Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-10-13 / 41. szám

ÉNEKEINK Az egyháztörténetből Mind jó, amit Isten tészen... Az 1918-as forradalom egyházi értékelése Énekeskönyvünik 376. szá­mú, meleghangú énekét Rodi­gast Sámuel írta, a hagyomány szerint egy halálosan beteg barátjának* vigasztalására. Nincs okunk, hogy kételked­jünk ebben. Céltalan volna azt kutatni, hogy az ihlető alka­lom valóban ez volt-e, hiszen a szerzőség nem kétséges. In­kább azért adunk hálát, hogy ez az ének nagyon sok hivő számára jelentett vigasztalást, megnyugvást, és adott békes­séget. Rodigast Sámuel Grőben fa­luban született, Jéna mellett, 1649-ben. Apja lelkész volt. A harminc éves háború az ő szá­mára már csak történelem, hi­szen egy évvel a békekötés után látta meg a napvilágot. A béke örömében és felszaba- dultságában nőtt fel, s kiesd gyermekkorában szívét a ter­mészet töltötte be. Az első oktatást apjától kapta, aki már a latin nyelv ismeretébe is igyekezett őt be­vezetni Utóbb Weimarba került is­kolába, s nagyszüleinél lakott. Weimar ekkor már Németor­szág irodalmi központja volt, a a fogékony fiatalemberre nem maradt hatás nélkül a lüktető szellemi élet. Különö­sen a költészetben akkor már jelentős Neumark Györgyre figyelt feL 19 éves korában a jénai egyetemre iratkozott be. Há­rom év múlva filozófiából magisteri fokozatot ért el, majd az egyetemen adjunktus lett Filozófiai tanulmányokon dolgozott Itt írta az említett hagyomány szerint énekünket, 26 éves korában. A vers emlí­tett születési körülményeit alátámasztják ezek a sorok: Van Istenem, Bár ellenem Támadjon veszély s halál, Felfegyverkezve tálát Tíz jénai év után Berlinbe került kora leghíresebb isko­lájához, az 1574-ben alapított „szürke barátok” gimnáziumá­hoz rektornak. Schirmer Mi­hály utóda volt itt (241. éne­künk szerzője), s Gerhardt Pál költészete és Crüger dallamai vették körüL Az ortodoxia és a pietizmus harcának évtizedei voltak ezek, s őr az akkor sokkal ha­ladóbb pietizmushoz állott kö­zelebb. Meleg barátságot tar­tott fenn Spener Jakabbal, aki a berlini Miklós templom es­perese volt A mély derűvel és nyuga­lommal megáldott ember 1708- ban' halt meg. A berlini Klos- terkirche-ben temették el, amelyet a második világhá­ború alatt rommá bombáztak. Pedig emléktáblája szövegé­nek vége ez: „Precantur lu­gentes Musae, quas rexit, ut molliter ossa cubent” (A szo­morú Múzsák, akik vezették őt, azért könyörögnek, hogy csontjai békében pihenjenek.) Az ének Hamburgban jelent meg először, 1674-ben. K. E. Derűs sorok Csabai kolbász Híres csemege a csabai kol­bász. Híres az íze, a színe, a zamata miatt, de lehetnek egyéb jó tulajdonságai is. Kerekes János tanyaköri ku­rátor vágáshoz készült. A ta­nító által végzett istentisztelet után még beszélgetnek az is­kola udvarán a férfiak, ami­kor Kerekes — csak úgy mel­lékesen — megkérdi a tanító­tól: — Ugyan milyen magas a tanító úr? — Én-e? Én 173 cm vagyok. — Biztos? —■ Legalább is ennyit mér­tek katonáéknáL A téma ennyiben maradt. A disznótor utáni napon jön az iskolába a Kerekes fiú és egy kétfülű kasban „kóstolót” hoz a tanító bácsinak Van ott hurka, rizses is, véres is, fe­hérpecsenye, cigánka (a háj hártyájába tekert, tojássárgá­jával összekevert, fűszerezett darált máj), a kas legalján pe­dig többszörösen összetekert hatalmas kolbász. A kolbászon madzaggal odaerősített cédula, rajta mindössze ennyi írás: 173 cm. Jó étvágyat! D. Gy. gyűjtése NYUGAT-EURÖPÄBAN jelenleg mintegy egymillió mo­hamedán él. Ezeknek jelentős része nem bevándorolt, hanem betért Nyugat-Németország­ban 200 000 a mohamedánok száma, s ez háromszor akkora, mint két évvel ezelőtt Az Osztrák—Magyar Monar­chia összeomlása után előre­látható volt, hogy az új for­radalmi helyzetben a régitől eltérő lesz az egyház és ál­lam viszonya is, megváltozott körülmények más lehetőséget fognak nyújtani az eddiginél az egyháznak. Amikor a for­radalmi átalakulás értékelé­séről volt szó, természetesen ez a szempont sem maradha­tott ki, ezzel is szembe kellett nézni. A társadalmi fejlődés útját világosan látja Mayer Pál lel­kész, s ezért világosan tudja elemezni a fennálló helyzetet is, amikor arról ír, hogy mind a középkori feudális, mind az újkori nemzeti államok szoros szövetséget építettek ki az egyházzal. Különösen a mo­narchikus politika talált hű szövetségest az egyházban. A világi és egyházi feudalizmust a legutolsó időkig szoros fegy­verbarátság fűzte egybe. A feudális, de a polgári beren­dezkedésű’ állam is, az összes törvényileg elismert felekezet- tel szövetkezett, azokat egy­házi és kulturális céljaik mun- kálásában anyagilag és erköl­csileg támogatták. Nálunk is, de külföldön is, a katolikus egyház maradt a monarchiák kedvence, mert monarchikus egyházszervezeténél fogva ide­ális szövetségestárs volt. Az egyházaknak az állammal va­ló szoros szövetségük anyagi­lag nagyon előnyös volt. Azon­ban erkölcsileg, s az egyház hivatását tekintve, feltétlenül káros volt ez a szövetség. Az egyház függő viszonyba került az állammal szemben, olyan szolgálatokat is kellett telje­sítenie, amelyek az ige szol­gálatának ellent mondtak, s végül is ez a szövetség evan­géliumi jellegéből kiforgatta az egyházat s világi intéz­ménnyé alacsonyította le. Mayer Pál világosan látta, hogy a szocializmus szakítani fog az egyházi összeszövődött- séggel, nemcsak a feudális katolicizmussal, hanem a pol­gári protestantizmussal is. Ez a szakadás anyagilag érzéke­nyen fogja érinteni az egyhá­zat, de erkölcsileg sokat fog nyerni. „Az egyház ismét sza­badon élhet isteni hivatásá­nak. Kipusztul a világi szel­lem, ki a feudális ízű szerve­Ménfőcsanakon voltam Egy budapesten lakó evan­gélikus testvérünk levelet írt szerkesztőségünk címére. Le­veléből idézzük az alábbiakat: „Szeptember 8-án családom egyik tagját látogattam meg Ménfőcsanakon. Vasárnap dél­előtt lévén eszembe jutott az „Evangélikus Élet” egyik cik­ke, amely a ménfőcsanaki új templomról és a gyülekezetről szólt. Elmentem a délelőtti is­tentiszteletre, ahol nagy öröm­ben volt részem. Belépéskor mindjárt feltűnt a templom tisztasága, az oltár szolid, de ízléses díszítése, az új padok és a gyülekezet áhitatos éneke. Azzal a jó érzéssel távoz­tam el az Űr házából, hogy lelkész és gyülekezet együtt szolgál hűségesen az Úrnak Ménfőcsanakon. Ezúton is kívánok a lelkész úrnak és a gyülekezetének to­vábbi jó szolgálatot, hitet és szolgáló szeretetet.” Egy budapesti evangélikus Köszönöm, nem dohánysom Mennyivel könyebb a tüdőms víz alatt másfél perc, kerékpáron negyven, gyalog tizenöt kilométer — jó friss ütemben — meg se kottyan, (pedig atléta aztán nem vagyok, s már túl fiatal sem,) érfalaimban, idegeimben s egyebütt nem kúszik szét nikotin-átok, nem muszáj füstöt fújnom gyermekeim orra alá, s évi egy-kétezer költhető másra, nem önrongálásra. Bocsásd meg, dohányzó testvég ha örömöm kibuggyan: Üdvözlégy, szabadság kátránymentes levegője! Ez az! Ezt jó szívni! Mennyivel könnyebb a szívem. Köszönöm, „ Bodrog Miklós zet is, a protestáns egyházak­ból is.” (Evangélikus örálló, 1918. 331.) Az idő kerekét visszaforgat­ni akarók rétegétől eltekintve, lelkészeink nem féltek a tör­ténelmi haladás lépteitől. Csengődy Lajos, budapesti vallástanár, ezt írta: „Bármi­ként tiltakozzanak is — ma már csak — egyesek, a fejlő­dés hatalmas gondolata nem­csak gondolat, de valóságos tény. Örömmel állapíthatjuk meg ezt az emberiség nagyko- rúsodásának e mozgalma egész Európára kiterjedő folyamatá­nál is. Amikor a demos (a nép) is eljutott már mindenütt a fejlődésnek arra a magas fokára, hogy sorsának intézé­sét maga veheti és veszi ke­zébe.” (Evangélikus örálló, 1918. 325.) 1918. őszén valóban olyan volt az európai látkép, hogy igen sok országban lehetett re­mélni a nép uralmának meg­valósulását. Ezek a kilátások mondatták az egyházi embe­rekkel a haladás ügye melletti rokonszenv-nyilatkozatokat. Ugyanakkor azonban újra meg újra kifejezést nyert az a meg­győződés, hogy a magyaror­szági protestantizmus is ott van a demokratikus eszmék diadalra juttatásának előhar- cosai között. Ugyancsak Csen­gödy Lajos írja: „Még nagyobb örömmel telik meg szívünk, amikor a demokráciának fé­nyes diadalraj utásában annak az elvnek az érvényesülését látjuk, amelynek hosszú időn át, a meg nem értés hosszú századain keresztül, a protes­tantizmus volt az egyedüli képviselője. Ennek az új Ma­gyarországnak megteremtésé­ből, ha valaki, úgy a mi evan­gélikus egyházunk az, amely joggal részt kérhet magának” (Evangélikus Örálló, 1918. 326.). Ez a haladó öntudat törté­nelmi jogon kétségtelenül in­dokolt, egyházunk legjobbjai valóban minden korban segí­tették a történelmi fejlődés kibontakozását, de ugyanak­kor az is igaz, hogy a sok­színű és sokféleképpen meg­nyilatkozó evangélikus egy­házban mindig érvényesültek retrográd hangok is. A hala­dásnak és a maradásnak, a fejlődésnek és a visszahúzás­nak az erői mindig egymás­nak feszülnek. De kétségtelen azoknak van igazuk, s azok foglalnak el egyházhoz méltó alapállást, akik a társadalmi haladás igazságát képviselik, mert ez felel meg az ember- szeretet útjának. D. Dr. Ottlyk Ernő Felvétel kántori tanfolyamra 1968. november 18-tól 1969. március 22-ig az Országos Kántorképesítő Bizottság Foton négyhónapos kán­tori tanfolyamot tart teljesen kezdők, haladók részére és kán­torok továbbképzésére. A tanfolyam bentlakásos. Részvételi díj havonként 450—, fo­rint, amelyben benne van a lakás, a teljes ellátás és a tandíj. Azok számára, akik nem tudnak a teljes négy hónapon keresztül részt venni, mint bentlakók, lehetővé tesszük, hogy a tanfolyam el ej én,^közepén és végén 2—2 hetet töltsenek a tanfolyamokon. Ez időre az ellátási díj felét fizetik. A közelben lakók eseten­ként is bejárhatnak, ezek havi 120,— Ft tandíjat fizetnek és esetenként térítik az ellátási költséget. Jelentkezési határidő: 1968. október 20. Jelentkezési cím: Országos Kántorképesítő Bizottság Buda­pest, VIII. Puskin u. 12. A kérvényhez mellékelni kell: lelkész! ajánlást, orvosi bizonyítványt és rövid életrajzot. A felvételről részletes értesítést küldünk. ORSZÁGOS KANTORKEPESlTÖ BIZOTTSÁG DR. PÄLFY MIKLÓS A nyár elején Budapesten megtartott finn—magyar lel­készértekezlet magyar részről elhangzott egyik előadását a finn Lelkészegyesület szakfo­lyóirata finnül megjelentette. Az előadást Dr. Pálfy Miklós tartotta „A magyar evangéli­kus egyház teológiai hozzájá­rulása, részvétele és viszonyu­lása a keresztyén békekonfe­ELÖADASA finnül renciához” címen. A finn egy»* házi sajtó az elhangzott többi előadást is készül megjelen­tetni. A finn részről elhangzott előadásokat magyar fordítás­ban a Lelkipásztor fogja kö­zölni. Ezek sorában Pertti Ranta asessor előadása már megjelent: „A finn egyház a hatvanas években” címen. A SOP&ON-IBANIFAILYADAK öröme A sopron-bánfalvai gyülekezet új tornya és temploma Elkészült. Sopron-Kertváros, más nevén Sopron-Bánfalva kellős közepén ott mutat ég felé a gyülekezet új templomának új tornya. Űj templom? A templom épülete régi. Nap­közi otthon, azelőtt meg római katolikus is­kola volt Az a része, ahol most gyülekezeti termünk van, több mint 100 éves — Fertőrá- kosi kőből épült. Ferencz József császár és magyar király kincstári költségén. Az úgy Volt, hogy 1856-ban tűzvész pusztította el az akkori Bánfaivát. Az evangélikus iskola és harangláb is leégett akkor. De a tűzvész nem kímélte meg a római katolikus iskolát sem, itt a Fő út mellett. Abban az időben egy ba­jor hercegnő is volt a bánfalvi kármelita apá­cakolostorban. öt jött meglátogatni Ferencz József. Ahogy elhaladtában hintója ablakából a leégett iskola üszkös maradványait látta, megkérdezte kíséretétől: miféle romok ezek? A kapott felvilágosítás után parancsot adott, hogy kincstára terhére építsék feL Így volt. Az épületnek az a része, ahol most temp­lomunk, az előszoba, meg a „sekrestye” van, olyan tágas, hogy a bibliaórákat, presbiteri üléseket, gyermekbibliaköri órákat is ott tart­hatjuk. Templomunkká mindez úgy lett, hogy az államosított régi evangélikus iskola helyett Sopron Város Tanácsa Végrehajtó Bizottsága Művelődési Osztályától csereingatlanul kap­tuk. 1967 október első napjaiban költözköd­tünk és október 8-án volt első istentisztele­tünk ezen a helyen. Így lett ez az épület „új templomunk”-ká. A torony azonban valóban új. A harang­jainkat, no meg a toronyórákat a régi torony­ból, amelyet ennek az esztendőnek májusában lebontottunk, áthoztuk a régi anyagából meg­épült új toronyba. Ez a torony a mi tornyunk. Mert mi építettük. Nem vállalat, nem épít­kezési vállalkozó, hanem mi. A kezünkkel, meg a forintjainkkal. A régi torony adta a tég­lát, a falazóhomokot, a tetőfa nagy részét, a tetőpala javát, toronydíszt, villámhárítót, ha­rangállványt, harangokat, óraszerkezetet. A lebontott régi kórus kipótolta a tetőfa szuette, rossz gerendáit. Bontáshoz, építéshez indulásul ott volt a Lutheránus Világszövetség tataro­zásra adott 20 000,— Ft segélye. Azután szor­goskodtak a kezek, gyűltek a forintok. Szep­tember 17-ig 2473 óra segédmunkát és 622 óra szakmunkát végeztek ezek a kezek. Ennek ér­téke a 645,— Ft-ot érő ingyen fuvarral együtt 27 286,— Ft. A pénzbeli adományok összege szeptember 17-ig 15 460,— Ft. Nem végeztünk gyűjtést. De akik látták nőni az új tornyot, elhozták adományaikat. A gyülekezet áldozathozatala munkában és pénzbeli adományban tehát meghaladja a 42 000,— Forintot. Ehhez járul a társadalmi munkában végzett tervkészítés, tervrajzolás, statikai számítások, tervezői és felelős kivitelezői munka. A különböző vállalatoktól, szervektől, rész­ben magánosoktól kapott társadalmi segítséget nem is lehetett összegszerűen felértékelni. A kölcsön kapott csörlőt, drótköteleket, lánco­kat, csigákat, állványlétrákat, pallókat, köte­leket, állványcsavarokat, gépkocsiutakat, szál­lításokat és egyebeket. Több tízezer forint az ezek révén elért megtakarítás. Ezek segítsé­gével oldhattuk meg házilag a harangok levé­telét és föltevését, és takarítottuk meg a költ­ségvetésben szereplő 11000,— Ft-os állvá­nyozási költséget. A harangok és a harang­szók le és felszerelése pl. a kölcsönkapott szerkezetek és eszközök segítségével mindösz- sze 70,— Ft kész kiadásba került, a többit sa­ját erőből végezhettük el. A segítők között volt egyetemi tanár, hiva­talsegéd, értelmiségi, iparos, gyári munkás, művezető, napszámos, tavaly konfirmált fiú és 73 éves kőműves, aki 12 méter magasság­ban is falazta a párkányt. Voltak lányok, asz- szonyok, nyugdíjasok és éjszakai műszakból reggel 6 órakor távozó munkások, akik fél 7- kor már ott hordták a habarcsot, húzták föl­felé a téglát az épülő toronynál, az átdolgo­zott éjszaka után. Voltak evangélikusok és vegyes házas római katolikusok, akik evangé­likus házastársuk nevében jöttek, római kato­likus fiú, aki öreg evangélikus édesanyja he­lyett állt be segíteni. Szerény följegyzésekben ott van minden név, minden elvégzett munka. Része lesz a gyülekezet krónikájának. Ahol valamit kértem, ahol kopogtattam, akár gyülekezeten belül, akár kívül, világi szerveknél, vállalatoknál, olyan segítőkészsé­get találtam, hogy csak ámultam. Igen sok­szor zsongott bennem az a mondat: „Följebb, hogy nem mint kérjük vagy elgondoljuk...” És sokszor kellett arra gondolnom, hogy vala­ki jár előttem... Megköszönök gyülekezetem nevében min­den segítő munkát, minden áldozatos ado­mányt. Egész evangélikus népünk színe előtt teszem ezen a helyen, hiszen egy nagy család vagyunk, legyen mindannyiunk öröme, ami elkészült, legyen mindannyiunk köszöneté ez a köszönetmondás, hiszen minden templom, minden torony nemcsak egy gyülekezet temp­loma, tornya, hanem egész magyar evangéli­kus egyházunké is ... Szeptember 15-e volt gyülekezetünk nagy napja, amikor D. dr. Ottlyk Ernő püspök ün­nepi istentisztelet keretében felszentelte új templomunkat, új tornyunkat. Köszönjük ven­dégeinknek, hogy eljöttek és együtt örültek velünk. Az udvaron még homokbuckák terpeszked­nek lomhán. Kavicshalmok tornyosulnak, vár­va, hogy velük mi lesz. A csaknem üres me­szesgödör álmosan ásítoz. Hevenyészve lera­kott hajlatbádogok, tetőcserepek vigyázzák: szakavatott kéz mikor igazít el minket, hogy kivédhessük az őszi esőket? Félig meztelen ajtók szégyenkeznek: mikor kapunk már mi is szép festék-ruhát? A toronyóra mutatói erőlködve nyújtózkodnának odébb, restellik, hogy mégsem tudnak helyükről elmozdulni, pedig naponta több tucatnyi szempár les föl rájuk: nem késtük még le az autóbuszt? A templom Ady Endre út felőli homlokzata ki­csit duzzog: Engem csak így-úgy kifoltozgat­tak; bez?eg a külső homlokzatot egészen újba öltöztették! A Hajnal-téri homlokzat meg pi­ronkodva bújik a tetőn túlérő fűzfák földig nyúló vesszőfüggönye mögé: én mostoha va­gyok? A telekhatár csak mormolja: engem minden látogató jöttén újból keresgettek, mégis csak tétován találhattok meg, míg oda nem rakjátok rám a kerítést. Szóval elkészült. Büszkén, karcsún, szépen nyúlik a magasba a torony. De tennivaló ma­radt még bőven. Az Ady Endre utat most ren­dezik. A patak beboltozása ugyan már kész, de az útburkolás csak ezután következik. A mérnök úgy mondta, ott pár métert kapunk még hozzá. így az utcai dísz-kerítés, a főbejá­rat elkészítése is a jövőre vár. Kérjük hát: ne pihenjenek még meg a kezek, ne zárulja­nak be a szívek, hogy egészen elkészüljön a mi tornyunk, a mi templomunk. Foltin Bruné

Next

/
Oldalképek
Tartalom