Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-12-22 / 51. szám

Két hatalmas igen 2 Kor 1, 20—24 Isten nem bizonytalankodik. Az Ö szeretete kristálytisztán egyértelmű 1. JÉZUS KRISZTUS FÖLDRE JÖTTÉVEL ISTEN AZ EM­BERRE „SZAVAZOTT”. Az addig többé-kevésbé rejtett isteni vonalvezetés az első adventkor ragyogóan felszínre bukkant, mint egy búvópatak. Mindaz, amit az üdvtörténetben Isten elő­készített, aminek ígéretével ismételten biztatta az embert, Krisztus emberré tételében összpontosult és vált ténnyé. S ez nem valami magától értődő dolog, mert az ember „ellenszava­zata", bűne, bizalmatlansága, külön út keresése ellenére történt. Masszív falat kellett áttörnie, hogy az ember ne legyen tépe- lödéseire utalva, soha el nem dönthető okoskodásokra ítélve. lékem egy külső isten kellene — írja Szabó Lőrinc —, egy külső, közönséges isten, isten, aki úgy van, ahogy a fák van­nak, isten, akit nem én, a sóvárgás alkotok..Pedig vala­melyest épp ez történt Krisztus testté léteiében: abszolút em­berközelbe jött az Isten, olyannyira, hogy nemcsak megfogha- tóvá, de megfeszíthetővé lett. Olyanná, aki döntést kíván, de úgy, mint aki már döntött mellettünk. Igenje azonban nem kri- tikátlan cirógatás, hanem hatalmas igen: meg akar ragadni, megtisztítani, s mind jobban eszközévé formálni. így gyógyít, mert csakis így gyógyíthat, „őbenne". Krisztus erőterében, sze- retetének megelevenítő légkörében. Élni kell vele rendszeresen — s újjáteremt! 2. ÁMENT mondott erre a grandiózus szeretetre Pálnak és munkatársainak élete: szóval és cselekedettel adták tovább Isten nagyszerű igenjét. Ennek gyümölcse volt többek között a korintusi gyülekezet. Hitrejutásukban, megkeresztelkedésükben tapasztalati valósággá lett »Isten egyértelmű szeretete. Bizo­nyossá tette őket ebben az elnyert Szentlélek, melyet „zálog­ként”, foglalóként kaptak, annak jeléül, hogy azt, aminek elő- ízét mondhatják magukénak, Isten tökéletes végkifejlésre fogja segíteni a Második Adventkor, a Szent Űj Világ beköszöntével. Az isteni igenre sose lehet elkötelezetlenül bólogatni, követ­kezmények nélkül. Igazi áment csak az engedelmesség élet­formája mondhat Isten hívására — s akkor ez az igen is ha­talmasnak bizonyul. Mint ahogy Pálék bizonyosan tudták, hogy őket ez tüzesíti át s formálja igen-stílusú emberekké: Isten energiahordozóivá emberek javára, örömhírnökökké, a szere­tet reléállomásaivá. 3. KRÍZIST IS KIBÍR az ilyen erőkkel felvértezett magatar­tás. Nem csuklik meg az Istentől nyert igen időnkénti nemmé. Hiszen forrása nem az emberek hálája, hanem a fentről ka­pót szeretet. Amikor Pált és társait Korintusban zavaros lelkű bajkeverők megzavarták, s jellemző módon saját bűnüket, az uralkodásvágyat tulajdonították nekik, akkor csakis a mélysé­gesen Krisztusból táplálkozó magatartás adhatott kiutat az igen súlyos helyzetből. Ne higgyük, hogy az első gyülekezetekben nem voltak olykor kínos problémák. Inkább azt nézzük, hogy egy ilyen kiadós válságból hogy tudtak mégis kilábalni, meg- keseredettség és romboló vagdalkozás nélkül, helytállva a gyü­lekezetért, ha kellett, akár a félrevezetett gyülekezet ellené­ben is! Vad gyanúsítások keringtek ugyanis a korintusi egyház­ban, melyek nem egyszerűen Pálék tekintélyét veszélyeztették, hanem magát a gyülekezetét. Az áldatlan szituációban Pál el­halasztotta tervezett útját, hogy ne kelljen fájdalmas eréllyel lépni fel nyilvánvaló bűnök ellen — inkább maga a helyi egy­ház tegye meg a szükséges lépéseket. De miközben ez többé- kevésbé megtörtént, Pál minden ál-alázat nélkül leszögezi, hogy számukra az igeszolgálat nem magánvállalkozás; melyben ügyeskedve-lavirozva érnek el eredményt. Még szókimondás­ban is a szeretet vezérli, de vissza-sértés nélkül. „Csak nem képzelitek, hogy Isten szeretetének igenje, mely épp általunk jutott el hozzátok hamisítatlanul, nálunk nemmé csorbult volna?“ — valahogy így érvek AH befogadta Isten visszavonhatatlan, örök IGEN-jét, az ezt éli tovább, egyházban, családban, munkahelyen, mindenütt. S ilyen magatartás révén lehet krízisből is: megerősödés! Bodrog Miklós Bálák, Moáb királya sze­mére nem jött azóta álom, hogy Izrael népe előőrsei fel­tűntek az ország határán. Fé­lelmetes győzelmek híre előz­te meg a sivatagból kirajzó vándor népet, mely felemészt mindent, mint a sáskahad s ott áll immár az atyáinak meg­ígért föld küszöbén. S ez az ígéret volt mindebben a leg­riasztóbb, vagyis inkább a ti­tokzatos Isten, aki az ígéret mögött rejtőzött, s aki eddig is vezette népét. Kihozta Egyiptomból, átvezérelte a tengeröböl mocsarain, át a sí- nai kietlen sivatagán. Nevel­te, dorgálta makacs és kétke­dő, csüggeteg és lázongó né­pét, a választására minden­képpen méltatlant s megfog­hatatlan szeretetével mégis megórzöttet. Ott van most is velük, elsöpri előlük azt aki útjokba kerül. Nem e marok­nyi pásztornép okozott Bálák­nak fejfájást, hanem az ígéret hatalmas Istene. Ellene nem segíthet más, csak — a va­rázslat. Í gy hivatta el lóhalálában útnak indított küldötteivel messzi Mezopotámiából a nagyhírű varázslót Bálámot. „Jöjj el kérlek és átkozd meg nekem ezt a népet, mert erő­sebb nálamnál!” S Bálám eljött. Vonakodva — pedig vonzotta a kilátásba helyezett fejedelmi jutalom —, mert baljós álomlátások gyötörték. Ismeretlen, idegen Isten szólt hozzá látomásban; szava elnémította Bálám iste­neinek hangját s óva intette az útrakeléstől. S amikor vé­gül mégis csak elindulhatott, tudta: nem mondhat majd mást, mint amit az Űristen a szájába ad. Így áldotta meg a varázsló Bálám, Bálák király kérése és saját szíve akarata ellenére, háromszor az idegen Isten né­pét. Megnyílt szeme áthatolt évszázadok homályán s így jövendölt: „Látom őt, de nem most, szemlélem őt de nem közel. Csillag lép föl Jákob­ból és királyi pálca támad Iz­raelből ...’ (4 Mózes 24,17). A vándor pásztornépből egykor hatalmas és híres király tá­mad. Fényes betűkkel írja be nevét a történelem könyvébe, neve ragyogó emlékek tüzét és jövendő reménység sugarát éleszti majd népe szívében. T örtént pedig mindez mint­egy 1200 esztendővel idő­számításunk kezdete előtt. Két század múltán a jóslat teljesedésbe mént. Izrael ott élt már az atyáknak megígért földön, ám korántsem béké­ben, inkább örökös harcban szomszédaival s méginkább meghasqnlással szívében. Tör­ténelmünk egyik mélypontján hívta el hűséges Istene a bet­lehemi pásztorbojtárt Dávi­dot. Mint vakító üstököscsil­lag ívelt fel fényes pályafutá­sa: pásztorfiúból, az óriás Gó­liát fegyvertelen legyőzőjéből, majd királyi apródból, Saul király hadvezéréből s a ki­Albrecht Goes: JÉZUS ÉRKEZÉSE Soha nem kereslek s nem talállak Téged. , ,, Te keresel — s rám tiuál ' ' örök fényed. Oly gyatrán szeretlek s nem szolgállak soha. Te szeretsz s szolgálsz nekem. örök Szolga. Rútul önző vagyok, s nem megyek semmire. Te mindent értem tettél. örök Ige. Betlehemi Gyermek, ész nem ér fel Téged, de adj erőt, hogy éljem szent igédet. Fordította: Szerdahelyi Pál rálylany férjéből egész Izrael nagy királyává, Jeruzsálem főváros megalapítójává. Ö a nagy király, akire népe az­után is majd mindig gondol, ha királyról esik szó s akinek dicsőségéről nemzedékek egy­másnak mesélnek. A Dávid csillaga lesz jelképévé küz­delmeiknek s reménységük­nek. P ersze e fenyes pályafutás a a valóságban nem volt töretlenül magasba ívelő s árnyéktalanul ragyogó. A Bib­lia nyers őszinteséggel és kí­méletlen nyíltsággal mutatja meg e királyi élet botlásait és bukásait. Földi fejedelem Dávid; országlása alatt gyak­ran veri fel fegyver zaj a meg­ígért földet. Fényes udvara, pédruspalotája sokszor álnok cselszövés, irigy ármánykodás tanyája —, mint minden kirá­lyi udvar minden időben, ahoi kegyencek és udvaroncok vív­nak zsíros koncokért ádáz tu­sát. S embernek is gyarló ez a nagy király —, seregeket gyakran legyőzött, szivének szenvedélye öt rántotta sárba s tette gyilkossá és házasság- törővé. Csak hűséges Istene tartotta meg Dávidot is, mint népét s ha megérdemli a „nagy király” nevet, ügy azért, mert megtalálta a bűn­bánat útját s porig alázkodva a mélységben sem engedte el Ura kezét. Ezért újulhat meg életében az ígéret csillagának reménysugara: „Mikor pedig a te napjaid betelnek ... fel­támasztom utánad a te mago­dat ... és megerősítem az ő királyságát... mindörökké (2 Sám 7, 12). Íme, az egykori jövendölés Jákob Csillagá­ról, a majdani nagy királyról, túlmutat Dávidon. Isten a történelem Ura. ígéretei a valóságban, a földi történések között teljesednek be. Nem egyszerre, persze, hanem rész szerint A megtapasztalt ol­talom, megtartás, töredékes jel csupán, amely előre és a jövőbe mutat. így él Isten vándorló népe a jelek fényé­ben és erejében, az ígéretek teljességét csak távolról üd­vözölve (Zsid 11, 13). ■: A Csillág Dávidban Csák egy sugarát küldötte előre. Feljöttére még várni kellett K erek ezer esztendő telt el — irdatlan idő a történe­lemben, Istennél csak egy pil­lanat —, hogy messzi Mezo­potámiából, ki tudja, talán éppen Bálám egykori városá­ból, ismét varázslók (mágu­sok az eredeti szöveg szerint) keltek útra. Izraelbe, Júda földjére igyekeztek s a fővá­rosba ezzel a kérdéssel állí­tottak be: „Hol van a zsidók királya, aki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát fel­jöttekor és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” (Máté 2,1—2). Talán ismerték Bálám egyko­ri, titokzatos históriáját és jóslatát a Csillagról, mely majd Izraelből támad? Min­denesetre: ezúttal nem ártó szándékkal érkeztek. Indítást kaptak mindenképpen s e tá­voli föld követei mintha a vi­lág népeinek hódolatát és re­ménységét helyezték volna a Gyermek lábai elé. Mert útbaigazítva egy új­szülött gyermekhez érkeztek végül; nem fejedelmi házba igaz, csak szegényes falusi viskó istállójába. De a csillag ott állott fényesen világítva a hely fölött, mutatva, hogy az ősi ígéret végre s valóban be­teljesedett. Eljött a Fejede­lem; sereg és fegyver, pompa és hatalom nélkül. Jöttére prófétai szó fakadt Izrael vé­nei és szentjei ajkán: „Meglá­togat minket a felkelő fény a ,magasságból... hogy ráiga­zítsa lábunkat a békesség út­jára” — így énekel az agg Za­kariás (Lukács 1,78—79), „Meglátták szemeim üdvössé­gedet, amelyet elkészítettél... világosságul... a pogányok- nak”, — így a kegyes Simeon. S a pathmoszi látnok így vall róla a Szentírás utolsó lapján: Ö, Jézus Krisztus, Dávidnak gyökere és ága, a fényes és hajnali csillag (Jelenések 22,16). I gv lett évezredeket átívelő ígéret és beteljesedés jele és jelképe a Csillag. Karácso­nyi csillag; a jövendölés és az ígéret élőidé s a megérkezés. Megérkezés és elindulás egyszerre. Mert a karácsonyi csillag fényével, melegével, a békesség és szeretet minden embert, népet s időt átfogó erejével útrakélni s ezt' az üzenetét hordozni: Isten mos­tani népének boldogító fel­adata. A három csillag kará­csonya így lesz Isten drága ajándéka egész világa számá­ra. Or. Groó Gyula HÍRÜNK A VILÁGBAN Az „Amt und Gemeinde” (Szolgálat és gyülekezet”) cí­mű havi osztrák evangélikus folyóirat novemberi számában kezdte el közölni D. Dr. Ottlyk Ernő püspöknek október első hetében a bécsi lelkészértekez­leten tartott előadását „A ma­gyarországi evangélikus egy­ház élete” címen. — * Krúdy Gyula, Tóth Árpád és Kaffka Margit 1 Ha élne, most volna kilencven éves Krúdy Gyalu, a lírai próza utolérhetetlen magyar mestere, a valóság zárójelbe-tevésének a fran­cia Proustot megelőző zseniális művésze. Részletek leírásában, jelzők halmozásában el- • agadóbb a realistáknál, képei egyesítésével romantikus vággyal viszi vándorútra olvasó­ját. Most kezd érvényesülni a magyar nyelv határain túl is. Ha tolmácsolása olyan sze­rencsésen fog alakulni, ahogyan új német fordításai ígérik, megértjük, hogy ez a nagy- igényű magyar próza fogja közvetíteni az ál­mok magyar képeit Európának, s a bevett, el­avult kép helyett egy irodalmi újdonságot he­lyez az olvasók elé. Prózánk eddig historiku- mával hódított, Krúdy esetében stílussal hó­dít, hangulattal, a szép szó muzsikájával. Olyan írói életművet hagyott hátra, mint Jó­kai. „Én írónak születtem, semmi másnak” — vallotta. Távol állott a politikától, mégis politikussá vált mindenfelé ellátó, minden társadalmi és nemzeti részletet megörökítő szemléletével. Közismert, hogy bohém volt, de rejtelmesen, mert a legnagyobb kitartást igénylő munkaképesség jellemezte s rendkí­vüli hűség írói magatartása iránt. Érzelmes hazaszeretete a régi Magyarországnak szólt, amelynek minden emberséges történetét meg­írta, egész védtelenségét magáévá tette s har­colt érte. Ismerte szülőföldünk minden hajla­tát. Útja a gyengéd Mikszáth-utánzástól szer­telen stílromantikán át vezetett a stílus-fegye­lem, a mélység és igazság kifejezéséhez. Cso­dálatos emlékező volt. Élraktározódott benne a 19. század második felének és a 20. század elejének minden íze és illata, arcainak és szoknyáinál■ színe. A földszintes óbudai szo­bából. ahol érett utolsó műveit írta. semerre sem látni. Krúdy mégis egész Magyarorszá­got látta. Más ország nem érdekelte, más vi­dékről soha nem írt. A kis asztalkán, ame­lyen dolgozott, szédületes szótűzijáték jelent meg, < : élet szépsége és nyomorúsága, vala­mi sajátos életfeszültség, amelyet utánozni próbáltak, de elérni nem tudta senki. Krúdy új érvényesülése szellemi gazdagodásunk «Wik jde. 'Nyíregyháza szülötte s a nyíregy­házi evangélikus gimnázium tanítványa ma újra meg újra megjelenik. A hangsúly a lé- leklátáson és a tüneményes társadalmi raj­zon van. Végre az igazi Krúdy áll előttünk, bohém legendák nélkül, műveivel, vhogyan illik. Százhúsz könyvet írt, kétezernél több újságcikket. Ez az életműve, egy író diadala. 2 Negyven évvel ezelőtt halt meg Tóth Ár­pád, a századunk magyar költői között is ki­emelkedő lírikus. Az emlékezés felidézi tá­vozásának fájó koraiságát, de ennek ellenté­tét is: versei gyémántszerű tökéletességét, amellyel eleve szembeszállt az elmúlással: Mitidössze negyvenkétéves volt, mikor leta­rolta a tüdőbaj. A budai várnegyedben, ahol lakott, emléktábla és a sétány neve figyel­mezteti a járókelőt, hogy itt figyelte a csilla­gok remegő sugarát a költői szépség és az emberi igazság gáncstalan ötvözője. Nagy köl­tővé érett debreceni újságíróként és házitaní­tóként. Az első világháború idején már Buda­pesten élt, később az Est szerkesztőségében dolgozott. Külső eseménytelenségét gazdag benső élettel pótolta. Olyan érzékletes szók­kal írt verset, mint Krúdy Gyula prózát. Élete és hajlama önmegfigyelésre késztette, s olyan tüzetes és szellemes leírásra, mely párját rit­kító az európai modern költészetben. Pályája elején lemondó, bágyadt érzelmesség jellem­zi verseit, látványos erotika, később fokozato­san tisztul és keményedik a verse, szemlélete gazdagodik s felfénylik Isten-kereső bölcsele te. Háborúellenes versei a legszebb magya békesség-áhitások. Legjobb példája ennek az Elégia egy rekettyebokorhoz című verse, a háború hiábavalóságáról, az emberek szomo­rú és céltalan őrületéről. ■ Majd ha mind el­pusztulunk. az elcsitult világon csak a miriád virág szelíd sapkája leng: s vele „kileng a boldog légbe a hószin szárnyú Béke”. De a békességet nem az ember nélküli világnak kí­vánta. hanem az élő társadalomnak, melyei gyarlóságaival is szeretett. Budapestről, s a Magas Tátráról (ahol gyógykezelték), az év­szakokról, melyeket átélt: gyönyörű verseket írt. Érzékenyen s találón válaszolt a magyar nemzet sorsának hullámverésére. Utolsó kötete, a Létektől lélekig, a szenvedő ember utalása a változhatatlanra s csöndes szava az Isten­hez. Isten oltó-kése az a verse, amelyből itt idézni kell a két utolsó strófát: Tudom és érzem, hogy szeretsz: Próbáid áldott oltó-kése bennem Téged szolgál, mert míg a szívembe metsz, Új szépséget teremni sebez engem. \ Összeszorítom ajkam, ha nehéz A kin, mert tudom, tied az én harcom, És győztes távolokba néz Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom 3 Éppen ötven éve, hogy 1918. december el­sején, az akkor pusztító spanyol-nátha elra­gadta a legkülönb magyar nőírót, Kaffka Margitot. Vele együtt s egyszerre halt még a pesti Rókus-kórházban kisfia, akit versei­ben és meséiben megörökített. Kaffka Mar­git nem volt az első magyar nőíró, sokan előzték meg változatos művészi rangon, de kétségtelen, hogy ő a legkülönb. Emberséges, bátor és tiszta lelkiismeret. Lírai erő lobogott tenne, melynek csak kis töredékét adta ver­seiben. de ez a töredék örökké őrizni fogja a női lélek kiegyenlítődését a férfi által. Az én két fáradt asszonykezem Hogy milyen lágy, amikor simogat. Mily enyhén tárul, amikor ad, Terajtad ösmerte meg. — Köszönöm neked a két kezemet! Ez az ő szerelmi lírája: a boldogság, mint emberi igazságkeresés. Lírai ereje maradék­talanul regényeiben és elbeszéléseiben tört ki. Radnóti Miklós, aki tanulmányt írt Kaffkáról, megállapítja, hogy * Kaffka Margit minden prózai írása a dokumentáció jegyében fogant. Élményeit fejezte ki, a látott és hallott dol­gokat. Kompozícióját is az élmény adja. Ez igaz, de hozzá kell tennünk, hogy lírai erejű élményekről van szó. A felszabaduló magyar értelmiségi nő nagy és igaz vallomásai ezek, s az a fontos, hogy társadalmi vallomások. Az igazságkeresö lélek óhatatlanul bíráló szavú, a Kaffka-regények mind komoly bírálatok. El­sősorban a Színek és évek az, Kaffka legna­gyobb műve, a múlt század második felének dzsentri-élete. Megírta ezt az életformát Mik­száth Kálmán is, leleplezéssel és megbocsá­tással, de Kaffka Margit anyja életét mon­dotta el e regényben s önmagát elemezte meg­bocsátás nélkül. Az első személyben szóló re­gény hősnője, Pórtelky Magda, nem tudja őszinte emberi életté formálni magát, csak há­zassága van, élete nincs. Elpusztítja első fér­jét s társadalmi ösztöne új házasságra kény­szeríti, amely csupa szenvedés és züllés az ö számára. Nemcsak a szerencsétlen nőt látjuk itt, hanem az embert, aki nem tud mitévő lenni életével. A regény korrajznak is kiváló, s környezet-képnek is nagyszerű. Ebből a sze­rencsétlen házasságból emelkedik ki a régi középosztálybeli magyar nő, akit Kaffka Mar­git rövid életében még sokféle prózájában, de mindig egyféle könyörtelenséggel ábrázolt. A női felszabadulásnak, a nő és férfi egyenran­gúságának, a nő természetes és okos térhó­dításának a magyar társadalomban Kaffka Margit őszintesége adta az úttörő szerepet. S adja ma is, mert őszinteség nélkül, önbírálat nélkül csak szólam és program marad a nő helyzete társadalmunkban, nem pedig szép és aktív társadalmi együttlét, nők, anyák, asz- szonyok társadalomformáló szerepe. Kaffka Margit ilyennek látta. Szalatnai Rezső HÁROM CSDLLÄO KÁRÁCSOINIYÁ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom