Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1967-12-24 / 52. szám
Karácsonyi hatások Rm 5, 18—21 Karácsony ünnepén a legtöbb keresztyén embernek az első karácsony eseményei jutnak az eszébe. Szinte magunk előtt látjuk a csillagos betlehemi éjszakát, a nyájukat őrző pásztorokat, a mennyből alászálló angyalokat, s halljuk a drága karácsonyi üzenetet: » __született néktek ma a Megtartó ...« A sötét betlehemi éjszakában egyszerre mennyei világosság gyűlt. A karácsonyi szentige nem szól ugyan az első karácsonyon történtekről, de nagyon jól érzékelteti velünk a sötétséget és a világosságot, az Ádámtól hozzánk is elérő bűnt és a karácsonyi Krisztus által hozott és reánk is érvényes kegyelmet és élet- újulást. Az ünnepi ige karácsonyi hatásokról beszél, s három kérdést tesz fel; 1. MILYEN HATÁS ALATT ÁLLUNK A MOSTANI KARÁCSONYON? Talán túlságosan is könnyen adjuk meg a választ a kérdésre: a karácsony, a csillogó karácsonyfa és a szeretet ajándékainak hatása alatt állunk. Az ige azonban komolyabbra gondol, mert a karácsony csillogása sokszor csak a bűn fekete lavinája alatt található meg az életünkben. Sokkal inkább hat az életünkben mindaz, ami Ádámtól kezdve utolér minden embert: a bűn, az Isten iránti hitetlenség és az embertársaink iránti szeretetlenség. Talán ünneprontásnak hat karácsony ünnepén a bűnről beszélni, de az ige azért mutat rá az Ádám óta hatalmaskodó bűnre, hogy még nagyobb, még ragyogóbb legyen az az ajándék, amelyet Jézus Krisztus hozott el számunkra, s az egész világ számára. Bárcsak azt felelhetnénk az első karácsonyi kérdésre: Mi nem a bűn, hanem a Krisztusban nyilvánvalóvá lett kegyelem hatása alatt állunk, 2. MILYEN MÉLYRE ÉRNEK BENNÜNK A KARÁCSONYI HATÁSOK? Isten szeretete, amely az első karácsonyon testet öltött, az égtől a földig ér. Amint megérintette a betlehemi pásztorokat,- a napkeleti bölcseket, ugyanígy megérint minket is karácsony ünnepén. Megérint, hogy a kételkedő, hitetlenkedő és bizonytalankodó szívünk mélyéig érjen, s megtöltse hittel. Megérint, hogy a sokszor közönyös, szeretetlen, s szolgálni nem akaró életünket elindítsa a másik emberért való szolgálat útján. — Bárcsak azt felelhetnénk a második karácsonyi kérdésre: a karácsony, a Krisztusban kapott élet- újulás olyan mélyre hat az életünkben, hogy megindulunk és továbblépünk a bizodalmas hit és a cselekvő szeretet útján. 3. MILYEN HATÁSA MARAD MEG BENNÜNK A MOSTANI KARÁCSONYNAK? Amint az első karácsony hatása észrevehető módon megmaradt a pásztorok, a tanítványok és az apostolok életében, az első és a mostani karácsony nem múlhat el nyomtalanul a mi életünkben sem. A karácsonyi Ür Jézus Krisztus bevonul az életünkbe, hogy vele együtt mienk legyen minden: a bűnbocsánat, az életűjulás, az üdvösség. — Bárcsak azt felelnénk a harmadik karácsonyi kérdésre: A karácsony számunkra az új életet hozta el. Az idei karácsonyon legyen életté és valósággá mindaz, amit Isten az első karácsonyon adott az egész teremtett világnak Jézus Krisztusban. Harkányi László ATHENAGORAS PÁTRIÁRKA KÖRÚTJA Mint már korábban jeleztük, I. Athenagoras konstantinápolyi pátriárka európai körúton Volt. Utjának első állomására, Bélgrádba október 15-én érkezett meg és 5 napot töltött Jugoszláviában a szerb ortodox egyház vendégeként. Látogatásának csúcspontja — mint erről a külföldi egyházi «ajtó tudósít — az a 4 órás istentisztelet (liturgia) volt, amelyet Germanos szerb pátriárkával együtt celebrált a belgrádi ortodox székesegyházban. Az istentisztelet végén Germanos szerb pátriárka méltatta az ökumenikus pátriárka fáradozásait a keresztyén egység helyreállítása érdekében. Ezért helyesli a szerb ortodox egyház, hogy a pátriárka találkozott és tanácskozott VI. Pál pápával annak idején Jeruzsálemben. A belgrádi egyetem teológiai díszdoktorává avatta a konstantinápolyi pátriárkát. A Szerb Ortodox Egyház Teológiai Fakultásának épületében Germanos pátriárka személyesen adta át I. Athenagorasnak a doktori díszoklevelet. Az ökumenikus pátriárka útja Belgrádból Bukarestbe vezetett, ahol Justinian bukaresti pátriárka fogadta a román ortodox egyház több más vezető személyének kíséretében. A finn evangélikus egyház békeszolgálatáról A finn evangélikus egyház legjelentősebb sajtóorgánuma, a Kotimaa egyik legutóbbi számában cikksorozatot közöl az egyház békeszolgálatáról. A bevezető szavak szerint «■kicsinnyé lett« világunkban és az atomháború fenyegetettségében élő korunkban az egyház nem hallgathat a háború és béke kérdéseiben. A sorozat központi cikkét a néhány éve nálunk is járt Aimo T. Nikolainen, a Teológiai Fakultás dékánja írta, a többieket olyan fiatal lelkészek, akik a jövő embereinek számítanak a mai finn egyházban. De akad közöttük egyetemi hallgató is, a sorozat összeállítója pedig még teológus. Már ez az összeállítás is azt mutatja, hogy a béke ügye a finn evangélikus egyházban a jövendő ígéretét hordozza magában. Juhani Simojoki lelkész szerint az egyház fontos feladata a közvélemény átformálása a háború és béke kérdéseiben. Vannak ugyanis olyan keresztyének, akik igen tévesen a Vizsgálják felül a spanyol protestáns-törvényt Az, Európai Evangélikus Szövetség tanácsa állást foglalt a spanyolországi vallás- szabadság megjavítása érdekében. A nyilatkozat az ismeretes spanyol »protestáns-statútum« felülvizsgálására szólítja föl Hispania kormányát. Reméli, hogy a revízióig is nagylelkűen fogja értelmezni ezt a statútomot, mert különben még növekednek és kiéleződnek a fennforgó problér mák. »Mi megértjük, hogy egy katolikus állam nem hozhat rendszabályokat a katolikus tanítás ellen. Ámde mély fájdalommal állapítjuk meg, hogy ennek a spanyol törvénynek több pontja nincs összhang* ban a vallásszabadságnak azzal a nyilatkozatával, amelyet a 11. Vatikáni Zsinat maga adott ki. Vele ellentétben, ezek a pontok erősen korlátozottak és diszkriminálóak«. »Voltak pedig pásztorok azok a vidéken,..« (Lk 2,8—15) (Szügyi Lajos Unólcummetszete) háborút sorsszerűségnek, az ember bűnössége elmaradhatatlan következményének tartják. A gyűlölség azonban bűn és nem sorsszerűség s mint bűn eilen kell harcolni ellene. »A háborúk mögött minden esetben konkrét bűnök vannak, amelyekből konkréten kell megtérni. A bűnbocsánatot pedig nem fogadhatja el az, aki meg akar maradni a bűnben. Nem ábrándozunk azon, hogy mennyország lesz a földön, de pokollá sem kell világunknak válnia. Rettenetes az, hogy ma is gyilkolnak embereket; katonákat, polgári személyeket, gyermekeket, Ha a szomszédságban gyilkolnak, mindent megteszünk annak megakadályozására. Vietnam azonban távol van. De közel lesz az ítélet napján, amikor minden mulasztásunkról számot kell majd adnunk-« Ahti Hakamies, a Teológiai Fakultás egyik fiatal docense így ír: »Augustinustói Lutherig a keresztyénség minden nagy tanítómestere egy véleményen volt abban, hogy a béke nélkülözhetetlen a jó rend biztosítására és Isten teremtő szándékának megvalósulására. Csakis ennek érdekében, vagyis a béke megőrzése érdekében van joga a fel- sőbbségnék „kardot viselnie”^. Nikolainen dékán cikkének címe: »Megáldhatja-e az egyház a háborút?« Rámutat arra, hogy az Ű j tes ta men tum élesen eltér az Ótestamentumtól abban, hogy az őskeresz- tyénség semmiféle formában nem ismerte el a »szent háborút«, vagyis olyan háborút, amelyet az ember Isten nevében és vélt vezetésével vív meg. Jézus Krisztus egyetlen fegyvere az Isten igéje volt, a Lélek kardja. Minden erőszakos térítés és a keresztesháború minden formája eltérés az Űjtestamentum vonalától. A mai embernek egész sor olyan kérdése van, amelyekre az egyháznak választ kell találnia. Ilyenek például az, hogy nem tartoznak-e a háborúk is hozzá Isten vifégkoiményzó munkájához, vagy az, hogy nem az utolsó idők kikerülhetetlen jelei-e korunk háborúi. »A mai világhelyzetben« — írja Nikolainen dékán — »a második világháború után különösen is sajnálatos az a tény, hogy a vietnami háborúban keresztyén államok is részt vesznek, ha ugyan lehet egyáltalán ilyen kifejezést használni«. Nagy feladatok várnak az egyházra a közhangulat formálása tekintetében, hiszen a Hegyi Beszéd tanítása szerint a harag és a gyűlölet semmiféle formában nem igazolható. Szól arról, hogy az atomháború árnyékában az egyháznak nem a rettegtetés a feladata, hanem aktív békemunka a háborúk megakadályozása és a népek közötti barátság erősítése érdekében. Esko Rintala lelkész a Világbékéről, mint az ökumenikus mozgalom munkacéljáról ír. Emlékeztet arra, hogy az egyházaknak súlyos mulasztásai és konkrét bűnei vannak a múlt háborúinak elvi igazolása tekintetében. Kétségtelen azonban az, hogy az egyházak ökumenikus és béketörekvései kezdettől fogva kölcsönhatásban vannak egymással. Az EVT megalakulásakor, 1948- ban rávetette már árnyékát világunkra az atomháború réme, s kezdettől nyilvánvaló volt, hogy az egyházak együttese nem hallgathat a háború kérdésében. Az EVT igen fontos szerve a nemzetközi ügyekkel foglalkozó bizottság, amely egységes állásfoglalásokat készít elő és tanulmányi munkát is folytat. Rintala lelkész erős kritikával illeti a finn egyház békemunkáját. Elvi merevség és sokszor érdektelenség, bűnös mentörödöm- ség akadályozza meg azt, hogy a béke megőrzése iránti felelősség általános legyen a gyülekezetek tagjai között. A sorozat legradikálisabb cikkét, a befejezőt, Altti Susi- Vuoto egyetemista irta. Főleg azt hangsúlyozza, hogy az egyháznak segítenie kell abban, hogy a szociálpolitikai szempontok nemzetközi viszonylatokban is érvényesüljenek. Kifogásolja, hogy egyháza szolgálata a béke ügyében nem eléggé határozott és egyértelmű. Elvi megalapozottságában sok tekintetben idejétmúlt. A háború és béke kérdéseiről nem lehet semmire el nem kötelező általánosságok formájában szólni. »A partizánharcok és a nemzeti felszabadul ásd mozgalmak létezése új teológiai etikát követel, régi sémáink ezekre már nem alkalmazhatók. A Prágában működő Keresztyén Békekonferenciának munkáját nálunk is érdemes volna alaposan megismertetni.« A későbbiekben arról ír, hogy a politikai életben egészséges fejlődés nem lehetséges konfliktusok: nélkül. Adott esetekben az egyháznak igent kell mondania konfliktusokra is. Ilyen volt az erőszak nélküli indiai ellenállási mozgalom, vagy a kubai partizánháború. Természetes, hogy felszabadító harcok esetében is minden tóle telhetőt meg kell tenni az egyháznak az erőszak alkalmazásának csökkentése érdekében. Schreiner Vilmos Karácsonyi levelek Nemcsak nevek, hanem levelek is bevonulnak néha a történelembe. Érdekes emlékek tárulnak elénk, ha belelapozunk azokba a levelekbe, amelyeket egyházunk történetének nagyjai írtak. Karácsony csendjében nyissuk fel néhá- nyuk életének és megsárgult levelének a lapjait. L Kierkegaard Sőrén Kierkegaard, a nagy dán füozőfusi, iró és keresztyén gondolkodó 1813-ban született, és 42 éves korában, 1855-ben halt meg. Feladatát a »keresztyén« fogalmának revíziójában és az embereknek a frázisoktól való megszabadításában látta. Meg volt győződve, hogy a keresztyénség — élet. Nem mással, mint éppen életünkkel kell kifejeznünk azt, amit hiszünk. »Jette-, akihez irt leveléből itt részleteket közlünk, testvérének, Peder Christian Kierkegaard pedersborgi lelkésznek Henriette nevű felesége, a levél végén említett Pál pedig e házasságból született gyermek. Sógornője régóta súlyos beteg, most karácsonykor is ágyban olvassa a vigasztaló sorokat. Koppenhága, 1847 december Kedves Jettel Köszönöm levélkéjét, amelyet karácsony előtt írt. Sietek a váiasszal, hogy azt még újév előtt megkaphassa. A karácsony és újév közötti időszakban szívesen kapok és szívesen írok levelet... ... örülök tehát, hogy írt, hisz ebből látom, hogy egészsége mégsem hagyta egészen cserben. Vigyázzon is rá féltve őrzött kincsként, jövőre is, amelyet hiszem, hogy Isten boldogabbá akar tenni Magának az ideinél. De hát mi az, hogy »hiszem«? Mit is jelent fúnni? Hinni annyi, mint mindig az örömöt, a boldogot, a jót várni. M másra volna még szükségünk? Ezt komolyan és őszintén írom Magának, aki oly sokat szenved: tanulja meg a szenvedést”örömvárássá változtatni! ... Végül még egyet. Aki szenved, aki keveset tud tenni a másikért, az könnyen arra a gondolatra jut, hogy ő felesleges már a világban. Ezt talán egyesek éreztetik is. De akkor arra heti gondolnunk, hogy Isten számára minden ember egyformán fontos!... ...De be is fejezem, mert nincs már több helyem. Isten vele, kedves Jette, boldog újévet! Köszönöm, hogy az óévben még gondolt rám. Köszöntöm Pétert és Pált is. Szeretettel üdvözli Sőrén Kierkegaard 3. Schlatter Adolf Schlatter (1852—1938) az Újszövetség nagynevű professzora volt Greifswaldban, Berlinben, majd Tübingenben, de előadott dogmatikát, etikát és filozófiát is. Különösen a zsidóságnak és Jézus életének a történetét kutatta. Karácsonyi levelét, amelyből most idézünk, leányának, Ruth Hinderernek irta, aki nem sokkal előbb veszítette el egyik kicsiny gyermekét. Tübingen, 1923. december 2L Kedves Ruth! Ma különösen is megrendült szívvel írom karácsonyi levelemet, mint ahogy Te is bizonyára megrendült szívvel ünnepelsz, összevegyül most a karácsonyi ének öröme és szenvedésünk fájdalma. Ha tekintetünket meny- nyei Urunkra irányítjuk, mindkettőnek helye lesz a szivünkben. Benne minden kiegy nlítő- dik. Ha nem is szünteti meg az öröm a lélek fájdalmát, a panasz sem némíthatja el örömünket. Mindkettő a saját helyére kerül, éberen és józanul. Ez azért van, mert békesség lakozik bennünk. Ahol pedig békesség van, ott nincs feszültség, nincs összevisszaság, hanem mindennek megvan a maga helye. Ezt Az cselekszi, aki a békességet adja, aki életünk felett áll, mert azt magáévá tette, de sírjaink felett is áll, hiszen azok is az övéi. övé az örömünk, hisz tőle kapjuk, de övé a fájdalmunk is, hiszen abból születnek, amit ő vett el tőlünk. Ö az Ura erőnknek is. amellyel szolgáljuk őt, de erőtlenségünknek és vétkeinknek is, amelyeket meggyógyít és megbocsát. Minden az övé — ez a jele istent hatalmának és isteni kegyelmének. Saját érzéseink, gondolataink, akaratunk mind csak ennek kicsiny, darabkás foszlányai, amelyek önmagukban soha nem lesznek tökéletesek vagy befejezettek. Mindent felülről kapunk, ahogy az apostol is mondja: a láthatókat és láthatatlanokat, a jelenvalókat és eljövendöket, az örömöt és a fájdalmat, az életet és a halált. Így lesz a mienk karácsony is: a teljes kegyelem és az életünket megragadó teljes szeretet, amely ismeri bánatunkat, de forrása örömünknek is... ... Isten ajándékozzon meg Téged Is az ő békességével, amely minderre alkalmasakká tesz minket. Szívbéli köszöntéssel, a kis Ruth számára is Édesatyád 3. Bonhoeífer Dietrich Bonhoeffert (1906—1945) nem kell bemutatnunk olvasóinknak. Még nincs harmincéves sem, amikor a német Hitvalló Egyház finkenwaldei lelkészképzőjének az élére kerül, harminchárom, amikor Amerikába megy —, s harminchét, am'Jcor a fasiszta Németország 1943 tavaszán először letartóztatja, majd ősztől — egészen kivégzéséig — fogva tartja. Itt közölt levelét a tegeli katonai fogdából írja öreg szüleinek. Szenteste, 1943 Este fél tíz van; néhány szép, békés órát töltöttem most el, és nagy hálával gondoltam arra, hogy ma mind együtt lehettek ... Egyik legnagyobb karácsonyi örömöm, az, hogy ez évben is megkaphattam az új Losun- got. E: re már többször gondoltam, és reménykedtem is benne, mégis alig mertem hinni, így az új évben is végigkísérhet majd ez a könyv, an^ly éppen az elmúlt hónapokban oly fontos volt nekem, s ha holnap olvassuk, külc lösen is egymásra fogunk-gondolni. Sok, sok köszönet érte! Szeretnék most elmondani nektek néhány dolgot arra az időre, amíg el leszünk választva egymástól. Arról még csak szólnunk sem kell, hogy milyen nehéz mindnyájunknak ez a szétszakítottság. De mivel már háromnegyed éve el vagyok vágva mindazoktól, akikhez tartoztam, van néhány gondolatom, amelyet meg szeretnék írni nektek. Először: nincs semmi, ami pótolhatná annak hiányát, akit szeretünk, s ezt nem is kell megkísérelnünk; egyszerűen tűrni kell és ki kell bírni; ez először nagyon keményen hangzik, mégis egyúttal nagy vigasztalás; így ugyanis valóban nem töltjük be ezt az űrt, s megmarad általa az egymással való kapcsolatunk. Az ember fordítva gondolja, hogy Isten kitölti az űrt; pedig nem teszi, sőt inkább kitöltetlenül hagyja, hogy ezáltal is segítsen a régi közösséget megőrizni —, ha szenvedések közepette is. Továbbá: minél szebbek és gazdagabbak az emlékeink, annál nehezebb a válás. De a hála az emlékezés gyötrelmét csendes örömmé változtatja. A múlt szépségét nem mint tövist, hanem mint drága ajándékot hordjuk magunkban. Vigyáznunk kell, hogy ne merüljünk el emlékeinkben, se ne szolgáltassuk ki nekik magunkat, mint ahogy a drága ajándékot sem nézegetjük minduntalan, hanem csak bizonyos órákban, s máskor csak mint rejtett kincsre gondolunk rá, tudva, hogy a mienk; így áradhat tartós öröm és erő a múltból. Azután: az elválás időszaka nem elvesztett és meddő idő az együttélés számára: legalábbis nem szükségszerűen az, hanem általa — minden probléma ellenére — sajátosan erős közösi \g alakulhat ki. Végül: itt különösen is megtapasztaltam, hogy mindig le lehet győzni a nehézségeket, amelyeket csak a gond és a félelem nagyít fel mértéktelenül. A másik embert ébredésünk első percétől egészen elalvásunkig teljesen Isten oltalmába ajánlhatjuk, rá bízhatjuk, így gondjainkból érte való imádságok válhatnak. »Minek a gond, a bánat... az Istent kérd, imádjad...« Bonhoeffer levele itt megszakad. Aligha olvashatták el az öreg szülők. Mégsem íródott hiába: gondolatai ez év karácsonyán a mi szívünkben ébresztenek visszhangot. Or. Fabiny Tibor
