Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1967-11-12 / 46. szám

Protestál az Isten... Ahol szabad volt a levegő Ökumenikus reformációi ünnepély Már szinte hagyomány az Ökumenikus Tanács tagegyhá­zai közt, hogy a reformációt együtt ünnepük meg hol evan­gélikus, hol református temp­lomban. Ebben az évben a rendezés joga a református egyházat illette meg. Október 29-én este 6 órakor a Kálvin téri református templomot zsúfolásig megtöl­tő gyülekezet előtt az »Erős vár a mi Istenünk« eléneklé- .sével kezdődött a 450 éves ju­bileumot ünneplő ökumenikus istentisztelet. Hecker Ádám methodista szuperintendens imádsága után — melyben hálával em­lékezett az elmúlt 450 évre — D. Káldy Zoltán püspök Je­lenések könyve 2,4—5 verse alapján hirdette az igét. Ige­hirdetése elején arról szólt a püspök, hogy ezekben a na­pokban világszerte a reformá­cióra emlékeznek. »A világban is kellő hangsúllyal emlékez­nek meg a reformációról, ér­tékelve az emberiség nagy családjára néző jelentőségét.« Odaállnak az emberek Isten elé, megköszönik Isten aján­dékait, amelyekkel az elmúlt 450 évben megajándékozta a reformáció egyházait. De mindez kevés! »Most mégis Isten elé kell állnunk. Meg kell vizsgálni, hogy meg lehe­tünk-e elégedve azzal, amit mi jelentünk a világnak?« A protestáns egyházak kép­viselőjére jellemző a protestá- lás. Egész életünk szinte ab­ban merül ki. A múltban ezek a protestálások szükségesek voltak, de most mégis Isten protestál a keresztyénség és ezen belül a protestantizmus ellen. »Most az ellen a protes­tantizmus ellen protestál az Isten, amely abban a világban, ahol élünk, nem tudja hordoz­ni Isten szeretetét. Hordozni, szétosztani azt a szeretetet, amellyel ö fordul felénk. A világba beleszürkült egyház ellen protestál az Isten. Olyan kincs van az egyház birtoká­ban az evangélium által, mely­nek birtokában nem hallgat­hat a keresztyénség, amikor az emberiség veszélyben van, amikor vér folyik Vietnam­ban, amikor kétmilliárd em­ber éhezik.« Ehelyett saját magunkkal foglalkozunk ön­zésből. »Most mégis úgy ér­zem, azt kell meghallanunk, hogy protestál ellenünk az Is­ten azért, hogy olyan egyház legyünk, amely betölti hivatá­sát a világban« — mondotta D. Káldy Zoltán püspök ige­hirdetésében. Ezután csendült fel a Kelen­földi és Budavári Egyesített Evangélikus Énekkarok elő­adásában — Csorba István ve­zényletével — Kodály 114. genfi zsoltára, amelyet orgo­nán Sulyok Imre kísért. Ezt követően tartotta meg előadását Dr. Esse Tamás re­formátus egyházkerületi fő­gondnok, amelyben a reformá­ció örökségét méltatta. Ünneplésünk akkor igaz, ha benne az emberen túlmenően Istennel találkozunk. A refor­máció ebből a találkozásból — Luther találkozása Istennel — indult el és ez a találkozás él­teti azóta is a reformáció egy­házait Szólt az előadó ezután arról a különbségről, amely a refor­máció ágazatai közt van. Ez a különbség azonban soha sem volt ellenséges viszony, ha sú­lyos problémák adódtak, min­dig együtt voltunk. Majd azt a mozgalmat mél­tatta Dr. Esze Tamás, amely megindult a katolikus egyház­ban XXIII. János pápa óta. Felhívta végül a gyülekeze­tét arra, hogy a reformációban kapott örökségükhöz ragasz­kodniuk kell, mely igaz ügy ma is! »Igaz ügyért haltak meg őseink, ez azt jelenti, hogy a protestáns szülők vét­keznek, ha gyermekeiket ál­békesség ürügyén megfosztják a reformáció áldásaitól. Nem akarjuk az örökséget elfelej­teni, protestáns keresztyének akarunk maradni! — mondta befejezésül Dr. Esze Tamás. Ezután hangzott el a részlet Haydn: Teremtés c. oratóriu­mából a Kálvin Kórus előadá­sában, melyet Pungur József lelkész vezényelt. Az Ünnepi Nyilatkozat fel­olvasása után Laszkovszky Já­nos baptista elnök imádságá­val ért véget az ünnepség, amely gazdag tartalmával erő­sítette és bátorította a gyüle­kezetét. Istennek legyen hála ezért a testvéri találkozásért! ifj. Kendeh György LOBOG A TŰZ Az ágostonos addig vándorolt, míg a bűnbánat nehézléptű útján eljutott végül Samáriába a szent Kút mellé s mivel esengett kapott élő vizet, mitől kiszikkadt lelke újra éledt, ó, mart a Lélek eget verdeső óriás tüzet gyújtott fel benn, minek a fénye századok óta ma is úgy ragyog, mint az útjelző égő csillagok — bár oltó lelkek érvek tűzcsapóját emelték gátul: Eck és Kajetan s a tiarás pápa dühe és átka oltotta volna..j hasztalan! Támadhat ember Isten tette ellen? Amit Ö gyújt fel, ki olthatja el? Lobog a tűz s a lángja énekel négyszáz és ötven hosszú éve már s százszor áldott út, amit beragyog s akik rálépnek, azóta is vallják a szent baráttal, veled és velem, hogy a bűnbánót élő víz várja Samáriába’, mert az ítéletnél nagyobb a «• Kegyelem; Jak» Imre Az első evangélikus munkaközösség Bibliai ábécé: KEGYELMI AJÁNDÉK Ez a kifejezés — az Újszö­vetségben egyetlen szóként ol­vassuk — Pál apostolnál sűrűn előfordul. A két szó kapcsolata — magyar nyelvünkben — arra figyelmeztet, hogy a kife­jezés olyasmit jelöl, ami nem természetes emberi tulajdon­ság. Teljességgel Istentől való. Az Újszövetségben olvasható szóban még az »öröm« fogalma is megcsendül. Olyan ajándék ez, ami boldoggá, örvendezővé formál. Ha most azt kérdezzük, hogy a kifejezésnek mi a tartalma, a »megfogható« jelentése, akkor nagyon szerteágazó vá­laszt kell adnunk. Induljunk el a legáltalánosabb választól a legsajátosabb felé: Kegyelmi ajándék életünk­ben mindaz, amiben átéljük Isten jóságát. Isten jóságában például elhívott minket arra, hogy népének tagjai legyünk. Pál apostol Isten kegyelmének ajándékát látja abban, hogy halálos veszedelemből szaba­dult meg, de abban is, hogy bi­zonyos dolgoktól távol tarthat­ja magát. Ilyen ajándék, ami­kor egymás hite által erősö­dünk, megvigasztalódunk, el­jutunk kérdéseink megoldá­sáig. Ide tartozik megváltott- ságunk, örök életünk remény­sége is. Szűkítjük válaszaink körét, amikor azt mondjuk, hogy a kegyelmi ajándék Istentől ka­pott adottság bizonyos szolgá­lat elvégzésére. Legsajátosabb jelentése pedig az, hogy Isten a gyülekezet minden egyes tagjának ajándékozott vala­milyen különleges képességet, amelyet a neki kiosztott fel­adat elvégzésében kell hasz­nálnia. Az eddig leírtakból kitűnik, hogy a kegyelmi ajándékokban Isten csodálatos gazdagsága fejeződik ki. Nincsen két em­ber, akik »kegyelmi ajándékai« teljesen megfelelnének egy­másnak. Lényeges következte­tést kell ebből magatartásunk számára levonnunk. Például: nem másolhatjuk le szolgai módon egymás szolgálatát. Aki ezt megteszi, az hűtelenül hasz­nálja a maga kegyelmi ajándé­kát. Azután: nem tekinthetem a magam keresztyénségét min­denkire kötelező normának. De hátrányt sem kell éreznem senkivel szemben. Valami azonban mindenképpen lénye­ges: a kegyelmi ajándékok nem az ember dicsőségéért vannak! Azokkal senki sem dicsekedhet és azok birtoklá­sát senki sem tarthatja a maga érdemének. Ezzel már egy másik gondo­latkört is érintettünk. Kegyel­mi ajándékomat nem saját hasznomra és használatomra kapom, hanem mindig »valaki más« javára. Isten ugyanis sohsem cselekszik közvetlenül, hanem mindig közvetítők köz- beiktatásával. Amikor tehát a »másik« érdekében cselekszik, akkor mindig »engem« hasz­nál fel. Az Isten kegyelméből nekem jutott ajándékokat akkor használom Isteji szándé­ka szerint, ha mást nem aka­rok elérni velük, csak azt, hogy minél jobban és önzetleneb­bé! szolgálhassak. Végül hadd hívjam fel a fi­gyelmet egy könnyen háttér­ben maradó mozzanatra. Pál apostol így ír Timótheusnak: »... gerjeszd fel az Isten ke­gyelmi ajándékát, amely ben­ned van ... « (II Tim 1,6.) Ke­gyelmi ajándékaink gyakran »szunnyadnak« bennünk. Ta­lán nem is tudunk azokról. Ezért törekedjünk arra, hogy felismerjük: milyen kegyelmi ajándékot kaptunk. Kérjük Istent: vezessen el a nekünk kiosztott kegyelmi ajándék felismerésére. Amikor pedig rájuk találtunk, használjuk őket. Hálásan és boldogan. Ne kérdezzük, hogy nekünk mi lesz a hasznunk, -sak arra gondoljunk, hogy szolgáljunk. Használatlanul maradt kegyel­mi ajándékok elsorvadnak és váddá lesznek ellenünk Isten elott* Bohus Imre A reformáció 450 éves jubi­leumi ünnepségére jelent meg az egyik legkiválóbb Luther kutatónak, Thulin Oszkárnak: A reformáció képei c. kis könyvecskéje. Benne a witten­bergi Luther Múzeum képei­nek egy részét ismerteti, ké­pekkel illusztráltan. Számomra és kis gyülekeze­tünk népe számára is különös­képpen nagy örömöt jelentett e kis könyvecske, melynek cím­lapja Luthert munkatársai kö­rében örökíti meg. Csornai gyülekezetünk tulaj­Hazaérve, a régi és megvi­selt festményt, amely sokat hányódott előzetesen padláso­kon és félreeső helyeken, hozzáértő ügyeskedő festővel restauráltattunk, lefényképez- tettük. Ezért jelentett nagy örömet számunkra a kis füzet. Mert nemcsak a címlapon van meg a kép, hanem a füzetben kü­lön is megvan és hozzá Thulin professzornak pontos leírása. »Az a munka, ami a várbeli magányos szobában elkezdő­dött, a wittenbergi Luther ház donában van egy ugyanilyen kép. Érdekes története van an­nak, ahogyan az birtokunkba került. Egyházunk a 450 éves jubi­leumi évben turista-tanulmá- nyi kirándulást rendezett a né­metországi Luther-városokba. Hálás vagyok sokaknak, hogy én is részt vehettem azon. A wittenbergi Luther Mú­zeumban tett látogatás alkal­mával (lásd az Evangélikus Élet 1967. agusztus 20. beszá­molóját) nagy meglepetéssel és nagy örömmel ismertem fel a híres reformációi képek között a mi csornai festményünk ere­deti képét. Az eredeti kép ál­talában sötétebb tónusú, mű­vészi kivitelezésű, az alakok elmélyültebben figyelnek ve­zetőjükre, Lutherra és vesz­nek részt a közös munka vias- kodásában, hogy minél jobbat alkossanak közös munkájuk­kal. Természetesen a wittenbergi kép az eredeti, a csornai csak másolat. szobájában fejeződött be, sok szorongató napi munka mel­lett. Luther fáradhatatlan volt, támogatva munkatársai által a héber, görög, latin igeszaka­szok összeállításában és fordí­tásában. Melanchton, Bugenha- gen, Jónás, Crucinger, Ams­dorf, Förster, mindegyiknek megvolt a maga külön felada­ta, amit előkészített ezekre a bibliatanulmányozási összejö­vetelekre. Ezeken Luther, mint elnök, egyesek véleményét meghallgatta és közben finom megjegyzéseket tett, amik, mint glossák, az igeszakaszok szélére kerültek. így mondja el Matthesius ezekről a mun­kaórákról és munkaévekről s így próbálja ezt nekünk egy XIX. századbeli festő (Gey) lefesteni«, (i. m. 58. old.) Csornai képünk Pap B. kéz­jegyet viseli. Az évszámból sajnos csak a két utolsó szám olvasható: 66. Mivel az 1930-as években került a gyülekezet tulajdonába, feltehető, hogy 1866-ban készült. Hubert István A »Köznevelés« című pedagógiai szaklap egyik szep­temberi számában Sarkady Sándor a »Régi magyar iskolavá­rosok« sorában hosszú cikket írt Sopronról. A cikk bőven mél­tatja az egykori evangélikus líceum, s annak értékes könyvtá­ra szolgálatát a magyar művelődésben. Az alábbiakban ezt idézzük a cikkből. A Széchenyi téren, a postapalota épülete mellett szeré­nyen húzódik meg a város legrégibb, ma is működő iskolája: az egykori evangélikus líceum épülete — a mai Berzsenyi gimnázium. Hol volt még a palota, amikor állt a tudomány és a köz- művelődés e szerény, de nagyszerű hajléka! Mai épületét »csak« 1658-ban emelték, de magát az iskolát 1557-ben alapí­tották. Fennállásának mintegy négy évszázada alatt a tudo­mány és az irodalom műhelye, a város leghaladóbb szellemű iskolája volt. Falai között már a XVII. században megkülön­böztetett becsülete van a nagy kortárs-pedagógusnak, Come- niusnak, s diákjai Lackner polgármester dal- és táncbetétes drámáját adják elő: 1615-ben, amikor az olasz opera is csak gyermekcipőben járt. 1704-ben, amikor a császáorpárton óva­toskodó várost Vak Bottyán ostromolja, a diákok — a várfa­lakon keresztül — átszöknek a kuruc táborba. Ebben az iskolában alapítják 1790-ben, a nemzeti ébredés szellemében a Magyar Társaságot. A Magyar Társaség mellett — példaadóan — német és tót irodalmi kör is működik az iskolában. Martin Kukucin, a nagy szlovák író, akinek emléktábláját nemrég leplezték le a gimnázium falán, diákéveire emlékezve ezt írja: »Sopronban tanultam, ahol szabad a levegő...« Az ősi iskola az írók, költők, tudósok és művészek egész sorát adta, az országnak. Már a bejárat két oldalán is két jeles diák emléktáblája fogadja az érkezőt. Az egyik az iskola névadójáé, Berzsenyié. Az egykori szi­laj diák, aki egymaga »tizenkét németeket a város tavába bé- hányt« s hevesen tette a szépet Lollinak, szabad idejében itt Horáccal és Gessnerrel társalkodott. A másik emléktábla Kis János emlékét idézi, ö a Magyar Társaság vezére, ő fedezi fel Berzsenyit. S a »táblanélküliek«? — Bizony, nem utolsó panteon ke­rekedne abból, ha debreceni vagy szegedi példára, itt is min­den jeles diák emléktáblája felkerülne az iskola falára! Említsünk meg közülük néhányat. Itt tanult Ráth Mátyás, az első magyar hírlap szerkesztője, Hajnóczy, a jakobinus jo­gász, Döbrentei Gábor, az Akadémia későbbi tikára, Pákh Al­bert, Petőfi barátja. Vajda Péter író, Torkos László költő, Dó- czy Lajos, a jeles Goethe-fordító, -s nyelvtudományunk olyan büszkeségei, mint Lehr Albert, Gombocz Zoltán és Zsirai Miklós. A cikk »Prőhle tanár úr szentélyében« alcím alatt így folytatódik: Az ember elfogódottan lépi át a Berzsenyi gimnázium öreg könyvtárának küszöbét. Puritán szentélyre emlékeztet ez a több mint négy évszázados múltra visszatekintő bibliotéka. Mintegy 30 ezer kötet között dolgozik itt Prőhle Jenő ta­nár úr, a könyvtár őre és legalaposabb ismerője. Élete szinte hagyományszerűen eljegyzett az iskola- és könyvtárüggyeL Édesapja, Prőhle Károly egyetemi tanár, Gombocz Zoltán egy­kori osztálytársa a líceumban. Anyai nagyapja Thierring Ká­roly, a hajdani kaszinó könyvtárosa és a soproni népkönyvtár szervezője. Prőhle tanár úr könyvtárában első kiadásban lehet olvas­ni a Didactica magna-t (1628), az Orbis sensualium pictus-t (1658) és az Emilé ou de l’education-t (1762). Ha egymás mellé raknánk őket, vajon hány hosszú polc-sort töltenének meg azok a művek, amelyeket az iskola tanárai és növendékei ír­tak? Megemlíti a cikk azt is, hogy Széchenyi, a legnagyobb ma­gyar, példányt dedikált a Hitel-bői a »Sopronyi Ágostai Vallá­sit Lyceum.iak«. Köszönjük a meleg méltatást és igaz értékelést. Em Beszállították a kórházba... gégemetszés ... életveszély ... A szavak hozzámütődnek kegyetlen, kemény valóságuk­ban. Erejüktől elszédülök. Ér­telmüket nem akarom felfogni. Egy hete még itt ült az ölem­ben. Itt beszélgettünk azon a nyelven, amelyet csak az angyalok és az édesanyák be­szélnek. És én büszke voltam, hogy engem is megtanított erre a nyelvre. Rám nézett kék szemével és nagyot nevettünk, mint a cinkosok. Elfordultam, hogy a leheletem se érje. A kezemet néztem, elég tiszta-e, hogy megfogjam vele ezt a kis fehér ruhába bújtatott csodát. Végigsétáltunk a szobán. Ö kicsit bizonytalanul, mintha részeg lenne az élménytől: já­rok. A többiek nézték. Ö meg lépett egyet, azután megállt, nézte, mit szólnak hozzá. És mindenki csodálkozott. — Hát ez az Emese, milyen ügyes kislány! Már sétál a kis Emese? Pá-pá! — Ph... ph — mondta és integetett. Most pedig életveszélyben I van. Beszállították a kórházba. Lázas gyorsasággal peregnek az események. Influenza, slejm, nem tudja felköhögni, kanül. láz, tüdőgyulladás, fuldoklik, szállítás, vastüdő, változatlan, pillanatnyilag alszik, talán egy kicsit jobban, láz, vérátöm­lesztés ...a telefon cseng ...a kis Emese... a kis Emese, tizen, húszán, sokan, mind azt szeretné tudni mi van, mi lesz... de a fehér szobából nehezen jön a hír. A láthatat­lan ablakból négy szempár figyeli a tizenöthónapos gyer­mek harcát az életért. Orvo­sok, ápolók, gépek, műszerek állandó készültségben vannak. Magam is futok. Orvost, ápolót keresek. Elutazott... holnap jön meg... ma még nem jött be ... nincs itthon... éjjel inspekciós volt... érte­ese kezleten van. Telefonálok, taxiba ülök, magyarázok, ké­rek. Nem értik rögtön. Emese életveszélyben van! Megnyug­tatnak. Mindent megtesznek. Ez a kötelességük. Orvosi lelki­ismeret, állandó felügyelet... Este és reggel váltogatják egymást. Múlnak a napok. Reggel és este ostromlom, Istent: mutass egy tenyérnyi felleget. Igen, tudom, nem kényszeríthetlek, de est a csöppnyi életet vedd a kezed­be. Engedd, hogy helyette én járhassam a kálváriát. Nem, nem engedlek Uram, makacsul foglak, kérlek, könyörgöm, csak ezt... kérlek, csak ezt a picit. Azután új hír: túl van az életveszélyen. Most még a ka­nült kell kivenni. Az alap­betegség megszűnt. Es megint komplikációk. A cső kivétele még nem mehet, újabb láz, vérátömlesztés... és a kicsi nem eszik. Pedig nagyon kel­lene az erő a legyengült szer­vezetnek. De minden hiába. Emese nem eszik. És akkor elindul az édes­anya, aki ezekben a szörnyű napokban nem láthatta gyer­mekét. Megy, megy és kinyílik előtte a kórterem ajtaja. A kis ágyhoz lép, kezébe veszi a tá­lat, a kanalat. Beszél. Nem érti senki más csak a kis Eme­se. Nézi ezt az ismerős, köny- nyes szemű, sáppadt Madon­nát. Nem ismeri meg és mégis olyan ismerős a mozdulata, a tekintete és a hangja olyan meleg, simogató. Lenyel egy kanálkával, nem, kettővel, há­rommal ... sokkal és üres a tányér. El is fárad a nagy igyekezetbe. Kék szeme lezá­rul. Elaludt. Cseng a telefonom. Felve­szem. És szivemmel hallom, ahogy egy édesanya boldog könnyei végigperegnek elkín» zott, sáppadt arcán. Gyarmathy írért c

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom