Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-12-01 / 48. szám

készpénzzel bérmentesítve bp. n.

XXXIII. ÉVFOLYAM 48. SZÁM 1968. december 1.

Ara: Z.— Forint

„Szektás” advent?

Valaki az elmúlt napokban ezt kérdezte tőlem: „Megint sokat fognak írni és beszélni az ádventben arról, hogy Jézus eljön?” A kérdés mögött érezhető volt egy bizonyos kritika és kiábrándultság Is. Mintha azt mondta volna az illető: nem. unják meg mindig ezt mondogatni, miközben egyik ádvent megy a másik után és semmi különösebb változást nem látunk a világban. Világossá vált előttem, hogy ez az ember nem éppen arra vágyódik, hogy Jézus valóban „eljöjjön”, sokkal inkább azt kritizálja, hogy a sokszor meghirdetett „eljövés”-nek nincs látszatja az emberek, a családok életében, általában világviszonylatban, a történelem folyásában és az emberek életében. Ügy látja a mi emberünk, hogy az ádvent kitűnő és hangulatos „prédiká- ciós téma”, de alig több.

A

z egyházban hajlamosak vagyunk arra, hogy azokat, akik ilyen kérdéseket tesznek fel „lesajnáljuk”, vagy tudós professzorok módjára kioktassuk az egyháznak az „eszkatológiára” vonatkozó tudományáról. Elmondjuk nagy bölcsen, hogy „majd az utolsó nagy ádvent” eljövetelekor történnek meg a nagy változások a világban, addig pedig csak „hitben” éljük át Jézus eljövetelét, aki újra és újra jön hozzánk az evangéliumban és a szentségekben. Ezzel — az egyébként igaz felelettel — ma már nem lehet az emberek szemét bekötni és az ádventre vonatkozó kérdéseiket elnémítani. Jó, ha az egyház — benne az igehirdetők is — nagyon komolyan veszik a fenti kérdést.

A nagy „történeti egyházak” (római katolikus, református, evangélikus) mellett vannak olyan kis csoportok a keresztyén egyházban — amelyeket gyakran csak „szekták”-nak szoktak emlegetni —, melyek nagyon erős hangsúlyt tesznek tanításaikban arra, hogy Jézus Krisztus már „eljött” ebbe a világba és nem várni kell Öt, hanem cselekedni kell azt, ami az O valóságos megérkezéséből következik. Ebből a hitből ered a kisebb keresztyén csoportoknál az az aktivitás és tettrekészség, amely sokszor megnyilvánul a társadalmi és gazdasági élet átalakítását, forradalmasítását célzó törekvésekben is. Ezt a magatartást a legtöbb nagy „történeti egyház”-ban csak amolyan „szektás” jellegűnek szokták minősíteni és legtöbbször el is szokták utasítani.

H

angsúlyozva azt, hogy a Biblia tanítása szerint Jézus Krisztus nemcsak „eljött”, egyben „eljövendő” is, — tehát nem oldható fel ádvent egyszerűen abban, hogy „Jézus már el is jött” —, mégis nem kellene-e a történeti egyházaknak komolyabban venniük azt, amit a „szekták” az ádventről mondanak? Vagyis, nem kellene-e komolyabban levonni a következményeit annak, hogy Jézus eljött és Benne eljött „Isten országa”? Nincs-e igaza a kisebb keresztyén felekezeteknek, amikor azt mondják, hogy Jézus egyszer már megtörtént eljövetelének a keresztyén emberek életében jobban meg kellene mutatkoznia a világban való életükben, a világhoz való viszonyukban, még közelebbről: abban a magatartásban, ahogyan részt vesznek az emberek földi életének — tehát gazdasági és társadalmi életének is — alakításában?

A Jelenések Könyve beszél arról, hogy a „végső időben”, amikor Jézus újra eljön és teljességre viszi az Ö országát, akkor ebben az országban „nem éheznek, nem szomjaznak az emberek, könny nem lesz már szemükben, nem lesz halál, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom” (Jel 7, 16—17; 21, 4). Nem lehet kétség afelől, hogy mindez a maga teljességében és maradéktalanul annak az utolsó ádventnak a valósága lesz, amelyre várunk. És ennek az „utolsó ádventnek” a valóságát még azzal sem lehet semmivé tenni, hogy „Jézus már eljött és ezért ne várjunk eljövetelére”.

M

égis nem kellene-e az egyházakban sokkal komolyabban venni azt, hogy a végső nagy adventból, már most a mi körülményeink között, tehát a világ jelenlegi helyzetében, az emberiség nagy családjának mai problémái között észrevegyük: Isten az utolsó idők ajándékainak teljességéből már most sokat „idead” és azt akarja, hogy azokból élve munkálkodjunk embertársaink javára? Közelebbről: hagyjuk éhezni, sírni, fájdalmasan kiáltani, emberi méltóságukban meggyalázni az embereket abban a reménységben, hogy „majd egyszer ez nem így lesz”? Nem sokkal inkább bele kellene vetnünk minden erőnket abba, hogy már most szűnjön az éhség, ne arasson a halál kenyér nélküli gyermekek, apák és anyák között a világ bizonyos területein? Nem kell-e minden erőt latba vetni azért, hogy szűnjenek a „fájdalmas kiáltások” azoknak az ajkán, akiket fajuk miatt kizsákmányolnak és akik a társadalmi igazságtalanságok miatt nem tudnak emberhez méltó életet élni? Vagy azt gondoljuk, hogy amikor ezeket hangsúlyozzuk, akkor „szektás rajongók” vagyunk, „beleavatkozunk mások dolgába” ahelyett, hogy „tisztán és igazán prédikálnánk az evangéliumot”?

A

mi időnkben halaszthatatlanul meg kell tanulniuk az egyházaknak és az egyházak tagjainak, hogy éppen a várt jövendő: Jézus Krisztus eljövetele szólít fel bennünket arra, hogy a jelen minden lehetőségét megragadjuk — a jóakaratú emberekkel együtt —, hogy a „végső igazi”-ból munkáljuk a „rész szerint" valót; az emberségesebb életet, a nagyobb társadalmi igazságosságot, a békét. Vállaljunk az eddiginél több szolgálatot az élet és társadalom változtatását és alakítását célzó törekvések célhoz juttatásában. A hivő embernek tudnia kell, hogy ez jó, még ha nem is az „igazi”, tehát a teljesség. Jó, mert végeredményben az „igazi”-ból való! Abból, amelyet így jellemez a Jelenések Könyve: „Nem éheznek többé, sem nem szomjú- hoznak többé, sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség: mert a Bárány, Aki a királyi széknek közepette van. legelteti őket és a vizeknek élő forrásaira viszi őket és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet.” D. Káldy Zoltán

SCHÄFER METHODISTA PÜSPÖK MAGYARORSZÁGON

F. Schäfer svájci methodista püspök, akinek körzetéhez tartozik többek között a Magyarországi Methodista Egyház is, október utolsó napjaiban rövid látogatást tett Magyarországon. Schäfer püspök Hecker Ádám methodista szuperintendens kíséretében fölkereste hivatalában dr. Pálfy Miklós ökumenikus főtitkárt is.

A perselybe két százast dobott. A fejkendős asszonyt lehetetlen volt meg nem kérdezni:

— Hány éves nénikém?

— Nyolcvanhárom, kedveském!

A békéscsabai nagytemplom kijáratánál történt, a gyülekezet 250 éves múltjára emlékező istentisztelet után. Nem általános eset, még csak nem is tipikus. De annak az áldozatnak a fényéből csillogtat halvány utósugarat, amely megtöltötte, termékenyítette a békéscsabai gyülekezet fertály-évezredes történetét, s aminek nem is oly csekély erőfeszítése mozdult meg az utóbbi években, amelyek alatt sok százezer forint erőbedobás- sal tataroztatták minden épületüket; templomaikat, parókiáikat, szeretetotthonaikat.

A szuperlativuszok, felsőfokok gyülekezete. A legnagyobb magyarországi evangélikus gyülekezet. Huszonháromezren vannak. Nagytemplomuk a legnagyobb evangélikus templom hazánkban. Erre az épületre csak a monumentalitás, az erő, a harmónia, a fenség, az áradó nyugalom igézetében lehet felnézni, amikor megáll az ember 70 méter magas tornya előtt. A viharsaroknak e torony csúcsa a legmagasabb pontja. A legmesszebbre innen látni el: egészen az aradi halmokig. Csak a négy karzatfeljáró csigalépcsője nagyobb, mint egy valamirevaló vidéki templom, s a két tömör toronytartó belső oszlopban elférne egy-egy szobakonyhás modem lakás. A legtöbb lelkésze ennek a gyülekezetnek van. Hatan szolgálnak itt. A legtöbb temploma is. A nagytemplom 3500 ülőhellyel, vele szemben a kistemplom 600-as férőhellyel, Erzsébethely városrészben a harmadik, s kettő filiában. Ezek közül a mezőmegyerit most .építették, s az ünnepségek keretében szentelte fel D. Káldy Zoltán püspök.

*

Az ünnepségek prelúdiuma egy hétig tartott. A gyülekezet történetét ismertették estéről- estére a gyülekezet mai lelkészei. Vasárnap, november 17- én reggel pedig a mezőmegyeri új templom felszentelésével kezdődött. Helyi és vendéglelkészek tízen kísérték a liturgikus keretek között — s a csabaiak vegyeskarának éneke után — megnyíló kapun át D. Káldy Zoltán püspököt az új hajlékba. Igehirdetésében arról a békeszolgálatról szólt, amit Isten végzett el az emberrel Krisztus által, hogy az ember az emberrel is szolgálja a békét, s legyen béketemplom a mezőmegyeriek igehajléka is. A felszentelő áldást az oltár elől adta a püspök, ahol D. Koren Emil püspökhelyettes és Kiss György békéscsabai lelkész segédletével végezte a liturgikus szolgálatot. A békéscsabai gyülekezet férfikara énekelt.

Mind az, ki reményét Istenben vetette,

Nem retteg, bár vészek Zúgjanak felette:

Mint a Sión, áll hatalmasan,

Diadalmasan.

Így vonultak egykor énekelve, a lápos-mocsaras vidéken, hitük miatt űzötten, Istenbe vetett reménnyel. A nádasok mögül kelt fel számukra a

Percek múlva már a kis- templomban állottak a vendégek, ahol a nagyszámú presbitérium és képviselő-testület élén id. Dedinszky Gyula igazgató-lelkész köszöntötte ünnepélyes szavakkal D. Káldy Zoltán püspököt, és a gyülekezet szülöttét, D. Koren Emil püspökhelyettest, akiknek lelkészgyermekek virággal kedveskedtek.

Ünnepi harangzúgás közben vonultak át a nagytemplomba, ahol a többezres gyülekezet a szokásos kezdőének után emlékező szívvel énekelte azt az éneket, amely 250 évvel ezelőtt egy menetelő szekérsorból hangzott oly messze, hogy most a szívekben visszhangzik:

Fogadás

Békéscsaba Városi Tanácsánál

A békéscsabai gyülekezet 250 éves jubileumi ünnepségeivel kapcsolatban a város tanácsának vb-elnöke foga'dta D. Káldy Zoltán püspököt és kíséretét. Uhljár Mihály, a városi tanács vb-elnöke szívélyesen elbeszélgetett D. Káldy Zoltán püspökkel, D. Koren Emil püspökhelyettessel, Mekis Ádám esperessel és id. Dedinszky Gyula igazgató-lelkésszel. Jelen volt a fogadáson Gregor György egyházügyi tanácsos is. A tanácselnök megajándékozta a püspököt a város 250 éves jubileumára készült bronz emlékplakettal, amely a város távlati domborműképét ábrázolja, középen és kiemelkedően az evangélikus nagytemplommal.

IMÁDKOZZUNK

Urunk, Istenünk! Légy áldott, hogy kegyelmed ismét megújult rajtunk. Boldog ádventi várakozás köszöntött ránk újra. örök a te szereteted, s mi benned élünk, mozgunk és vagyunk. Indíts minket igaz megtérésre; hadd egyengessük az utat szent Fiad, az Űr Jézus Krisztus előtt, aki van, és aki eljövendő. Amen.

nap, mint ahogyan most az oltárépítmény fölött Isten szemének szimbóluma sás és nád közül emelkedik ki. Megállt a kocsisor a mai Tanácsháza helyén — ez volt az egyetlen száraz, letelepedésre alkalmas hely — körbeálltak, s elénekelték az „Erős vár a mi Iste- nünk”-et.

De erről már az igehirdetés szólt. D. Káldy Zoltán püspök az „Erős vár” zsoltára, a 46. zsoltár alapján prédikált, felidézve Békéscsaba történetének ezt a forrás-epizódját.

Azok, akik itt először megállották — mondotta — Istenről énekeltek. Az utódok pedig nemzedékröl-nemzedékre tapasztalták, hogy ezt a gyülekezetei nem a csabaiak hite, szeretete, templom iránti vágya és ragaszkodása tartotta meg, hanem Isten.

Kicsoda ez az Isten? — erről vall a zsoltár.

Ez az Isten erős, építő Isten. A rendé, a megtartásé. A forrás Istene, aki az ostromlott, körülzárt várban a tikkadt, szomjazó népnek vizet fakasztott — a zsoltár képhasználata

szerint. Tápláló Isten tehát, aki kenyeret, élelmet, családot, otthont, hazát ad, s azt megőrzi, fenntartja. Nem csak a „lelki élet”, a „bűnbocsánat” Istene, hanem a mindennapi egész életé.

Ez az Isten a béke Istene. A békéé, nem csak a békességé. Nem csak a lelki világhoz tartozó megnyugvás, bűnbo csánat utáni belső csend Istene, hanem a háborúval szembeni béke Istene ő. Az oltalomé. Békét adó és védő vár ő. Sziklaerődítmény, amelyre ez van írva: Jézus.

Ez az Isten atyáink Istene. Megmutatta hatalmát és békéjét nem csak a bibliai atyáknak, de ebben a gyülekezetben is az atyáknak. A neves nagy papok, Suhajda, Tessedik (a szarvasi pap apja), a két Haan, három Szeberényi — akik közül az első püspök volt, — Koren Pál, s a többi mind az atyák közé tartoznak épp úgy, mint az egykori csizmás parasztok, Csaba dolgos népe napszámosoktól ho- noráciorokig, akiknek élete tanúsította, hogy Isten atyánkká lett Jézus Krisztusban.

Ez az Isten velünk van! Mi volna, ha ellenünk volna? De velünk van az egyházban, az egyház-funkcióiban, az igehirdetésben a szentségek kiszolgáltatásában, vigasztalásban és erősítésben, feddésben és bűn- bocsánatban, lelkiekben és testiekben, ünnepekben és mindennapokban. Ha pedig Velünk van, szabad reménykednünk a holnapokban is. Foly- lyék hát össze a két ének — fejezte be igehirdetését a püspök — a 250 évvel ezelőtti, s a mai: „Erős vár a mi Istenünk!”

Istentisztelet után a dísz- közgyűlést Bankó András felügyelő emlékező szavai nyitották meg. Visszatekintett az idejött ősökre. Méltatta lelkiszellemi kincsüket, kitartásukat, munkabírásukat, szívós akaratukat, hithűségüket, haladó gondolkozású lelkészeiknek a köz javára végzett munkálkodását. Dedinszky Gyula igazgató-lelkész felolvasta a gyülekezet ünnepi hangú nyilatkozatát. A köszöntők sorában elsőnek D. Káldy Zoltán püspök szólt, aki a jubiláló gyülekezet üdvözlésén túl méltatta az állam és egyház közötti Egyezmény húszéves múltját, mint ami alkotó része a csabai gyülekezet újabb- kori történelmének is. A mezőmegyeri gondnok köszönő szavai után Dr. Péterffy Gábor egyházmegyei felügyelő beszélt az egyházmegye nevében, s köszöntötte Gregor György tanácsost, aki az Állami Egyházügyi Hivatal nevében volt jelen, s akit nemrég tüntettek ki a „Megyei Tanács kiváló dolgozója” címmel. Szabó Géza, Kutyej Pál, Dr. Murányi György és Táborszky László lelkészek szóltak még a helyi református, illetve a környező evangélikus gyülekezetek nevében.

Szerényen húzódik meg a nagytemplommal szemben a kistemplom. Egykor ennek a helyén állott a „vesszőből font s kí- vül-belül sárral kitapasztott templomocskájuk”. Utóbb ugyanitt „vályogból építettek templomot maguknak, mely már téglával volt kirakva, zsindellyel befedve” (Haan). Kerek 220 éve tették le ennek a „kistemplomnak, az alapjait, benne Tessedik lelkész bizonyságtevő mondatát: „Az Ürnak, a mi leghatalmasabb és legmagasabb védelmezőnknek”. Íme a szuperlativuszos gyülekezet. (Erről a mondatról szól most az ünnepi istentisztelet szlovák nyelvű igehirdetése Deme Károly lelkész ajkáról.)

Visszanézek a nagytemplom lenyűgöző homlokzatára. Az íves párkányra Haan János lelkész íratta fel latinnyelvű epigramm- ját:

„Dicsőség legyen az ég urának, legyen áldás a földön.

Imádkozzatok, hívek, s dicsőítő éneket zengjetek, népek.*

D. Koren Emil

BÉKÉSCSABA ÜNNEPE