Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1967-02-19 / 8. szám
Szolgálatunk Lk 9,2 AZ EVANGÉLIUMOK ÉS AZ EGÉSZ ÚJSZÖVETSÉG bizonyságtétele arról győzi meg a figyelmes olvasót, hogy az egyház nem önmagáért van, a maga ápolgatására, gondozására, hanem küldetése van a világban. Éppen ezért az egyház népének sem az a feladata, hogy külső formákat, egyházi kereteket próbáljon minden áron megőrizni, konzerválni, hanem mindenkor az a feladata, amit Jézus parancsolt tanítványainak: „Aki nekem szolgál, engem kövessen!" Az egyház népe csak azon az úton járhat, melyen az egyház Ura járt előtte. Ez a felismerés felold minden bizonytalankodást és aggodalmaskodást, és világosan megmutatja helyünket a világban. JÉZUS KŐVETŐIT NEM VESZI KI A VILÁGBŐL, hanem a leghatározottabban a világot jelöli ki egyháza számára szolgálati területül. Sok hamis nézetet dönt meg ez a felismerés. A világtól elidegenedett keresztyénség nem Jézus útján jár. Az evangéliumtól teljesen idegen a világtól elzárkózó egyház képzete. Jézus nem a világ „ellen" jött emberi formában a földre, hanem az emberiség javára: „Azért jött..., hogy szolgáljon és adja az ő életét váltságul sokakért" (Mt 20, 28 b.). A világért életét adó Jézus parancsolja övéinek: „Menjetek." Ez a krisztusi parancs minket mindkét lábbal beleállít a mai világunkba. Itt és most, a mi sajátos helyzetünkben, magyar hazánkban, szocializmust építő társadalmunkban kell szolgálatunkat elvégeznünk. Jézus megmutatja az igére engedelmesen figyelő egyháznak, hogy mi a szolgálatunk belső tartalma. A teljes evangéliumot kell nyújtani a világnak. Fel-felüti fejét híveink körében még mindig az a gondolkodás, hogy az egyháznak csak egyetlen feladata van a világon, ez pedig az evangélium tiszta és igaz hirdetése. Aki ezt a nézetet vallja, az nem ismeri jól a mi Urunkat, sem szolgálatát, de még a bibliai bizonyságtételt sem. Jézus nemcsak Isten országának az evangéliumát hirdette, hanem az evangélium meghirdetéséhez mindig hozzákapcsolta embermentő szeretetének cselekedetét is. A guta- ütöttnek nemcsak a bűnbocsánatot hirdette, hanem egészségét is visszaadta. Az igét hallgató sokaságnak nemcsak az élet kenyerét nyújtotta, hanem tekintettel volt testi szükségleteire is. 'A figyelmes bibliaolvasó azonnal észreveszi, hogy Jézus nemcsak az emberek lelkét mentette meg, hanem testi nyomorúságaiktól is megszabadította őket. Jézus az egész emberrel vállalt szolidaritást. Ezért a teljes, megcsonkíthatatlan evangélium: az igehirdetés és a szolgáló szeretet cselekedete együtt. A kettőt nem szabad egymástól elválasztani, vagy szembeállítani. A MA ÉLŐ EGYHÁZ AKKOR HŰSÉGES URÁHOZ, ha egyik kezében az igét, másik kezében a segítő szeretet cselekedeteit viszi embertársai közé. Ez az egyház egyetlen helyes alapállása a mai világban is. Hirdetjük az evangéliumot, de vállaljuk a segítő szeretet szolgálatát is népünk életének szebbé tételéért, békés, boldog jövendőjéért, egészsége megvédéséért, kulturáUs felemelkedéséért. Jézus nyomdokain járva szolgálatunk kitágul az egész világ felé. Jézus mindig észrevette a világ ínségét, félelmét és nyomorúságait. Mi sem lehetünk közömbösek és elzárkózóak az emberiség kínzó és megoldásra váró nagy kérdései iránt. Nem is vagyunk. Istennek legyen hála, az egyházak, szerte az egész világon, egyre határozottabban kezdik felismerni, hogy felelősek a világ életéért. Az egyház népe is felelős az emberiség békés életéért, az éhség és a nyomor enyhítéséért, a népeket elválasztó faji gyűlölet megszüntetéséért, az embertelen gyarmati rendszer felszámolásáért, a vietnami emberirtásért és a szabadságukért küzdő népek támogatásáért. Egyházunk részt kér és részt vállal a világ sorsáért érzett felelősségének tudatában a nagy kérdések megoldásának keresésében. Szolgálatunk ilyen értelemben világméretűvé tágul. Ez viszont azt jelenti, hogy engedelmes hűséggel igyekszünk követni Urunkat. Ő pedig mindig előttünk halad, az áldozatos szerétéiből fakadó szolgálatban a világ országútjain, az irgalmas samari- tánus feltétel nélküli, a bajban levő embertársat megmentő szeretőiével. Garami Lajos MODERN IGEHIRDETÓ STILUS? „Némely ember egyenesen azt várja, hogy amikor átlépi a templom küszöbét, ott fogadja őt egy más világ. A templom kissé ódon és ünnepélyes berendezése, az ősi \és megszokott énekek, a liturgia emelkedett nyelvezete s persze a prédikáció témája is tükrözze azt, hogy egy más világba léptünk” — írta dr. Groó Gyula lapunk január 29-i számában, „Kikapcsolódás?" címmel. Ahol ő nem vállalkozott bővebb kitérésre, ott csatlakoznék mondanivalójához, mivel azt a biztonságosnak vélt ódonságot nem egy gyülekezeti tag a prédikáció stílusától is megkívánja. Akad, aki ezt világosan meg is fogalmazza: „Én olyan prédikációt akarok hallani, amilyet jánykoromban hallgattam. De szép is vót! Néha még az ablakok is remegtek. Hullott az öregasszonyok könnye, mint a záporeső! Mi jányok is csak türül- gettük a szemünket” | Azon a legtöbben már túl vagyunk, hogy az ablakrezeg- tetés és ríkatás jelentse számunkra az „igazi” igehirdetést. Ámbár még 20—30 éve sok helyütt ez volt a „norma”. Kodolányi János így ír erről a pap-típusról VízváDCeÁüu nte^Up-dh Kicsi egyház vagyunk. Hazánk lakosságának 4—5 százaléka evangélikus. A világ 75 milliós, nagy evangélikus családjában mégis megbecsült a helyünk. Teológusainknak az evangélikus egyház világszerveinek bizottságaiban és a különböző konferenciákon kifejtett munkája, s a világ békéjének szolgálatában végzett fáradozása a külföld előtt is ismertté tesz bennünket. Törvényalkotó zsinat munkája után, a reformáció 450. évfordulójának megünneplése előtt vagyunk. A ránk váró nagy feladatok és az élet mindennapi feladatai között hogyan is nélkülözhetnénk egyházi sajtónk összekötő, hírközlő, tanító és igehirdető szolgálatát? Egyházunk életének egészséges vérkeringéséhez nélkülözhetetlenül hozzátartozik! Arra azonban keveset gondolunk, s érte még kevesebbet teszünk, hogy sajtószolgálatunk feladatát jól be is tölthesse. A felelősség dolgában megmozdult bennem valami, amikor megtudtam, hogy az Evangélikus Sietnek Nógrád két kis falujában van talán — arányszám szerint — a legtöbb előfizetője. Felvetődött bennem a kérdés, megtettük-e mi is a magunkét? Kiveszik-e részüket a nagyobb gyülekezetek a közös terhek hordozásában? Ezek a gondolatok arra késztettek, hogy egy kicsit szétnézzek a magunk házatáján. Kis kutatás után megtudtam, hogy mintegy 60 család asztalára kerül minden héten rendszeresen hetilapunk. Régi kedves ismerősömmel találkozva témámra fordítottam a szót. S mikor kiderült, hogy közel járnak egymáshoz a gondolataink, föltettem a kérdést, nem rendelné-e meg akkor lapunkat? „Dehogynem!” — felelt mosolygó arccal. — „Már magam is akartam erről szólni.” Akkor már korábban is beszélhettem volna erről, állapítottam meg magamban. Egy-két hívünkhöz be is kopogtattam. A családi körben folytatott beszélgetések is kedves meglepetéseket tartogattak számomra. Egy asszonytestvérünk elmondta, hogy régi előfizetője az Evangélikus Életnek. Ha valami különösképpen megragadja figyelmét, bejárja egész rokonságát. A kedves témára felfigyel mindenki és gyakran megvitatják a felmerült problémákat. Ezen a nyomon indultam el, és meg kell állapítanom, ilyen olvasók az Evangélikus Élet igazi terjesztői, nem én. Pár óra leforgása alatt 9 új előfizetőt szereztem az első napon. Ennek érdemét azonban teljes egészében említett asszonytestvéremre kell hárítanom. — Hamarosan 100 balassagyarmati evangélikus család olvassa lapunkat. Nem is sejtett, kedves meglepetésekben volt utamon részem. A felvetett kérdések, amikkel találkoztam, meglepőek voltak: „Hol lakik az a lelkész, aki hétköznaponként két, vasárnaponként háromnégy istentiszteletet tart?” — sorakoztak egymás után a kérdések. Alig győztem felelni. Hallatlan érdeklődést tapasztaltam. Sokan örültek a Nap- ról-napra rovat bővülésének. Arra gondoltam, érdemes lenne kutatást végezni, milyen problémák érdeklik ezeket az olvasókat lapunk gazdag anyagán kívül. Termékenyítőén és inspirálóan hatna a kutatás eredménye cikkíróinkra is. Sok jó tapasztalat és öröm van utam mögött. S ha soraimmal csak néhány lelkésztestvéremet segítem is ahhoz, hogy hasonló tapasztalatokat és örömöt szerző útra induljanak, soraim leírásának megvan a jutalma. Rónay Zoltán lasztó című regényében: „’Szép, derék embörnek’ kellett lennie, ’hathatós szavának’ ... Beszéde legyen ékes és édes, nyájas és tüzes. Fellengő az öregeknek, simogató a fiatalasszonyoknak, érthetetlenül magasröptű a férfiaknak, mesélő-gügyögő a gyermekeknek”. A Szentírás Isten örökkévaló és változhatatlan akaratát jelenti ki, de olyan megfogalmazásban, amely a 2— 3000 évvel ezelőtti embernek volt „mai”. A képzetek és formák azóta igen sokat változtak, és nagyon alapos teológiai képzettség kell ahhoz, hogy egyik-másik „nehéz textusnál” megállapíthassuk, hol kezdődik a „ruha” alatt a lényeg, a ma is időszerű isteni üzenet. Talán a 2—3000 év előtti világot kellene az igehirdetésnek megelevenítenie, éspedig Ábrahám, vagy Péter szókincsével és beszédmodorában? Ha lemásoljuk a külsőt, a módot, akkor biztosítjuk a lényeget? Még ha a legtökéletesebb másolatot tudnánk is produkálni, az akkor sem garantálna semmit. Meg sem értenénk, legföljebb amolyan múzeumi érdekességként mustrálgatnánk. Nem vagyunk kötve letűnt korok stílusához, beszédfordulataihoz, képeihez, fogalmazásához. Kötelező volna talán zsoltárok irodalmi formájában prédikálni, vagy inkább Pál körmondatait részesítené előnyben? Esetleg Luther, vagy mondjuk Bornemissza Péter igehirdetői modorát, szó- használatát melegítsük fel? Mit érnénk ezzel? Ügyes stílusutánzat volna csak, vagy mosolyra indító, műkedvelő színészkedés. De nem igehirdetés! A szent írók, apostolok, vagy reformátorok nem voltak stílustalan emberek, sőt általában egészen kitűnő stílusuk volt Számos írásuk, kifejezetten műremek. De mégsem írásmódjukat kell eltanulnunk, hanem inkább Isten megújító erejére támaszkodva nekünk is olyan hitelesen, világosan és meggyőzően kell bizonyságot tennünk a magunk kora számára érthetően, amint azt példamutató eleink tették a maguk korában. Eközben aztán megtaláljuk azt az őszinte, pózolástól és „szavalástól" mentes hangot is, amely éppen minket, mai keresztyéneket szólít meg: mai problémáinkban, mai feladataink között. Ezért az igehallgatók: 1. a lelkészekben ne a „szónokot” lássák s ne azt várják tőle, hogy „lelkűk húrjain” játsszék és valami varázslatos-kegyes hangulatba ringassa őket. Ne azt lessék, hogy „kivágja-e a rezet!” Ne rójuk fel neki, ha nem tartozik a nyilvános beszéd könnyed, talpraesett mesterei közé. Jó, ha a pap formailag is szépen beszél, gördülékenyen és áttekinthetően. Erre igen komolyan törekednie is kell. De ennél is _ fontosabb, hogy bizonyságtétele Istennel szembesítse, éspedig nem emberi ügyeskedéssel, szónoki fogásokkal, hanem Jézus Krisztustól klkönyörgött erővel- felhafalmazással. 2. ne várják papjuktól, hogy valamelyik múltbeli stílus- irányzat ébrentartójaként úgy prédikáljon, mintha 20—30 éve elfelejtett volna naptárt venni. Minden kornak, sőt minden egyes lelkésznek is meg kell küzdenie a maga jó, hiteles stílusának kifejlesztés séért. Meg kell tanulnia minden jót, ami különböző koroktól és személyektől megtanulható. Csak utánzás ne legyen ebből, mert az jóra nem visz. A gyülekezet szelleme, imádsága, őszinte szava hozzásegíti a lelkipásztort, hogy múltimádat és minden áron újat hajhászó eredeties- kedés nélkül úgy hirdesse az igét a rábízottaknak, hogy azok Isten mai üzenetét vilá-i gosan megértsék és kövessék« Bodrog Miklós Pályázati felhívás A reformáció 450 éves jubileuma alkalmából a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Presbitériuma pályázatot hirdet orgonakíséretes négyszólamú vegyeskari kórusmű megírására. A kórusmű kb. 8—10 perces időtartamú lehet, a Keresztyén Énekeskönyvben található 351. vagy 738, sz. Luther- énekek valamelyikének szövegére, vagy Zsolt. 118, 17. versér« („Nem halok meg, hanem élek és hirdetem az Úrnak tetteit”) írott legyen. A pályázók a műveket 1967. június 15-ig jeligésen nyújtsák be az Országos Egyházi Irodának (Bpest, VIII.. Üllői út 24.). Az első helyezett 3000, a második 2000, a harmadik 1000 Ft pályadíjat kap. A díjazott pályaművek a Magyarországi Evangélikus Egyház tulajdonát képezik. Az első helyezést nyert mű a Lutheránia Énekkar előadásában kerül bemutatásra a jubileumi ünnepség keretében. Az ökumenikus párbeszéd jegyében (2) A Stephani-templom Brémában Merre vitt Professzor Ür útja a loccumi konferencia után? Általában az a szokás, hogy az ilyen ökumenikus konferenciákon résztvevő külföldi előadókat más ökumenikus munkaközösségek is meghívják előadások tartására. így volt ez ez én esetemben is. Kieseritzky lübecki lelkész meghívására január 15-én délelőtt prédikáltam és segédkeztem a lelkésznek az úrvacsoránál, majd este az ottani ökumenikus Munkakör rendezésében előadást tartottam ezen a címen: „Az ökumenikus mozgalom jelentősége a kelet-nyugati kapcsolatok szempontjából.” Ez a téma számomra is új, de annál izgalmasabb volt: mi kapcsol össze bennünket pozitív és negatív vonatkozásban egyaránt? Hogyan kell az összekötő kapcsokat helyesen értékelnünk és közös gondjainkat úgy megoldanunk, hogy eközben ne szűküljünk bele valami hamis konfesszionaliz- musba, de a mindent egyformán néző ökumenikus rajongásba se. És végül nyíltan és őszintén beszéltem azokról a tényezőkről, amelyek ma is sokszor elválasztanak bennünket egymástól: az egyoldalú információról, egyes nyugati országokban újból jelentkező sovinizmusról és bizonyos keresztyén köröknek arról a törekvéséről, hogy a „hitnek a frontja” helyet valamiféle politikai „antifrontot” alakítsanak ki Kelet ellen. Az ökumenikus mozgalom nem adhatja oda magát ilyen célnak és a mozgalomban ma már jelentkező új erők ezt nem is akarják. Volt megbeszélés Is az eldadás után és kik vettek azon részt? Az előadás ökumenikus jellegét nemcsak az biztosította, hogy a lübecki református templomban hangzott el, hanem főként az a tény, hogy azon a legkülönbözőbb felekezetek tagjai, lelkészei ott voltak. Képviseltette magát a lübecki evangélikus és katolikus püspök, és a bevezető áhítatot Ambrosius ortodox páter tartotta. Utána fehér asztal mellett igen széles körben megbeszélés volt, amelyen az őszinte érdeklődés hangján hangzottak el a különböző kérdések. Részletesen tájékoztattam őket ökumenikus tanulmányi munkánkról, könyvkiadásunkról és egyházi sajtónkról általában, a bibliafordítás munkájáról, a professzorok közegyházi tevékenységéről, új egyházi törvénykönyvünkről, a lelkészképzésről és továbbképzésről, teológiai konferenciáinkról stb. De arra is felhívtam figyelmüket, hogy közvetlenül igyekezzenek megismerni a szocialista országokban élő egyházak életét, mert ezt követeli meg tőlük az ökumenikus tárgyilagosság és keresztyén szeretet. Lübeckből Brémába vezetett utam, ahol szintén előadást tartottam „A magyarországi evangélikus egyház története a második világháború után" címen az ottani „Versöhnungsbund” keretében. Dr. Greiffenhagen elnök és O. Herrnfeld ügyvezető titkár személyében olyan embereket ismertem meg, akiknek már igen komoly és őszinte kapcsolataik vannak a Keleten élő egyházakkal, nem utolsó sorban a Keresztyén Békekonferenciával is. Brémából Dortmundba utaztam, ahol dr. Kloppenburg egyházfőtanácsos szervezte meg előadásom, keretét, amelyet a fenti témával tartottam. Húsz év hosszú id6 egyházunk történetéből. Mire összpontosította a figyelmet a felszabadulás utáni Időből? Valóban, nem könnyű dolog egy előadás keretében azokat a pontokat kiemelni, amelyek elsősorban érdekesek és fontosak is a nyugat-németországi hallgatóságnak. Elsősorban új teológiai felismeréseink keltették a legnagyobb érdeklődést: hogyan találta meg helyét egyházunk az új társadalmi keretben, miben látja feladatát és küldetését, hogyan veszi ki részét a világkeresztyénség munkájában és hogyan járul hozzá a maga módján ahhoz, hogy az emberiség mai nagy kérdései megoldódjanak? Miben látja Professzor Ür szolgálatának a lényegét és mik voltak általában a benyomásai a múltban tett nyugatnémetországi utazásaihoz képest? A kérdés második felére szeretnék először válaszolni. Több helyütt, de elsősorban Lü- beckben egyházi laikusokkal is voltam együtt: gyógyerész professzor, adóügyi főtanácsos, matematikatanár és nagykereskedő és feleségük társaságában. Általános benyomásom, ami a múlthoz képest új, hogy a gazdasági csoda korszaka lejárt náluk. De azt is látják, hogy a nyugatnémet politika zsákutcába jutott. Elsősorban gazdasági szempontból érdekesek lettünk. Mindkét szempontból keresik a kiutat. A már józanabban gondolkodó nyugatnémet polgárok is kételkednek azonban ennek a bonni politikának az őszinteségében és a sikerében is. Sokan szeretnének kitörni a politikai izoláltságból és ezért nőtt meg az érdeklődés egyházi vonalon is irántunk. Az egészséges kapcsolatok Oltár Lübeckben érdekében azonban nemcsak arra van szükség, hogy ezt az „érdeklődést” a valóságos politikai helyzet vonalán tartsuk, hanem arra. is, hogy részünkről teológiailag és politikailag egyaránt magasszintű emberek képviseljék hazánkat és egyházunkat Nyugaton.
