Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-09-22 / 38. szám

AZ EGYHÁZTÖRTÉNETBŐL Felelős szeretet „Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet és hajt­sátok uralmatok alá...” 1 Móz 1,28. „... A szeretet nem tesz rosszat a felebaráttal. Azért a törvény betöltése a szeretet.” Km 13, 10. Minden lelkipásztori beszélgetés célja, hogy Isten igéjének fényét felvillantsuk a kérdések, problémák, bűnök sötétségé­ben járó embereknek. Ez a fény rendszerint csak irányfény. Irányt mutat, s figyelembe véve el lehet igazodni. —Fenti két igaversünk is ilyen irányfényt jelenthet egy ma oly sokat vitatott és nagyon bonyolultnak látszó kérdésben: a család- tervezés, gyermekáldás-vállalás, születések számának szabá­lyozására gondolunk. Lelkipásztorként szeretnék hozzászólni ehhez, nem a min- denttudás, hanem a mindent átfogó szeretet jogán. Előttem most nemcsak könyvek, vitacikkek, keresztyén világkonferen­ciái tárgysorozati pontok, pápai enciklikák jelennek meg, ha­nem küszködő, vívódó emberek: nők és férfiak, lelkiismereti konfliktusban élők, terhektől szabadulni vágyók, tanácstalanok, segítségre szorulók. Őket látom, őket szeretném hitre segíteni és szeretetre bátorítani, megértetni keresztyén testvéreimmel, hogy itt is érvényes: ami hitből nincs, bűn az és ami szerétéi­ből nincs, bűn az. De szeretném azt is felszabadító módon hir­detni, hogy lehet ebben a kérdésben is jó lelkiismeretre jutni, felelősségre és érett döntésekre. Két említett igénket egyszerre kell szem előtt tartani az el­igazodás reménységében: a kultúrparancsot és a szeretet pa­rancsának pálapostoli értelmezését. Az első igevers világossá teszi, hogy Isten akarata a szapo­rodás és ebben a tudatos, értelmes, akarattal rendelkező embert használja fel a Teremtő munkatársul. Isten az embert minde­nek urává tette a földön, itt minden az övé, de ő az Istené, mint néki felelős lény. A gyermekáldás áldás, amit a hivő em­ber hálával fogad, tudatosan vállal, felelősen becsül. A család- tervezés nem jelenthet gyermektelenséget, kényelemből, önzés­ből való lemondást a gyermekáldásról. Valóban áldástól, aján­déktól fosztják meg magukat, életük egyik tartalmától és ösz- szekötő kapcsától azok a házastársak, akik nem vállalnak gyer­meket. Életüknek ez a tudatos és önkényes megszegényítése előbb-utóbb megbosszulja magát házasságukban is. Az együttnézett másik ige szerint a korlátozás egyetlen ke­resztyén rugója a szeretet lehet csupán. Szeretet a házastárs és a leendő gyermek iránt. Az édesanya nem válhat „szülő­géppé”, és a mai nő helyzete nem hasonlítható össze nagy­anyáink, dédanyáink helyzetével, akik csak a konyha—háló­szoba—gyermekszoba háromszögében éltek. Szeretetlenség len­ne elviselhetetlen terheket róni mai édesanyákra. Szeretet a leendő gyermekek iránt azt jelenti, hogy nemcsak világra hozni kell a gyermeket, hanem emberszinten felnevelni, gondozni is. Felelős szeretet, ez az egyetlen megoldás ebben a kérdésben. A keresztyén házastársak Isten előtti tudatos, felelős döntésére tartozik a gyermekek számának meghatározása. A keresztyén ember tudja, hogy senki nem dönthet helyette, át sem ruház­hatja felelősségét másokra, ilyen vagy olyan hivatalos taní­tásra, neki magának kell döntenie: hitben és szeretetben. Kétfajta szélső határesetet ismerek ebben a vonatkozásban. 'Az önző embert és a felelőtlent. Az önzőnek hirdetem az áldo­zatvállalás, a másokért-élés felszabadító üzenetét és a teremtő Isten előtti felelősséget —, a másokért felelőtlennek a szeretet konkrét esetekre is érvényes parancsát. A mi társadalmunkban nem fenyeget a túlszaporodás, népes­ségrobbanás, mint sok fiatal nemzetnél ma. Éppen hogy csak túljutottunk a már-már katasztrofális holtponton. Nálunk in­kább az önzés ellen, mint a felelőtlenség ellen kell küzdeni. A kultúrparancs és a szeretet parancsa kiegészíti egymást'. Az egyik emberi hivatásunkra, az élet gazdaságára és e világi szabadságunkra emlékeztet, a másik megmutatja az egyetlen korlátot és arra tanít, hogy szeretetünk szabjon medret szabad­ságunk folyamának. — Nekünk keresztyéneknek nem lehet ele­get hangoztatnunk, hogy a családi életnek nemcsak terhe, gondja és sok nehéz problémája van, hanem öröme, boldogsá­ga, hordozó ereje, szépsége is. Hitünkben felismert, Isten előtti felelősségben és a szeretet fegyelmében élhetjük boldogan csa­ládi életünket ma is. Dr. Hafenscher Károly A FINNORSZÁGI KERESZTYÉNEK felekezet szerinti megoszlása a következő. Az evangélikus egy­ház 4 600 301 lelket számlál. A második finn népegyház az or­todox, amelyhez 68 669 lélek tartozik. Ezek után tizenhat ki­sebb felekezetet és szektát tar­tanak számon. Ezek sorában legnagyobb létszámú a Jehova tanúi szekta 8906 taggal. Ne­gyedik a római katolikus egy­ház 2689 taggal. Utolsó az Igaz­ság Barátai szekta 21 taggal A szerzetesség kialakulása A szerzetesi élet Keleten A szerzetesség és remeteség nem a keresztyénség talál­mánya. Hasonló jelenségeket más vallásokban jóval koráb­ban találunk. Nemcsak a zsi­dó esszénusok, hanem a buddhisták körében, az egyiptomi, szíriai vallások eseteiben is voltak olyanok, akik a világtól elvonultan él­tek. Természetes, hogy a ke­resztyén szerzetesi élet első nyomait is Egyiptomban ta­láljuk meg. A világról való téves felfo­gáson, idegen vallási befolyá­son kívül a szerzetesi élet előmozdító oka volt még az is, hogy menekülni akartak a kor nyomasztó terhei elől, a császári zsarnokság elől. a rabszolga társadalom sivár helyzete elől, a katonáskodás és a közterhek viselése elől. Szerepet játszott még a val­lási hiúság is, a feltűnési vágy. Az együtt lakó szerzetese­ket megelőzték a teljes magá­nosságban élő remeték. A re­meteélet megalapítója és mintaképe a kopt származású Antal volt. Kimenekült kora problémái elől az egyiptomi pusztába. Magányában sokan keresték fel tanácsért. Példá­ját sokan követték, s a köze­lében élő remeték felett már Antal bizonyos felügyeletet gyakorolt. Ez készítette elő a remeték közös életét. Kezdet­ben csak remete falvakat, ké­sőbb zárdákat építettek. A zárdái szerzetesélet meg­alapítója Pachomius volt, aki korábban egyiptomi pogány pap volt. A Nílus egyik szige­tén 340 körül alapított virág­zó zárdát Az ő nevét viselő szerzetesi szabályok nem tő­le valók ugyan, de a zárdái élet legelső rendezése az ő műve. Pachomius példáját csakhamar sokan követték. Több zárda is épült, amelyek külön apát vezetése alatt mű­ködtek. Egyiptomon kívül Pa­lesztinában, Szíriában és Ar- méniában is meghonosodott a kolostori élet. Bár mindenütt voltak remeték is, akik a kö­zös élettől idegenkedtek. Nagy Basilius, cézáreai püspök, a kiváló teológus, ho­nosította meg azokat a ko­lostorokat, amelyek a város közelében épültek, s ahol az aszkézis és kézimunka mel­lett tudományos foglalkozá­sokkal is töltötték idejüket a szerzetesek. Szerzetesi szabá­lyaik ma is érvényben van­nak Keleten. Nemcsak férfiak, hanem nők is vállalkoztak a zárdái életre. Már Pachomius alapí­tott egy női zárdát, amelynek élén nővére, Mária állott. Keleten a szerzetesség ép­pen idegen eredete miatt nem volt mentes túlzásoktól sem. Voltak olyanok, akik dervisekre emlékeztető mó­don imádkozással és táncolás­sal járták be a vidéket. Szí­riában Simeon az V. század elején mint oszlopszent bá- multatta magát. A szerzetesi élet Nyugaton Nyugatra Athanasius és az arianusok által elűzött püs­pökök hozták a szerzetesség­ről az első hírt. Sokat tett ezen a téren Hieronymus, aki Keleten kedvelte meg a szer­zetesi életet, s Rómába visz- szatérve, 380 óta lelkes sza­vakkal ajánlotta, mint a ke­resztyén élet ideálját. Külö­Utolsó veröfény K táj ma fénybe öltözött, cickánypár villan rög között; rigó hintáz az ághegyén s*á csőre őszi dalt terem, ökömyád szála leng, libeg a dérütötte táj felett s a nap, e roppant óriás kegyesen szórja glóriás késői fényét gazdagon, míg fenn a déli oldalon szemet tágítón díszlenek a fényre éhes gyöngyszemek, a tőkék ízes kincsei s a millió szem elnyeli mohó szájként a fénycsodát s az erdők százszor megcsodált mély orgonáján ím a szél újjá játszik s e lombzenén, átring a sejtett elmúlás s valami fájó bénulás ül a tájékra: búcsú ez hisz holnapra már elevez tőlünk a dal, a szín, a fény, s könnycsepp ül majd a nap szemén s a fakó tájra permetez s véle sír majd a házeresz s a sápadt fű a réteken s hallgat a csőr az ág hegyen hisz már a fehér szemű tél itt áll az idő küszöbén. nősen az arisztokrata nők között ért el sikert, akik zár­dákat alapítottak. Rómában Augustinus tudósítása szerint 388-ban már több férfi és női zárda volt. Különösen Itáliá­ban, Galliában, Dalmáciában alakultak kolostorok. Nyugaton a szerzetesek éle­te általában józanabb, aszké- zisük enyhébb, ruházatuk is az éghajlatnak megfelelően jobb volt, mint Keleten. Az életmód csaknem minden zárdában más volt. Csak a VI. század első felétől nyílt lehetőség egységes szabály kialakítására, amelynek min­tája a Benedeké volt. Benedek Nursiában szüle­tett, Rómában tanult, de az ottani erkölcstelen élettől visszariadva, pusztába mene­kült. Hosszabb viszontagságos élet után Monte Cassinon építette fel híres kolostorát. Itt halt meg 543-ban. Hírne­vét Naziánzi Gergelynek kö­szönheti, aki életrajzát meg­írta és szabályait széles kör­ben ' terjesztette, úgyhogy nemcsak Itáliában és Galliá­ban, hanem még Britanniá­ban is használták. Benedek szabályai a régie­ken alapulnak. Nagyobb újí­tás az volt benne, hogy az apát vezető szerepét jobban kiemelte. Három szerzete­si kötelességet kívánt meg: a kolostorban lakást, az erkölcsi fegyelmet és az engedelmessé­get. Étkezésük nem volt na­gyon szigorú, a bor sem volt megtiltva. Fegyelmi rendsza­bályaik között az asztaltól és a társaságtól való eltiltás, a testi fenyítés és a teljes kizárás szerepelt. Kézműves iparral, olvasással, másolással, és rend­szeres imádkozással foglalkoz­tak. A földművelés és a köz- művelődés terén jelentős ér­demeik voltak. Benedek csak az olvasást kívánta meg. A tu­dományok művelését Cassiodo- rus honosította meg a Bene- dek-rendiek szerzetében, aki 540-ben alapított kolostorában kéziratok másolásával és az if­júság nevelésével is foglalkoz­tatta a szerzeteseket. A szerzetesek és a hierarchia között bizonyos elemi feszült­ség volt, hiszen a szerzetesség az elvilágiasodott egyház ellen is tartalmazott tiltakozást. De hamarosan kialakult a szoros kapcsolat a hierarchia és a szerzetesrendek között. A ko­lostorok voltak a papnevelő in­tézetek, ahonnan sok tudós szerzetes került be a püspöki székekbe. A zárdákat és azok papjait a püspök egyházható­sága alá rendelték. A császárok kezdetben laikus testületeknek tekintették a zárdákat, de később a papi rend kiváltságaiban részesítet­ték, s jelentős földbirtokhoz jutatták őket. D. Dr. Ottlyk Ernő „Tessék a mikrofon!” Jakus Imre Vasárnap reggel a hétkor megkonduló harangszóra éb­redtem. Bekapcsoltam a rádiót, mivel ez hozzátartozik élet­rendemhez. Időjárásjelentés után a következő műsorszám címe ez volt: „Tessék a mikrofon!” A műsor első száma egy in­terjú volt, melynek keretében idős színésznő mondta el szí­nesen és elevenen élő emlé­keit Jászai Mariról. Utolsó epizódként a riportemő arra kérte a művésznőt, hogy Já­szai Mariéhoz hasonlító hang­ján mondja el egyik kedvenc versét. S ekkor a vasárnap reggel ünnepélyes csendjében a következő vers szólalt meg: Ady Endre: Az Ür érkezése. Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten Nem harsonával, Hanem jött néma, igaz öleléssel Nem jött szép, tüzes nappalon, De háborús éjjeL És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom, De őt, a fényest, nagyszerűt Mindörökre látom. A vers elhangzása után két gondolat ébredt bennem. Ügy éreztem, hogy ez a vers felér egy istentisztelettel. Valamint felmerült bennem a kérdés: ha hirtelen elém tartanának egy mikrofont, milyen verset mon­danék? K. S. AMERIKAI PÜSPÖK A VIETNAMI HABORÜ ELLEN Az anglikán egyház vezető embereinek londoni konferen­ciáján J. E. Mosley Amerikai Egyesült Államokbeli püspök elítélte az Egyesült Államok vietnami agressziós háborúját. Kezdetben nem ellenezte ezt a háborút, mondta a püspök, de az utóbbi évek alakulása meg­győzte arról, hogy ezt az ag­ressziót nem lehet igazolni „Azoknak az amerikaiaknak a nevében beszélek — jelentette ki Mosley püspök —, akiknek egyre nő a száma Amerikában és akik mély aggodalommal fi­gyelik ennek a borzalmas há­borúnak az alakulását.” Az 1868. évi 53. te. előzményeihez — Egyházunk pátens elleni küzdelméről — A fiatal Ferenc József a szabadságharcot 1849 nyarán, külföldi segítséggel leverte. Meg­kezdődött a vad terror, a megtorlás. Kossuth, Bem, Kmetty külföldre menekültek. A hír­hedt Újépület, a börtönök megteltek hazafiak­kal katonákkal, politikusokkal. Haynau ki­végeztette Batthyány Lajost, az első felelős kormány miniszterelnökét, Csány László kor­mánybiztost, a 13 honvédtisztet. Evangélikus egyházunk hazafias magatar­tásával magyarázható, hogy a forradalom és szabadságharc leverése után Haubner Máté dunántúli, Szeberényi János bányakerületi és pákh Mihály tiszakerületi püspökeinket bör­tönbüntetésre ítélték, Stromszky Sámuelt, a dunáninneni egyházkerület püspökét pedig elmozdították hivatalától. Rázga Pál a sza­badságharc evangélikus lelkész-vértanúja lett. 20 lelkészünk szenvedett hosszabb-rövidebb Ideig tartó börtönbüntetést. Így Melczer Já­nos rákospalotai lelkészt 6, Klein Ernő fel­kai lelkészt 4, Kemény Sámuel csővári lel­készt és Reumán Márton késmárki lelkészt 2—2 évre ítélték el. A katolikus klérus együtt örült Béccsel a szabadságharc bukásán. Igyekeztek elfelejteni Horváth Mihály hazafias magatartását Sci- tovszky János püspök már 1849. október 4-én „hálaadó” istentiszteletet tartott Pécsett, a ma­gyar szabadságmozgalom vérbéfojtásának a megünneplésére. A katolikus püspöki kar ünnepi ülést tar­tott. Az esztergomi értekezlet után feliratot intéztek Ferenc Józsefhez, amelyben készség­gel és alázattal elismerték a nemzet politikai függetlenségének az elvesztését, és letették a hűségesküt az osztrák törvényekre. Természe­tes, hogy ez könnyen ment, a három évszáza­dos ellenreformáció és gyarmatosító együtt­működés után. A levert forradalom és szabadságharc után Haynau táborszernagy, az önkényuralom ha­zai teljhatalmú parancsnoka 1850. február 10-én egy 9 pontból álló rendelettel felfüg­gesztette evangélikus egyházunk önkormány­zatát és rendeletéivel egy, az uralkodó által kormányzott kényszer-államegyházi forma megvalósítását erőltette. Az egyes rendeletek után állandó szerve­zettel is meg akarták szüntetni a protestáns autonómiát. Már 1850-ben készen volt szá­munkra a 101 szakaszból álló törvényjavaslat, amelynek a végrehajtását azonban, 80 lel­kész és tanár tiltakozása egyelőre visszatar­totta. Módosított, rekatolizáló törekvések is korán jelentkeztek: Thun osztrák közoktatásügyi mi­niszter már 1851-ben jelentette a császárnak, hogy az egész oktatásügyet a római katolikus klérus szigorú felfogásának kell áthatnia. A sérelmek orvoslását kérő, protestáns küldött­ségeket nem bocsátották az uralkodó elé. A hírhedt Bach-korszak felelevenítette a régebbi gyarmatosító törekvéseket az egysé­ges, osztrák birodalom németesítésére, hazánk gyarmatosítására. Az állandó forradalmi ve­széllyel szemben biztos szövetségesre volt szükség: ezt a Habsburg-adminisztráció meg­találta a katolikus egyházban. 1855. augusztus 18-án Ferenc József IX. Piusszal megállapodást kötött. Az uralkodó célja az volt, hogy nemzetközi szintű, tekin­télyes szövetségest szerezzen magának a ka­tolikus egyházban, és ennek a segítségével drasztikus, nyers intézkedésekkel, hatalmi szó­val lépjen fel a magyar nemzet ellen. A ha­zai protestantizmust is megkísérelte beállítani politikai céljainak a szolgálatába, a katoliciz­mus mögött, amolyan „másodosztályú” állam­egyházi jelleggel. 1859. szeptember 10-én császári pátens (nyílt parancs) jelent meg, majd egy nappal később ezt követte a végrehajtási utasítás. A pátens nyílt és durva beavatkozás volt a hazai protestáns egyházak törvényalkotó és szer­vezeti ügyeibe. Még 1859. október 8-án újabb rendelet je­lent meg, amely megtiltotta a régi egyház- kerületek szerinti gyűlések megtartását. Ezután megindult az országos méretű til­takozás. A tiszakerületi közgyűlés Késmárk­ról 1859. szeptember 29-én írásban kérte az uralkodótól a pátens visszavonását. Vezetőink közül Zsedényi Ede felügyelőt és Máday Károly lelkészt perbefogták, börtönre ítélték. Végül 11 evangélikus egyházmegye szervezkedett a pátens szerint, és két ilyen egyházkerület is alakult: a pozsonyi és az új- verbászi. Az egyházi sajtó általában pátens-ellenes volt. Küzdött ellene, s a Pesti Napló, a Ma­gyar Sajtó, és a Pester Lloyd is támogatta. A pátens elleni tiltakozás egyházunkban nem volt egységes, mert a gyülekezetek között is meghasonlás keletkezett. Pl. a pesti ma­gyar és német egyházközség az autonóm egyházhoz tartozott, viszont a szlovák egy­házközség a patentális pozsonyi egyházkerü­lethez. Az 1860. május 15-én megjelent rendelet csak részben vonta vissza a pátenst, és az így szervezkedett egyházmegyék és egyház- kerületek fennmaradtak a kiegyezésig. Az egyetemes gyűlés többször is, hiába kérte a pátens teljes visszavonását. Erre csak a ki­egyezés után, Eötvös József miniszter közben­járására került sor, 1867. május 15-én. Ekkor egyházunk pátens szerinti szervezetei vissza­tértek régi helyükre. A kiegyezés után protestáns egyházainkat esetenként a szabadelvű katolikus államfér­fiak is támogatták a klerikalizmus és Róma elleni küzdelmükben (pl. Deák Ferenc), fgy azután elérhették a vallásfelekezetek viszo­nosságáról szóló, 1868. évi 53. te. megszöve­gezését és elfogadását. Irányi Dániel már 1869-ben sürgette az általános vallásszabad­ságot De protestáns egyházaink számára ekkor és ezután sem szűnt meg a „másodosztályú” államegyházak kísértése. Sajnos, nem is tud­tunk mindig ellenállni ennek a kísértésnek. Csaknem egy évszázadnak kellett eltelnie, míg viszonosságból és „másodosztályúságból” teljes közjogi egyenlőségre jutottunk. Barcza Béla

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom