Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-02-19 / 8. szám

VASÁRNAP. Ki hUrartí; hagyd meg még ebben az esz­tendőben” (Lk 31,8.). Mai na­pom a kegyelmi időnek mér­hető része. Uram láthatatlanul mérlegre teszi életemet. Türel­mes nevelgetése nem .múlik el rajtam nyomtalanul. Tőlem függ tehát, hogy olyan lesz-e ez a napom, mely — mint a gyümölcs — jó ízt ad környe­zetemnek. (Jer 5,18.) HÉTFŐ. — „Avagy megcsal- hatjátok-e őt, amint megcsal­ható az ember?” (Jób 13,9.) De milyen jogon akarok, vagy merhetek testvérem ellen rosz- szat elkövetni, ki — hozzám hasonlóan — Krisztus meg­váltott ja. Nem felejthetem el Uram intését: amit megcsele­kedtetek eggyel az én legkis- sebbjeim közül, velem csele- kedtétek meg. Akár jót, akár rosszat! (Mt 7,18.) KEDD. — „Minden térd ne­kem hajol meg, rám esküszik ininden nyelv”. (Ézs 45,23.) Ajándéknak hiszem, hogy Is­ién előtt hajolhatok meg és esküdhetek rá. Így szolgálatom nem válik öncélú „magam mu­togatássá”. Pál apostol mond­ja: nem magunkat prédikál­tuk! Mindennek kezdete az Is­ten előtti alázatos megállás, vége pedig — tehát célja — az ö dicsőségének növelése. tMt 24,30.) SZERDA. — „Ám azok ki­áltoztak: vidd el, vidd el, fe­szítsd meg.” (Jn 19,15.) Ször­nyű lenne, ha az ítéletkor Urunk erre a vad, embertelen kiáltásra emlékeznék. Van azonban egy szelidebb hang, — BÖJT 2. vasárnapján az oltárterítő színe lila. A va­sárnap délelőtti istentisztelet oltári igéje: 2 Kor 8—9; az igehirdetés alapigéje: Mt. 20,20—28. A délutáni istentisz­telet alapigéje: Ézs 50, 4—9. — EVANGÉLIKUS VAL­LÁSOS FÉLÓRA A RÁDIÓ­BAN. Február 26-án, reggel fél 8 órakor a Petőfi-rádió és az URH hullámhosszán evan­gélikus vallásos félóra lesz, amelyen az igehirdetés-szol­gálatát DETRE LÁSZLÓ men- dei esperes végzi. — A PESTI EGYHÁZ­MEGYE LELKÉSZI MUNKA- KÖZÖSSÉGE február 14-én munkaülést tartott, amelyen az áhi tatot Bogy a Géza ny. lelkész végezte. Előadást tar­tott Virágh Gyula „Az impe­rializmus mai megnyilvánulá­sai” címen. Koren Emil espe­res ismertette a lelkészi mun­kaközösségek 1967. évi témáit. mely — értem is — így kezdi a mondatot: Atyám, bocsásd meg nekik! Változó erejű hi­temet, akaratától független tetteimet látva, soha nem né- mulhat el imádságom: emlé­kezzél meg Uram irgalmassá­godról. (Ézs 53,3.) CSÜTÖRTÖK. „Aki jobban szereti atyját vagy anyját, mint engem, nem méltó hoz­zám.” (Mt 10.37.) Földi köte­lességeim változatlanul ér­vényben maradnak. Viszont a hozzám legközelebb álló em­bert is csak Krisztuson keresz­tül szerethetem igazán és he­lyesen. Ma sem akarhatok másként „ember-társ” lenni, csak akkor, ha Uramhoz fűző kapcsolatom szilárd. (5 Móz 13,7,9.) PÉNTEK. „Mostantól fogva fneeglátjátok áz embernek Fi­át ülni az Istennek hatalmas jobbján”. (Mt 26.64.) Uram, erősítsd ma is hitemet azzal, hogy Te Isten akaratának hű szolgálójaként jutottál dicső­ségre. Én se kerstem a dicső­séget, hanem tudjak alázatos követed lenni. Így lássalak mindig magam előtt, míg el­nyerhetem az Örök élet koro­náját. (Ézs 26,13.) SZOMBAT. — „Azért aki hallja tőlem e beszédeket és cselekszi azokat, hasonló a bölcs emberhez, aki kősziklára építette a házát.” (Mt. 7,24.) Életem értékét vagy az idő távlata, vagy egy változatlan támponthoz való kötöttsége mutatja meg. Amit ma teszek, azt értékelni még nem lehet. Azt viszont előre is tudom, hogy magatartásomhoz Isten Igéje olyan támpont, melyhez ha ragaszkodom, nem vallók szégyent. (Móz 28,1. 8.) Dorn Vilmos Együtt az úton Mt 20,20—28 [ A tanítványság közösségi ügy. Azzá teszi eredete, mely mindannyiunkat Krisztus mentésének „eredményévé” tesz. Azzá formál a közös út, melyen több-kevesebb sikerrel járunk, és azzá teszi a közös cél, mely mindönket egyformán otthon- ként vcLT. Ezért óv Urunk attól, hogy indulataink — melyeket hitünk sem old ki belőlünk — egymásnak ártó hatalmassággá növe­kedhessenek bennünk! Igénk üzenetét magunkhoz igazítom: Ne mások ellenére akarj előre jutni, hanem öt vidd ma­gaddal. Még akkor is, ha ez számodra nagyobb erőkifejtést jelent. Ha valakiről lemondtál, akkor hagyod el. S elveszítettél vele együtt mindent, amit ő adhatna neked. Mert nemcsak az anyagi javak terén érvényes a munkamegosztás, hanem tény a lelki ajándékok osztottsága is. A szükség parancsol, mert le­het az életnek olyan darabja, melyben egyedül is boldogulha­tunk. De az üdvösségig tartó út nagyobb táv, semhogy egyedül vághassunk neki. Társunk veszélyekre figyelmeztethet, és van kivel örömünket megosztani A „megrepedt nád” életben tartása és a „pislogó gyertya” széltől óvása figyelmeztet! Istenünk a lehetőségek Ura. Ha azt mondjuk: rossz — ez véglegesnek tűnő ítélet. Ha azt tartjuk: meg kell javítani — már támad is a cselekvésre késztető inger. Hitünk értékét itt kamatoztathatjuk, mert — ahogy a költő mondja „egy ember ma már csak annyit ér, amennyit önmagá­ból átad, mint bő folyamnak egy kis ér, á jobbért harcolók hadának”. Így érheted el, hogy kegyességed mások számára az evangélium melengető, közösséget teremtő és építő erejét su­gározza. Egy nemrég megjelent kitűnő könyvben olvasom: A vizs­gálat vezetője arra a megállapításra jut, hogy a jelölt nem avatható szentté, mert életének közvetlen tanúit — egy kivé­telével — a szomorúság, reménytelenség jellemzi. Kevesek tanulmányozzák át az egyház tanításának nagy- szerűségét, annál többen vannak, akik a „jó hír” örömének megvalósítását kérik tőlünk. És mert az öröm társát keresi és találja is meg, rokonszenves segítő indulatból sarjad ki lelki egyensúly, családi egyetértés, gyülekezeti egység és békében egyet akaró világ. Egy kis táblát láttam valahol, ezzel a felirattal: Isten ho­zott, de hol a barátod? Készüljünk fel rá, hogy Urunk is kérdez tőlünk ilyentl D. V. Mária —- Márta Levelet írtam, panasszal tele, Nincs az embernek, nincsen ideje, reggeltől estig a dolgom mennyi, vagy úgy, hogy néha nincs időm enni. Elment a levél, megjött a válasz. — Miért rohansz, ha csendesen várhatsz. Nézd csak, az élet egyszerű, szimpla, mint fehér papír, halványkék tinta te, ki az időt kergeted, űzöd, ezt a rohanást visszatükrözöd. Ülök szobámban bölcs, öreg módra, mellettem ketyeg, zenél az óra... emberek, dolgok eljönnek hozzám, köröttem minden tükrözi orcám. Bölcs dolog várni és bizton tudni, hogy minden eljön, kár érte futni... Mária, Márta két asszony bennünk, Mária, Márta, együtt kell lennünk. Mária is légy, csendesen várva, nem lehetsz mindig, mindig csak Márta. — így szólt a levél. Ketyeg az óra, ülök szobámban bölcs, öreg módra, olvasom újra, itt van leírva, fehér papíron, halvány kék tinta, emberek, dolgoU, új dolog tudni, eljönnek hozzánk, sohsem kell futni. Pihen most Márta, Mária vagyok, behunyt szemmel a csendbe hallgatok, múlt, jelen, jövő, dalolnak tercben, milyen sok idő lehet egy percben. Gyarmati Irén — TATABÁNYA. Lábossá Lajos lelkészéket február 2- án Isten harmadik gyermek­kel ajándékozta meg. A neve: Erzsébet. EVANGÉLIKUS ÉLET A Magyarországi Evangélikus Országos Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti: a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: D. dr. Vető Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Dr. Pálfy Miklós Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIII., Puskin u. 12, Telefon: 142—074 Csekkszámlaszám: 20.412—VUI. Előfizetési ár: egy évre 60,— Ft Árusítja a Magyar Posta Index 25 211 Nyáry Pál Január 27-én, 62 éves korá­ban elhunyt Nyáry Pál, a buda­pesti Református Teológiai Akadémia professzora, akiben az országos református egyház zsinati rendes tagját, a dunán­túli és dunamelléki egyház- kerületek volt főjegyzőjüket gyászolják. Nyáry Pál 1905. május 19-én született Pécsett, lelkészi csa­ládból. Érettségi után meg akart ismerkedni a kétkezi munkával, s egy év alatt könyvkötésből és bőrdíszműké­szítésből segédlevelet szerzett. Lelkészi oklevelét a pápai Teo­lógiai Akadémián nyerte el. Se- gédlelkészi szolgálatát Pécsett, édesapja mellett kezdte meg. 1930-tól két éven át az amszter­dami szigorú református egye­temen folytatta tanulmányait. Hazatérése után újabb négy évi segédlelkészi szolgálat követ­kezett. 1936-tól pedig 17 éven át egy kis falusi gyülekezet, So- mogyaszaló lelkipásztora volt. Szolgálatában hűséges társa­ként állt mellette hitvese, Kricsfalussy Magdolna. Házas­ságukat Isten egy leány- és. egy 1905—1967 fiúgyermekkel áldotta meg. Előbb Pécsett a bányászok, majd falusi gyülekezetében a parasztság nyomorúságait is­merte meg. Világosan felismer­te, hogy az 1945-ös felszabadu­lás a nyomorban élő népréte­gek felemelkedésének lehetősé­gét és kezdetét hozta el. 1951- ben gyülekezetével együtt be­lépett a somogyaszalói termelő- szövetkezetbe, ahol példaadó munkája következtében nagy tekintélyre tett szert, és a fel­ügyelő bizottság tagjává vá­lasztották. 1952 nyarán somogyi espe­ressé, egy év múlva kaposvári lelkipásztorrá, majd 1954-ben a dunántúli egyházkerület fő­jegyzőjévé választották. Ezzel párhuzamosan szélesedett szol­gálati területe. Részt vett a lel­késztovábbképzésben, az öku­menikus szolgálatban, s mint a megyei tanács tagja, a közélet­ben, ahol népművelési és táj­fejlesztési vonalon végzett fon­tos és eredményes munkát, aminek következtében többször részesült magas kormányki­tüntetésben. 1962-ben a Budapesti Teoló­giai Akadémia meghívására a társadalomtudományi tanszék tanára, később több mint négy éven át az akadémia dékánja lett. Dékáni szolgálata idején a tanári kart és a hallgatókat egy nagy családdá kovácsolta. Diákjai nemcsak tisztelték, ha­nem atyjukként szerették. Emléke, mindazok körében, akik ismerték, úgy él, mint aki a szív embere volt. Nyáry Pál temetése február 6-án du. I órakor volt a far­kasréti temetőben. A vigaszta­lás igéit dr. Bakos Lajos du­nántúli püspök, a feltámadás igéit pedig dr. Huszti Kálmán, a Budapesti Teológiai Akadé­mia dékánja hirdette. , y^VUWVWVWyWWWWWWWWVWVWWWAWWi 67.00761/2 — Zrínyi Nyomda, Bpest. F. v.: Bolgár L ISTENTISZTELETI REND Budapesten, 1967. február 19-én Deák tér de. 9. (úrv.) dr. Kékén András de. 11. (úrv.) Hafenscher Károly du. 6. Trajtler Gábor Fa­sor de. fél 10. de. 11. du. 5. Sze- retetvendégség Dózsa György út de. fél 10. Üllői út 24. de. fél 11. Karácsony Sándor u. de. 9. Rákó­czi út 57/b. de. 10. (szlovák) de. 12. (magyar) Thaly Kálmán u. de. 10. Bándi Sándor de. 11. dr. Rédey Pál du. 6. Bándi Sándor Kőbánya de. 10. Veöreös Imre du. 5. Szeretetvendégség: Grünvalszky Károly Utász u. de. 9. Vajda Pé­ter u. de. fél 12. Veöreös Imre Zugló de. 11. (úrv.) Ittzés János teol. szuppl. Rákosfalva de. 8. (úrv.) Ittzés János teol. (szuppl.) Gyarmat u. de. fél 10. Ittzés Já­nos teol. (szuppl.) Fóti út de. 11. Benczúr László Váci út de. 8. Solymár Péter Frangepán u. de. fél 10. Solymár Péter Újpest de. 10. Blázy Lajos Pesterzsébet de. 10. Virágh Gyula Soroksár-újtelep de. fél 9. Pestlőrinc de. 11. Ma- tuz László Erzsébet-telep 8. Pestúj­hely de. 10. Kürtösi Kálmán Rá­kospalota MÁV telep de. 8. Rákos­palota kistemplom de. 10. du. 3. Rákosszentmihály de. fél 11. Kar­ner Ágoston Sashalom de. 9. Kar­ner Ágoston Rákoscsaba de. 9. Bé­kés József Rákoshegy de. 9. Rá­kosliget dé. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11. du. 3. Bécsikapu tér de. 9. (úrv.) Ma- docsai Miklós de. 10. (német, úrv.) Várady Lajos de. 11. (úrv.) Mádocsai Miklós este 7. Ruttkay Levente Torockó tér de. fel 9. Ruttkay Levente Óbuda de. 9. Für löp Dezső de. 10. (úrv.) Fülöp De­zső XII., Tarcsay Vilmos u. de. 9. Takács József de. 11. Takács József este fél 7. Filippinyi János Pesthidegkút de. fél 11. Ruttkay Elemér Kelenföld de. 8. Bencze Imre de. 11. Bencze Imre du. 6. dr. Rezessy Zoltán Németvölgyi út de. 9. dr. Rezessy Zoltán Ke- lenvölgy de. 9. Visontai Róbert Budafok de. 11. Visontai Róbert Albertfalva de. 7. Nagytétény de. fél 9. Csillaghegy de. fél 10. Cse­pel de. ÍL aaOOSXXXSXSSSS3SXXSSXXXSS3XXXSXSXX%SX%XXXSSXXXXSX3«CXSXXXS%XKXX%^^ Nemrégen — napi munkám befejeztével — a mindig zsúfolt autóbuszon utaztam haza­felé. A kanyargós úton hol jobbra, hol balra dőltünk, s mindenkinek erősen kellett fo­góznia, hogy el ne essék. Az egyik megálló­nál többen leszálltak, az újonnan felszállók pedig engem is magukkal sodortak, míg végre megállhattam. Az előttem levő ülésen egy édesanya ült három-négy év körüli gyér­mekével. A gyermek arca lázrózsáktól égett, szemeiből patakokban folyt a néma könny. Az édesanya időnként megsimogatta a síró gyermekarcot. Talán beteg, talán nagy fáj­dalmai vannak? — gondoltam magamban, de kérdésemre nem kaphattam választ, mert a következő megállónál le kellett szállnom. De a síró gyermekarc továbbra is ott lebe­gett szemem előtt. Ezt a síró gyermekarcot nem tudtam el­felejteni, mert sok emléket juttatott az Síró gyermekarcok eszembe. Eszembe jutott, hogy ilyen síró gyermekarcot már többször láttam. És ilyen­kor mindig összeszorult a szívem. Olyan ne­héz gyermeket önfeledt kacagás helyett sírni látni! Olyan nehéz elviselni, hogy a játék­ban boldogan kipirult gyermekarc helyett kétségbeesett szemek, síró gyermekarcok nézzenek felém. Ügy szerettem volna az autóbuszon látott gyermeket is megvigasz­talni és úgy szeretnék minden síró gyermek- arcot megsimogatni. A síró gyermekarc eszembe juttatta a kis­fiámat. Talán kétéves volt, amikor egyszer magasra szökött a láza. Égett az arca, he­vesen dobogott kicsi szíve. Mindent megtet­tem volna érte, csak hogy elmúljék a beteg­sége, hogy ne legyen fájdalma, hogy boldog legyen, hogy mosolyogjon. Szótlanul szenve­dett. Amikor pedig megkérdeztem tőle, hogy mit kíván, csak ennyit mondott: „Menj ki a szobából.” Mintha tudta volna, hogy olyan nehéz őt így látnom. Ezért olyan nagy öröm volt mindnyájunknak, amikor a láza egy ki­csit csökkent, és újra elmosolyodott. Az autóbuszon látott gyermekarc eszembe juttatott mást is. Pár évvel ezelőtt az óbudai temetőben kellett temetnem. Fiatal, elvált édesanyát kísértem az utolsó útra. A teme­tésen mindössze ketten voltak: az elhunyt édesanyja és az elhunyt négy év körüli kis­lánya. A kislány maga elé meredt kétségbe­esetten. Talán még nem is tudta felfogni ér­telemmel, hogy mi is történik körülötte. Ta­lán még nem is értette, hogy nincs már édesanyja. De az arcán valami leírhatatlan szomorúság ült. Ma is magam előtt látom kis fehér bundácskájában, amint a sír mé­lyére néz. Ügy szerettem volna megsimo­gatni a gondterhelt arcocskát, úgy szeret­tem volna visszaadni neki az édesanyját. De a sír mélye örökre elragadta tőle, a gyógyít­hatatlan betegség árvává tette. Ezt a gyer­mekarcot sem lehet elfelejteni. Azután eszembe jutottak azok a síró gyer­mekarcok is, amelyeket szinte naponként látunk az újságokban és a televízióban. Azok a gyermekarcok, amelyek Vietnamban tel­nek meg rémülettel, iszonyattal, fájdalom­mal és könnyel. Azok a gyermekarcok, ame­lyek kétségbeesetten menekülnek az iskolák és kórházak összeomló falai közül. Eszembe jutottak azok a gyermekek, akiket impe­rialista bombák tesznek hajléktalanná, ár­vává, akiknek arcát a fájdalom könnyei áz­tatják. Olyan jó lenne feltartóztatni a bom­bákat szóró repülőgépeket, olyan jó lenne megragadni a pusztulást okozó emberkeze­ket és megálljt kiáltani a gonoszságnak, az embertelenségnek. És olyan jó lenne meg­simogatni a távoli, szenvedő kis gyermek­arcokat, s megvigasztalni, bátorítani őket. Eszembe jutottak azok a gyermekarcok is, amelyeket a második világháborúban láttam. Lehorgasztott fővel, könnyező arccal keres­ték az üszkös falak között ezek a gyerme­kek szüleiket, hozzátartozóikat. Egyedül in­dultak el egy letűnt világ romjaitól egy új világ felé. És megelevenedtek szemeim előtt azok a síró gyermekarcok is, amelyeket az emberi kegyetlenség haláltáborokba hurcolt és el­pusztított. Pedig ugyanolyanok voltak, mint a mi gyermekeink: boldogságra, kacagásra, önfeledt játékra vártak, s mindezek helyett kínzással, embertelenséggel és a halállal ta­lálkoztak. Amíg elvonultak lelki szemeim előtt ezek a síró gyermekarcok, összeszorult a szívem, mert önkéntelenül is az jutott az eszembe, hogy vajon mi vár a mi gyermekeinkre? Va­jon az ő arcuk boldog, mosolygós arc ma­rad-e, vagy pedig eltorzul a sírástól és a fájdalomtól? Vajon milyen lesz a mi gyermekeink arca holnap és holnapután? Ez a kérdés szá­munkra magában hordja mindjárt a felele­tet is. Nem akarjuk, hogy gyermekeink ar­cán bánatot, fájdalmat, kétségbeesést lás­sunk, Nem akarjuk, hogy gyermekeink élete bizonytalan élet legyen. Azt akarjuk, hogy gyermekeink mája, holnapja és holnaputánja is napsugaras legyen. Azért élünk, azért harcolunk és azért imádkozunk, hogy az ő életük boldog és megelégedett legyen. Ezért fogunk össze minden jóakaratú emberrel, aki ugyanezt akarja. És ezért tiltakozunk min­den olyan emberi cselekedet ellen, amely bánatot, fájdalmat, könnyeket okoz. Ügy éljünk felelősséggel a világban, hogy gyermekeink arca és élete mindig boldog, ujjongó legyen. Ügy éljünk felelősséggel a világban, hogy minden gyermek arcáról el­tűnjék a könny, a bánat és a fájdalom. Ügy éljünk felelősséggel a világban, hogy gyer­meksírás és jajkiáltás helyett örömkacagás­tól legyen hangos a világ minden sarka! Harkányi László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom