Evangélikus Élet, 1968 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1968-08-11 / 32. szám

„Ugye. ma elvisztek az én fogorvos bácsimhoz?” — kér­dezi mostanában gyakran a kis Klári. Nem tévedés! A négyéves Kláriról van szó, aki hetek óta szenved a makacs fogfájás miatt, kis arca fájdal­masan rándul meg, ha rossz fogát meleg, vagy édes éri. Es cseppet sem fél a fogorvostól! Bátran ül be a magas székbe és sírás nélkül állja a hegyes fúró munkáját, a keserű or­vosság kellemetlen ízét, mert tudja, már meggyőződött róla, hogy a kezelés után megszű­nik a fájdalom. Tudja, hogy segít rajta az „Ö doktor bácsi­ja”. Egy másik epizód is eszem­be jut: Klári sírva, kiabálva szalad hozzám: „Édesanyám, Márti elvette a. babámat, el­rontotta a kockaváramat., nem enged hi tázni! Nem játszom vele: örök harag!” Próbálom csendesíteni, s töröm a fejem, hogyan békitsem össze a két haragost. Csak egy óra múlva jutok be hozzájuk: a két kicsi békésen altatja a babát, újra felépült a vár. Már nincs szükség rám: szent a béke. Felnőtt betegek, van % bi­zalmunk a legjobb Orvos iránt? Eltűrjük e, panasz nél­kül a néha fájdalmas beavat­kozást és tudjuk-e, hogy min­dig segíteni akar rajtunk? Felnőtt haragosok! akiknél az „örök harag” nem üres fe­nyegetés. Az ok sokszor nem több, mint a gyermekeknél, de szívek megkeményednek, aj­tók bezárulnak a másik előtt s még halálos betegen sem tudják kimondani a „nem ha­ragszom, megbocsátok” felol­dozó igéjét! Tanuljunk a gyermektől fel­tétlen bizalmat a mi Orvosunk iránt, szeretetet és megbocsá­tást egymás iránt. Keveházi Lászlóné Ünnepi menet Uppsalában az Egyetemtől a katedrálisig A HOLNAP PÁSZTORAIHOZ A Lélek Szele titeket, ígéret magvait, a konkolytalanok földjén ölelt fel, s vitt forrás mellé, jó talajra: ne sorvadjatok bénán, ugaron. Ti, csodán sarjadt szép kalászok, termőre teltek-e? Az Idő mérlege vési elénk: lesztek-e kenyér meredély mellett, szakadék szélén azok asztalán, akik félnek? Ne szédüljenek magastól- mélytől, hitükkel testvérré tegyék a holnapot, egymásért lüktetőkké a kő-szíveket is! Uratok, Aki hív, Aki küld, Aki vár: őrzi utatok, ott lesz veletek, ne tántorodjatok, ne tévedjetek el...! Esti Gyula TEOLÓGIAI PROFESSZOR NYILATKOZIK AZ IFJÜSÁGRÖL SZERETETBŐL... Számadások idején — Az esrvházmeervélc életéből — Teológiai konferencia Berlinben Tanít a gyermek teleníti, ahogyan a közvéle­mény reagál az ifjúsági tün­tetésekre: „Akik nem kiabál­tak, amikor a fél világ láng­ba borult és az emberek mil­liószámra haltak meg, most hirtelen megint szót kérnek és a régi dalt zengedezik a tekin­télyről és rendről, amivel min­dig gúzsba tudták kötni a né­meteket.”-------------------*-------------------------­A tübingeni egyetem újtes­támentomi professzora, D. E. Käsemann kijelentette Frank­furtban, hogy az ifjúsági meg­mozdulásokkal kapcsolatban ő is híve „az igazi tekintélynek és rendnek”, de utal arra, hogy az ő korában már egyszer „ezekkel a jelszavakkal” okol­ták meg a terrort is. Käsemann professzor hely­„Mini-Uppsala” Bibliai ábécé Az Újszövetségben a „prófé­ta”, „prófétáim”, „prófétálás” szavak négy irányba mutat­nak. T Megvilágítják az ószövct- ségi próféták alakját. Ilyen fordulatokban beszél róluk az Újszövetség: „amit az Űr mon­dott a próféta által, aki így szólt...” (Mt 1,22); „amiről szól az Isten az 6 szent prófé­táinak szája által eleitől fogva” (Csel 3,21). Isten üzenetének tolmácsai ők. Az ősi próféták mondaniva­lóját az Újszövetség határozott mozdulattal Krisztusra vonat­koztatja. Még aminek saját idejében más, közvetlen jelen­tése volt a szavaikban, az is messzebb mutat, túlnő elsődle­ges értelmén, s valamiképpen Krisztus eljövendő személyére, megváltó művére irányozódik. Ezzel a Krisztus-központú szemlélettel olvassa az Újszö­vetség az ószövetségi próféták írásait. Általános körvonalak­ban is megtaláljuk ezt a látást (Rm 1,2). Főként pedig Jézus szenvedéséről és haláláról ta­lál az Újszövetség előremutató szót a prófétáknál (Csel 3,18). 2 A po-ófétálással kapcsola- " tos szavaik fénye azután Jézus fellépését közvetlenül megelőző bizonyságtevőkre hull. Zakariás Keresztelő Já­nosnak születésekor prófétáit fia szolgálatáról: „...az Űr előtt jársz...” (Lk 1,67). Ami­kor a kicsi Jézust először vit­ték a templomba, „volt ott egy prófétaasszony, Anna, aki szó­lott felőle mindazoknak, akik Jeruzsálemben a megváltást várták” (Lk 2,36—38). Maga Keresztelő János pedig nem egyszerűen az ószövetségi pró­féták utóda, hanem az utolsó időkben várt prófétát testesíti meg. Igehirdetését és működé­sét Krisztusra mutató ujjnak értelmezi az egész Újszövetség (Mt 11,7—10. Jn 1,29—34). ti Jézusról is elhangzik néha az Újszövetségben, hogy próféta. Elsősorban a nép, ta­nítását hallgatók, tetteit szem­lélők, de szívükben távol ma­radók mondják róla (Mk 6,15; 8,28; Mt 21,11.46). Elvétve ta­nítványai vallomásában is ta­lálkozunk e megjelöléssel (Lk 24,19), de az Újszövetség lap­jain nyilvánvalóvá válik, hogy Jézus nem áll egy sorban az ószövetségi prófétákkal: ő a prófétai ígéretek beteljesítője, a Megváltó. Prófétának őt pá­ratlan módon, messiási érte­:PRÓFÉTA lemben mondja az őskeresz­tyén igehirdetés (Csel 3,22; 7,37. vő. 5 Móz 18,15). A csiüámló szó negyedik * sugara a keresztyénség kezdetéin működő gyülekezeti prófétákra vetítődik. Ezeket meg kell különböztetnünk az őskeresztyén egyház evangéli­umhirdetőitől, akik más neve­ken szerepelnek (pl. „evangé­listák”, „pásztorok”, „tanítók”, Ef 4,11). Az őskeresztyénség prófétái jelentőségükben mind­járt az apostolok után követ­keznek (1 Kor 12,28). Különle­ges isteni adottsággal rendel­kező (karizmatikus) igehirde­tők voltak, akik Isten konkrét akaratát mutatták meg. Az ő szemükkel találta alkalmasnak és küldte missziói szolgálatra a Szentlélek Barnabást és Pált (Csel 13,1—4). Timóteus szol­gálatba állítása szintén a gyü­lekezeti próféták szava alapján történt (1 Tim 1,18;4,14) Bele­látnak az előttük álló ember leikébe, feltárják szíve titkait, és így vezetik el a nem-keresz­tyént Isten imádására (1 Kör 14,24—25). Jövőbe látó képes­séggel rendelkezik némelyikük, amiben a helyzet józan felmé­rése és bizonyos „megérzés” nyilván egyaránt közrejátszott (Csel 11,28;21,10—11). A ke­resztyén próféták a történelmi helyzet megítélésére is hivatot­tak, Isten üdvözítő tervének nézőpontjából. Van valami be­tekintésük isteni titkokba (1 Kor 13,2. Ef 3,5—6). A Jelené­sek Könyve prófétai beszéd­ként mutatja meg kora dübör­gő történelmében Isten elrej­tett kezének munkáját, a végső teljesség felé vivő célzatot (22,6—7). A mai időkben az újszövet­ségi „próféta” és hozzá tartozó szócsoport négy használata kö­zül a legutolsó rendelkezik ko­moly időszerűséggel. Isten ko­runkban is ad az egyháznak olyan prófétai lelkű egyénisé­geket, akik a jelen történelmi helyzetben hirdetik Isten konkrét akaratát. Idetartozik mindaz például, amit ma ke­resztyén hittel az emberiség békés fejlődéséről, a faji egyenlőségről, a társadalmi igazság munkálásáról hirde­tünk. S adatnak Istentől ugyanígy olyan lelkipásztorok, akik az emberi életek és lelkek mélyére hatolva tudják szemé­lyesen megmondani a szüksé­ges útmutató, intő, vigasztaló sz°t' Veöreös Imre — Édesanya! Tehetünk egy sétát a gyerekekkel vacsoráig? — Igen. — Jaj, de jó. — Kiáltoznak a lányaim és rohannak a téli­kabátokért. Február van. A szél fúj. Eles a levegő. Előre megyek a kisajtóig. A két gyerek kiáltozva szalad utánam. — Apu! Hova megyünk? Nehéz a kipirult arcú lánya­imnak megmagyarázni, hogy nem kell kiabálni. Az öröm ki­törése nem ismer határt. Nem is magyarázok. — A temetőbe. — Válaszo­lom csendesen. — Minek? Nincs ott senki - válaszolják, mint akik tud­ják. — Majd megtudjátok. Megfogom a két kis kezet és elindulunk. A híd felé me­gyünk. A lejtőn sietni kell. Ez nem baj, mert a híd után a lej­tő úgy is fékez bennünket. A. temető a patak túlsó partján van. Egy szinten a parókiával. Az út tíz percig tart. Gondola­taimba merülök. A két gyerek hirtelen kikap­ja kezét a kezemből. Szalad­nak előre, mert a temetőben mozgást látnak. Nem törődnek a lejtővel. A kíváncsiság tette őket türelmetlenné. Így én is gyorsíthatom a lépteimet. Mire odaérek, már hangosan sorol­ják a nevüket azoknak, akik ott vannak és tisztogatják a te­metőt. — Nézd Annika! Ott a Jenő bácsi, az Imre bácsi, a Varga néni, a Róza néni, Tóth néni, Pali bácsi, Bandi bácsi... Mi­lyen sok bácsi és,néni dolgozik itt. — örülök, hogy majdnem mindenkit ismertek. Magam is csodálkozom, hogy a két hónap alatt ennyi embert megismertek gyülekezetem tagjai közül. — Apu! Azt ígérted, beszélsz nekünk a temetőről — mondja Annika, a kisebbik. — Igen. Figyeljetek jól. Em­lékeztek arra ugye, hogy egy ideig vasárnaponként nem vol­tam veletek otthon, Soltvad- kerten. — Igen. — Akkor már itt tartottam istentiszteletet és bibliaórát. Amikor szabad időm volt, kö­rülnéztem a faluban. így men­tem ki a temetőbe is. — Ide? — Igen. — Szerettem volna látni a sírokat. Hideg volt. Eső is sze­merkélt. A nyirkos levegő át­járt. A célomat nem értem el. — Miért? — Mert az öreg temető egy részébe nem lehetett bejutni a bozót és a kis fák sokasága miatt. — Mit csináltál ekkor? — Következő vasárnap a templomban levő bácsiknak és néniknek elmondtam, hogy a temetőben jártam. Elmondtam azt, hogy a sírokban szüleik, testvéreik nyugszanak. Ez pe­dig mindnyájunkat arra int, ne hagyjuk ilyen gondozatlan ál­lapotban a temetőt. — Mit mondtak a bácsik és nénik? — Nézzetek körül, s meg­kapjátok a választ. — Apu! Itt nincs bozót — mondja Évike. — De kis fa sem — egészíti ki Annika a nagyobbikat. — Valóban. De van valami nagyszerű, örömöt keltő érték itt. A szeretet. Ennek köszön­hetjük ezt a szép munkát. Szí­vükből fakadt az összefogás, hogy elvégezzék ezt a közős munkát. — Gyerekek! Látom az arco­tokról, fáztok. Köszönjetek el. Haza kell menni. Édesanya vár minket. Elindulunk. Hálás voltam Is­tennek. Milyen jó, ha az ö sze- retete vesz minket körül. Nagy dolgokra teszi képessé az em­bert. De hálával gondoltam a Vargákra, a Vácziakra, Szaba- dosékra, Szurmákra, Vidákra, Magyar bácsira, a katolikusok­ra, az egész gxjülekezetre. Nincs jobb érzés annál, mint mikor az ember érzi, hogy sze­retik. — Gyerekek! Láttátok, mi­lyen szép a temető? — Igen. — Látjátok, ez a szeretet eredménye. Tudom, hogy ti szerettek minket. S ezért tesz­tek meg mindent. Segítetek Édesanyának és nekem is. Egy­szer majd nagyok lesztek. Ne feledkezzetek meg músokról se. Segítsetek mindenkin jó szívvel, szerétéiből. Ez nem­csak a mi kérésünk, szüléite­ké, hanem az Istené is, aki megáldja életét az embernek. Éltes Gyula A Koppenhága közelében le­vő Haslev városkában rendez­te meg a Dán Evangélikus Egyház július 25—31 között az uppsalai nagy világkonferen­cia „folytatását”, ezzel a „mo­dern” elnevezéssel. Tizenhat északi egyházi szervezet — köztük a Dán Evangélikus Egyház ökumenikus Tanácsa és ökumenikus Tanulmányi Bizottsága — szerepelt a kon­ferencia rendezői között. Fő témája ez volt: „Mindent új­já!” Néhány érdekesebb elő­adástéma: Mi a szándéka az Istennek az egyházzal? — For- radami teológia. — Az egyház a világért. —- A másokért élő egyház. — Mi a véleményem a keresztyénségről? — A helyi gyülekezetek funkciója a tár­sadalomban. — A jövő gyüle­kezete, stb. Megalakult és egy héten keresztül tanácskozott mind a hat munkacsoport is azokkal a témákkal, amelyek­ről Uppsalában tanácskoztak a világgyűlés szekciói. A „Mi­ni-Uppsala” előadói között vol­tak: Niemöller Márton, W. Westergaard-Madsen és Hal- dor Hald dán püspökök: Hal­lencreutz svéd, Myklebust nor­vég, Tingsten francia teológiai professzorok, és számos ismert dán teológus és lelkész. A dán evangélikus egyház „kis Upp­sala konferenciájának” csak­nem ötszáz résztvevője volt W. Westergaard-Madsen kop­penhágai püspök meghívásá­ra mint a „Mini-Uppsala” egyik előadója július 23-án Dániába utazott dr. Nagy Gyu­la teológiai professzor. Július 29-én tartotta meg előadását ezen a címen: „Az egyház az úton”. Az előadás első részé­ben azzal a modern világgal foglalkozott, amelyben az egyház „úton van”. Ezután arról szólt az előadó, mit je­lent az „út közösségének” vál­lalása a keresztyén gyülekezet számára az embertársi vi­szonylatokban, a családban, a munka közösségeiben, a társa­dalomban és a mai emberiség­ben. Előadásában szólt azokról a tapasztalatokról és teológiai felismerésekről is, amelyeket egyházunk szerzett életének legújabb útszakaszában, a „diakóniai életforma” vállalá­sával. N. Július 1—5 között Berlinben a Lutheránus Világszövetség NDK-beli Nemzeti Bizottsága teológiai konferenciát tartott, amelyen egyházunk részéről dr. Prőhle Károly dékán, dr. Vámos József intézeti tanár és W eitler Rezső esperes vett részt. A konferencia „védnökségét” — mint az elmúlt években is — a Lutheránus Világszövet­ség vállalta és a megtárgyalt tematikát csakúgy, mint az előadók személyét a Világszö­vetség és az NDK Nemzeti Bi­zottsága közösen jelölte ki, s azon 11 országból való evangé­likus lelkészek, teológiai taná­rok vettek részt — a hazaia­kon kívül. A résztvevők létszá­ma így 60—70 körül mozgott. A nevezetesebb résztvevő sze­mélyek közül pedig ki lehet emelni dr. Asheim-ot, az LVSZ Teológiai Osztályának igazga­tóját, 1—1 dán, nyugatnémet és USA-beli professzort — mint előadót —, valamint dr. Beste mecklenburgi tartomá­nyi püspököt és dr. Heidler NDK-beli egyházi főtanácsost, a konferencia főrendezőjét. A megtárgyalt téma: „A két Testamentum kontinuitása és diszkontinuitása”, ugyan elmé­leti-teológiai jellegű volt, de a konferencia az eszmecsere fo­lyamán egyre inkább a szociál- etikai kérdések tárgyalására fektette a hangsúlyt. Ennek eredményeképpen a megbeszé­lésekben nagy teret kapott a pozitív jellegű keresztyén út­keresés hangsúlyozása, korunk égető problémáinak megoldá­sában. A magyar résztvevők közül dr. Prőhle professzor biblia­tanulmányával járult hozzá az eszmecsere sikeréhez, Weitler esperes pedig az „ismerkédési” esten röviden bemutatta a ma­gyar evangélikus egyház életét* szolgálatát. A konferencia napirendjén szerepelt egy esti összejövetel is, amelyen a külföldi résztve­vők jelentek meg. Ennek az összejövetelnek a témája a ka­tolikus-protestáns viszony volt. A beszámolók ismételten csak azt szögezték le, hogy a római katolikus egyház maga­tartása változatlanul merev. Nemcsak mint érdekességet* hanem mint jóleső tényt is, említeném meg azt, hogy egy alkalommal dr. Asheim a plé- num előtt jelentette ki, hogy a magyar evangélikus egyház teológiai hozzájárulása a világ- szövetség munkájához a két legjobb közül való (a másik a svéd) és azt, hogy az említett esti összejövetel előtt dr. Heid­ler főtanácsos meleg szavakkal emlékezett meg a magyar evangélikus egyház „utolérhe­tetlen” vendégszeretetéről, amelyet az elmúlt tavasszal, a Kisebbségi Konferencia alkal­mával is megtapasztalhatott. W» Ma ismét az Északi Egyház- kerület két egyházmegyéjére vetünk pillantást az esperesek­nek az egyházmegyei közgyű­léseken elhangzott jelentései alapján. 1. A Nógrádi Egyházmegye esperese, Gartai István espe­res — jelentésének elején — emlékeztette a közgyűlést az Egyházak Világtanácsa uppsa­lai nagygyűlésére, ami akkor ülésezett: „Isten teremtő, atyai munkája nem fejeződött be sem a világ teremtésével, sem azóta, hanem tovább folytató­dik. Nekünk, mint Isten gyer­mekeinek és munkatársainak, részt kell vennünk ebben a vi­lágot szakadatlanul újjáterem­tő munkában. Ennek a roppant nagy és szent felelősségnek a súlyát érezve meg kell látnunk szolgálatunk végtelen kiterje­dését, mélységét és magassá­gát. Meg kell látnunk egymás­ra utaltságunkat is, mert csak a többi keresztyénekkel együtt vezet el minket Krisztus a Lé­lek által Isten helyes megisme­résére, szeretetére, a neki való engedelmességre és az általa való szolgálatra abban a világ­ban, amelyet Ö teremtett, egy­szülött Fia, Jézus Krisztus ke­reszten való feláldozásával megváltott, s amelyet a Szent­lélek által szakadatlanul újjá akar teremteni...” A gyülekezetekben folyó munkáról többek között a kö­vetkezőket mondotta: „A jó, az Isten tetszése szerinti gyü­lekezeti munka alapja az. egy­ház Ura üzenetének, az igének helyes megértése, a teológiai tisztánlátás, a világban való jó tájékozódás és az emberek szeretete. Ebben a szolgálatban igen nagy segítséget jelent a lelkészek számára a lelkészi munkaközösségekben folyó munka, amely azután jól gyü­mölcsözik a gyülekezetekben, de vannak ennek a munkának hasznos, építő és jó eredmé­nyeket termő hatásai az embe­riség és a világ számára is .. 2. A Borsod-Hevesi Egyház­megye esperese, Pásztor Pál esperes jelentése számot adott arról a sok gondról és nehézségről, melyekkel birkózva szolgálnak a kis lélekszámú szórványgyü­lekezetekben lelkészeink. Fel­tárta a társítás és összevonás szükségességét, megállapítva, hogy ezeket a való helyzet és a különbözőképpen megnyilvá­nuló áldozatvállalás is sajáto­san meghatározza. Jelentésében körvonalazta a jövő képét, s ezzel kapcsolat­ban a következőket mondta: „Vannak gyülekezeteink, ame­lyek kibontakoztatják, lelki gyönyörűségükre és híveink üdvösségére élik mindennapi életüket, áron is megveszik az alkalmakat, és felelősséget hordoznak az utánuk követke­ző nemzedékekért is. Nem elég­szenek meg azzal, hogy apáik hite beleépült egy-egy gyüle­kezetbe és templomba. Maguk is ott vannak egész készségük­kel, áldozatvállalásukkal a mai nemzedék minden feladatának vállalásában. De sajnos, van­nak gyülekezetek, amelyekber híveink sehogy sem akarják megérteni, hogy kis létszám mellett nagyobb áldozatválla­lásra van szükség, és a gyüle­kezeti szolgálat mai idők köve­telte elrendezése nem jelent: önállóságuk feladását. Anny: gyülekezetünk marad meg amennyiért hegyeket is meg­mozgató hit, állhatatos imád­ság, gyülekezetszeretet és fo­lyamatos áldozatvállalás vé­gez szolgálatot fáradhatatlanul Isten színe előtt.” Harkányi Lászk

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom