Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1967-03-26 / 13. szám
KRISZTUS FELTÁMADOTT! Mindig csak adni Két emberöltővel ezelőtt írta meg Nitzsche „A megveszett emberről” szóló történetét. »Nem hallottatok arról a megveszett emberről — írja —, aki egy napos délelőtLk. 24,1—12,34 kát is a sír felé vezető úton. Az egyetlen még értelmes út volt ez számukra: kegyelettel őrizni annak emlékét, aki visszavonhatatlanul eltávozott az élők sorából. És akkor a főn felgyújtott egy lámpást, elszaladt a piactérre és állandóan ezt ordította: ’Keresem az Istent! Keresem az Istent!’ ...? A megveszett ember a nevető tömeg közé ugrott és szinte átszúrta őket tekintetéivel. ,Hogy hová lett az Isten’ ordította, megmondom nektek! Megöltük — ti meg én. Minden a gyilkosai vagyunk ... Az Isten halott! Az Isten halott marad! És mi öltük meg őt!’« A bámész tömeg értetlenül hallgatott... Ekkor lámpáját a földre dobja a megveszett ember, hogy az darabokra törik és kialszik, ö pedig ezt mondja: „Túl korán jöttem..., még nem jött el az én órám ...” Kíméletlenül tárta föl Nitzsche a XIX. század végén az emberi élet valóságát. A megveszett ember szava továbbplántálódott az emberiségben a világ minden részén. Meghalt! Ez a tény indította el kora reggel az asszonyohalál helyén átélték azt a kérdést, amely gyökereiben rendítette meg életüket: „Mit keresitek a halottak között az élőt?” A két mennyei alak kérdése áttöri az értelem eddigi mércéjét. Hiszen ők csak a halottak között kereshetik a meghaltat. És most üres a sír, ahová helyezték! Hogy hogyan történt ez, titok marad. Az emberi kíváncsiság kutathatja, de hiába. Mi csak azt látjuk, hogy a tanítványok magatartása egészen megváltozik. Az ijedős tanítványokból a Feltámadott vidám és bátor bizonyságtevői lettek. Nagypéntek és húsvét reggele között átéltek valamit a tanítványok, amiről mi semmit sem tudunk. A gyáva Simonból bátor Péter lett, aki maga foglalja szavakba a húsvéti hitet: Feltámadott az Ür bizonnyal! A Feltámadott bizonyságtevőket csinált tanítványaiból és ettől fogva Jézusban hinni azt jelenti, A VILÁG LEGRÉGIBB NYOMTATVÁNYA? Egy dél-koreai pagoda romjai alatt talán a világ eddigi legrégebbi nyomtatványát találták meg koreai régészek és 'történettudósok. Mintegy 6 méter hosszú buddhista imatekercsről van szó. A koreai tudósok véleménye szerint az imatekercset 704 és 151 között nyomták 12 nyomdai betű segítségévek praga D. W. Dantine, a bécsi evangélikus Teológiai Fakultás rendszeres teológiai professzora vendégelőadásokat tartott Prágában a Prágai Egyetem Filozófiai Szemináriumában, a Comenius Fakultáson és a prágai ökumenikus munkakör tagjainak. hogy a Feltámadottban hinni! És hogyan vélekedünk mi erről a Feltámadottról? Valljuk meg, hogy mi is elsősorban a halottat látjuk benne. Teológiai és történeti kutatásaink tárgyává tettük. Gyülekezeteink életében, munkánkban és a népek összekuszált életében igen gyakran nem számolunk vele, mint az élő Ürral. ö azonban kéretlenül is belép az életünkbe és fölteszi a kérdést: „Mit keresitek a holtak között az Élőt?” Elvileg Urunknak tartjuk, a gyakorlatban azonban sokszor válik hitünkben tehetetlenné. Megállunk Nagypénteknél! Halott — mondjuk és hisszük sokszor húsvéti hit nélkül. 1944. március végén írta Bonhoeffer egy húsvéti levelében: „Krisztus feltámadása felől új és tisztító szél fújhatna a világban ... Csakha pár ember is valóban hinné és földi tetteikben ez kormányozná őket, akkor sok minden másként lenne.” Az sem lehet azután kérdés, hogy egyházunk léte is azon múlik, hogy nagypénteken szomorkodik-e, vagy pedig a húsvétnak örül. Hiszen húsvét nélkül csak orrvérző keresztyének lehetünk, akiknek a személyes és közösségi életéből egyaránt hiányzik a reménység. Milyen nehezen dobban a szívünk és moccan a lábunk, hogy a Nagypéntektől Húsvétig vivő utat megjárjuk. Pedig a feltámadott Krisztus világítja meg utunkat, hogy méltó’követői lehessünk a világban, amelynek a bűneit elhordozta a kereszten és amelynek holnapjáért feltámadott. Dr. Pálfy Miklós Az öreg kút csendesen adja vizét... így telik minden napja. Áldott élet ez! — fontolgatom: csak adni, adni minden napon! Ilyen kúttá kellene lennem! Csak adni teljes életemben. Csak adni? ... Terhet is jelenthet. Jó kút, nem érzed ezt a terhet? Belenézek... tükre rámragyog: „Hiszen a forrás nem én vagyokI Arad belém! Csak továbbadom frissen, vidáman és szabadon.” Hadd éljek ilyen kút-életet! Osszak áldást és szeretetett, Nem az enyém. Krisztustól kapom. Egyszerűen továbbadhatom. A. Kleemann után németből Túrmezei Erzsébet KEMÉNY SZEMREHÁNYÁS Kemény szemrehányás érte az anglikán egyházat Angliában. Southwark püspöke szemére veti egyházának, hogy hatalmas összegeket költ fölösleges egyházi épületeknek a fenntartására. Nem csoda — mondja a püspök, ha egyre kevesebben jelentkeznek a lel- készi pályára. Hiszen az emberek „azt hiszik, hogy a lelkésszé szentelés azt jelenti, hogy olyan társaságnak szentelik életüket, amely régi épületeknek a fenntartására jött létre.” Kodály tanítványai 12 éves voltam akkor. Egy „Psalmus Hungaricus”-előadás gyermekkarában énekeltem. A koncert végeztével dobogó szívvel rohantam a művészszoba felé — autogramot kérni az ősz mestertől. Felényújtottam a kottámat, hogy írja alá, mire ő elém tett egy betűkkel teli cédulát: — Előbb énekeld le! — Nekipirulva belefogtam a szolmizálásba, s az izgalomtól a végét el is rontottam. Kodály ekkor kedvesen átkarolt és megmutatta, hogyan kell kijavítani. Együtt énekeltük el jól. ... Még akkor is tanított, mint mindig... Ma én is Kodály pedagógiai módszerével tanítom Foton leendő kántorainkat. Csodálatosan fejlődnek. Egyszer lejátszottam nekik a „Jézus és a kufárok” című Kodály művet, azért, hogy próbálják meg a bibliai történet szövegét beírni a dallam alá. Szinte hibátlanul sikerült a feladat. Amikor megkérdeztem őket, hogyan sikerült nekik, az egyik nagylány egyszerűen felelt: — Hiszen ha hallgatom a zenét, szinte látóm és hallom a történetet! — ... Igen. Kodály műve élő igehirdetés, mely mindnyájunknak gazdag öröksége. ,— ferge — «es Húsvéti örömhír „Mikor pedig este lett, azon a napon, a hét első napján, bár az ajtók zárva voltak, ahol összegyűltek a tanítványok a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus és megállóit középen és így szólt nekik: Békesség nektek!” (János ev. 20, 19) A hír már érákkal ezelőtt világgá röpült Mária ajkáról. A sír üres, a Mester nincs többé. Az isteni kijelentés azonban eligazította a tanácstalanokat: „... feltámadott a halálból és íme előttetek megy Galileába: ott majd meglátjátok őt” (Mt 28, 7.). És a hír terjedt. Aztán megjelentek az első tanúk is, akik átélték a találkozás nagy eseményét. De ide, ebbe a házba talán még a hír sem jutott el. Az ide menekült tanítványok, akik három nappal ezelőtt elsiratták Urukat, most még félve és remegve gondolnak a holnapra. Talán már nem is annyira a sírban levőre, mint inkább a magukéra. A biztonságosnak egyáltalán nem mondható bereteszelt ajtó mögül figyelték a neszeket, és ahogy múlt az idő, úgy bizonytalankodtak el mindjobban. Vajon mi lesz a sorsunk? Mi lesz velünk? Bajbajutott emberek örök kérdései tolulhattak fel lelkűkben. Bár már jó néhány óra eltelt a csodálatos esemény óta, már néhányon személyesen is meggyőződtek a feltámadásról, sőt már olyanok is vannak, akik találkoztak is a Feltá- madottal, de az igében említett férfiak még messze húsvét „előtt” éltek. Ezért voltak tele bizonytalansággal és reménytelenséggel. Még nem találkoztak Krisztussal. Az már teljesen lényegtelen és csak az esemény csodás voltát emeli ki, hogy Jézus — „bár az ajtók zárva voltak” — megjelent közöttük és a régi köszöntéssel üdvözölte őket: „Békesség nektek!” Régi köszöntés, a formája sem jézusi, de azok számára, akik azt hallják, mégis új. Mert a szó megtelítődik tartalommal s elveszti köznapi megszokottságát és helyette a köszöntött abban a békességben részesül, amely az Isten békessége. A tanítványok e köszöntést és a szóból kiáradó erőt hallva és átélve, majd — ahogyan a következő vers tudósít bennünket — látva Jézus kezein a sebeket — átélték húsvét nagy csodáját: szívükbe költözött a húsvéti örömhír s lelkűkben minden átértékelődött. A húsvéti örömhír nem korlátozódik egy napra, magára húsvétra. A tanítványok — akikről igénk szól — már szintén túl voltak húsvéton, de még innét húsvét tényének az átélésén, A mi számunkra nemcsak azt jelenti húsvét, hogy Jézus Krisztus feltámadt, hanem azt is, hogy ennek a valóságnak, ennek a csodának a ténye mennyire befolyásolja életfolytatásunkat, mennyire alakítja hitünket, növeli bennünk a szeretetet és mennyire ösztökél a szolgálatra. Jézus Krisztus áldozati halála és feltámadása, nemcsak időileg függ össze, hanem üdvösségtörténetileg is. E kettő szorosan összekapcsolódik. Hitünk nem áll meg nagypénteknél, hanem húsvét felől tájékozódik. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy hitünk húsvéti hit: a Feltámadottba vetett hit. A keresztyén ember — még ha ezt a meghatározást nem is szoktuk használni, mégis leírom — optimista ember. Nem „úgy” optimista, hogy csak a jót és izépet látja, hiszen tudatában vagyunk a bűn mindent megrontó hatalmának, megnyilvánulási formáival naponként találkozunk. Küzdünk minden jelensége ellen, legyenek azok a szeretetlenségnek legkisebb jelei vagy világméretűvé vált katasztrófák felrémlő árnyékai — mégis tele van hitünk reménységgel, életszeretettel és az életért való küzdelem erejével. Ez az „alapállásunk” éppen a húsvéti örömhírből fakad. Az a keresztyén szemlélet- mód, amely reménytelennek látszó helyzetekben lemond a cselekvésről, emberi bűnök terjedése elől behúzódik az imádság „belső” szobájába, az emberiséget érintő problémák elől eltakarja szemét és csak Krisztust keresi — eleve zsákutcába jut A békességet szerző és munkáló Jézus Krisztus ma is megajándékoz bennünket a vele való találkozás áldásaival. Újra és újra átélhetjük húsvét üzenetét és megerősödhetünk a húsvéti örömhírben. És minden találkozásból élet fakad. Élet a hivő ember számára és szeretet az embertársak felé. A Feltámadott ma is megöli bennünk a rosszat és a jónak a munká- lására szabadít fel bennünket. Harcba küld a gonosz ellen és a békességszerzés útjára vezérel bennünket. Húsvét a feltámadás ünnepe, húsvét hitünk kiindulópontja, szolgálatainkra elindító örömhír•. —r—n A magyarországi reformáció nagy alakjai Dévái bíró mátyás Dévai Bíró Mátyás emléktáblája az óbudai templom falán Mint a karsztok búvá patakja tűnt fel és úgy is veszett el a XVI. sz. kegyetlen szirtjei között. De az, ami látható belőle, az első ízig- vérig magyar luteránus prédikátor, reformátor. Sorsa alig különböztethető meg a többi XVI. századbeli magyar reformátor sorsától. Szolgálati helyek sűrű változtatása, börtönviselések, üldöztetések és magyar irodalom, amely az ő nevét is maradandóvá teszi. Különösen ez utóbbi miatt nemzeti irodalmunk szemefénye Dévai. Mit tudunk életéről? Az a kevés adat is. amely fennmaradt róla, a magyar protestantizmus hőskorának regénye. Talán Déván született, de hogy mikor, nem tudjuk. 1523-ban azonban Kálmáncsehivel együtt Krakkóban találjuk. 1529—30-ig Wittenbergben. Az itteni anyakönyv őrzi meg számunkra a nevét is pontosan: Dévai Biró Mátyás. Eredetileg katolikus pap volt, Tömöri István káplánja. Amikor Wittenbergböl hazajött, az ágostai hitvallás születésének évében, idehaza a legbuzgóbb terjesztője. Innen ered jelzője: „Magyar Luther”. Az egri püspök a Kassán működő Dévait elfogatja és Becsbe viteti, ahol másfél évig börtönben sínylődik. Ezalatt Johann Faber bécsi püspökkel hitvitázgat. A börtönből szabadulva Budára kerül. Buda ekkor Zápo- lyai Jánoshoz tartozott, hiszen a török csak egy évtized múlva szállja meg. Evangélikus hitéért most Zápolyai veti börtönbe. Mint maga mondja: „Mindkét Pannóniában ... Magyarország mindkét királyától... haragot és rabláncot szenvedtem .. Ez volt életének első szakasza. Ezután sokat betegeskedik és még többet vándorol, utazgat. Nádasdy oltalmát élvezve, utazik többször Németországba (és talán Svájcba is). Közben munkái kiadását is szorgalmazza. 1538-ban ismét itthon bukkan fel. Most már azok a főúri családok, amelyek a reformációhoz csatlakoztak, adják kézről kézre. Így kerül az ország északkeleti részére Perényi birtokára, majd Drágfyhoz. Valószínű megfordult Erdélyben is és hányatott életét, amelyet gyomor- és szembaja még súlyosbított, 1545 tájékán fejezhette be. Életének második szakasza sem volt sokkal könnyebb, mint az első. Élvezte ugyan ekkor a tekintélyes pártfogók segítségét, de a királynál történt feljelentése és az ellene eszközölt rendeletek elől tanácsosabb volt a menekülés. Sőt hittársai is (Stöckel és az Eperjes környéki lelkészek) az úrvacsora tannal kapcsolatos félreértés következtében bevádolták Luthernél. 1537-ben latin nyelven jelent meg első műve. Ez a korábbi években megfogamzott és esetleg megírt hitvitákat tartalmazza. Köztük is a legtekintélyesebb Szegedi Gergellyel „A szentek aluvásáról” szóló vitairata. Ugyanitt szerepel a bécsi fogsága alatt Faber püspökkel folytatott vitaanyaga és egy 52 cikkből álló, a keresztyén hit fő tanait tartalmazó irat. Mindezen iratok egy magasan képzett, hitében biztos lábakon álló, finoman vitázó személyt állítanak elénk Dévaiban. Magyar nyelvű munkái viszont már nemzeti kultúránk úttörői közé emelik Dévait. A magyar reformáció első képviselői korán felismerték a nép közötti szolgálat lehetőségét és feladatát. Ezen a téren a protestantizmus vitathatatlan érdemeket szerzett. Nemzeti múltunk éppen a magyar nyelv művelése révén nélkülözhetetlen elemeket kapott a reformációban. Dévainak egy éneke, egy ábécéje és egy hittankönyve maradt fenn magyar nyelven. Nem sok ez, de különösen az ábécéskönyve, korszaknyitó nemzeti irodalmunkban. Essék néhány szó róla! A példány, amely rendelkezésünkre áll, ún. „posthumus”, halála után megjelent kiadvány. Krakkóban látott napvilágot és az irodalom-, valamint az egyháztörténészek egybevágó megállapítása szerint első kiadása korábban jelent meg Sylvester és Abádi hasonló (Grammatica) művénél. Az „Ortographia Vngarica, azaz igaz írás módjáról való Vidomány” (1538) tartalmazza az ábécét, a helyesírás szabályait, de hozzátoldja a káté anyagot is, vagyis a Tízparan- csolatot, Hiszekegyet, Miatyánkot, Angyali üd- vözletet és imádságokat. ■ És hogy ízelítőt kapjunk a magyar refor- mátorok, közelebbről Dévai szellemi munkájárói, pillantsunk a korba, amelyben alkotniok kellett. A mohácsi tragédia után vagyunk néhány évvel. A Mátyás-korabeli műveltségnek már a romjai sincsenek meg. Ferdinánd és Zápolyai, a két megkoronázott magyar király, a trónért áldatlan harcot vív. Délen növekszik a török veszély. Nincs szellemi központ, iskola vagy nyomda, amely hátteret biztosíthatott volna a munkához. A legközelebbi nyomda, amely számításba jöhetett Krakkóban volt. A magyar reformátorok a puszta szó fegyverével küzdöttek. És micsoda ereje lett a magyar szónak! Csak második lépésként jöhetett számításba az írás. És így születnek meg külföldön az első magyar nyomtatott könyvek. Krakkóban, Lipcsében, Baselban stb. a reformációtól érintett helyeken. A betűtípusok adva voltak, s így nemegyszer gót (német) betűkkel kellett szedni a magyar szöveget. Dévai híres ábécéskönyve latin betűkkel van szedve. Erdősi Sylvester gót betűket tudott beszerezni Űjtestámentumához. Hallatlan fáradság, munka és áldozat, amíg egy-egy szellemi termék napvilágot láthat. De milyen ereje lesz e nyomtatott magyar iratoknak! Mert ezek az emberek e hősi korban „végvári csatákat” vívtak, amikor mederbe terelték a nép nyelvének ezerfelől csordogáló erecskéit és mintha megérezték volna, hogy a 150 éves török vagy a 400 éves német uralom elé néző nemzetet nyelve fogja megőrizni az utókor számára a Dunamedencében. S ma, ha kézbe veszünk egy-egy XVI. sz.-beli magyar nyomtatványt, könyvet, járja át forróság a szívünket, hiszen azok majd valamennyije a protestantizmus terméke. S így a protestantizmus népi-nemzeti szolgálata soha el nem múló érdemeket szerzett. Dr. Rédey Pál
