyugdíjba vonult”. Itt életrendjéhez tartozott a mindennapi szlovák reggeli istentiszletre (modlitby) való járás Hétköznap reggelenként két-háromszázan is részt vettek a kistemplomi reggeli áhítatokon, hétfőn (kis-vasárnap) pedig akár nyolcszázan is a nagytemplomban.

A TANYAI NÉP KULTURÁLIS ellátottsága erősen fogyatékos volt. A tudomány első műhelyei itt az tín. „zugiskolák” voltak. Értelmesebb parasztok, mesteremberek tanították betűvetésre, számolásra, a hittan alapelemeire a kis nebulókat. Az egyház csekély

anyagi segítséggel támogatta e magániskolákat.

Az 1890-es években már nem volt tovább tartható ez a fajta iskolai oktatás. A gyülekezet ekkor néhány év alatt tíz tanyai iskolát és tanítói lakot épített s okleveles tanítókat választott.

LELKI ÉLET. A tanyai lakosság lelki életének — nagyjából — három formája volt.

Egyrészt szombat délutánonként egy „tanyás” hátrahagyásával rendszerint hazalátogatott, a tanyák népe. Ilyenkor nemcsak tisztálkodott, ruhát váltott, jobb ételt evett, hanem vasárnap délelőtt elment a nagytemplomba is az istentiszteletre. Ott kapta az egész következő hétre a lelki táplálékot.

Az ige azonban hangzott kint a tanyavilágban is. Az egyházi leviták minden áldott vasárnap prédikációolvasással egybekötött istentiszteletet tartottak szlovák nyelven. Kereszteltek és egyházkelőasszony avatást is végeztek. E század elején pedig külön tanyai lelkészi állást is szervezett a csabai egyház.

A tanyák népe azonban ezeken túlmenően is kereste az igével való kapcsolatot. Mindig akadtak körében írásszerető, nagyhitű emberek, az ún. „bibliások”, akik vasárnap délutánonként összegyűjtötték szomszédaikat, felolvastak nekik posztilláikból és sokat-sokat énekeltek. E „bibliások” nemcsak gyűjtötték a sok könyvet, hanem alaposan ismerték is tartalmukat.

Styaszny Páléknál történt.. Házi áhítatot tartottak a vasárnapi ebéd után. A menyecskén volt a sor, hogy olvasson Arndt posztillájából. A család fiataljai rávették: rövidítsen a szövegen, hogy hamarább szabadulhassanak. Azonban mindjárt az első kihagyott résznél megszólalt a családfő: „Lányom! kihagytál egy részt! Olvasd csak el az egészet! Ne akarj becsapni!” Az öreg betéve tudta Arndtot.

ELÉG MARADI gazdálkodás folyt a csabai

tanyákon. Búzát és kukoricát termeltek, leginkább sertést neveltek. De akadtak kivételek is. Vállalkozó szellemű gazdák összefogtak és hízott sertéseiket nemcsak Pestre, de Becsbe és Prágába is személyesen vitték eladni. A felszabadulás után pedig arra is volt példa, hogy — éppen a fény esi tanyaköri kuráto- runk -— néhány társával szövetkezve szállító repülőgépet bérelt s üveg alatt termesztett primőr paprikáját azon hordta Miskolcra eladni.

mely a tanyákon a múltban folyt. Jutott be lőle az esztendő minden napjára bőven. A ta nyák körül ma is serény munka folyik, mégi oly nagyon megváltozott minden. Ahol mé nemrég a gazda csendes komolysággal, vagy jókedvű legény vidám fütyörészéssel járt a eke nyomában, ma traktorok szántanak. , ahol a férfi arató nyomában ott hajladozót a marokszedő lány, vagy menyecske, ott m kombajnóriások aratnak és csépelnek is egy szerre A földhöz lapuló tanyák apró ablak szemükkel bizalmatlanul nézegetik ezeket félelmetes szörnyeket, a gépóriások pedi zúgva, dohogva kerülgetik a tanyákat mint ha bosszankodnának amiatt, hogy mindunta lan előttük labatlankodnak. Tagadhatatlan feszültség van a múltat idéző tanyák és a jö vöt harsogó óriásgépek között. Nem kétséges hogy ez a feszültség úgy fog feloldódni, hog\ a csendes, szelíd, fáradt tanyák félreállnak i modern kor óriásainak az útjából.

id. Dedinszky Gyula