Evangélikus Élet, 1966 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1966-11-13 / 46. szám

ÍGY LATJUK Idegenek voltak? Égy lelkész mondta el. A párizsi gyorsot várta, a vo­nat azonban késett. A hideg és a csarnokban megrekedt füst elől a váróterembe húzó­dott. Hallgatta a hangszóró közléseit, nézte a várakozó utasokat s figyelmét egyre jobban lekötötte az asztal túlsó oldalán ülő asszony, ki minden közlés után az ajtóhoz lódult, aztán csalódottan újra vissza­ült a helyére. Ideges volt és türelmetlen. Sápadtságát a vastag festékréteg sem tudta rejteni. Látszott rajta, hogy na­gyon vár valakit. Az idő lassan haladt s a per­cek múlásával érezni lehetett idegességének fokozódását. Az ajtó szinte szünet nélkül nyílt s csukódott. Lassanként új várakozók váltották fel azo­kat. akik az induló vonathoz siettek. Ők ketten azonban csak vártak. A lelkész a párizsi< gyorsot, s az asszony valakit, akinek a megérkezése egyre bi­zonytalanabbnak látszott. És mégis.' Magas, kissé őszülő férfi jelent meg az ajtóban. Amikor megpillantotta az asz- szonyt, egy pillanatra megállt, aztán lassú, tétovázó léptekkel megindult feléje. Az asszony karja úgy fonó­dott nyakára, mint bilincs, amitől nem lehet szabadulni, szavaiból pedig a kitörő indu­lat tüzelt: — Ugye megmondtad neki? Ugye megmondtad? Á férfi állt, vállát meggör- nyesztette a teher, de szólni nem tudott. Ruhája elárulta, hogy vidéki gazdász, s azt is, hogy talán nagyon egyszerű, de szerető, gondos kezek bocsátot­ták útra. — Vajon mit hagyott ez az ember otthon — vetődött fel 0 lelkészben a kérdés —, csak feleséget, vagy gyermeket is? A sürgető indulat azonban nem hagyott kétséget: — Ugye megmondtad nekik? — Mondd, hogy megmondtad! A férfi szótlanul állt, aztán leroskadt az asztalkoz és a te­nyerébe temette az arcát. Hall­gatott. Az asszony csábító, kö- nyöraö. szitkozódó hangja azonban kergette a nerceket. — Jaj, mit tegyek? — nyö­gött fel önmagával vívódva a férfi. — Közbe kell szólnom, — szólalt meg a lelkész lellciisme- rete s ‘ már indult is, hogy közelebb lép. Abban a pilla­natban azonban megszólalt a bemondó, a párizsi gyors érke­zését jelezte s a bemondó hangja egyszerre lefojtotta e szándékot. — Hiszen ezek idegen embe­rek, nem szólhatok bele a dol­gukba! — született a mentő gondolat, s az induló lépések az ajtó felé vezettek, egyre tá­volabb a magába roskadt férfi­tól. Az ajtó becsukódott, de a lelkiismeret hangja nem hall­gatott el: — Csakugyan idege­nek voltak? — Kisértések közt vergődő életükkel is? — Az a magába roskadó férfi bűn­tudatból fakadó bizonytalansá­gával is? — Nem kellett volna mégiscsak szólni? — Talán ennyi is elég lett volna: „Ember, eredj haza a családodhoz, ahol téged szeret­nek és várnak!” — Mit gon­dolsz, talán ez is elég lett vol­na, hogy erejét veszítse a kísér­tés s hogy ne vádoljon nyug­talanítóan a lelkiismeret szava? — Mondd, te mit tettél volna? Magyar László Mitzenheim püspök tárgyalása Dr. Mitzenheim türingiai evangélikus püspök újból tár­gyalásokat folytatott Walter Ulbricht-tal, a Német De­mokratikus Köztársaság ál­lamtanácsának az elnökével. Az első találkozásra 1964- ben Wartburgban került sor és ez a jelentős első meg­beszélés a kelet-német állam­fő és a türingiai evangélikus püspök között Wartburgi Ta­lálkozó néven került be a de­mokratikus Németország tör­ténetébe. Erre a második találkozóra abból az alkalomból került sor, hogy Mitzenheim püspö­köt a „Népek Barátsága Csil­lagrend” ezüstfokozatával tüntették ki a Keresztyén Bé­kekonferencia mozgalomban és a Béke Vilógtanácsban végzett eredményes munkájá­nak az elismeréseként. A négytornyu templom jubileuma Legalábbis Magyarországon egyedülálló a négytornyu j evangélikus templom (sőt külföldi viszonylatban sem lehet be- ' lőle sok). A rákospalotai gyülekezet mondhatja magáénak ezt a négytornyu, kupolás templomot. A két első torony az „igazi”, a mögöttük levő másik kettő inkább csak dísznek számít.A ha­talmas kupola olyan hangulatot kelt az emberben, mint vala­melyik keleti ország ortodox temploma. A rákospalotai „négyíornyú" evangélikus templom A négytornyu templom most 25 éves. Negyedszázad­dal ez előtt szentelte fel D. Kovács Sándor püspök. Egé­szen pontosan 1941. decem­ber 21-én volt a szép ünne­pély. így a jubileum is csak decemberben lett volna, de a gyülekezet már most ünne­pelt. A négytornyú templom­nak ugyanis nemcsak szépsé­ge közismert, hanem a „hi­degsége” is. Decemberben hosszabb ünnepséget a hideg miatt nem 'lehet benne tar­tani. Hogyan is épült ez a temp­lom? A rákospalotai gyüle­kezetnek ez a második temp­loma. Az első — amely nem is nagyon messze fekszik a négytornyú templomtól — 11 évvel ez előtt, épült és ma is használatban van. De ez a régi templom már a má­sodik világháború előtt kez­dett egyre szűkebbé válni és ezért a gyülekezet elhatároz­ta. hogy a város másik ré­szén még egy templomot épít. A templomépítést már Ková­csi Kálmán akkori lelkész „szívében forgatta”. A meg­valósulás az 1930-as évek vé­gén kezdődött meg. Erre a célra volt a gyülekezetnek egy telke. Ez azonban nem a legmegfelelőbb volt templom­építésre, mert erősen talajvi­zes volt. Az építés mégis ezen a telken kezdődött meg, és bizony évekig eltartott. Köz­ben a második világháború már folyt. Nehezedtek az idők. A szükséges építőanya­got is egyre nehezebb volt beszerezni és a minősége is egyre gyengébb volt. Nem is sikerült a templomot befe­jezni a felszabadulásig. Köz­ben az állagmegóvásra igen sokat költött a gyülekezet. Még ma is vannak hiányos­ságok. Jól mondotta Kökény Elek a gyülekezet lelkésze a jubileumi ünnepen; „A még be nem fejezett lépcsőfeljáró állandóan arra figyelmeztet, hogy a háború csak rombol­ni, akadályozni tud és soha sem építeni . Építeni csak a békés élet tud”. A sok nehézség között meg­épült templomot a gyülekezet megszerette. A városi ható­ságok is értékelik a templom szépségét. Október 9-én vasárnap volt a jubileumi ünnepély. A há­laadó istentisztelet megtartá­sára és egyben az új presbi­terek hivatalukba való beik­tatására a gyülekezet vezető­sége D. Káldy Zoltán püspö­köt kérte meg. Az ünnepély­re érkező püspököt a presbi­térium élén Kökény Elek lel­kész és Sztupkay Sándor fel­ügyelő fogadta. A felügyelő meleg szavakkal juttatta ki­fejezésre, hogy a rákospalo­tai gyülekezet segíteni akar­ja az egyház vezetőinek szol­gálatát. A teljesen megtelt templomban D. Káldy Zol­tán püspök 1 Kor. 1.4—9 alapján hirdette Isten igéjét. Utalt arra, hogy 1941-ben merészség volt templomot építeni, mert a háború vi­hara egyre jobban közeledett hazánk felé. Ha a gyülekezet mégis templomépítéshez kez­dett, ez a reménységét bizo­nyítja. Hitte, hogy templo­mára szükség lesz a jövőben is. A textus alapján a püspök beszélt a gyülekezet múltjá­ról, jelenéről és jövendőjéről. Pál apostol hálát adott a ko- rintusi gyülekezetre vonatko­zólag azért, hogy nekik „ke­gyelemből Jézus Krisztus adatott". Ez a megállapítás a rákospalotai gyülekezetre is érvényes. „Múlt”-juk,at az jellemzi, hogy Isten kegyel­me volt velük a gyülekezet megalakulása idején, temp­lomaik építésekor és a há­ború nyomorúságában is. — A jelenükre — mint a ko- rintusiakéra — az jellemző, hogy „meggazdagodtak min­den beszédben és minden is­meretben”. A textusban nem arról van szó, hogy azért gaz­dagok „beszédben” mert so­kat prédikálták nékik Isten igéjét, hanem arról, hogy ők maguk is szólják Isten „be­szédét”. Az „ismeret” pedjg — amelyben gazdagok — nem valami sokfajta tudásra vonatkozik, hanem arra, hogy ismerik az Istent. Olyan értelemben, mint Tamás mondta a feltámadott Jézus­nak; „Én Uram és én Iste­nem”. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy aki igazán ismeri az Istent, az azonnal odafordul a felebarátjához, hogy segítsen neki. Sőt ép­pen azzal mutatja meg az „Isten ismeretét”, hogy sze­reti felebarátját. Ez a meg­állapítás a mi időnkben kü­lönösen is hangsúlyos, mert az emberiséget sokféle ve­szély fenyegeti. Aki ma „is­meri az Istent”, annak fára­dozni kell az emberiség nagy családját fenyegető veszélyek: háború, éhség, stb. legyőzé­sében. — A gyülekezet jö­vendője pedig ez: „várjátok a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését”. Ez a jövendő azonban arra serkent a má­ban, hogy végezzük el hűsé­gesen szolgálatunkat az em­berek között, hiszen felel­nünk kell Krisztus előtt egész életünkért. Az istentisztelet befejezése előtt D. Káldy Zoltán püs­pök beiktatta hivatalába az új presbitereket. A régi pres­biterek is odaálltak az oltár elé új munkatársaikkal együtt. A gyülekezet felállva hallgatta az esküt: „Eskü­szöm az élő Istenre . . . hogy presbiteri tisztségemben egy­házunk törvényes rendjét megtartom ... tisztségemmel járó feladataimat legjobb tu­dásom szerint hűségesen vég­zem el. Isten engem úgy se- géljen!” Az istentiszteletet ünnepi közgyűlés követte, melyen Kökény Elek lelkész ismertette rfi 25 éves templom történetét. A jubiláló gyülekezetei köszöntötte dr. Fekete Lajos református lelkész. Jelen volt a közgyűlésen a XV. kerületi Tfanács képviseletében dr. Laborczi Antal, az igazgatási osztály vezetője és Kocsis János, a Hazafias Népfront kerületi tanácsának alelnöke. Mind­ketten köszöntötték a gyülekezetei és a püspököt. Az ünnepély után szeretetvendégség volt a gyülekezeti te­remben, amelyen a presbiterek és a gyülekezet vendégei vet­tek részt. Szeretem Ruffy Péter írásait. Ezt a könyvét azonban nem szándékoztam megvenni és el­olvasni. Annyi jó könyv jele­nik meg. Képtelen az ember mindent kézbe venni. Ruffy Péter vagy negyven-ötven em­bert kérdezett meg, mivel telik egy napja. Ügy véltem, hogy ez a téma ennyi variáció­ban végül vontatottnak hat. A könyvet mégis kezembe vettem. Megtudtam, hogy egyik püspökünkről is ír benne hosz- szabb riportot. Kölcsön kér­tem, s elolvastam a riportot. Találó, friss írás. Félszeg dolog lenne ismertetni. Ízelítőül né­hány befejező sor is elég: ,,Püspök úr, én a gondolatok mögé is szeretnék látni. Ezt majdnem mindenkitől megkér­dezem: szokott álmodni? — Opera után hazamentünk, kis ideig még olvastam, azután elaludtam, és nyugtalan éjsza­kát töltöttem el. — Emlékezik még néhány álomképére? — A lelkészi lakás az evan­gélikus templommal olyannyi­ra egybe van építve, hogy egy billentyű leütése az orgonán már visszhangzik a lakásom­,,GqiJ napéin” ban. Almomban hallottam, hogy szól az orgona, már folyik az istentisztelet, s én még a lakásban vagyok. Már azt éneklik, amelynek az elhang­zása után a szószékre kell lép­jek. És én még mindig itt va­gyok. — Szorongásos álom volt? — Én még mindig itt va­gyok. Én még mindig a Luther- kabátomat gombolom." Megvettem a könyvet. Min­den nap olvasok belőle né­hány riportot. Hallatlanul ér­dekesek. Lekötik figyelmemet. Elgondolkoztatnak. Alig tudom letenni, de nem akaróm hab­zsolni. Mi teszi annyira érdekessé ezeket az öt-hét oldalas ripor­tokat? Miért érezzük bennük önmagunkat érdekeltnek? Azért, mert hősei élő emberek, nem típusok. „A Színésznő egyetlen színésznőt jelent. Ha­sonlóképp az Agysebész is egyetlen agysebész, a Bohóc is egyetlen bohóc csupán. A töb­bi bohóc bizonyára más.” Azért, mert — amint maga vallja — „Minden kimondott kérdésem mögött egy kimon­datlan kérdés rejtőzködött: mi a munka, életünk alapja? Azért, mert ezt az alapot nem idealizálja. Őszinte. Bemutat­ja, hogy a munka mindig verí­ték, önmegtagadás és kockázat is — akár mozdonyvezetőről, akár a lakásosztály vezetőjé­ről, akár a zsokéról, akár rend­őrről van szó. De azért is mert, megmutatja, hogy a munka pl. a gépíróé, a keszonosé és a fű­tőé is, hogy válik gyönyörű szenvedéllyé, hivatássá. És azért is mert bemutatja, hogy színeiben milyen gazdag, mennyire sokféleképpen lük­tető, a mi társadalmunk élete s a benne végzett munka. S végül azért, mert nem az in­timitások után kíváncsiskodó újságíró, hanem a tartózkodó s mégis meleg együttérzéssel érdeklődő ember szemével lá­tott meg mindent. Biztos ítélő­képességgel válogatott a gaz-_ dag élményanyagból a lénye­ges kiemelése érdekében. A riporter nem lexikont ír. Em­bert ábrázol. Művész. b. L Eseményekről — röviden Az elmúlt hetek, napok világpolitikai krónikája igazán nem szűkölködik látványos fordulatokban, szenzációsnak ható ese­ményekben. Ezek egy része a valóságban is csak látványosnak mondható, míg másfelől, túl minden szenzáción, a történés ko­molysága keltett igazi feltűnést. A látványosság címszó alá tartozik az az út, amit Johnson elnök tett meg a Távol-Keleten, mintegy ötvenezer kilométer hosszúságban. Utazásának tizenhét napja alatt Manilában tár­gyalt a szennyes vietnami háborúban érdekelt partnerekkel, másfél órára „kirándulást tett” az egyik dél-vietnami amerikai katonai támaszponton s eljutott Dél-Koreába is. Közben besze­deket mondott, kitüntetéseket osztogatott, — ezt is feljegyezték az újságírók — vicceket mesélt és végül hazautazván, beteget jelentett. Az elnök betegségének komolyságát, az erről szóló bejelen­tés esetleges indítékait nem ismerhetjük pontosan, de azt nyu­godtan állíthatjuk, hogy nem is őmaga — az elnök — a beteg, hanem az a politika, amely útnak indította a Távol-Keletre. Út­nak indította, hogy meggyőzze a rosszban szövetségeseit, a világ és saját hazájának még befolyásolható közvéleményét e politikai magatartás helyességéről, módszereinek jogosságáról. Szóval: hogy meggyőzze a világot arról, amit sem igazolni, sem helye­selni nem lehet. Látványósnak tűnik az a bonyodalmas válság is, ami Er­hard nyugatnémet kancellár maradása vagy esetleges távozása körül e sorok írása közben zajlik. Legalábbis így tálalják ezt maguk az érdekelt felek és a mindig szenzációéhes nyugati sajtó. S a látványosság itt is, mint az előzőben, egy politika komoly betegségét, szakszerűbben fogalmazva: csődjét jelzi. Azt a nagy­fokú kiábrándulást, amely a nyugati félteke országaiban is el­fogta a gondolkodó, egyszerű embereket, és amely kiábrándult­ság most a „gazdasági csoda atyjának” fejét követeli — s tegyük hozzá, hogy jogosan. Jogosan, mert a „gazdasági csoda” állandó emlegetése és dicsőítése közbeni sűrűsödő problémák megoldat­lanságából (a fegyverkezés hajszolása, az NDK el nem ismerése* a társadalmi és a szociális haladástól való görcsös rettegés) csakis ez következhetett. A szenzáció nélküli, nagyonis komoly események sorába tartozik viszont U Thant főtitkár magatartásának elxn állhata­tossága és a szovjet „atomstop” javaslat ENSZ-beli egyértelmű elfogadása. Az egyik — a főtitkár magatartása — azt jelzi, hogy még azoknak a köröknek is tudomásul kell venniük a vietnami háború elleni tiltakozást, amely körök csak e háború helyes­lését és jogosságának elismerését követelnék meg nemcsak szö­vetségeseiktől, hanem az ebben a kérdésben egyáltalában nem semleges „semleges” emberektől, politikusoktól. A másik ese­mény pedig még ezen is túlmenve, arról tanúskodik, hogy a világ népei komolyan veszik a maguk sorsát és ezt a törekvést azoknak is tudomásul kell venniök, akik szívesen kockáztatJ nák meg egy kisebbfajta atomháború megindítását. Úgy látjuk, hogy a betegség és a csőd jelei mellett épp' az utóbbiak: az egészséges haladás, a megbékélés egyre inkább sokasodó bizonyságai jelzik azt az eleven, éltető erőt. amely egyedül van hivatva irányítani mindennapjaink és jövőnk tör­ténéseit. Erasmus és Nem rejtett összefüggések hozzák össze a két nevet, ha­nem az évfordulók véletlensé- ge. Erasmus születésétől ép­pen öt évszázad választ el minket (a legvalószínűbb fel­tevéseket elfogadva 1466. ok­tóber végén született); Kosz­tolányi Dezsőnek pedig halála 30 éves fordulójára emlékez­hetünk. Az évfordulók összeesése véletlen, s ha kettejükről mégis együtt szólunk, csak azért tesszük, mert az évfor­duló alkalmán túl is van al­kalmunk rá. Mindkettőjüknek látószögében elsősorban és fő­képpen az ember állt, az az ember, aki tele lehet száz hi­bával, akinek lehetnek téve­dései, de akinek kérdései, problémái, az élete, úgy aho­gyan van mégiscsak legkedve­sebb területévé vált azok­nak. akik nemcsak magukat nevezték humanistáknak ha­nem az Utókor is elismerte eh­hez a címhez jogosultaknak őket. ERASMUS DESIDERIUS a „rotterdami” jelzővel került a köztudatba. Működését leg­jobban úgy tehetjük érzékel­hetővé magunk előtt, hogy az kissé a Lutheré előtt kezdődött, de időben vele párhuzamosan is tartott. Megegyezni nem tudtak, sőt ellentétes eredmé­nyekre is jutottak. Míg Eras­mus a „szabad akaratról” ír, Luther az Istenhez kötött „szolga akaratot” teszi műve címévé és tárgyává, Luthernél mindig az Isten megigazítása válik végső szemponttá, Eras­mus azt az embert teszi közép­pontba, aki megszabadulva a középkori kötöttségektől, nagytávlatú úton haladhat előre. Van persze közös is bennük, s ez az amit egy időben alig mertünk elmondani. Erasmus humanizmusa és Luther refor­mációja nemcsak eltért egy­mástól, hanem nagymértékben ki is egészítette egymást. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (1885—1936)nevéhez talán in­kább a művészet szó kapcso­lódik. Tudatosan vallja ma­gát a l’art pour l’art, azaz az önmagáért való művészet kép­viselőjének. Még azokban a műveiben is, amelyeket vázla­Kosztolánifi tosnak és gyengén szerkesztett teknek ítél a kritika, meglát­szik az az állandó választé­kosságra törekvés, amely leg­szebb verseiben éri el csúcsát Egyetlen női név elég arra (Ilona), hogy ez a választét kosság nagy gazdagsággal ta-' lálja meg kifejező eszközeit: Mégis, ezen túl mélyebb dőlt gokat is észrevett. Regényeit ben legszívesebben és legszebt ben azokat ábrázolta, akiknek élete valamilyen kudarc, kilá- tástalanság, szomorúság követ­keztében ha nem is jutott csőd­be. de a kilátástalanság zsák­utcájába fulladt A humánum­nak ez is egyik faja; s aki jól olvassa, meggazdagodva teszi le az ilyen vonatkozású könyveit Édes Anna a cseléd mit sem tud tenni, de kiszolgáltatott helyzetében az apró elkesere­dettségek nőnek drámai erő­vé. A Pacsirta hősnője épp ilyen kilátástalanul vergődik a megmásíthatatlan, vagy saját maga által annak ítélt helyzet­ben, anélkül, hogy reménye lenne életének lényeges meg­változtatására. De Kosztolányi Édes Annánál is, itt is felveti a kérdést: jó-e ez így. S maga a kérdés felvetése is segíti, szol­gálja, elgondolkoztatja az em­bert. Nem hallgathatjuk el, hogy mennyire kedves területe volt az anyanyelv. Magas színvo­nalú cikkeinek egy része az esszé műfajának is igen jó mi­nősítését érte el. Érdekes, hogy neki is van egy Lutherre emlé­keztető címe: „Erős várunk a nyelv”. Az élet, a gondolkodás* a dolgokra figyelés az ő meg­ítélésében az embert mindig szép kifejezésre sarkallja, mert a szép szó az ember belső szépségének, a szépségre tö­rekvésnek a mutatója, fokmé­rője. EGYIKÜK SEM volt a sző igazi értelmében vett harcos egyéniség. Harcaik, ha voltak*’ a szellemi síkon folytak. Nem törekedtek arra, hogy tábort szervezzenek maguk köré. Ar­cukat mégis határozott voná­sokkal őrzi az irodalom s ma­ga az olvasó is. Szeretni az embert és mélyen kiművelni — nem rossz életelv. Drenyovszky János 1 I I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom