Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-02-05 / 6. szám

BOJT KAPUJÁBAN

Mk. 10,32—45.

AZ EGYHÁZI ESZTENDŐ útján az idén nagyon gyorsan érkeztünk el bojt kapujához. A mai vasárnappal ötvened vasárnapjához érkeztünk, mely egyúttal kapunak tekinthető böjt felé. Még ott ragyog mögöttünk karácsony fényessége és a karácsonyi evangélium hangja még a szívünkben cseng, de ugyanakkor már halljuk Jézus ajkáról a megdöbbentő kijelentést: „ ... az Ember Fiát a papi fejedelmek és írástudók kezébe adják, halálra ítélik”. Még tele van a szívünk Isten szeretetének a csodájával, mely karácsony fényében lett láthatóvá. Az embert szerető Isten arca ragyog fel, aki lejött közénk és értünk. Öröm és boldogság tölti el szívünket a szeretetnek ebben a melegében. Annál megdöbbentőbb újra és újra az ember számára hallani a hírt: az Isten Fiának még kell halnia.

NEM ELKERÜLHETETLEN SORSRÖL VAN SZŐ, amikor hangsúlyozzuk a kell szót. Hiszen Jézust a papi fejedelmek és az írástudók fogják el, űznek belőle csúfot, köpdösik le, ostorozzák meg és feszítik keresztre. Embejrek, akiknek Jézus annyiszor mutatta meg hatalmát. Nem azért kell Jézusnak erre az útra lépnie, mert az ember ezt így akarta, hanem azért, mert más út nem volt ahhoz, hogy elérje célját, melyet Urunk maga így jelent ki: „Az Ember Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és adja életét váltságul sokakért.” Amikor a számunkra komor böjti hangot üti meg Jézus Krisztus, akkor mutatja meg igazán szeretetének a gazdagságát. Aminek jönnie kell, az az emberért történik, az ember javáért, boldogságáért, megmentéséért, üdvösségéért. A Jeruzsálem felé induló Urunk nem megadja magát a kikerülhetetlen sorsnak, haHÍRÜNK A VILÁGBAN

Az Egyházak Világtanácsának, a Lutheránus Világszövetségnek és más egyházi világszervezeteknek a sajtószol-r .gálata, valamint több nyugati és keleti nemzeti egyháznak a sajtója is részletes tájékoztatást közöl egyházunknak a múlt év decemberében tartott Zsinatáról, az új egyházi törvénykönyv megalkotásáról. Az ünnepélyes nyilatkozatból és a Vietnami háborúval kapcsolatban a zsinaton elhangzott felszólításból pedig bőven közölnek részleteket is.

A finn egyház legelterjedtebb lapja, a Kotimaa címoldalon foglalkozott zsinatunkkal. Vető Lajos püspök előadására támaszkodva ismerteti, hogy az új törvénykönyvet évekre terjedő munkálatok előzték meg. A cikk ismerteti a zsinatnak a vietnami kérdésben hozott ünnepélyes nyilatkozatát is.

BÉKEKONFERENCIA

A Keresztyén Békekonferencia nyugat-németországi szerve nyilvános vitát rendez február végén Hannoverban erről a kérdésről. „Mit tehetnek keresztyének a békéért?” A vita alkalmából a hannoveri tartományi egyház fogadást ád a résztvevők részére.

nem szeretetből és engedelmességből vállalja értünk ezt a nehéz utat.

ÖTVENED VASÁRNAPJÁN a böjt kapujában ezt az Urat kell meglátnunk, hogy mélységes hálával boruljunk le előtte. Hiszen olyan emberekért megy a halálba, akik ezt az áldozatot nem érdemlik meg. Márk evangélista Jézus bejelentése után Jakabot és Jánost állítja elénk, akiknek csak egy gondjuk van: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobb, másikunk pedig a bal kezed felől üljön a te dicsőségedben.” Hatalom és dicsőség után vágynak. Éppen úgy, ahogy a történelem, során az egyház nagyon sokszor hatalom és dicsőség után vágyott. Milyen szomorú, hogy amikor Jézus a legnagyobb áldozatról beszél — áldozati haláláról —, akkor az embert nem érdekli más, csak önmaga. Felmerül az emberben a kérdés: Vajon nem ez a mi magatartásunk is nagyon sokszor? Jézus áldozata arra akar tanítani bennünket, hogy önmagunk helyett reá tekintsünk.

Böjt útja felé fordulva, először is azt kell tudomásul vennünk, hogy ezen az úton minden kegyelemből és szeretetből történik érettünk. Azért, hogy ugyanaz a lélek legyen bennünk is, ami Urunkban volt. Jézus Krisztus világosan megjelöli tanítványainak élethivatását. Nem uralkodni, hanem szolgálni! Az egyháznak s benne a keresztyén embernek az a hivatása ma is, hogy alázatos szívvel kövesse Urát, azon az úton, melyen ő járt.

Bibliai ábécé:

í.Ezt nem az én alakomra szabták” — gondoljuk igen könnyen. Merthogy az engedelmesség sose is volt életprogramja az embernek, és ma sem túl nagy a tolongás e cél érdekében. Ki töri magát azért, hogy engedelmeskedhessék? Rendelkezni, főnöknek lenni

— ez a „közóhaj” egyidős a bűnös emberrel, aki engedelmesség-undorát Istennel való viszonyára is kiterjeszti, mivel

— úgymond — engedelmeskedni sose jó.

Akkor sem, ha az engedetlenségért életünkkel fizetünk? Negyvenegynéhány éves volt az a cukorbeteg, aki „halálosan” unva a diétát, egy tanfolyamot használt fel arra, hogy végre ne kelljen engedelmeskednie orvosa és felesége ellenőrzésének. Két héten belül meg is halt.

Ha Istennek engedelmeskedünk, az egyenlő az Élettel: az örökélettel. De a földi élet védelmével és szebbé tételével is. És ha ezért a fölemelő — s nem letipró — engedelmességért nem lelkesedünk, az csak arra jellemző: mennyire nem tudjuk, mi használ nekünk igazán. És másoknak is! Ez a jó — eredetében, tartalmában, hatásában egyaránt jó — engedelmesség a komoly hit elmaradhatatlan párhuzamosa. Hiszen Isten „a hit engedelmességére” hívott el (Rm 1,5), sőt erre választott ki (1 Pt 1,2)!

Ez az út pedig arra tanít, hogy meglássuk az embert, akinek szolgálnunk kell. Szolgálnunk azzal a szeretettel, mely sohasem kereste a maga dicsőségét, hanem a segítésben látta meg élete igazi hivatását.

BÖJTI UTUNKRA ÜGY TUDUNK IGAZÁN FELKÉSZÜLNI, ha világosan látjuk és vállaljuk azokat a feladatokat, melyeket mai életünk elénk tár. Segíteni ott, ahol szükség van a szeretetből fakadó segítségre. Segíteni népünk életében azoknak a feladatoknak a megoldásában, melyek előttünk állnak. Segíteni a munkában, úgy, hogy abból jobb és szebb élet fakadjon. Segíteni Vietnamban a szenvedőknek, a háború ártatlan áldozatainak. Talán kérdezhetné valaki: mi köze mindennek Jézus böjti útjához? Nagyon sok köze van. Jézus áldozatát akkor értjük meg igazán, ha megtanuljuk tőle a tanítást: „Aki első akar lenni közöttetek, legyen mindenkinek szolgája”.

Jézus útja a halálon át a feltámadás, az élet felé vezet. De úgy megy végig ezen az úton, hogy állandóan szolgál. Aki Jézus nyomába lép, nem járhat más úton, csak a szolgálat útján. Mi keresztyének a végső győzelemre nézünk és bátran reménykedünk, hogy a győzelem a bűn és halál felett, nekünk is osztályrészül jut. A győzelem felé azonban az út csak úgy vezet, ha vele együtt megyünk és iránta való hálából alázatos szívvel szolgáljuk az életet az emberek között.

Kökény Elek

engedelmesség

Így alapja az, hogy Isten hívó szavára az ember egész egzisztenciájával „ráhangolódik” Jézus Krisztusra, mindenestől rááll az Ö akaratára (egyszer s mindenkorra, de életének új meg új döntéseiben is sorozatosan), ez átjárja gondolkozását, új értékítéleti rendszert formál benne, idővel mind jobban, szinte feltételes reflexévé lesz, szavainak szellemét és cselekedeteit egyaránt vezérli — s minél tovább és minél komolyabban „csinálja” ezt a keresztyén ember Istentől kért erővel, annál világosabban tapasztalja, amit már ennek az útnak a kezdetén hitt, hogy nem ingoványos talajra épített. Sőt, ennek a „helynek” a sztatikái tulajdonságai igen-igen jók: „házát” kősziklára alapozta!

Az ilyen felülről fogant engedelmesség jegyében képes az ember a szenvedésnek különben romboló erőit is építő energiává átalakítani, mert még az is engedelmességének kovácsa lesz. (Zsid. 5,8). Embereknek is ezzel a felszabadult céltudatossággal engedelmeskedünk (Fim. 21; 1 Pt 2,13), „az Űrért”, vagyis végső soron minden jóval Neki szolgálva.

Ezt az engedelmességet senki sem kezdi el számításból. De aki elkezdte, az meg is tapasztalja, hogy érdemes!

Bodrog Miklós

Köszöntjük Büki Jenőt

Bensőséges szép ünnepe volt

az elmúlt év végén a Baranya megyei mekényesi gyülekezetnek: köszöntötte nyugalomban levő, de a szolgálatát a gyülekezetben tovább végző lelkészét, Büki Jenőt, abból az alkalomból, hogy 50 esztendővel ezelőtt, 1916. december 19-én foglalta ed a mekényesi lelkészi állást. Az ünnepségen a Tolna-Baranyai Egyházmegye üdvözletét Kráh- ling Dániel esperes tolmácsolta, a gyülekezet tagjai pedig szeretetük számos jelével vették körül idős lelkipásztorukat.

Büki Jenő 1889-ben született Kissomlyón. Tehát a 78. évében van. A Soproni Evangélikus Gimnáziumban érettségizett és a Soproni Teológiai Akadémián tanult. A teológia elvégése után egy-egy félévet Erlangenben és Lipcsében tanult. Cyurátz Ferenc püspök avatta lelkésszé Várpalotán, 1912. szeptember 1-én. Pápán és Lajoskomáromban volt segédlelkész, Felsőlövőn pedig vallástanító lelkész. 40 évig volt aktív lelkész. 1953. január 1-én ment nyugalomba, de Mekényesen maradt. Mivel a gyülekezet lélekszáma nagyon kicsi, már nem töltötték be új lelkésszel az állást, hanem Büki Jenő végezte az igehirdetői és pásztori szolgálatot. Végzi ma is.

A jubileum alkalmával. D. Káldy Zoltán püspök levelet intézett Büki Jenőhöz, melyben többek között ezt írja: „A Déli Evangélikus Egyház- kerület nevében szeretném megköszönni Néked féüévszá- zados szolgálatodat Mekényesen. Időileg is nagy ez a szolgálat, de még inkább nagy tartalmában és minőségében. Mint pécsi lelkész, aztán mint a Tolna-Baranyai Egyházmegye esperese magam láttam, hogy milyen hűséggel végezted szolgálatodat. Igehirdetéseid mindig mélyenszántóak voltak és amikor hallottalak, számomra is nyereséget jelentett. Az Egyházmegyében is jelentős volt szolgálatod és a lelkésztestvérek között is. Növeli szolgálatod értékét az is, hogy amikor gyülekezeted számban megfogyatkozott. Te a régi hűséggel szolgáltál tovább. Gyengébb egészségi állapotod sem tört meg a szolgálatban. Mindezt köszönjük Neked!”

József Attila és az Erős várunk

Közismert, hogy József Attila művészi műfordításban szólaltatta meg Luther Márton világhírű diadalmi himnuszát, az Erős vár a mi Iste- nünk-et. A műfordítás eredete eddig feltáratlan volt. Az elmúlt évek során Koren Emil esperes dr. Sólyom Jenő levéltári munkatárs segítségével felkutatta az Országos Evangélikus Levéltárban a műfordítás eredeti példányát és József Attila által készített szövegmagyarázó mellékletét. A költő ezt a művét az Egyetemes Egyház 1937-ben kiírt pályázatára nyújtotta be jeligés pályaműként.

Az eredeti iratok ismertetésével Koren Emil hatoldalas tanulmányt írt, amely az Irodalomtörténeti Közlemények legújabb, 1966. évi 5—6. számában jelent meg „József Attila és Luther Márton diadalmi himnusza” címen.

Wallaszky Pál

(1742—1824)

Az öregebb lelkészek úgy emlékeznek vissza teológus korukra, s különösen az egyháztörténeti órákra, hogy ott sokat és sok jót tanulhattak egyetemes egyháztörténeti vonatkozásokban. Talán ma jobb a helyzet s a magyar vonatkozású anyagot részletesebben kapják fiatal lelkésztestvéreink. Azok az idősebb lelkészek, akik könyvtárak és levéltárak közelébe kerülhettek, ezeken a helyeken ismerkedtek meg Cvoittinger, Ribi- ni, Bél, Wallaszky, Haan nevével és nem utolsó sorban Zsilinszky Mihály írásaival, aki az egész életét íróasztala mellett töltötte, hogy nagy- jainkat közelhozza a ma élő olvasókhoz.

Wallaszky Pál, akárcsak Bél Mátyás, a Felvidéken született 1742, január 29-én. Ott járta alsó és felsőfokú iskoláit, külföldön lett gondolkodásában igazán magyarrá, s mint lelkész előbb Tótkomlóson, majd Cinkotán és végül Jolsván tevékenykedett. Lelkészi működése mindenben elismerésre méltó s ezért öreg jolsvai lelkész korában majdnem püspökké választják érdemei elismeréséért.

Egész életében szlovák nyelven prédikált és műveit latinul írta. Ű is, mint Bél Mátyás, tökéletesen beszélt magyarul, csak az akkori kor szokása szerint kényszerültek mindketten arra, hogy értékes műveiket latin nyelven írják meg az olvasó közönség érdekében.

Nagy műveltségű teológusaink a XIX. század vége felé elsősorban esztétikai művekkel ajándékozták meg olvasóikat, az elöljáróban említettek inkább a történelem és az irodalom felé fordultak. Wallaszky is ezt tette. De érdekes, hogy az első két műve (Wer- bőczyről írott könyve és második műve, amely Mátyásról szól), még nem irodalomtörténeti vonatkozásúak, Standard munkája: Conspectus Reipub- lice Litterariae in Hungária (1875), mely két részben felöleli a magyar irodalom munkásainak tevékenységét.

Sajnos, hazánkban és napjainkban a klasszikus nyelvek ismerete egy kissé hézagos s nemcsak az egyházi, hanem a világi irodalomtörténészek sem fordulnak az eredeti kútfők megismeréséhez. Megelégszenek köztünk is sokan azzal, hogy a régiek irodalmi működésének megismerése érdekében legfeljebb Bőd Péter Magyar Athenász-át és annak újabb pótlását olvassák.

Wallaszkynak kéziratban tizenegy müvéről tudunk. Kiváló világi vezetőinkről többet tudunk, mint azokról a régi püspökökről és lelkészekről, akik könyveket és kéziratokat hagytak ránk a régmúltból. A hiba csupán az, hogy ezek a könyvek porosodnak, porosodnak.

« G, L

Keresztyének és a közélet

Egyik leginkább vitatott kérdés volt egyházunkban cce

utolsó két évtizedben, hogy milyen módon szabad vagy kell résztvennie a keresztyén embernek a „közélet”-ben, közelebbről a politikai és társadalmi életben. De felvetődött a kérdés ilyen formában is: „szabad-e az egyháznak politizálnia?”. Nem is egyszer egyértelműen „nem”-mel feleltek ezekre a kérdésekre a gyülekezeti tagok, sőt a lelkészek néha nagyobb, máskor kisebb csoportja is. — Foglalkozott és egyre inkább foglalkozik ezzel o problémával a világ keresztyénsége is különböző tanulmányi konferenciákon és hivatalos üléseken. A múlt ét» nyarán Genfben rendezett „Egyház és társadalom" konferencia előadásai is erre a kérdésre igyekeztek- különböző oldalról megvilágítva feleletet adni.

Érdekes és eszmélteid lehet számunkra, ha figyelünk azokra a kritikai hangokra, amelyeket régebben néhány filozófus szólaltatott meg a keresztyénséggel kapcsolatban. Schelling német filozófus — aki mintegy másfélszáz évvel ezelőtt élt — elmarasztalta a keresztyénséget az antik vallással szemben Szerinte a görögök és a rómaiak vallása a „közéleti embernek volt a vallása”. Ezzel szemben a keresztyénség a „magánember vallása”. A keresztyénség — az ö véleménye szerint — elszakítja a magánembert a közéleti embertől. Ez tehát azt jelenti hogy a keresztyénség nem kedvez a közéletnek. De az sem hi-- zelgő, amit Feuerbech német filozófus ír ebben a vonatkozásban a „A keresztyénség lényege” című művében. Többek között annak a véleményének ad hangot, hogy a „vallás elszakítja az embert a kollektív élettől, a társadalomtól, egoistává és individualistává teszi”. Kétség nélkül nagyon kemény szavak ezek a keresztyén „vallás”-ról. Első hallásra készek vagyunk azonnal tiltakozni e megállapítások ellen. Nem vitás ugyanis, hogy Schelling és Feuerbach e megállapításaiban komoly tévedések is vannak. Gondoljunk csak arra, hogy az egyház a maga lényege szerint „közösség” és nem egyszerűen magánemberek szülője. Az sem felel meg a valóságnak, hogy a keresztyén hit „elszakít a társadalomtól”. A példák seregét lehetne megemlíteni arra, hogy a keresztyénség és egyes keresztyén emberek milyen sokat tettek az elmúlt két évezredben az emberekért, a társadalomért. De az is igaz. hogy voltak korok, amelyek keresztyénségére többé-kevésbé jellemző volt az, amit Schelling és Feuerbach megállapított. Valószínűleg mindegyiküknek sok személyes tapasztalata is volt erről. Annyit azonban már most mondjunk meg, hogy az a „keresztyénség”, amely „elszakít a közélettől’, a társadalomtól és egoistává neveli az embereket, lényegében már nem „keresztyénség”, hanem valami tévútra került „vallás”.

Arra nincs most lehetőségem, hogy a Szentírásból kiindulva, a hitvallási iratokat szem előtt tartva igazoljam, hogy a hívő keresztyén emberek nem szakadhatnak ki a társadalomból, hanem részt kell venniük a társadalmi és politikai életben. De éppen ezeken az alapokon állva néhány megállapítást kell tennünk, melyek nagyobb részével az „Egyház és társadalom” konferencia résztvevői is egyetértettek.

1. A keresztyéneket azért hívta el Isten, hogy küldetést töltsenek be a világban. Ennek a küldetésnek a teljesítése nemcsak „egyházi terület”-re vonatkozik, hanem teljes részvételt jelent a világ életében, tehát a társadalmi és politikai életben is. A keresztyének ezen a területen is az „Isten munkatársai”.

2. A keresztyének nem egyszerűen egy „mennyei hazá”- nak polgárai, hanem egy földi hazának is. Mint ennek a földi hazának polgárai, felelősséget hordoznak saját hazájukért. Ez alól a felelősség alól nem lehet kibújni azzal az ürüggyel„ hogy „a keresztyéneknek az ember örök sorsára, mennyei hazájára kell figyelmét központosítani”. Az az igazság ugyanis, hogy a keresztyének is, éppen úgy mint a nem-keresztyének, tudatosan vagy öntudatlanul részét képezik a társadalom politikai életének (különböző munkahelyeken dolgoznak és ez nem egyszerűen kenyérkereset, hanem „országépítés”, ami már politikum is, ezenfelül szavaznak, cikkeket írnak, véleményt nyilvánítanak stb.) Mivel így a keresztyének is részt vesznek a politikai életben, szükséges, hogy az ne öntudatlan, hanem tudatos és felelős részvétel legyen.

3. A politikai életben való részvételt azzal sem lehet elintézni, hogy „mi keresztyének a lelkek megmentésén fáradozunk és ez jó a társadalomnak is, mert a hivő emberek jó állampolgárok is”. E felfogás szerint az egyház egy olyan intézmény lenne, amely az egyének „megjavításával” venne részt a politikai életben. Meggyőződésünk szerint a hivő emberek nagyobb része valóban dolgos és hűséges állampolgár is, mégsem merülhet ki a keresztyének politikai tevékenysége ilyen értelemben vett „jó állampolgárok” nevelésében. Ez leszűkítése volna annak a parancsnak, amelyet Isten az első emberpárnak adott: „töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá és uralkodjatok a tenger halain...”. így fogalmazták ezt meg Genfben a világ minden részéből összesereglett keresztyének: „A keresztyén embernek, amilyen mértékben ideje, lehetőségei és képességei engedik, a közélet valamennyi síkján, legyen az helyi, nemzeti, nemzetközi, állami vagy nem-állami, vállalnia kell a felelősséget, hogy dolgozzék a közös jólétért”.

4. A keresztyén ember politikai életben való részvételének az a célja, hogy ezzel is szolgálja embertársai, közelebbről honfitársai jólétét. így részvétele a politikai életben szolgálat, és pedig diakóniai szolgálat. Mi keresztyének a politikai életben való részvételünket annak az eszköznek tekintjük, amelyen keresztül segítjük az egyes ember és az egyes emberekből összetevődő társadalom haladását, jogainak és méltóságának biztosítását.

5. Mivel a keresztyén ember is látja, hogy a modem világban a különböző országok sorsa egymással össze van kapcsolva, azért a politikai életbe való belekapcsolódása magában foglalja a jobb nemzetközi rendért (békéért és igazságosságért) folytatott fáradozást is.

6. A keresztyén embernek úgy kell részt vennie a politikai életben, hogy közben nem igényli a maga számára a „felsőbbrendű bölcsességet" keresztyén hite következtében, hanem a szolgálat lelkületével ajánlja fel képességeit népe és az emberiség javának munkálására, miközben kész együttdolgozni más világnézetű állampolgárokkal is.

D. Káldy Zoltán

A magyar társadalmi és egyházi élet vezetői bensőséges ünnepség keretében találkoztak január 30-án a szabadságáért küzdő vietnami nép képviselőivel a Hazafias Népfront székházában.

Az ünnepséget a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára, dr. Erdei Ferenc nyitotta meg, majd dr. Sik Endre, az Országos Béketanács elnöke ismertette az „Egy kórház — egy iskola” szolidaritási akció eddigi eredményeit. Az akció várakozáson felül sikerült — állapította meg dr. Sik Endre, mert egy kórház felépítésén kívül még legalább két középiskola felépítése és

felszerelése vált lehetővé. Dr. Sík Endre elismerő szavakkal emlékezett meg beszédében arról, hogy a magyarországi egyházak másfél millió forintot gyűjtöttek és ajánlottak fel szeretetük jeleként a szenvedő és szabadságáért küzdő vietnamiak megsegítésére.

A magyar nép ajándékát a Vietnami Demokratikus Köztársaság budapesti nagykövete' és a Felszabadítási Front képviselői vették át. Az ünnepségen jelen volt az ökumenikus Tanács képviseletében dr. Ott- lyk Ernő főtitkár és dr. Huszty Kálmán, az Országos Béketanács tagja.

„Egy kórház — egy iskola”