Evangélikus Élet, 1967 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1967-01-22 / 4. szám
VASÁRNAP. „Az Or nevét hirdetem: magasztaljátok Istenünket!” (V. Móz 32,3). Az élete vége felé közeledő agg Mózesnek az utolsó énekéből való ez az Urat dicsőítő vallomás. Isten választott embere hosszú életen át tapasztalta meg annak valóságát, hogy nem Istennek van szüksége az Öt dicsérő magasztalásra, hanem az embernek van szüksége Istenre. Nála nélkül magára maradt az élet útvesztőiben tájékozatlan „széles-út” vándora az ember. Mózes, aki Izrael népe és a maga életében átélte Isten biztos vezetését, tudja: a Sinai hegyen adott tízparancsolat is azt a célt szolgálja Izrael történelmében, hogy óvja és védje a „szakadék” mellett életüket, iránytű legyen, amely nélkül eltévednének. Azért hirdeti az Ür nevét, mert vallj á, hogy Ö tartotta meg életüket ezernyi csapás, szenvedés közepette. Nélküle elvesztek volna. HÉTFŐ. „Nagy a mi Urunk és igen hatalmas s bölcsességének nincsen határa”. (Zsolt 147,5). Mi keresztyenek örömmel valljuk, hogy földi életünk idején is biztos menedék hatalmas Istenünk. S ez akkor is igaz, ha életünk egy- egy szakaszában talán bizonytalannak, vagy kilátástalannak véljük helyzetünket. Istenünk emberi gondolatainkat messze felülmúló bölcsessége szerint talán éppen azért kerülünk nehezebb élethelyzetbe, hogy „akkor és ott” meneküljünk Hozzá, fedezzük fel bölcs akaratát, amellyel keres minket. Vegyük észre a hatalmas Isten érdekünket fezölgáló bölcs intézkedéseit KEDD. „Avagy őriző je va- gyok-e én az én atyámfiának?” (Móz 4,9). Az első testvér-gyilkos önmagát menteni akaró kérdése ez, amikor Isten felelősségre vonja testvére, Ábel életéért. A kérdésre adott válasz jól ismert. Felelősek vagyunk egymásért. Ki merné Isten előtt ennek az ellenkezőjét állítani?! Egy család, nép és az emberiség közösségében élünk egymásra utáltán. Hemingway, az ismert amerikai író „Akiért a harang szól” című regényében ír arról, hogy amint ösz- szetartozik az a darab hant, amelyet a tenger a szárazföldből leszakított, és egész Európa földje, úgy tartozik össze az egyes ember és az egész emberiség. Ezért, ha harangoznak, ne kérdezd: ki halt meg, kiért harangoznak? Érted is szól a harang, mert meghalt valaki az emberiség nagy családjából, közülünk! SZERDA. „Nemde két ve- rebecskét lehet venni egy fillérért? És egy sem esik azok közül a földre, a ti Atyátok akarata nélkül? — Ne féljetek azért: ti sok verebecské- nél drágábbak vagytok.” (Máté 10,29.31). Érdemes egyszer megfigyelni a madarak életét. Emberi együttérző szív ritkán gondoskodik róluk, de annál inkább Isten. Pedig ők igazán az élet, az időjárás és a „sors” száműzöttei, és mégis élnek. Talán csicsergő dalukkal életkedvet ébresztenek a fáradt ember lelkében és szüntelen figyelmeztetni akarnak minket, akik Istennek sokkal értékesebbek vagyunk, az énekköltő szavával. „Él Isten az égben, légy jó reménységben!” CSÜTÖRTÖK. „íme, szembejött velük Jézus és azt mondta: Köszöntlek titeket! Azok pedig odajárulva hozzá, megragadták az ő lábát és leborultak előtte.” (Máté 28,9). Mária Magdaléna és a „másik Mária” örömét írja le az evangélium, amikor halála után először találkoznak a feltámadott, élő Jézussal. Imádatuk annak a Jézusnak szól, aki Isten Fia; hódolatuk ha- láltgyőző Mesterüké. A búnak. gyásznak vége lett, az ég s föld hálát .zengedez, mert diadalmaskodott az Élet. PÉNTEK. „Bevezette őket házába a börtönőr. asztalt terített nekik és egész házané- pével együtt örvendezett, hogy Istenben hívővé lett.” Jézus követése Máté 9,9—13. Ha valaki megszólítana bennünket az utcán, vagy villamoson: „Kövess engem!”, nem tartom valószínűnek, hogy követnénk is az illetőt. Nem mernénk rábízni magunkat. Máté egészen másképpen tett, szó nélkül otthagyta eddigi munkahelyét — ami nagyon is jól jövedelmezett neki — és minden kérdés nélkül követte Jézust. Így hív bennünket is Jézus nap mint nap. Hív, hogy legyünk tanítványai. Olyan tanítványok, mint Máté is volt. Hirdessük, prédikáljuk az evangéliumot napról napra. Nem azt várja tőlünk — Mátétól sem azt várta —, hogy magasztos prédikációkat mondjunk, hanem azt akarja, hogy egész életünkkel prédikáljunk. Prédikáljunk azzal, hogy becsületesen végezzük munkánkat. Prédikáljunk azzal, hogy törődünk családunkkal. Prédikáljunk azzal, hogy segítünk a rászorulókon. Prédikáljunk azzal, hogy a békességet munkáljuk ebben a békétlen világban. Prédikáljunk minden cselekedetünkkel. Igénk másik súlypontja, Jézus kijelentése arról, hogy kikért jött. A bűnösöket hívogatja megtérésre. Ezt illusztrálja Máté elhívása is. Ezt húzza alá nagyon is erősen az a tény, hogy engem is hívogat. Engem, aki — akárhogy is nézem — bűnös ember vagyok. Csak halált és ítéletet érdemiek. Ennflk ellenére megtett értem mindent. Feláldozta magát a kereszten. Mindezt azért, hogy taníványa lehessek, akit állandóan hív: „Kövess engemV* Ha keresztyénnek vallja magát valaki, akkor úgy is kell élnie, ahogy az előbb szóltunk róla. Mert ha mindazt nem tudjuk megtenni, akkor nem ér semmit az, hogy keresztyénnek valljuk magunkat. Nem ér semmit, ha templomba járunk. Jézusnak csak az lehet igaz követője, aki egész életével cse- lekszi azt, amire Jézus elhívta, szem előtt tartva embertársait. Ha így leszünk Jézus tanítványai, akkor elmondhatjuk nyugodtan: mi követjük Jézust! Ifj. Kendeh György pff Mill ang» 3í ,jmi ■KÉM mm CT®» ÉBH Budapesten, 1967. január 22-én Deák tér de. 9. (úrv.) Hafenscher Károly de. 11. (úrv.) D. Káldy Zoltán du. 6. dr. Kékén András Fasor de. fél 10. Koren Emil de. 11. Szirmai Zoltán du. 5. Szeretetven- dégség Dózsa György út de. fél 10. Szirmai Zoltán Üllői út 24. de. fél 11. Karácsony Sándor u. de. 9. Rákóczi út 57 b. de. 10. (szlovák) de. 12. (magyar) Thaiy Kálmán u. de. 10. Bándi Sándor de. 11. dr. Rédey Pál du. 6. Bándi Sándor Kőbánya de. 10. du. 5. Szeretetvendégség Virágh Gyula Utász u. de. 9. Vajda Péter u. de. fél 12. Zugló de. 11. (úrv.) Baranyai Tamás Rákosfalva de. 8. Boros Károly Gyarmat u. de. fél 10. Baranyai Tamás Fóti út de. 11. Solymár Péter Váci út de. 8. Benczúr László Frangepán u. de. fél 10. Benczúr László Újpest de. 10. Blázy Lajos Pesterzsébet de. 10. Virágh Gyula Soroksár-Üj- telep de. fél 9. Pestlőrinc de. 11. Matuz László Pestújhely de. 10. 'Kürtösi Kálmán Rákospalota MÁVtelep de. 8. Rákospalota Kistemp- lom de. 10. du. 3. Rákosszentmihály de. fél 11. Karner Ágoston Sashalom de. 9. Karner Ágoston Rákoscsaba de. 9. Békés József Rákoshegy de. 9. Rákosliget de. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11. du. 3. Bécsikapu tér de. 9. (úrv.) Vára- dy Lajos de. 10. (német) Ruttkay Levente de. 11. (úrv.) Várady Lajos este 7. Ruttkay Levente Torockó tér de. fél 9. Madocsai Miklós Óbuda de. 9. dr. Vámos József de. 10. (úrv.) dr. Vámos József XII. Tarcsay Vilmos u. de. 9. Ruttkay Elemér de. 11. Ruttkay Elemér de. fél 7. Takács József Pesthidegkút de. fél 11. Csengődy László Budakeszi de. 8. Csengődy László Kelenföld de. 8. Bencze Imre de. 11. Bencze Imre du. 6. dr. Rezessy Zoltán Németvölgyi út de. 9. dr. Rezessy Zoltán Kelenvölgy de. 9. Visontai Róbert Budafok de. 11. Visontai Róbert Nagytétény de. fél 9. Csillaghegy de. fél 10. Csepel de. 11. (Csel 16,34). Pál és Silás a Fi- lippi-i börtönben vannak. Kezük bilincsbe verve, lábuk kalodába szorítva. Imádság és éneklés közben egy váratlan földrengés megszabadította mindnyájuk kezét és lábát a szorító vasaktól. A börtönőr nyitva találta az ajtókat, öngyilkos akart lenni. Amikor azonban megtudta, hogy a szabadulás lehetőségének ellenére minden fogoly a helyén maradt, akkor elérkezett hitrejutásának örvendetes órája. A börtönőr életét „megmentő” apostolok boldogan szóltak neki Jézusról, s nagy volt az öröm a börtönőr családjában és a mennyben is, amint Urunk mondja: „örvendezés van az Isten angyalainak színe előtt egy bűnös ember megtérésén.” SZOMBAT. „Nem szabadul meg a király nagy sereggel. Ámde az Űr szemmel tartja az őt féléket, az ő kegyelmében bízókat.” (Zsolt 33,16,18). Félelmetes az élő Isten kezébe kerülni. Vele szemben nem véd meg sem az összeköttetésünk, sem a tudásunk, összeroppan a földi hatalom serege is — ahogy a zsoltáros írja. A Benne bízónak azonban nincs oka a félelemre, nyugtalanságra. Melanchthon Fü- löp reformátorunk halálos ágyán mondta ezeket az igéket utolsó szavaiként: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk!” Pernyén tiport a lábam... Dér Endre írta le e sorokat alábbi versében 1943-ban. Elvesztettük egymást szem elől a felszabadulást követő évek izgalmas sürgés-forgásában. Ű teológus volt akkor Sopronban, én lektor a Fakultáson. A vele akkor eltöltött órákat azonban nehéz lett volna elfelejteni. Nyugtalanítók voltak, mint azok az évek 1943—45-ig, vészterhesek és döntésre szólítok, hitet és formát bontók, hiszen „sárarcú, görbe, keszeg milliókat kavart a szél”, akiknek már a szíve sem dobbant, az agyuk sem élt, „csak az égre bőgtek kólikásan.” A véres jelen, a háború borzalmai, a halálra kínzottak jajkiáltása és a megbomlott élet kuszáltsága tükröződik a vers gondolat-ugrásaiban, de a forma szépsége és a vágy, hogy kitörni a jelen nyomasztó és agybénító béklyójából és ha kell, magával az Istennel is tusakodva, verekedve kiharcolni a jövőt magunknak és népünknek — mindez mégis csodálatos egységgé szépíti az egészet. De szólaljon meg maga a vers: Verekedés az Istennel Szabó Vendel, falunk bolondja, éjszakánként, éjfél előtt fölkereste a temetőt. Szebik Imre Minden éjjel bukfenceket rl/zaie.tjjwö dúlt A szórványgondozás hőskorából ismertem. Akkor még nem Trabanttal, nem is motoron, de gyalog, s kerékpáron jártuk a pusztákat s falvakat. Nem volt „szórványhívek névsora”, s ismert szórványhívek is alig. Ügy kerestük össze tanyáról- tanyára, s ismerőstől-ismerö- sig őket. Néztek is ránk, mint csodabogarakra, hogy mivégre járunk hosszú kilométereket nyomukat kutatva. Volt úgy, hogy kipróbáltam északi tapasztalataimat, s le- szállva a vonatról Kakasszék- fürdőn, felkötöttem a síléceket s nekivágtam toronyirányt a sík fehérségnek. Lehettem vagy fél órányira bent a puszta mélyén, amikor porzott ám mögöttem messze a hó, s hogy egyre közelebb jött a felhő, kivágtatott belőle egy szekér. A legény állva hajtotta a lovakat. Nagy hókolással állt meg mellettem. Ügy lihegett, mintha ő futott volna, nem a lovak. Ám azokról is fehéren páráit a verejték s prüszkölve fújtak. A legény meg csak nézett rám tátott szájjal. — Adj Isten — köszöntem rá, hogy valaki szóljon is közöttünk. — Hát csak gyüttem megnézni, hogy miféle állat az, amelyik ilyen nyomot hagy a hóban — igazolta jöttét, s tátott száját a legény. Mindketten széles-nagyot nevettünk, s a kacagás úgy gurult szét a fehér pusztán, mint a szétfricskázott üveggolyók. O is kacagott, amikor az alföldi parochia festett-bút orú irodájában — ez volt egyben a „káplánlakás” — jóval később elmeséltem neki ezt a történetet. — írd meg — biztatott, de nem tettem. Most pótolom, amikor már nem ő tördeli e sorokat, s hasábokat. Abban a sáros-csizmás, rozsdás-küllős szórványvilágban ő akkor „Üzenetet” küldött, lapot szerkesztett és írt a jórészt még fel sem kutatott szórványhíveknek. Szívmelengetö bájos nagyzo- lással tudott mesélni ennek a lapnak „szerkesztőségéről”, „kiadóhivataláról”, könyveléséről”, „irattérjesztéséröl”. — Tudjátok, amikor megtelik a papírkosár a kiselejtezett kéziratokkal, — mert nívó van ám nálunk! — s kész a lap tükre, átmegyek a kiadóhivatalba, s átnézem az új előfizetéseket. Félreteszem a kiad- vánrrrendelő leveleket, s azokat átviszem az iratterjesztésbe. Aztán szólok az inasomnak, hogy hozzon egy pakli dohányt, s a kisasszonynak, hogy főzzön egy feketét. Köztünk pedig szétömlött a mosoly és a derű, mert a szerkesztőség, kiadóhivatal, könyvelés és iratterjesztés egyetlen íróasztal volt Sárkány Béla bácsi előszobájában az ablaknál, s a szerkesztő, kiadó, könyvelő, cikkíró, inas és kisasszony egyszemélyi-en ő maga, Friedrich Lajos. Előfizetője alig volt, adományozója annál több, s ingyen küldte a lapot minden szórványhivönek. Bakó József verseit ő adta ki először, s kiadványainak bő sora „megáldott kúttá” lett. Később már ott futottam a végtelen szórványutakon fent a messzi hegyek tövén, amikor feljött kisvárosi paro- chiámra. Az autóbusz elakadt a hóviharban, s hogy nem érkezett meg időre, elébe mentem kétüléses sportkocsimon, s úgy hoztam be a vallásos est kezdetére. (Kevesen tartják ma már számon, hogy én voltam az első szórványpap, aki motorkerékpáron, majd kisautón gondoztam háromvár- megyényi gyülekezetemet huszonöt évvel ezelőtt. Motorom végső útján egy horogkeresztes, autómén egy nyilaskeresztes karszalagos robogott el.) Papírból vacsoráztunk legény- parochiámon, s amikor utána átfagyott tagjait ernyedten engedte el a fürdőkádban, dör- mögve kiszólt: — Prépost úr, szóljon a kisasszonynak, hogy micsoda kiszolgálás ez: még a napi sajtót sem adják kézbe az embernek a fürdőkádban?! — s míg nagyot kacagtunk, sajtónál érdekesebben mesélt szolgálata régi élményeiről. Lenyűgözően tudott mesélni. Régi parochusok, egykori „nagy papok” káplántartó kénye, adomák hömpölygő áradata, Duszik Lajos dörgő hangja képzett meg színes tréfálkozásaiban, s ma fáj az a letűnt világ, amely nem elevenedik meg többé jókedve nyomán. Ki írja meg egyszer a Duszik Lajosok, Sárkány Bélák, Chugyik Pálok, Kovács Andorok, Zongor Bélák világát? Szinte krudygyulás mesélő volt s a jóság és derű fátyolozta selymessé a vizes káplánszobákat, a káplánnal kutyát sétáltató parochusokat, a szórványküzdelem verejtékét s az oligarchaméretű nagypapokat. öt nem az a világ határozta meg, ami körülötte zajlott, hanem ami benne élt. Ezért lett mássá körülötte a világ. Prédikációra készültem éppen, amikor indulóban volt. A textust ő dolgozta fel hat évvel ezelőtt a Lelkipásztorban, tgy kezdte: „Olyan jó — jónak lenni! Névtelen karácsonyi angyalként menni végig a világon és embereknek kenyeret, jó szót, mosolyt és ajándékot adni! Bekopogni egy szomorú ablakon: jó hírt hoztam! Aztán eltűnni — névtelenül, mint az angyalok! Hadd örüljenek annak, akinek hírvivője voltam.” Ez volt ő. A Hírküldőn kívül senkije sem volt e világon. Csak a házastársa — akinek most. nélküle, senkije sem maradt e világon a Hírküldőn kívül. Koren Emil S hányt az enyhe dombok fölött. Karja kuszáit, lába lengett, verejtékes titán-teste megvonaglott, elfetrengett, hallgatózó sírok között fel-felbőgött, üvöltözött. Falu népe omló ködbe’ körülállta gyönyörködve. Gyertyalámpás villant legott, Vendel száján vér csillogott. „Mit csinálsz itt, Szabó Vendel?” — Verekedők az Istennel! — Nevetett a falu népe, messze zörgött nevetése. Én tudom, hogy e n m a g á n nevetett ott mindahány! Egy reggel a sírok árnyán elfeküdt a falu-döre, — HETVENED vasárnapján az oltárterítő színe: zöld. A délelőtti istentisztelet oltári igéje: 1 Pét 2, 1—5: az igehirdetés alapigéje: Mt 9, 9— 13. A délutáni istentisztelet alapigéje: Ézs 1, 12—17. — EVANGÉLIKUS VALLÁSOS FÉLÓRA A RÁDIÓBAN. Január 29-én reggel fél 8 órakor a Petőfi Rádió és az VRH hullámhosszán evangélikus vallásos félóra lesz, amelyen az igehirdetés szolgálatát dr. Ottlyk Ernő teológiai professzor végzi. — BUDAPEST—FASOR. A gyülekezet szeretetvendégsé- gén, január 22-én, Görög Tibor kecskeméti lelkész tart előadást. — TATABANYA. — December 18-án ökumenikus karácsonyi egyházzenei délután volt a gyülekezetben. Az oroszlányi gyülekezet énekkara énekszámokkal, Nagy Gabriella hegedűszólóval, Haba- kusz Imre fuvolaszólóval, Szomorú Judit pedig énekszólóval szolgált. A tatabányai protestáns lelkészek „Jöjj népek Megváltója” összefoglaló címen hirdették Isten igéjét. — HALÁLOZÁS. Székely Mihály a kisterenyei egyház- községnek megalakulása óta, a nógrádi egyházmegyének pedig 10 év óta presbitere, lapunk buzgó olvasója 80 esztendős korában Budapesten elhunyt. Az elhunytban Bell Lajos, az Amerikai Egyesült Államokban szolgáló lelkész apósát gyászolja. „.. .Ha élünk, az Urnák élünk, ha meghalunk az Urnák halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Űréi vagyunk.” (Rm 14,8.) — Huszágh Géza nyugalmazott MÁV felügyelő, a kiskunhalasi gyülekezet első felügyelője 1967. január 9-én, 81 esztendős korában elhunyt. Az igaznak emlékezete áldott! — Holbik István, a Budapesti—Fasori gyülekezet legidősebb presbitere, 88 esztendős korában csendesen elhunyt. Az igaznak emlékezete áldott! — Siffel István a bakony- csernyei gyülekezet legidősebb és leghűségesebb temp-lomos híve 87 éves korában hirtelen ílhunyt. Hivő szívvel hagyta itt nagyon szeretett templomát és nagyszámú rokonságát. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Hálás szívvel mondok köszönetét Mindazoknak, akik Férjem elhunyta alkalmából részvétüket bármilyen formában kinyilvánították, Öt utolsó útjára elkísérték és mélységes gyászomban együttérző, testvéri szívvel mellettem álltak. özv. Friedrich Lajosné — BUNDÁK — kucsmák — szőrmegallérok — átszabások Somogyi szűcsnél, Bp. V. Kossuth Lajos u. 1. az udvarban. — RÖZSASSY JÓZSEF templom- és toronyszakiparos Debrecen, Gólya u. 15. — TEMPLOMOK és egyházi épületek tatarozását vállalom. Építési ügyben díjmentesen adok szaktanácsot. Pusztavári Attila építész, Bp. Vili. Lujza út 36. Telefon: 338—255 — disznöperzselögép, hurka—kolbásztöltőgép Kulcsár kisiparosnál, Budapest, Rákóczi út 6. — kósza kutyák falták vérét, csend borult a temetőre. Nézte a nép kába ésszel, hideglelős nevetéssel. S én tudom, hogy e nm a g á n nevetett ott mindahány. — Bizony, testvér, Szabó Vendel, verekedünk az Istennel! Mert én tudom, hogy, jaj, pernyén tiport a lábam s tudom, hogy a pernye így izent: — Bíborfény zuhog, ég az éjszaka! Bősz titánok tusáznak az űrben, sikoltva jönnek, lendül a botjuk, reccsen a vége, vijjogva csap le a kis tekére, mit Földnek hív a föld lakója... Gyergyónál és a Tűzföldön pernye hült a bérei hóra ... És tudom, hogy csépel a gép, hogy zeng a kasza, hogy szisszen a szeg, hogy roppan az ín, hogy talicska kotyog, hogy sárarcú, görbe, keszeg milliókat kavar a szél... Tudom, hogy szívük se dobog, agyuk sem él, csak az égre bőgnek néha kólikásan. Tudom, hogy kenyérért tépi anyja sovány kezét a hörgő gyermekcsorda — hogy ölelésbe — borba —, bolondult kamaszok roncsa röhög lihegve ... Tudom, látom, jól érzem én: szép a könny az anyám szemén, szép az apám, erős apám. szép a pille-libbenésű hang a húgom csöpp ajakán. Szép a patak, szép a fenyő, szép a róna, szép a mező, szép a róna lányainak tiszta-tiszta gyermekszeme, szép a zengő-bongó zene, a tilinkó, meg az átok, — szép az egész szennyes, csókos, síró, nevető hamvas ragyogó, üvöltő, csendes verekedés az Istennel... Verekedjünk, Szabó Vendel, alkonyaiig, nyugovásig, míg ránk örök öröm ásít örökfényű örömtanyán! Vagy míg örök semmi leszünk éhes ebek tág belébe’! Addig rajta —, rá, elébe! Ember, ember, Szabó Vendel, verekedjünk az Istennel! 1943. augusztus 17-én Dr. Pálfy Miklós Betlehem Ennek a kis városnak a neve Jézus születése előtti időből is szerepel a Szentírásban. 1. Mózes 35, 19-ben és 48, 7-ben így olvassuk a nevét: Efrata. Betlehem régebbi neve tehát Efrata volt. Ez a város egyébként a Júda törzs egyik fontos városa volt, 8 km-re, délre Jeruzsálemtől. Betlehemben született Jézus, a világ Megváltója. Betlehemben keresik fel „a három királyok” — akikről József Attila olyan szép verset írt — Jézust. Betlehemben született Dávid király is. Betlehem ismert volt arról is, hogy környékén jó gabonatermő földek voltak. Emlékezzünk csak Ruth asszony történetének második részére, amely ebben a városban és ennek környékén játszódik le. Betlehemben ölette meg Heródes a kis gyermekeket. Konstantin császár ebben a városban építtet templomot egy olyan barlang fölé, amelyet Jézus születési helyének tudtak. Ezt a templomot később Justinianus még szebbé építtette át. Azt a mezőt, amelyen az angyalok a pásztoroknak megjelentek, a várostól délkeletre, 20 percnyi járásnyi időre, mutogatják. A mostani Betlehemben egy kicsiny protestáns gyülekezet is van. A város lakói kegyszerek, rózsafüzérek eladásából élnek. Fülöp Dezső EVANGÉLIKUS ELET A Magyarországi Evangélikus Országos Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti: a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: D. dr. Vető Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Dr. Pálfy Miklós Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIII., Puskin u. 12, Telefon: 142—074 Csekkszámlaszám:. 20.412—vm. Előfizetési ár: egy évre 60,— Ft Árusítja a Magyar Posta Index 25 211 67.00355/2 — Zrínyi Nyomda F. v.s Bolgár L * I I
