Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-03-19 / 12. szám

...meg kell halnia..s Jn. 19, 1—7, A töviskoronás, meggyötört Jézus sokszor ihlette meg a századok folyamán a művé­szeket. Ügy érzem, nem egy­szerűen a történelmi Jézust akarták szenvedésében meg­örökíteni, hanem Pilátus sza­vaitól is megérintve a szenve­dő embert. Az embert, aki ki- szolgáltattatott az indulatok orkánjának, akin emberkéz­markolta korbács csattan, aki­nek fejére az emberi önkény helyezi a brutális töviskoronát. S ha így van, helyesen jártak el, mert a szenvedéstörténet­nek ez a része nem csupán a szenvedő Krisztus-arc hiteles vonásait van hívatva megörö­kíteni, hanem a bűnt leleplez­ni. Valaki egyszer azt mondta nekem: mi van azon megdöb­bentő, hogy Jézus szenvedett, milliók szenvedtek hozzá ha­sonlóan a Spartacusoktól a koncentrációs táborok fog­lyaiig. Nos a megdöbbentő ép­pen az, hogy Jézus hasonlóan szenvedett. Jézus szenvedésé­vel közösséget vállal ezekkel a milliókkal. S hogy a szenve­déseket okozó bűn döbbenetes volta nyilvánvalóvá legyen, Pilátus kétszer is kimondja: nem találok benne bűnt. A korbácsnak és a töviskoroná­nak nincs indoka. Csak a kor­bácsot fogó és töviskoronát fonó bűne. Ma sem lehet ki­magyarázni a bűnt, amely ön­zésből és hatalomvágyból mil­lióknak okoz szenvedést. A töviskoronás, bíborruhás Jézus szenvedése azonban még ennél is mélyebbre visz ben­nünket. Pál apostol szavaira kell emlékeznünk, aki Jézust Ádámmal állítja párhuzamba. Mindkettőjükben „az embert”, az egész emberiség megteste­sítőjét látja. S ebből kettő kö­vetkezik. Ha Jézus, az Isten Fia emberré lett egészen, ak­kor minden emberhez hason­lóan kellett szenvednie és meghalnia. így lett teljessé emberi „sorsa”. Hogy minden ember, akit szenvedések tövise gyötör és akire ráhull' a halál árnyéka, tudhassa, az Isten Fia mindezt átélte, az Isten Fia igaz, megértő testvér. A má­sik értelme ennek a „páli ti­toknak” az, hogy ha a minde­neket magában foglaló Ádá- mon át jött be a világba a bűn és a halál, a minden em­ber sorsát felvevő Jézus, az ember Jézus semmisíthette csak meg a bűn és halál hatal­mát. De ehhez arra az emberre volt szükség, akiben Adámtól és minden utódától eltérően — Pilátust is idézve — bűn nem találtatott. Itt elértünk Jézus szenvedé­sének és halálának a legmé­lyebb titkáig, amit a papi fe­jedelmek vádként mondanak ki felette, s amiben, más ese­tekhez hasonlóan a Jézus-per során, önkéntelenül is az is­teni igazságot hirdetik meg. Jézusnak meg kell halnia, mert Ű nemcsak ember, ha­nem egyedülállóan Isten szent Fia. A töviskoronás Jézus több mint szenvedő ember, több mint a halál árnyékának völ­gyében járó emberiség meg­testesítője. A bíborköntösben az örök Isten áll Pilátus, a papi fejedelmek és az egész emberiség előtt. Nemcsak ab­ban volt Ö Isten Fia, hogy ember létére egyedül maradt bűntelen. Benne testet öltött az Isten örök szeretete. Az emberiség Atyja most kinyújt­ja kezét a szenvedő és szenve­dést okozó, a halált szerző és a haláltól félő émbergyerme- kéért, hogy megszabadítsa a bűntől, a szenvedéstől, a ha­láltól. Isten Fia meghalt, hogy se­gítsen a megkísértett emberen; hogy az ember ne okozzon szenvedést, hanem sebet gyó­gyítson, otthont építsen, ma­got vessen, békét szerezzen embertársa boldogulására. Is­ten Fia meghalt, hogy az em­ber szófogadatlanságában elkö­vetett bűneire bocsánatot kap­hasson. Meghalt, hogy fel­oldja a halál kötelékeit és a meghaló ember számára fel- ragyogtassa a feltámadás és örök élet hajnalcsillagát. Mezősi György Papi békegyűlés Budapesten 4- -n. Amikor ezeket a szavakat papírra rójuk, már túljutot­tunk az előkészületeknek egy cjlyan alkalmán, amely az or­szág valamennyi megyéjének protestáns (pontosabban: nem katolikus) lelkészeinek elő­készületi alkalma volt. A Ha­zafias Népfront által rende­zett papi békegyűlésekről van szó, amelyeken ez alka­lommal nevesebb protestáns személyiségek (püspökök, teo­lógiai tanárok, esperesek) tar­tottak előadást „Szocialista államunk demokratizmusa és a Hazafias Népfront tevékeny­sége” címen. A budapesti lelkészek népes csoportja előtt Szamosközi Ist­ván református püspök már­cius 8-án tartott előadást a .Városháza dísztermében. „Mi külön* is, jó szívvel nyugtázzuk az ünnepi készülő­dést — kezdte szavait Sza­mosközi püspök. Azt az ün­nepi alkalmat, ami lezárja mindazt, ami eddig történt és hálaadó szívvel, emberséges odaadással fogadja azt, ami előttünk áll: azt a politikát, amely eddig is javunkat szol­gálta és a jövőben is ezt fogja cselekedni.” Miért támogatjuk a Hazafias Népfront jelöltjeit és mindazt, amit a Hazafias Népfront po­litikája képvisel — tette fgl az előadó a kérdést Az első az életszínvonal emelkedése. Az az állandó anyagi előrehaladás, amely a budapesti Nagykörúton csak­úgy az ember szemébe ötlik, mint a baranyai faluk kedves kis utcáin. A másik, hogy nemcsak az anyagi viszonyainkban tapasz­talható előrehaladás, hanem a művelődés, a tudás, az iskolá­zottság területén is. A negyedik állandó vonása ennek a politikának a követ­kezetes békepolitika. Az a ma­gatartás, . amely szolidáris a vietnami nép szabadságáért vívott harcával éppúgy, mint ahogy a nyugatnémet milita­rista törekvéseknek a vissza­szorításáért is együtt küzd a békeszerető népekkel. Üj vonásként szerepel a vá­lasztási rendszernek a bizo­nyosfokú átalakítása, tovább­fejlesztése, az új gazdasági mechanizmus kialakítása, s ez utóbbinak már most tapasz­talható eredménye: a tsz-ta­gok nyugdíjának rendezése, az anyasági segélynek a beveze­tése. „Mindezek arra köteleznek bennünket — fejezte be beszé­dét Szamosközi püspök — hogy hűséggel legyünk a hazához, amely hosszú évszázadok után először kívánja tőlünk, hogy ne meghaljunk, hanem éljünk érte!” v. ISTENTISZTELETI REND Budapesten, 1967. március 24-én, Nagypénteken Deák tér de. 9 (úrv.) Hafenscher Károly, de. 11 (úrv.) D. Káldy Zol­tán, du. 5 Passióolvasás: Trajtler Gábor, du. 6 (úrv.) dr. Kékén And­rás. Fasor de. 8 (úrv.) Szirmai Zoltán, de. 11 (úrv.) Koren Emil, du. 5 Passióolv., du. 6 (úrv.) Szir­mai Zoltán. Üllői út 24. de. fél 11. Karácsony Sándor u. de. 9. Rákóczi út 57/b., de. 10 (szlovák), de. 12 (magyar). Kőbánya de. 10 (úrv.) Veöreös Imre, du. 7 Veöreös Imre. Utász u. de. 9 (úrv.) Veöreös Im­re. Vajda Péter u. de. fél 12 (úrv.) Veöreös Imre. Zugló de. 11 (úrv.) Baranyai Tamás. du. 7 Passió,' úrv. Boros Károly. Fóti út de. 11 dr. Groó Gyula, du. 6. Benczúr László. Váci út de. 8 Benczúr László, du. 6 Solymár Péter. Frangepán u. de. fél 10 Solymár Péter. Üjpest de. 10. Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10. Soroksár-Üjte- lep de. fél 9. Pestlőrinc de. 11. Pestújhely de. 10. Rákospalota MÁV Telep de. 8. Rákospalota kistemplom de. 10, du. 3. Rákos­szentmihály de. fél 11 Karner Ágoston. Sashalom de. 9 Karner Ágoston. Rákoscsaba de. 9 Békés József. Rákoshegy de. 9. Rákos- liget de. 10. Rákoskeresztúr de. fél ll, du. 3. Bécsikapu tér de. 9 (úrv.) Rutt- kay Levente, de. 11 (úrv.) Várady Lajos, este 7 (úrv,) Várady Lajos. Torockó tér de. fél 9 úrv. ist. Vá­rady Lajos. Öbuda de. 10 (úrv.) Fülöp Dezső, du. 6 (úrv.) Fülöp Dezső. XII, Tarcsay Vilmos u. de. 9 Csengődy László, de. 11 Csen- gődy László, este fél 7 Csengődy László. Pesthidegkút de. fél 11 Muncz Frigyes, du. 6 Ruttkay Ele­mér. Kelenföld de. 8 (úrv.) Ben- cze Imre. de. ll (úrv.) Bencze Im­re, du. 6 (úrv.) Bencze Imre. Né­metvölgyi út du. 5. (úrv.) dr. Re- zessy Zoltán. Kelenvölgy de. 9 Vi- sontai Róbert. Budafok de. 11, este fél 7 Visontai Róbert. Nagytétény du. 4. Csillaghegy de. fél 10. Cse­pel de. 11. (úrv.) du. 6 Passió. Az óbudai gyülekezet örömiiimepe Ma Óbuda alatt a főváros III. kerületét értjük. Ezt a meglehetősen lazán összefüg­gő települést. Óbuda a felsza­badulás után óriási fejlődésen ment át. Az előttünk álló har­madik ötéves terv lakások építésének ezreit, áruház épí­tését, utak készítését, a közvi­lágítás fejlesztését stb. írja elő. Áz óbudai evangélikusok a második világháborúban el­vesztették templomukat. 1944. december 31-én repülőgépek bombázták a templomot. A templomnak csak a négy fala maradt meg. Országszerte is­mert, híres orgonájuk teljesen a tűz martalékává lett. A me­leget fejlesztő tűz még egyszer megszólaltatta a karzattal együtt égő sípokat. És a temp­lom mellett menekülő embe­rek a sípok sírását hallották! A gyülekezet először a temp­lom tetőzetét, majd a tornyot készíttette el. Most került sor az orgonára. A gyülekezet a tatabányai .bányayidék talaj sülyedés miatt lebontásra ke­rülő templomának orgonáját vásárolta meg, amelyet hasz­nálatbavétel előtt, 1967. már­cius hó 12-én áldott meg D. Dr. Vető Lajos, az Északi Evangélikus Egyházkerület püspöke. A püspök feleségével együtt érkezett a gyülekezetbe. A templomban tele padok várták a püspököt és kíséretét. A vasárnapra rendelt evan­géliumi ige, János 2, 13—22 versek alapján a püspök elöl­járóban arról beszélt, hogy ezen a napon elsősorban a templomra gondolunk. Jól esik tudni, hogy Jézus szerette a templomot, mint ahogy az óbudai gyülekezet tagjai is szeretik templomukat. Ennek jele, hogy a második világhá­ború elpusztította, ti pedig rendbe hoztátok ezt a temp­lomot. Most készen van ez a templom. Padjai vannak és orgona zengi benne Isten di­csőségét. De így van ez ország­szerte. Evangélikusok sokat ál­doznak egyházi épületeikért. A templomtisztítás — foly­tatta a püspök — a reformá­cióra is emlékeztet. Luther ha­sonlót tett, amikor a bűnbo­csánatnak pénzért való árusí­tása ellen felemelte szavát. Luther a tiszta egyházért küz­dött. Ezért más keresztyének­hez való közeledésről csak ak­kor lehet szó, ha tiszta ke- resztyénséget akarnak ők is. A tiszta egyház a fő. A templom, az orgona, és az egyház munkálja bennünk a javulást, az új életet, amely önmagunk üdvösségét és em­bertársaink javát szolgálja —, fejezte be a püspök nagy fi­gyelemmel hallgatott igehirde­tését. Az ünnepi istentisztelet után díszközgyűlés volt, amelyen a gyülekezet elnöksége köszön­tötte a püspököt és az egyház­megye esperesét. A díszköz­gyűlésen felszólalt D. Dr. Vető Lajos püspök és Várady La­jos esperes. Az istentisztelet után valaki ezt mondta: Amíg hallgattam a püspököt, József Attila egyik verse jutott eszembe: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dol­gainkat, ez a mi munkánk és nem is kevés.” Fülöp Dezső A „Frankfurter Rundschau” nyugatnémet politikai napilap közölte az alábbi eszmefutta­tást a nyugatnémet katolikus „morálteológusok” keresztes­háborús nézeteiről: Egy német vegyi vállalat, amely rendkívül olcsón tudja előállítani a napalmbombák fő alkotó részét, szállíthat-e az Egyesült Államok hadseregé­nek belőle? Milyen választ ad­nának neki a vezető katolikus morálteológusok, akikhez lel- kiismeretfurdalásai miatt for­dul? A válasz egyértelműen ez: Igen. A vállalkozót Günter Wallraffnak hívják. Közölte a teológusokkal, hogy az ame­rikai hadsereg máris óriási megrendeléseket eszközölt ná­la. További megrendelésekkel is számolni lehet. A kérdése ez: „Szabad-e, el kell-e fogad­nom a megrendeléseket akkor is, ha azokkal támogatom a háborút?” Klomps kölni professzor: „Sok mindent meg kell fontol­ni, de én megtenném” és a kö­vetkező példát hozza: „A trieri püspöki pincészet az egész vi­lág borszállítója és ők sem te­hetnek arról, ha azt bűnös éj­szakai lokálokban mérik ki, ahol még mezítelenül is tán­colnak ...” Wallraff: „Ha ez így van, akkor nyugodtan elfogadhatom a megrendelést.” „Világos — mondja Klops —, hiszen az itt a kérdés, hogy »kommunizmus legyen vagy demokrácia-« és az amerikaiak a demokráciát vé­delmezik ...” Hirschmann frankfurti je­zsuita professzor és a második vatikáni zsinat egyik legneve­sebb tanácsadója szerint a do­log nem is morális, hanem „ha­dászati kérdés”. Egenter mün­cheni morálteológus szerint a cél helyes, ami végett Viet­namban a napalmbombát al­kalmazzák. A kommunisták el­leni háborúban az atombombát is megengedettnek tartja. Schöllgen bonni professzor ar­ra inti Wallraffot, hogy lelki- ismereti problémájával ne menjen érzelgős emberhez ta­nácsért, mert esetleg még le­beszéli. Wallraff: „Talán adhatnék valamit a nyereségből a mi lel- készi hivatalunknak.” Schöll­gen: „Igen, erről érdemes vol­na gondolkodni”. Csak Böckle, Schöllgen bonni kollégája ki­vétel a sorozatban, mert ő „gaztettnek tartja az emberi­ség ellen” a megbízatás vég­rehajtását. És csodálkozva kér­dezi: „Van egyáltalán olyan gyáros, aki gondolkodik azon, hogy belemenjen-e ilyen óriási nyereséget kínáló ajánlatba?” Valóban nincsen! Wallraff ugyanis nem gyáros, hanem egy fiatal újságíró, aki csak ajért adta ki magát gyáros­nak, hogy megtudja: Vajon a zsinat után is érvényes-e a katolikus egyházban a „ke­resztesháború ideológiája.” VÁLLÁRA Korunk nem kedvez a „szavalásnak”: a cifra szólamok nem­zetközi árfolyama sohasem volt még olyan alacsony, mint nap­jainkban. S ez nem is csoda: évezredes tekintélyek koptak ki a köztudatból, és az emberek sokkal inkább nézik a tényeket, mint a szavakat. Hogy miért? A kb. 60 évvel ezelőtti „boldog békeidők” külsőre a mozdít­hatatlan rend benyomását keltették: tisztesség, erkölcs és szi­lárdság minden vonalon. S bizony kevesen láttak a cukormáz alá, hogy mennyi a képmutatás, az önzés, a megoldatlan kérdés, főleg a mindennapi kenyér, az emberhez méltó életlehetőségek dolgában. Ügy látszott, hogy a „civilizált világ” fejlődésének szép ívét semmi meg nem törheti. Aztán kirobbant az első világháború. A hatalomért és haszo­nért. Pontosabban: a még nagyobb hatalomért és haszonért, s annak kizárólagosságáért, vagy legalábbis a vitathatatlan első­ségért. Hogy az egyik táborban levő „nagyok" nagyobbak legye­nek a másik tábor nagyjainál. Ez csak megért nekik pár millió emberéletet. De a buzdító jelszó mindkét oldalon így hangzott: „A ha­záért!” No persze. De azért a rohamokat — egész véletlenül — nem a főhercegek és bárók vezették. Hiszen értük élt a hon. És halt. Főleg halt. Százezerszám. S az csak világos, hogy mindkét oldal buzgón könyörgött az egy Istenhez a saját győzelméért. Két éve ismételten megfordultam egy német városka evan­gélikus templomában, Norderney szigetén. Az első világháború­ban elesettek emléktáblájának tetején ez állt: Für Gott und Kaiser, vagyis: Istenért és a császárért. Szinte sírhatnékom támadt a nyomasztó szégyenérzettől. Mi mindent meg lehetett csinálni Istenre hivatkozva! (Ez persze, sajnos, nemcsak a néme­teknél történt így. Nálunk sem volt rózsásabb a helyzet.) A nemzeti, faji, vagy bármi más jellegű gyűlölet szí­tása, majd háborúig fokozása elsőrendűen alkalmas arra, hogy elterelje a figyelmet a tulajdonképpeni problémákról, belső igazságtalanságokról. S bizony nagymértékben folyt ilyesmi ná­lunk az első világháború után, melyet a győztesek úgy zártak le, hogy azzal a megbékélés alapjait nem rakták le. De ez sem mentség arra, hogy országunk urai minden nehézséget a „csonka­ország” számlájára írtak, mivelhogy az „nem ország”. Jellemző tünet — soha nem felejtem el —, hogy a negyvenes évek elején nekünk, kis gimnazistáknak milyen énekeket tanítottak, nem is kis számban: „Vérben gázolt a kerék, meg a ló — Bosszút dörgött a magyar ágyúszó!” És fújtuk torkunk szakadtából, hiszen okos felnőttek mondták, hogy azt kell énekelni. A vallás- és közokta­tásügyi miniszter úr rendelte el a tankönyv használatát, s bizto­san jóváhagyta az egyházkerületi szerv is, mert akármilyen könyvet nem lehetett ám használni felekezeti iskolában! Persze, voltak akkor is, alighanem szép számmal, akik látták, hogy ez így nem vezet jóra. De mindenesetre jóval kevesebben akadtak, akik jobb meggyőződésüknek megfelelően mertek szólni és cselekedni is, hiszen minél közelebb jött a nemzeti tragédia, annál veszélyesebb volt kiállni a sorból, sőt annál kötelezőbb volt „hősi erőfeszítéssel” minden áldozatot meghozni, természe­tesen „a hazáért!”. Egy akkoriban istentiszteleten sokat elhangzó imádság egyes kifejezéseire szó szerint emlékszem: „ ... ellensé­geink a halál köteleit fonják elvesztésünkre ... nézd kegyelme­sen nemzetünk nagy harcát, mellyel oltárait, családi tűzhelyeit védelmezi ...” Az imádságból, sajnos, nem derült fény arra, hogy katonáinknak előzőleg miért kellett a Donig és a Volgáig menni s ott „védeni” családi tíízhelyeinket, mégpedig úgy, hogy ottani családi tűzhelyeket tiportak szét milliószámra —, még ha ebben hőn szeretett főszövetségesünk messze túl is tett rajtunk. Mindez nem lenne több keserű emléknél, s fölelevenítése olcsó múltszapulásnál, ha nem alkotná részét a köztudatnak, s nem lenne közvetlen előzménye annak a történelmi valóságnak, amelyben élünk, „egyházilag” is. Századunkban igen kanyargós és rázós volt a történelem, útja, s a második nagy világégés óta sem lett csak úgy egyszerűen simává. A gigászi-méretű, öldöklés­nek tulajdonképpen erkölcsi sebesültje az egész emberiség, ami­nek egyik tünete, hogy sokszor az igaz szónak sem hisznek — minél szebben hangzik, talán annál kevésbé, vagy legalábbis igen-igen megnézik: milyen tények vannak mögötte. Ezért a keresztyén ember sem veheti rossznéven, ha hitét nem nyilat- kozhtain, hanem cselekedetein mérik le, életének „kisugárzásán”, hatásán; bibliai szóval: gyümölcsén. Azon, hogy „mi van”, s nem a „szövegen”, vagy érzelmein. Jó 30 éve, a régi sütetű rend látszólagos másodvirágzása ide­jén írta „Vigasz” című versében József Attila a jól szituált pol­gárról. aki elmereng a szegények nyomorán: Szívére veszi terhűnk, gondunk. Vállára venni nem bolond ... Ki vehetné számba, hogy hányféle teher és gond van a vilá­gon. De a keresztyén ember mindenkori ismertetőjele, hogy nem szómalaszttal dolgozik, hanem teljes értelemben vállalja fele­barátait, mégpedig úgy, hogy azok testi-lelki problémái nem csupán elmélkedési témát jelentenek neki, hanem szívével együtt vállát adja a dolgok alá, hogy emeljen rajtuk. Még intő szava is ebből az alapállásból fakad. Aki Istentől erőt kapott, ilyen teher­vállalásra kapta. Hiszen Jézus Krisztus is így vállalt bennünket — bűneinkkel együtt! — a Golgotán. Végül egy tapasztalat, mely egyszerre érdekes és megdöb­bentő. Erősek, hordképesek (úgy is mondhatnám: áldottak) nem azok lesznek, akik minderről sokat elmélkednek, vagy beszélnek, hanem azok, akik az Istentől nem üresjáratra kapott erővel tud­nak és akarnak hordozni valóságos külső-belső terheket. Ez azt jelenti: ne várj valami rendkívüli élményre, hanem kezd csak el gyakorolni a hála és szeretet vállaló-készségét, mondjuk a veszé­lyes nyelvű szomszédasszonyon, vagy a „nehéz” munkatárson. Annyi erőt mindig kapsz, amennyivel az éppen soron következő terhet vállra veheted! S akkor (1 Sám 10,7): „Tedd meg, ami csak kezed ügyébe esik, mert az Isten veled van!” Bodrog Miklós Luther Márton mondta: NAGYPÉNTEKEN Rom 5,8 Ha elszomorítanák bűneink és a szívünk kételkedni kezd, hogy kegyelmes-e Isten hozzánk és szeret-e bennünket, akkor tudnunk kell, hogy nem ellenségünk az Isten és azért nem kell félnünk tőle, hanem szeret bennünket. Hiszen egyszülött Fiát küldte értünk halálba s ezért biztosak lehetünk kegyelmében és segítségében. Ez igaz — válaszolod. Isten valóban halálra adta a Fiát értem. De milyen sokszor lettem méltatlan erre a kegyelemre bűneim miatt! Ezért nem úgy van-e, hogy azelőtt szeretett en­gem az Isten, de most a bűneim miatt az ellenségemmé lett? Nem így van! — mondja Pál. Ilyen gondolatok ne ejtsenek kétségbe, hanem szilárdan tartsd magadat ehhez a vigasztaló igéhez: Krisztus meghalt érted, amikor még bűnös ember vol­tál. Ezt sohase felejtsd el! pm i A nyugatnémet morálteo'ógusok

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom