Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-11-03 / 44. szám

A SZENTÍR AS MÄ .Ami Krisztust hirdeti y> ír1 Luther Mártont hívom segítségül a Szentírás értelmezéséről folyó eszmélkedésünkhöz. A napokban ünnepeltük a reformá­ció évfordulóját, e sorok tehát az ünnep sugárkörébe is esnek. A reformáció ajándékaként vesszük most kézbe Luther gondo­latait a Szentírásról, hogy hasznosítsuk mai hívő, teológiai bib­liaszemléletünkben. ® A reformátor Krisztust vallotta a Szentírás fő tartalmának, s o Biblia részleteit ebből a középpontból mérlegelte, ..Két­ségtelen — írja —, hogy az egész írás egyedül Krisztusra szege- ződik”. Jézusra azonban sokféleképpen lehet tekinteni, ezért szűkebbre vonja megállapítását: a megfeszített és feltámadott Krisztus üdvösségünk egyedüli szerzője — ez a Szentírás köz­ponti mondanivalója. Az egyedül Isten kegyelméből, egyedül hit által való megigazulás evangéliumában, jó hírében találta meg Luther a Biblia kulcsát. A leghatározottabban Pálnál bukkant rá. Pál apostol levelei lesznek Luther számára a Szentírás megvilágító fényévé, külö­nösen is az egyik. A Római levél „fényes világosság, teljesen elegendő, hogy az egész írást megvilágosítsa” — vallja Luther. Ez volt a reformáció legsajátosabb felfedezése: a Krisztusról szóló páli igehirdetés legfontosabb tartalma adja azt a tetőt, ahonnét a Szentírás egész vidékén, változatos táján igazán tájé­kozódni lehet. Az egyház történetében talán első alkalommal. Luther nem önkényesen tette ezt a merész lépést, a Krisz­tusról szóló apostoli evangéliumnak az egész Biblia vezércsil­lagává tételét. Lassan, küszködve jutott el eddig. Évek biblia­tanulmányozása, bibliamagyarázása, imádkozása, mérhetetlen sok belső tusája közepette maga a Szentírás győzte meg efelőlt /IV Eza felismerés lett attól kezdve Luther vezető szempont­éi1 jává a Szentírás részletes magyarázatánál. A Biblia egyes részleteit a megtalált fő mondanivalójával hozta kapcsolatba: arra vonatkoztatta, és annak fényében értelmezte. Ha pedig úgy találta, hogy a Szentírás valamelyik része nem „hirdeti Krisztust”, sőt ellene mond a hit által való megkegyelmezte- tés evangéliumának, az a bibliai hely a Biblia egészével száll szembe, s ezért nem tartható Isten szavának. Szólaljon meg minderről ő! „Krisztus az írás ura és királya”. Az írást nem Krisztus ellen, hanem Krisztus javára kell értenünk. Ezért egy íráshelyet vagy Reá kell vonatkoztatnunk, vagy azt (a helyet) igazi írásnak nem tarthatjuk”. Luther ugyanezt a mértéket alkalmazza nemcsak egyes írás­helyekre, hanem az Újszövetség könyveire is. Jakab levelét nem sorolta az „igazi fő könyvek” közé, mert úgy vélte, hogy az evangélium helyett törvényt prédikál. Ebben a megokolás- ban a mai írásmagyarázait szerint nem volt igaza, de jellemző a Szentírás vezető szempontjának következetes, radikális ke­resztülvitelére. A Zsidókhoz írt levélben Luther az apostoli tartalom „aranyát, ezüstjét, drágakövét” „fával, szalmával és szénával keverve” találja. Nekünk ma más lehet a vélemé­nyünk erről az újszövetségi levélről, de Luther megállapítása ismét jele, mennyire komolyan vette a Szentírás egyes köny­veinek értékelésében a Krisztusról szóló evangéliumot mint mércét. Mindezzel egyidőben Luther nagyon alázatosan hajolt meg 'A' a Szentírás minden szava előtt, ha az a Szentírásból ki­emelkedő döntő mondanivalót, Isten kegyelmének örömhírét nem korlátozta. Ilyen határozottan nyilatkozik: Mózes első könyve elején a Szentlélek a világ teremtésével kapcsolatban hat napról beszél, fogadjuk el, „add meg a Szentléleknek a di­csőséget, hogy tudósabb nálad”. Jónás három nap és három éj­szaka volt a hal gyomrában, „ki hinné ezt, és nem tartaná ha­zugságnak, mesének — mondja Luther —, ha nem lenne bent a Szentírásban?!” Luther korában még nem voltak égetőek azok a kérdések, amelyek később, a felvilágosodástól kezdődően, a jelenünkbe nyúlóan foglalkoztatják a hivő embert, a keresztyén teológiát: a Szentírás egyes megállapításai, melyek a természettudomá­nyos, történeti, vagy tudományos ismereteinkkel nincsenek összhangban. Még későbbi keletű a történet-kritikai írásmagya­rázat, amely ma teológiai bibliamagyarázásunknak egyik fon­tos eszköze. Az ebből adódó kérdéseinkre Luthernál még nem kereshetünk feleletet, mert erőszakolt lenne. Tőle azt vegyük át, amit az ő korában talált meg, de későbbi időkre is érvé­nyesen. ® Mindezek alapján Luthertől röviden a következőket tanul­hatjuk a Biblia mai értelmezésében: hitünk a Szentíráshoz kötött, mert a Szentlélek ma is azon keresztül dolgozik. Emberi értelmünk, egyéni vélekedésünk nem emelkedhet a Szentírás fölé. Ez azonban nem jelenti, hogy szolgaként vagyunk alávet­ve a Szentírás betűjének, mert szabad és kell gondolkoznunk, imádságtól kísérten, hivő kereséssel a Szentírás igazi szaván. S ez az igazi isteni szó ma sem más, mint amit Luther megta­lált: az Isten kegyelméről szóló jó hír. A Szentírás kifogyhatat­lan gazdagságához, Isten igéje mindenkori időszerűségéhez tar­tozik, hogy a Szentírás említett középpontját, legfőbb szavát lehet a mi korunkban nemcsak Pál, hanem János, vagy más bibliai irat teológiai nyelvén kifejezni. A Biblia magyarázását kettős mozdulattal végzi az egyház kutatója: a Szentírás szövegéhez való kötöttséggel, és mégis szabadon; alázatosan, nyitottan hajolva a szavak fölé, de nem a betűhöz, hanem a Szentírás igazi, tulajdonképpeni mondani­valója iránt hűségesen. Ahogyan Luther adott rá példát. Veöreös Imre Beszélgetés Dr. Yajta Vilmos professzorral A Magyarországi Evangéli­kus Egyház vezetőinek meghí­vására október 10—18 között Magyarországon tartózkodott Dr. Vajla Vilmos professzor a strasbourgi ökumenikus Ku­tató Intézet vezetője. Útjára elkísérte felesége is. Dr. Vajta Vilmos professzor előadást tar­tott a Teológiai Akadémián „A dialógus teológiai jelentősége” címen. Négy egyházmegye (Pesti, Budai, Pest megyei és Fejér-Komáromi) lelkészei számára összevont ülésen két előadást tartott „Istentiszte­let a szekuláris világban” és „Az evangélikus hit és a II. Vatikáni Zsinat”. Látogatást tett és megbeszé­léseket folytatott D. Káldy Zoltán és D. Dr. Ottlyk Ernő püspököknél. Külön megbe­szélést folytatott a Teológiai Akadémia tanári karával. Pré­dikált a Budapest—Deák téri templomban, valamint Kecs­keméten. Részt vett Szegeden Cserháti Sándor lelkész beik­tatásán. Megtekintette az Evangélikus Egyház Sajtóosz­tályát és a pesthidegkúti sze- retetintézményeket. Látogatást tett a Magyarországi Egy­házak ökumenikus Tanácsá­nál. Budapesti körséta kereté­ben megnézte Budapest régi nevezetességeit és új lakóne­gyedeit. Kiránduláson volt a Balatonnál. Több magánláto­gatást végzett ismerőseinél és rokonainál. Dr. Vajta Vilmos látogatást tett az Állami Egyházügyi Hi­vatalban, ahol Miklós Imre el­nökhelyettes fogadta. A foga­dáson jelen volt Gmák Károly főosztályvezető, továbbá D. Káldy Zoltán püspök. Magyarországi útjának vé­gén Dr. Vajta Vilmos profesz- szort felkereste az Evangélikus Élet munkatársa és beszélge­tést folytatott vele. Milyen minőségben hívta meg Professzor Urat a Magyarországi Evangélikus Egyház ve­zetősége? Ügy jöttem, mint a Luthe­ránus Világszövetség stras­bourgi ökumenikus Kutató Intézetének vezetője. Elhoztam Dr. Hermann Dietzfelbinger müncheni püspök — aki Inté­zetünk fenntartó testületének elnöke — üdvözletét is. Volna szives Profesz- szor Űr az ökumenikus Kutató Intézet munkájá­ról lapunk olvasóit tá­jékoztatni? A strasbourgi Kutató Inté­zet munkáját a minneapolisi (1957) és a helsinki (1963) vi­lággyűlések között egy bizott­ság készítette elő. A javaslat az volt, hogy a világ evangé­likus egyházai komolyabban kapcsolódjanak bele az öku­menikus munkába. A II. Vati­káni Zsinat munkája kibőví­tette az ökumenikus mozga­lom probléma körét, ilyen mó­don az Intézet mind az öku­menikus mozgalomban részt­vevő egyházak, mind a római katolikus teológiai örökség alapvető kérdéseivel foglalko­zik. Ennek a teológiai munká­nak a módszere az a dialógus, amely felülvizsgálja a múlt kérdés-feltevéseinek mai je­lentőségét, rámutat azokra az újabb kérdésekre, amelyek a modern világban és az átala­kuló társadalomban egyaránt aktuálissá váltak. Az ilyen dialógus eredménye az lehet, hogy leomlanak a hamis vá­lasztófalak és helyettük vi­szont fölmerülnek azok a lé­nyeges kérdések, amelyek ma az egyházak szolgálatát meg­határozzák. Ez az új helyzet korántsem teszi könnyebbé az egyházak teológiai örökségei­nek párbeszédét, de lehetővé teszi, hogy a különböző örök­ségek szembesítése azokon a lényeges pontokon történjék, amelyekben az igazi és nem a beképzelt ellentétek fennáll­nak. Az ilyen párbeszéd ugyanis tudatosítja a reformá­ció örökségét és arra kénysze­rít, hogy az egyház elsődleges feladatát — ti. az evangélium szolgálatát — fontoljuk meg egy új ökumenikus helyzetben. Milyen tapasztalatokat szerzett Professzor Űr Magyarországon a hazai egyház szolgálatáról? KÉRELEM Sötét napoknak nézve elébe, Gondviselőm — bizakodom, hogy nem hagyod elesni azt, aki keres utaidon. Elet hullámverte hajóján az evezős im’ — meginog, Nem bírja tartani a kormányt, bántalmazzák a nagy kínok .. . Fájdalmaiban Hozzád kiált, Segíts, ó Uram! — szíve kész. Meghajol a könnyező fej, simogatja isteni kéz. Hangja megcsuklik s így szól halkan: Bocsásd meg — Isten — bűneim! Teremts új, tiszta szívet bennem, áldj, és szárítsd fel könnyeim. Szilárd kőszikla legyen sorsom, adj erőt és alázatot; Nálad találok kegyelemre s akkor bizton megállhatok. Fehér Mária Hammond, USA Engem elsősorban a hazed egyház teológiai munkája ér­dekelti Örömmel tapasztaltam, hogy a Lelkészi Munkaközös­ségekben alapvető teológiai munka folyik, melynek ered­ményeit az elmúlt években már többszörösen láthattam, főleg a világgyűlések témái­nak teológiai előkészítésére gondolok. A magyar evangéli­kus egyház idevonatkozó meg­nyilatkozásai nagy figyelmet keltettek. A könyvalakban megjelent teológiai munkák összesége is olyan teljesít­mény, amely — a magyar evangélikus egyház számará­nyát tekintetbe véve — párat­lan a kisebbségi egyházak éle­tében. Örömmel tapasztaltam azt is, hogy ez a teológiai munka szervesen kapcsolódik a gyülekezeti szolgálathoz és hogy az egyház szeretetmun- káját is ihleti. Professzor úr mostani látogatása alkalmával több gyülekezetben szol­gált. Mit tapasztalt » gyülekezetekben? Az a három gyülekezet (Bu­dapest—Deák tér, Szeged, Kecs­kemét), amelyeknek istentisz­teletein résztvehettem és azo­kon szolgáltam, a Krisztusba vetett hitről való bátor bizony­ságtétel erejét és örömét mu­tatta. Kecskeméten, szülőváro­som gyülekezetében tartott is­tentiszteleten külön örömöm volt látni a hit mély meggyöke- rezettségét és egzisztenciális jelentőségét. Ezek az alkalmak is példázzák azt a meggyőző­dést, mely a Lelkészi Munka- közösségben az istentisztelet­ről szóló előadásom utáni fel­szólalásokban kifejezésre ju­tott, hogy ti. az egyház életé­nek középpontja az az isten- tisztelet, amelyből minden egyéb egyházi szolgálat folyik és táplálkozik. t Lakatos György Hosszú szenvedését béketű- ^éssel hordozta, míg október 17-én hazahívta Lakatos György vései lelkészt Ura, akit egy életen át szolgált. Földműves szülőktől szár­mazott, Porrogon született 1912-ben. Iskoláit Csurgón, a teológiát Sopronban végezte. 1935-ben avatta lelkésszé Sop­ronban D. Kapi Béla püspök. Segédlelkészi szolgálatát Gyé­kényesen, Vésén, Celldömöl- kön, Barlahidán végezte. 1941 óta a vései gyülekezet lelké­sze. Egy-gyülekezetes lelkész volt, aki élete szolgálatát egy­házának, népének egyazon he­lyen szentelte mindvégig. Ami­lyen csendes békességgel szol­gált, ugyanúgy viselte is hosz- szú betegsége terhét. Családja — felesége és két leánya — népes gyülekezete és 12 lel­késztársa kísérte utolsó útjára, Lágler Béla esperes szolgála­tával. „Boldogok, akik az Ur­ban halnak meg, mert meg- nyugosznak fáradságuktól. Aki nékem szolgál, megbecsü­li azt az Atya.” HÍREK — A FEJÉR-KOMÁROMI EGYHÁZMEGYE lelkészi munkaközössége október 10-én Budapesten tartotta ülését. Ige­hirdetési előkészítőt Magyar László, előadást Puskás János, 'áhítatot Milán János tartott. Az ülés megvitatta az új lel­készi nyugdíjrendszer terveze­tét, valamint Lábossá Lajos előterjesztése alapján a Gyüle­kezeti Segély elszámolását és szétosztási javaslatát. — A NYUGAT-BÉKÉSI EGYHÁZMEGYE lelkészi munkaközössége október 1-én Orosházán tartotta ülését. Áhí­tatot Hegedűs Lajos, előadást Pálfi István tartott. Az ülés kö­szöntötte a súlyos műtéten át­esett Koszorús Oszkár espe­rest, akinek állapota örvende­tesen javul. — A SOMOGY-ZALAI EGY­HÁZMEGYE lelkészi munka- közössége október 2-án Kapos­váron tartotta ülését. Igehirde­tési előkészítőt Hegyháti János, előadást Varga Árpád tartott. Az Országos Teológiai Konfe­renciáról Dr. Pusztay László, Dubovay Géza és Pintér János számolt be. Lágler Béla esperes az időszerű kérdésekről tájé­koztatta a lelkészeket. — A KELET-BÉKÉSI EGY­HÁZMEGYE lelkészi munka- közössége október 22-én tartot­ta ülését Békéscsabán. Áhíta­tot Petor János, igehirdetést előkészítőt id. Dcdinszky Gyu­la, előadást Mekis Adám es­peres, Halasy Endre és Bodrog Miklós tartott. Mekis Adám esperes az időszerű kérdések­ről tájékoztatta a lelkészeket. — A HAJDÜ-SZBOLCSI EGYHÁZMEGYE lelkészi munkaközössége október 22-én Nyíregyházán tartotta ülését. Áhítatot Krecsák Kálmán, ige­hirdetési előkészítőt Nagy Ilo­na, előadást Tarján Béla, Sza­bó Gyula és Bárdossy Tibor tartott — A NÓGRÁDI EGYHÁZ­MEGYE lelkészi munkaközös­sége október 24-én Balassa­gyarmaton tartotta ülését. Űr­vacsorát osztott Kovács Gyula. Igehirdetési előkészítőt Zó- borszky Csaba, előadást Sztehló Mátyás, Garami Lajos, korre­ferátumot Kovács András tar­tott. Gartai István esperes az időszerű feladatokról tájékoz­tatta a lelkészeket. — A BUDAI EGYHÁZME­GYE lelkészi munkaközössége október 23-án a csillaghegyi gyülekezet templomában tar­totta ülését. Igemagyarázatot Reuss András, előadást Dr. Rezessy Zoltán és Visontai Ró­bert tartott, majd a lelkészek megvitatták az új lelkészi nyugdíjtervezetet. Az egyháztörténetből A belső egyházi élet a IV. században Egyházfegyelem, erkölcsi élet A bűnbánati eljárás mindig nyilvános volt. Voltak kiváló egyházatyák, akik előkelőktől is megkívánták ezt. így tett pl. Ambrosius mi­lánói püspök, aki a kegyetlenkedö Theodosius császárt vezeklésre, nyilvános bünbánatra uta­sította. Később csak a közmegbotránkoztató- kat ítélték nyilvános bünvallásra, a többiektől csak azt kívánták meg, hogy a püspöknek vallják meg bűneiket. I. Leó, római püspök megelégedett azzal, hogy a bűnös Isten előtt és a pap előtt vallja meg bűneit. Leó ezzel még nem a későbbi kötelező fülbegyónást rendelte el, de alapot szolgáltatott ahhoz a felfogáshoz, hogy a hívek bűnbánatához a papok közbenjáró könyörgése is szükséges. Az egyházfegyelem teljes szigorával sújtot­tak le a szakadárokra és eretnekekre, akik el­len az állami karhatalmat is igénybe vették. Hieronymus az eretnekek halálbüntetését is mentegette. A keresztyén erkölcsi élet eredeti tisztasá­gából sokat vesztett, amikor tömegesen özön­löttek az egyházba ez emberek a keresztyén- ség államvallássá válása idejár. Ugyanakkor azonban olyan jelek is voltak, hogy a klérus erkölcsi életében az elvilágia- sodás szaporodott, a kapzsiság, karrierizmus, élvezethajhászás terjedt. Ezért többen meg­vetéssel fordultak el a klérustól és a szerzetes­séget keresték. Az aszkétikus felfogás is ter­jedt. A nőtlenséget mind jobban elvárták a klérustól. Tartományi zsinatok elrendelték ugyan a nőtlenséget püspöktől a diakónusig, de a niceai egyetemes zsinat nem erősítette meg ezeket az intézkedéseket. Keleten csak a püspökre nézve volt kötelező a nőtlenség, de voltak kivételek is. A római püspökök azt hirdették, hogy a házasélet a papi szolgálat­tal nem egyeztethető össze, de a rendeletek ellenére még sokáig voltak házasságban élő papok is. Istentisztelet, ünnepek Már elvi ellentét van az őskeresztyénség istentisztelete és ennek az időszaknak a szer­tartásai között. Az őskeresztyénség Isten lé­lekben és igazságban való imádását tartotta fődolognak, s a külső szertartásoknak csak annyiban tulajdonítottak értéket, amennyiben az Istenhez való belső viszony kifejezője. Eb­ben a korszakban kezdik az istentiszteletet olyan szolgálatnak tekinteni, amelynek objek­tív értéke van, segíti az üdvösségre jutást, a hitbeli feltételekre való tekintet nélkül. Az is­tentisztelet gazdagabb, fényesebb. Erre mó­dot adott az egyház kedvezőre fordult helyze­te, valamint hatással voltak a liturgiái fejlő­désre a pogányságból átvett szokások és szer­tartások. Ekkor még nincs egyformaság ez istentiszteleti rendek tekintetében. Más a kul­tusz Konstantinápolyban, más Rómában és más Milánóban. A missa catechumenorum és fidelium közti régi különbség feloldódott. Ambrosius kora óta missa (mise) névvel az istentisztelet úrva­csorái részét nevezték. Az istentisztelet első ré­sze most is imádkozásból, éneklésből, igeol­vasásból, igehirdetésből állott, ez volt a beve­zetés a főistentisztelethez, vagyis a miséhez. A IV. század végéig mindenütt folytatólago­san olvasták a Szentírást (lectio continua), csak később jelöltek ki perikópákat az egy­házi ünnepekre, majd a vasárnapokra. Az igehirdetés a IV. és V. században a virágzás magas fokán állott. A keleti egyházatyákon meglátszott a görög retorika hatása. Legki­válóbb igehirdető Keleten Chrysostomus, Nyugaton pedig Ambrosius. Az V. század vé­gével azonban az igehirdetés is hanyatlásnak indult, egyre inkább megelégedtek a mind fé­nyesebbé váló liturgiával, amely drámailag tüntette fel az üdvtörténetet. A főistentiszte­let vagy mise az úrvacsorából állott, amely­nek részei a következők voltak: bevezető imádság, az ajándékok bemutatása (consec­ratio), megszentelés (communio), kiosztás és hálaadó imádság. Az úrvacsora áldozati jelle­ge mindjobban előtérbe lépett, t már az át-_ lényegülés tanához hasonló nézetek is mutat­koztak. Pogány hatásra a népvallási kegyes­ség varázsszernek is tekintette az úrvacsorát, amelynek babonás, bűvös hatást is tulajdoní­tottak. A pogányságból átvett szokás volt a tömjénezés, a füstölő edény, a gyertya és szenteltvíz használata, valamint a szentek, képek, szobrok és ereklyék tisztelete. Az is­tentisztelet külső pompáját emelte a papság mind gazdagabbá vált ruházata is. Az ünnepek száma szaporodott. A heti ün­nepek közül természetesen továbbra is a va­sárnapot ünnepelték meg. Nagy Leó böjtna­pokat tett kötelezővé. Az évi ünnepek közül a húsvétre nézve a niceai egyetemes zsinat a római gyakorlatot szentesítette, amely szerint nisan 14-én, vagy a tavaszi holdtölte utáni el­ső vasárnap ünnepelték. A böjti időszak előtt pogány szokásra a keresztyén világban is meghonosodott a farsang (carneval). A karácsonyt, mint új ünnepet, ebben az időszakban kezdték megülni. Liberius, római püspök honosította meg 354 óta. A keletiek csak a IV. század végén vették át. Azért tet­ték december 25-ére, hogy a pogány saturna- liákat ellensúlyozzák. A karácsony is négy heti előkészületi időt kapott az ádventben. Vízkereszt ünnepét a nyugatiak a IV. század elejétől fogadták el. Rómában 354 óta már ünnepi naptárt is szerkesztettek. A. Szentháromság ünnepe azon­ban csak a XIV. században lett ismeretessé a nyugati egyházban. a De. Ottlyk Etmí

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom