Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-11-03 / 44. szám

A hit és szeretet Luthernál Luther Márton a maga ko­rában Isten akaratából ugyan­azt a szolgálatot végezte el, mint Keresztelő János, Jézus fellépése előtt. „Térjetek meg és higgyetek az evangélium­ban!” — hirdette a pusztai prédikátor, az érkező Krisztus követe. Ez a felhívás újra időszerű­vé és nagyon sürgetővé vált Luther korában. Ezért kezd­te Luther is, hamar híressé vált 95 tételét ezzel a „témá­val”: „Amikor Urunk és Mes­terünk, Jézus Krisztus azt mondja: »-Térjetek meg, mert elközelített Isten országa!«, azt akarja, hogy híveinek az egész élete megtérés legyen.” A középkori pápás egyház­ban alig volt hallható az evan­gélium szava A hívek töme­geitől nem azt kívánták, hogy higyjenek az evangéliumban, hanem csak azt, hogy higyje­nek a római egyház emberi tanításaiban. Úgyszólván tel­jesen lehetetlennek tűnt, hogy az emberek Istenhez térjenek, mert annyi „barrikád”-ot emelt a pápás egyház Isten és em­ber közé, hogy csak „Krisz­tus földi helytartóján”, a pá­pán, meg a „szenteken” és a papságon keresztül vezetett út Istenhez. Luther is csak sok tusako­dás után találta meg az Isten­hez vezető utat. Hiába zarán­dokolt el ő is Rómába, éppen a „szent városban” jött rá, hogy ezen az úton, Rómán ke­resztül, sohasem juthat el a kegyelmes Istenhez. Az erfurti ágostonrendi kolostorban, a Szentírásból kapta meg a rég várt feleletet, hogy csak egye­dül hit által, Jézus Krisztuson keresztül vezet út Isten szí­véhez. így találkozott Luther is az irgalmas Istennel. S ez a találkozás tette őt reformá­torrá. Isten világosságában az­tán felismerte, hogy a keresz­tyén ember legdrágább kincse Jézus Krisztus evangéliuma, hiszen „Istennek hatalma az minden hívőnek üdvösségé­re..., mert Isten igazsága je­lentetik ki abban hitből hitbe, miképpen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él.” (Róm 1,16—17) Arra a döntő felismerésre is eljutott, hogy egyedül hit által, kegyelem­ből, Krisztus érdeméért le­szünk igazzá Isten előtt. Amint az Írás mondja: „Kegyelem­ből tartattatok meg, hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekede­tekből, hogy senki ne kérked­jék.” (Ef 2,8—9) E drága isteni igazságok egyszersmind a reformáció igazságává, a megújult egyház kincseivé lettek. Luther azon­ban nem elégedett meg azzal, hogy ezek az igazságok csak dogmák, az egyház tantételei­nek elzárt, hűvös világában heverjenek holt tőke gyanánt, hanem ezeket az egyház egész népének közkincsévé akarta tenni. Ezzel a szándékkal is Bibliai ábécé: SZERETET Sokszor éltek vissza e szó­val, sokszor csapták be egy­mást emberek közönyös felü­letességgel vagy tudatos ha­zugsággal. A mi korunk ép­pen ezért már nem is szereti használni e szót s helyette in­kább emberségről, becsületes­ségről, szociális igazságosság­ról, viszályok békés megoldá­sáról beszél, melyek mind a szeretet következményei lehet­nék. A Bibliában azonban a sze­retet fogalma mint vörös fo­nál húzódik végig s így ennek ismerete, tartalmának kibon­tása minden keresztyén em­ber számára nélkülözhetetlen. Az Ószövetség világáról so­kan úgy vélik, hogy abban in­kább Isten szigorúsága ural­kodik. Pedig az Ószövetség lapjain már ezernyi színben bontakozik ki Isten szeretete népe iránt s parancsa a fele­baráti szeretet gyakorlására. Ez a szeretet „kiválasztó” szeretet. E kiválasztás magya­rázatát csak önmagában ta­lálhatjuk meg, tehát semmi­féle logikus vagy szükségsze­rű indoklást nem találunk rá. „Nem azért szeretett titeket az Ür, sem nem azért választott titeket, hogy minden népnél többen volnátok; mert ti min­den népnél kevesebben vagy­tok. Hanem mivel szeretett ti­teket az Űr” (5 Móz 7,6—7) A kiválasztás után ez a szere­tet már csak a szülő-gyermek kapcsolat bensőségével és őszinte valóságával jellemez­hető: „Avagy elfeledkezhetik-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te- rólad el nem feledkezem” (És 49,15). Ez a szeretet nem változékony, múlandó, körül­ményektől függő, mint sokszor a mi szeretetünk: „Örökké va­ló szeretettel szerettelek té­ged ...” (Jer 31,3). . Az Újszövetség világában végtelenre szélesedik e szó ha­tóköre, a kiválasztottság és szülő-gyermeki viszony a né­pek nagy családjára, kivételek, emberi megkötöttségek nélkül: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta...” (Jn 3,16) E szeretet tárgya most már az egész teremtett világ. Ez a felismerés határoz­za meg a keresztyénség egész életét és szo-gálatát e világ­ban. Jézus szeretet-tanának forradalmi újdonsága van: „Új parancsolatot adok nék- tek, hogy egymást szeressé­tek” (Jn 13,34), akár az ellen­ségről van szó (Mt 5,44), akár ismeretlen és névtelen rászo­rulókról (példázat az irgalmas samaritánusról), akár azokról, akik közé Jézus tanítványait kiküldi, hogy az evangéliumot ott prédikálják. Az újszövetségi könyvekben — különösképpen Pál, János és Jakab apostolok leveleiben — a szeretetnek olyan nap­jainkig időszerű gazdagsága bontakozik ki, hogy méltán ne­vezhetjük a keresztyénséget szeretetvallásnak. Ahol ez a szeretet megfogyatkozik vagy hatalmi törekvésekkel cserélik fel, ahol megbocsátás helyett a bosszúállás, a hit cselekede­tei helyett képmutató szószé tyárság jelentkezik, ott már szó sincs Jézus-követésről és keresztyén névről. Jézus a szeretet kettős nagy paran­csolatával foglalja össze Isten igényét az emberre. A mi korunkban a szeretet különösképpen is „hiánycik­ké” vált. Az emberi élet külső körülményeinek meggazdago­dásával, sokféle megszerzett tudással, tudományos és tech­nikai lehetőségekkel nem gaz­dagodott és gyarapodott egyen­lő arányban a szeretetre való készség. Széthulló családi kö­zösségek, kielégítetlen igény a társadalmi és nemzetközi igazságosság iránt, fejlődés­ben elmaradt népek kiáltása az életbenmaradásukhoz és felemelkedésükhöz exisztenci- álisan szükséges segítségért, — mindezek szeretet-hiányt jelentenek. Háborúk pusztító lelki hatására, az élet elgépi- esedésére vagy kegyetlen tem­pójára, népek közötti áthidal­hatatlannak látszó különbsé­gekre senki nem hivatkozhat. Jézus korában alapjaiban ugyanezen nehézségek fenn­álltak, ő mégis megmutatta a megoldás útját. S ha mi ma­gunk elkezdjük e „hiánycikk” pótlását a magunk, gyüleke­zetünk, s népünk életében, ak­kor arra az útra lépünk, ame­lyet Jézus hagyott örökül az ő követőinek. S ez ma is re­ményteljes út. Szirmai Zoltán A FAJI MEGKÜLÖNBÖZTETÉS ELLEN Az Egyházak Dél-afrikai resztyén hitnek mond ellent, Tanácsa az eddig legélesebb de teljesen idegen az egyház vádiratot adott ki a dél-afri- lényegétől is. Az egyház meg- kai faji megkülönböztetés el- szűnik egyház lenni, ha elfo- len. Megállapítja a vádirat, gadja vagy eltűri ennek az hogy ez az elv nemcsak a ke- elvnek a gyakorlását szegezte ki 95 tételét a witten­bergi vártemplom kapujára. Hadd beszéljenek és vitatkoz­zanak róluk nyilvánosan az emberek. Ezért prédikált, ta­nított és írt szüntelen és fá­radhatatlanul. A Kiskáté meg­írására is az a „siralmas nyo­morúság” indította, melyet egy­házlátogató kőrútjain tapasz­talt. „Az egyszerű ember, kü­lönösen faluhelyen, semmit sem tud a keresztyén tanítás­ból” — írja az előszóban. Majd a klérust vádolva így folytat­ta: „Hogyan feleltek majd Krisztusnak azért, hogy a né­pet olyan gyalázatosán elha­nyagoltátok? ... Eltiltjátok az Űrvacsora egyik színét, és szi­gorúan végrehajtjátok emberi törvényeiteket, de közben nem törődtök azzal, hogy tudják-e a Miatyánkot, a Hiszekegyet, a Tízparancsolatot, vagy csak valamit is Isten igéjéből __” Lu ther tehát — és vele együtt az egész reformáció — teljes szívvel odafordult az egyszerű, „laikus” emberek­hez. Mégpedig nem az igazság fölényével, vagy a „kioktatás” gőgjével, hanem alázattal és igen nagy szeretettel. Ahogyan Krisztus is járt-kelt és taní­tott az emberek között. A re­formációban megtisztult egy­ház újra a felebarát szolgála­tát helyezte előtérbe, s a sze­retet kettős nagy parancsola­tát állította a keresztyén hi- vők életének középpontjába: szeresd az Urat, a te Istene­det és szeresd felebarátodatI Luther írásaiban, prédiká­cióiban és egész reformátori munkásságában kifejezésre jut, hogy a keresztyén ember­nek nemcsak a hitben, hanem a szeretetben is meg kell újul­nia. A keresztyén ember kö­telessége a világban krisztusi szeretettel szolgálni. Minden keresztyén legyen a másik em­ber „Krisztusává”! Hitünknek is „szeretetben munkálkodó hit”-nek kell lennie, melynek gyümölcsei az ún. jócselekede­tek, vagyis a felebarát szere­tetben való szolgálata. Luther szerint a hitnek kettős irányú mozgása van: Isten kegyelmé­be merül bele és Jézus Krisz­tussal lesz eggyé, hogy azután kimenjen a világba és a sze­retetben odaforduljon a fele­baráthoz. Luther segítőtársa és barát­ja, a reformáció másik nagy teológusa, Melanchton Fülöp is hasonlóan ír: „A keresz­tyén ember azt a feladatot kapta Istentől, hogy itt gyako­rolja a hitet és az emberek iránti szeretetet.” A középkori pápás egyház eltévelyedése folytán, Isten akaratából így lett a reformá­ció egyháza az igazi, szolgáló egyházzá, mely Isten igéjének a szolgálatán keresztül az em­berek szolgálatát, közelebbről az emberek testi-lelki javára és üdvösségére irányuló szol­gálatot tekinti Istentől kapott, fő feladatának. A reformáció népének ezt a kettős szolgálatot kell ma is elvégezni. Ehhez pedig mély hitre, élő reménységre és igen nagy szeretetre van szüksége! Ma, több mint 450 évvel a re­formáció után, újra meg újra azt a feladatot kapjuk Isten kezéből, hogy korlátokat nem ismerő szeretettel, az irgalmas felebarát gesztusában mutas suk meg az irgalmas Isten élő valóságát! A hitben és szeretetben meg­újult egyház szolgálata ma olyan, mint egy rádióállomá­sé: az evangélium hirdetése csak „közvetlen közelben1 hallható, akár csak a kistelje­sítményű adók, hangja, de az egyház szeretetszolgálata sok­kal messzebbre is elgyűrűzik, és tízszeres, sőt százszoros tá­volságban is „vehető” lesz, akár csak a nagy teljesítményű „szuperadók” hangja. Isten nek úgy tetszett, hogy a mi korunkban a hitből fakadó szeretet hullámhosszát tegye az egész világon elfogadható­vá! Ezért olyan időszerű nap­jainkban is a reformáció üze­nete, hogy meg kell újulnunk az igazi, gyümölcstermő hit­ben és az emberek iránt való, áldozatos szeretetben! Szerdahelyi Pál Csepregtől Sopronig Szeptember derekán D. Dr. Ottlyk Ernő püspök felavatta a szakonyi gyülekezethez tar­tozó CSEPREG nemrég elké­szült új imaházát. A püspö­köt, aki felesége, az egyház­megye elnöksége, a szomszé­dos lelkészek és a szakonyi hívek kerékpáros és motorke­rékpáros kíséretében érkezett, az imaterem napfényes udva­rán Rác Ernő köszöntötte, aki többek között emlékezte­tett arra, hogy Csepregen im­már 350 éve nem járt evan­gélikus püspök. 1621-ben ide­gen, császári zsoldosok kiir­tották gyökerestől Csepreg evangélikus népét. Ez a sötét háttér és egyház­történeti előzmény teszi való­ban értékessé ezt a kis ima­házat, melybe beleépült özo. Pacher Sándorné és leánya: Jugovits Lajosné emléke ép­pen úgy, mint dr. Kolbenhe- yer Ottóé, aki szinte halála napjáig e nemes célért buz- golkodott. Ezért kapott annyi napsugarat, ez a várva-várt nap felülről is, belülről is. Az egykori evangélikus templomban éppen bérmálás folyik fényes külső keretek között, mikor az inkább szo­bának tetsző kis imaházban D. Dr. Ottlyk Ernő püspök arról szól, mi a templom jelentő­sége és rendeltetése a gyüle­kezet életében, majd igével és imádsággal felavatja az új haj­lékot. Sokkal többen állnak az új imaház napos udvarán, mint ahányan falai között szo­ronganak. Ez a csepregi ünnepi óra beszédes jele annak, hogy a mi erőnk nem külső, hanem belső jellegű. Evangélium „pajtastílusban” épült temp­lomokban és kis szobácskák- ban; kerékpáron jött szako- nyiak, kiszsidányiak és más irányból valók az új imate­rem falai között és szabad ég alatt: énekelve, igét hallgat­va és könyörögve. Ez az egy­szerű forma visszautal egé­szen a reformáció koráig, mi­kor Csepreg még nagy és je­lentős. SZAKONYBAN Németh Kálmán felügyelő köszönti a vendégeket, és unokája a gondnok unokájával együtt virágot hoz a püspökházas- pámak. Virág a vendégek ke­zében, az emberi együttélés Isten rendelte feltételeiről szóló püspöki prédikáció a szívekben, és gazdagon meg­terített fehér asztal a gyüle­kezeti teremben. Az együttlét hátterében meghúzódik sze­rény asszonyszívek áldozatos szeretete, szorgos Márta-ke- zek hűsége, egyszóval ismét a reformáció derűs életszemlé­letéből és sajátos kegyességé­ből fakadó napsugár. Este 6-kor már a nyári upp- salai. világgyűlés képei jelen­nek meg a SOPRONI GYÜ­LEKEZET nagytanácstermé­nek fehér vásznán. Ezzel a be­fejező szolgálattal belekerül minden, ami aznap Csepreg­től Sopronig történt, a mai egyház útjának és szolgálatá­nak korszerű keretébe. A püs­pök a képek forgásában el­mondja a világgyűlés menetét, az azon elfogadott főbb hatá­rozatokat, melyek mind békés holnapunk érdekében szület­tek. Bizony nagy a távlat Csep­reg és Uppsala között. De ha Krisztus szerelme szorongat minket, akkor mindez mégis belefér egyetlen napba és e néhány soros tudósításba is. Weltler Rezső Népi-nemzeti egységben Az Országgyűlés legutolsó ülésszaka igen mozgalmas volt. A minisztertanács elnökének beszámolója a kormány bel- és kül­politikai tevékenységéről, azután a vasútról és a népi ellenőr­zésről szóló törvények megalkotása, majd az interpellációk, s mindezzel kapcsolatban a kb. 50—60 felszólalás, és mindössze három nap alatt: nem kis teljesítmény volt. A felszólalásokból ma már nehéz megállapítani, hogy vajon a képviselők közül ki a párttag és ki a pártonkívüli. Nem azért, mintha a parlamentben ennek így kellene lennie. Hanem azért, mivel ma már az Országgyűlésen kívül is valóság a szövetségi népfrontpolitika, a népi-nemzeti egység. Nálunk a „pártonkí- vüli" kifejezés nem valami határozatlan, elmosódott, bizonyta­lan, vagy egyenesen reakciós embert jelöl, hanem mondhat­nánk: pártonkívüli szocialistát. Népünk tagjai a döntő életkér­désekben egyformán gondolkodnak és együttműködnek. Az egyázi téren tevékenykedő un. békepapok is az előbb jel­lemzett helyzetben vannak. Nyilván ennek a tükre az Ország- gyűlés pap szónokának, az egyik leghaladóbb római katolikus lelkésznek, Dr. HORVÁTH RICHÁRD-nak a felszólalása. összefoglaljuk DR. HORVÁTH RICHARD felszólalásának fontosabb részleteit: De hát van-e olyan ország, ahol mindenki egységesen gondol­kodik mindenben? És lesz-e valaha is így? Mi megfelelő való­ságérzettel és jóakarattal immár két évtizede igyekeztünk a népi-nemzeti egységet megteremteni, elmélyíteni és szolgálni, és ahogyan a kormánybeszámolóból ez is kitűnik, sikeresen és mindig előrehaladva a humánum területén... Vallási kérdés­ben fennálló lényeges különbségek még nem zárják ki a kon­vergenciát az evilági feladatok megoldásában. „A földi felada­tok megvalósítása körében” — tanította XXIII. János pápa — „együtt lehet működni az ateistákkal, ha a cél jó és ha jó szár­mazik az együttműködésből”. A cél jó: a nemzet egysége a jó kö­rül, a béke, a szolidaritás, az ember java, a társadalmi igazsá­gosság, a fejlődés körül. Amikor mi békét akarunk, itt bent is és az egész világon is, amikor mi szolidaritásunkkal odaállunk akár Vietnamban, akár a Közelkeleten, akár Nigériában, akár közvetlen szomszédságunkban: Csehszlovákiában, ember­társaink mellé, hogy segítsük őket, ez csak jó és helyeselhe­tő. Az ember az igazság, az igazságosság és a szabadság levegő­jében tud és szeret csak élni. Semmilyen emberi dologban nem lehet azonban abszolút mértékkel mérni. Mert az én abszolút igazságom és szabadságom nem lehet a másik ember igazságá­nak és szabadságának a megcsorbítója. Itt a minden becsületes és jóakaratú ember lehető igazságáról, szabadságáról és értéké­ről van szó. Úgy érezzük és biztosan feltételezhetjük, hogy kor­mányzatunk továbbra is ezen az úton akar előbbre menni. Ne­künk is, hívő embereknek, egyházi embereknek, mindenkor meg kell hallanunk társadalmunk fájdalmait, vágyait, örömeit, reményeit és eredményeit. DR. HORVÁTH RICHARD szavaira FOCK JENŐ miniszter­elnök külön kitért válaszbeszédében, melyben a felszólalások­kal foglalkozott. A beszéd párttagok és pártonkívüliek körében egyaránt jó fogadtatásra talált: éftékes hozzájárulást jelent a népi-nemzeti egység, a szövetségi népfrontpolitika tudatosításá­hoz és elmélyítéséhez, párttagok és pártonkívüli hazafiak, ate­isták és vallásos hívek áldásos együttműködéséhez. D. Dr. Vető Lajos Lemásolt életek Keresztelő volt a Kacsai családban. A dédunoka is az István nevet kapta. Ű volt most már a negyedik István, mert a dédapától kezdve a család minden elsőszülött fér­fi tagja ezt a nevet kapta a kereszteléskor. Az anyakönyvbe történő be­íráskor megkérdeztem az édesapát, hogy vajon e kis „trónörökös" is olyan temp- lombajáró, hűséges egyháztag lesz-e, mint ő meg apja és nagyapja? A három férfi a Kacsai családban többek közt arról volt ismert az egész gyü­lekezet, sőt a község népe előtt, hogy vasár- és ünnepnapokon énekeskönyvükkel kezükben együtt mentek a templomba. Az nagyon ritkán fordult elő, hogy betegség vagy más kény­szerítő körülmény miatt az egyik vagy a másik elmaradt az istentiszteletről. A három férfi nem csak a templom lá­togatásban volt mindig együtt, hanem az igének való enge­delmességben, a kötelesség­teljesítésben és a szeretet cse­lekedeteinek gyakorlásában is. Kérdésemre a boldog édes­apa azt felelte: — Remélem, igen. Templomos lesz a fiam is. — Mire alapítod ezt a re­ménységedet? — Elsősorban Istenre. Má­sodsorban pedig arra a mód­szerre, amely családunkban már a harmadik nemzedéken át uralkodik. — Elárulnád-e nekem e módszert? — Szíves örömest. Hisz ez nem hétpecsétes titok. Szaggatottan jöttek elő a mondatok, mint annak a diák­A LUTHERÄNIA november 3-án, vasárnap délután a 6 órai istentisz­telet keretében a Deák-téri templomban BACH MÜVEIBŐL KANTÁTA-ESTET TART c-moll fantázia Geistliche Lieder E-dur tokkáta 23. kantáta Vezényel: Weltler Jenő Igét hirdet: DR. KÉKÉN ANDRÁS nak ajkáról a felelet, aki nem készült alaposan. Lassan, el­gondolkodva húzódzkodnak elő ajkáról a szavak. — Nagyapám kezdte el nagyanyámmal együtt az ott­honi biblia-olvasást imádkoz­va és énekelve. Ebbe belevon­ták szüléimét és bennünket, unokákat is. A heti munkán­kat szombat estig úgy végez­tük és végezzük el mindig, hogy a vasárnapi istentiszte­lettől semmi se vonhasson el bennünket. Nagyszüle- im ebben nem ismertek la­zaságot és könnyelműséget. Most is azt mondják: „Az ne­künk nem is lehet vasár- vagy ünnepnap, ha nem megyünk templomba”. Ezért vasár- és ünnepnapokon is korán ke­lünk, hogy idejében elvégez­hessük a házi állatok és a konyha körüli munkákat. A pihenést délutánra hagyjuk. A harmadik harangszó előtt 10 perccel mi már elindulunk hárman a templomba. Egy-két perccel később a család nőtag­jai. Isten házában figyelünk. Mindig hozunk haza szívünk­ben valamit. Otthon ebéd után az asztalnál együtt beszéljük meg a hallottakat. Tetszik tud­ni, nagyapám nem szónok, édesapám se. Nem is szapo­rítják a szót az igével kapcso­latosan az asztalnál. Legtöbb­ször egy-két mondatban össze­foglalják a prédikáció tartal­mát, és ennek a megtartására buzdítanak, ök járnak elöl, ők mutatnak jó példát az Igével való helyes foglalkozásra, vagyis az ige megtartására. Édesapám sokszor mondja., hogy nem sok igét kell olvas­ni, hanem azt, amit vasárnap hallunk, meg kell tartani. Ez a helyes bibliaolvasás, igehall­gatás. Azt hiszem, hogy ebben a példamutatásban van a tit­ka annak, hogy nagyapámmal jár édesapám és én is temp­lomba. Az ő példájuk minden­nél jobban nevel. Itt egy kicsit megállt a be­szédben és ránézett a kereszt­mama karjain nyugvó legif­jabb Kacsai Istvánra, aki moz­golódni kezdett a pólyában. Mintha ettől a nézéstől új erő­re kapott volna, így folytatta: — Arra törekszem, hogy le­másoljam apám életét, ö nagyapa életét próbálja leutá­nozni, s igyekszik nekem jó példát adni. Szeretnék én is jó példa lenni kicsi fiam szá- mára. Maróti János \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom